4. Az atyaisten vigyázzba áll

Bor­bély Ben­já­min pró­ba­csend­őr rossz­ked­vű­en di­de­reg­ve állt az őrs ka­pu­já­ban. Hű­vös reg­gel volt, és az éj­jel nem alud­ta ki ma­gát. Nem elég, hogy ép­pen a bál es­té­jén ke­rült jár­őr­szol­gá­lat­ba, de reg­gel alig­hogy le­vet­kő­zött, és fá­rad­tan el­nyúlt az ágyán, ri­a­dót ren­del­tek el. Most itt áll­hat őr­ség­ben. Rö­vid pró­ba­szol­gá­la­ti ide­je alatt már meg­szok­ta, hogy min­den alan­tas meg­bí­za­tást az ő nya­ká­ba varr­tak.

Pe­dig ál­ta­lá­ban min­den pa­ran­csot nagy igye­ke­zet­tel és ügy­buz­ga­lom­mal haj­tott vég­re, úgy, ahogy azt tény­le­ges ka­to­nai szol­gá­la­ta alatt a 32. gya­log­ez­red­nél be­le­ver­ték. Min­den­áron hi­va­tá­sos csend­őr akart len­ni, és sem­mi eset­re sem bor­bély­se­géd, mint az apja. Ott­hon négy fiú kö­zül ő volt a leg­fi­a­ta­labb, és így kap­ta ke­reszt­ség­ben a Ben­já­min ne­vet. Ezért meg égi­me­sze­lő ter­me­te, ha­tal­mas orra és ki­ug­ró ádám­csut­ká­ja mi­att so­kat rö­hög­tek raj­ta.

A ka­ra­bély el­húz­ta a vál­lát, és egy­szer­re az éh­ség is rá­jött. Tu­laj­don­kép­pen mi­kor vált­ják le in­nen?

Nyers­bá­kó fő­törzs­őr­mes­ter­nek azon­ban most ki­sebb gond­ja is na­gyobb volt an­nál, hogy a ka­pu­ban di­der­gő be­osz­tott­já­ra gon­dol­jon. Azt sem tud­ta, hol áll a feje. Alig fél­órá­ja tett je­len­tést te­le­fo­non az osz­tály­pa­rancs­nok­ság ügye­le­tes tiszt­jé­nek az éj­sza­kai ese­mé­nyek­ről, és nem rak­ta ki­ra­kat­ba, amit cse­ré­be ka­pott.

Bor­bély Ben­já­min azon­ban mind­ez­zel nem volt tisz­tá­ban, és a kö­ze­li vál­tás re­mé­nyé­ben nagy­da­rab pap­ri­kás sza­lon­ná­ról és vég nél­kü­li al­vás­ról ál­mo­do­zott, ami­kor egy kis, zöld szí­nű ko­csi fé­ke­zett az őrs ka­pu­ja előtt. Az őr tüs­tént el­fe­lej­tet­te a pap­ri­kás sza­lon­nát, és fi­gyel­me­sen vet­te szem­ügy­re az au­tó­ból ki­szál­ló fér­fit.

A jö­ve­vény ele­gáns, szür­ke pu­ha­ka­la­pot, bő hátú, szür­ke fel­öl­tőt vi­selt, de az éber őr­sze­met ez a pol­gá­ri öl­tö­zet egy pil­la­nat­ra sem té­vesz­tet­te meg. Még ha nem lát­ja is a ko­csi rend­szá­mát, ak­kor is csal­ha­tat­la­nul fel­is­mer­te vol­na, hogy „nagy­ku­tya” ér­ke­zett. Ezért hát elő­írás­sze­rű­en tisz­tel­gett, és ke­mény, de szol­gá­lat­kész te­kin­tet­tel né­zett a ven­dég sze­me közé.

Má­nyai – mert ő volt az – ha­nya­gul ka­lap­já­hoz emel­te kesz­tyűs ke­zét, és az őrs­pa­rancs­nok iránt ér­dek­lő­dött.

– Szol­gá­la­ti he­lyi­sé­gé­ben tar­tóz­ko­dik, jobb­ról az utol­só ajtó!

A szá­za­dos teg­nap az esti órák­ban ér­ke­zett a vá­ros­ba, azon­nal je­lent­ke­zett a pa­rancs­nok­sá­gon. Már tud­tak ér­ke­zé­sé­ről, és azt ta­ná­csol­ták, hogy az éj­sza­kát tölt­se a szál­lo­dá­ban, ahol szo­bát fog­lal­tak ré­szé­re. Má­nyai meg­fo­gad­ta a ta­ná­csot, el­len­ben ud­va­ri­a­san el­há­rí­tot­ta a he­lyi tiszt­tár­sak ivá­szat­ra szó­ló fel­hí­vá­sát, és ko­rán nyu­go­vó­ra tért.

Az éj­sza­ka azon­ban a szál­lo­dai po­los­kák tö­me­ges ro­ha­mai kö­vet­kez­té­ben tá­vol­ról sem bi­zo­nyult nyu­go­dal­mas­nak. Ezért a szá­za­dos már kora reg­gel tal­pon volt, és to­vább­uta­zott So­mogy­ke­le­véz­re. Már na­gyon meg­bán­ta, hogy az őrs ven­dég­szo­bá­ja he­lyett a szál­lo­da „ké­nyel­mét” vá­lasz­tot­ta.

Most ha­tá­ro­zott lép­tek­kel ment vé­gig a tég­lá­val bur­kolt fo­lyo­són, és ko­pog­ta­tás nél­kül nyi­tott be az őrs­pa­rancs­nok szo­bá­já­ba.

Nyers­ba­kó Si­mon ép­pen evett. Az ét­vá­gyát sem­mi­fé­le rend­kí­vü­li ese­mény nem tud­ta ká­ro­san be­fo­lyá­sol­ni.

– Jó reg­gelt! – kö­szönt Má­nyai olyan fö­lé­nyes és ma­ga­biz­tos han­gon, hogy a fő­törzs­őr­mes­ter aka­rat­la­nul is fel­állt, és meg­rá­gat­la­nul le­nyel­te a szá­já­ban levő jó­ko­ra füs­tölt kol­bászt. Mi­előtt azon­ban szó­hoz ju­tott vol­na, Má­nyai min­den to­váb­bi ma­gya­rá­zat he­lyett az iga­zol­vá­nyát dug­ta az orra alá. Nyers­ba­kó be­le­pil­lan­tott, és egész ha­tal­mas tes­te hir­te­len meg­fe­szült. Koc­ka­fe­jét fel­ve­tet­te, apró sze­me­i­vel a tiszt ar­cá­ra ta­padt. Ke­zét igye­ke­zett ki­nyújt­va ol­da­lá­hoz ta­pasz­ta­ni. De­rék­szí­já­nak réz­csat­ja az utol­só lyuk­ba volt be­fűz­ve, de még így is csak­nem szét­pat­tant. Nyers­ba­kó Si­mon fő­törzs­őr­mes­ter vi­gyázz­ban állt.

Vagy a vá­rat­lan lá­to­ga­tás okoz­ta meg­le­pe­tés­től, vagy ami­att, hogy az utol­só fa­lat még nem ért ren­del­te­té­si he­lyé­re, de hosszú má­sod­per­ce­kig nem ju­tott szó­hoz. Az­u­tán vé­gül is el­bő­dült:

– Szá­za­dos úr, Nyers­ba­kó Si­mon fő­törzs­őr­mes­ter őrs­pa­rancs­nok alá­za­to­san…

Má­nyai, akit el­ká­bí­tott a hir­te­len rá­zú­du­ló fok­hagy­ma­szag, fél­be­sza­kí­tot­ta.

– Jó, jó, rend­ben van. Ér­te­sí­tet­ték az ér­ke­zé­sem­ről?

– Alá­za­to­san je­len­tem, nem!

Jel­lem­ző – gon­dol­ta ma­gá­ban a szá­za­dos, de han­go­san csak annyit mon­dott: –

– No, ez sem baj. A Bel­ügy­ből jöt­tem, Ha­ja­gos sza­kasz­ve­ze­tő ügyé­vel kap­cso­lat­ban.

Nyers­ba­kó el­ál­mél­ko­dott az elöl­já­ró szer­vek tü­ne­mé­nyes gyor­sa­sá­gán. Alig fél­órá­ja tet­te meg je­len­té­sét, és már­is egye­ne­sen Pest­ről!…

– Iga­zán na­gyon örü­lök, szá­za­dos úr… – sza­ladt ki a szá­ján, ko­ránt­sem ka­to­ná­san, mert alig vár­ta már, hogy meg­sza­ba­dít­sák a nyo­mo­zás fe­le­lős­sé­gé­től.

– Az ér­zel­mei nem ér­de­kel­nek, fő­törzs­őr­mes­ter! – hű­töt­te le hi­deg han­gon a szá­za­dos, aki köz­ben le­húz­ta kesz­tyű­jét, és igye­ke­zett mi­nél tá­vo­labb ke­rül­ni a fok­hagy­ma­szag for­rá­sá­tól. – Gon­dos­kod­jék szá­mom­ra reg­ge­li­ről, az­u­tán lát­ni aka­rom azt a Ha­ja­gost.

– Igen­is, szá­za­dos úr. Azon­nal in­téz­ke­dem. Pa­ran­csol­jon ta­lán a ven­dég­szo­bá­ba! – for­go­ló­dott buz­gón Nyers­ba­kó. – A hul­lát egye­lő­re ott­hagy­tuk az ud­va­ron, ahogy arra uta­sí­tást kap­tam.

Má­nyai gya­na­kod­va né­zett a da­gadt csend­őr­re.

– Mi­fé­le hul­lá­ról fe­cseg maga itt ne­kem reg­ge­li előtt? Én Ha­ja­gos Ven­cel sza­kasz­ve­ze­tő­vel aka­rok be­szél­ni.

Nyers­ba­kó most kezd­te meg­ér­te­ni, hogy túl­ér­té­kel­te a fel­sőbb szer­vek és a tech­ni­ka gyor­sa­sá­gát.

– Alá­za­to­san je­len­tem, az le­he­tet­len!

A szá­za­dos úgy kap­ta fel a fe­jét, mint­ha kí­gyó mar­ta vol­na meg.

– Ré­szeg maga, fő­törzs­őr­mes­ter?! – szi­szeg­te dü­hö­sen. – Mi­cso­da hang ez? Mi az, hogy le­he­tet­len!?

– Alá­za­to­san je­len­tem – har­sog­ta Nyers­ba­kó, el­ké­szül­ve a leg­rosszabb­ra –, le­he­tet­len, mert Ha­ja­gost alig más­fél órá­ja húz­tuk ki a ven­dég­lő kút­já­ból. Már meg volt ful­lad­va.