3. Az ötödik

Len­ke asszony az utol­só ne­gyed­órá­ban már leg­alább ti­zed­szer állt meg a nagy ál­ló­tü­kör előtt. Min­dig ta­lált ma­gán va­la­mi iga­zí­ta­ni­va­lót. Vagy a fé­sűt kap­ta fel, vagy vé­kony se­lyem­pon­gyo­lá­ja övét húz­ta szo­ro­sabb­ra, vagy úgy ta­lál­ta, hogy az or­rá­ra még kí­ván­ko­zik egy ke­vés pú­der. Mind­ez nem je­len­tet­te azt, mint­ha nem lett vol­na elé­ge­dett ma­gá­val. Szép volt, csi­nos és fi­a­tal, és mind­ezek­kel az elő­nyös tu­laj­don­sá­ga­i­val tö­ké­le­te­sen tisz­tá­ban is volt. Tud­ta, hogy a vá­ros egyik leg­szebb asszo­nyá­nak te­kin­tik, és sen­ki után nem for­dult meg annyi fér­fi az ut­cán, mint őu­tá­na. Ezen­kí­vül az sem ku­tya, hogy hu­szon­hat éves ko­rá­ra mél­tó­sá­gos asszony.

Pán­di igaz­ga­tó már tíz nap­ja ké­szült a pes­ti útra, de csak ma reg­gel szán­ta el ma­gát, hogy vo­nat­ra ül­jön. Ala­po­san meg­le­pő­dött, ami­kor a fe­le­sé­ge

– aki kü­lön­ben bo­lon­dult a fő­vá­ro­sért – még csak szó­ba sem hoz­ta, hogy vele sze­ret­ne utaz­ni. Ez vá­rat­lan volt, de csep­pet sem kel­le­met­len. Pán­di az ere­de­ti­leg egy­na­pos­nak szánt uta­zást hir­te­len el­ha­tá­ro­zás­sal két na­pos­sá bő­ví­tet­te, arra hi­vat­koz­va, hogy a hi­va­ta­los ügye­ken kí­vül Laci dol­ga­i­nak is utá­na akar néz­ni. Az igaz­ga­tó első há­zas­sá­gá­ból szü­le­tett fiú ugyan­is – mind­össze öt év­vel fi­a­ta­labb mos­to­ha­any­já­nál – első éves me­di­kus volt, és az ősz óta pes­ti ro­ko­nok­nál la­kott. Pán­di nem érez­te ma­gát még annyi­ra öreg­nek, hogy egy fe­le­ség nél­kü­li pes­ti ki­ruc­ca­nás le­he­tő­sé­ge hi­de­gen hagy­ta vol­na.

Len­ke sej­tet­te, mi­ért vált az uta­zás vá­rat­la­nul két­na­pos­sá, de fér­je ter­vei egy csep­pet sem nyug­ta­la­ní­tot­ták. El­len­ke­ző­leg. Neki is meg vol­tak a maga ter­vei, és ezek sok­kal ha­tá­ro­zot­tab­bak vol­tak, mint az igaz­ga­tó úr­nak a pes­ti éj­sza­ká­val össze­füg­gő, tu­laj­don­kép­pen meg­le­he­tő­sen ho­má­lyos el­kép­ze­lé­sei.

Az asszony pon­to­san tud­ta, hogy mi­ért vár­ta olyan tü­rel­met­le­nül a mai es­tét. Gon­do­san ké­szült erre az al­ka­lom­ra, és Sán­dort is már egy hét óta biz­tat­ta.

Len­ke egy per­cig sem hi­te­get­te ma­gát az­zal, hogy sze­rel­mes az őr­nagy­ba. Egy­sze­rű­en tet­szett neki a fér­fi, és ki­sze­mel­te sze­re­tő­jé­nek. Nem az el­ső­nek és nem az utol­só­nak.

A szil­vesz­te­ri bá­lon mu­tat­ták be neki a hely­őr­ség jó­ké­pű, ele­gáns pa­rancs­no­kát. Len­ke tíz per­cen be­lül tisz­tá­ban volt vele, hogy mit akar a fér­fi, és az­zal is, hogy meg fog­ja kap­ni, amit akar. De nem adta könnyen.

Ja­nu­ár­tól az őr­nagy már rend­sze­re­sen járt hoz­zá­juk, az igaz­ga­tó leg­hű­sé­ge­sebb bridzs­part­ne­ré­vé vált – bár Len­ké­nek be­val­lot­ta, hogy utál­ja ezt a já­té­kot. Az asszony terv­sze­rű­en bo­lon­dí­tot­ta. Tit­kos kézszo­rí­tá­sok, for­ró csó­kok az elő­szo­bá­ban, egy-két röp­ke ta­lál­ko­zás a kor­cso­lya­pá­lyán – sem­mi több. Ami­kor a fér­fi kö­ve­te­lő­dzött, ak­kor vált Len­ke a leg­hi­de­geb­bé. Eb­ben a ne­gyed­évig tar­tó já­ték­ban azon­ban nem­csak az őr­na­gyot tü­zel­te fel a vég­ső­kig, ha­nem sa­ját ma­gát is. Az­óta, hogy fér­je be­je­len­tet­te pes­ti uta­zá­sát, nem ta­lál­ta a he­lyét. De most el­jött az ő ide­jük…

És az őr­nagy ké­sett. Nyolc­ra vár­ta, és már csak­nem ne­gyed ki­lenc. Len­ke kez­dett ide­ges­ked­ni. Sér­tet­te a ké­sés. Ami­kor meg­hal­lot­ta a halk ko­pog­ta­tást az elő­szo­ba aj­ta­ján, egy­ál­ta­lán nem si­e­tett be­en­ged­ni a ven­dé­get. Las­san, ké­nyel­me­sen tett-vett a meg­te­rí­tett asz­ta­lon. Az­u­tán eszé­be ju­tott, hogy va­la­ki meg­lát­hat­ja az őr­na­gyot a be­já­ra­ti ajtó előtt, és még­is­csak jobb­nak lát­ta fél­re­ten­ni a sér­tő­dést.

Töl­gye­si szem­mel lát­ha­tó­an si­et­ve ér­ke­zett, és gyor­san el­né­zést kért a ké­sé­sért.

– Bo­csás­son meg, drá­gám, de fel­tar­tot­tak. Nem tud­tam előbb el­sza­ba­dul­ni – men­te­ge­tő­dzött, és gyors pil­lan­tást ve­tett a kony­ha­aj­tó felé.

Len­ke el­ér­tet­te a pil­lan­tást.

– A le­ányt el­küld­tem sza­bad­nap­ra a szü­le­i­hez. Ket­tes­ben va­gyunk.

For­ró kéz­csók volt a vá­lasz. Be­men­tek a szo­bá­ba. Az asszony lát­ta, hogy az őr­nagy iz­ga­tott. Ital­lal kí­nál­ta. A fér­fi egy haj­tás­ra itta ki az erős ko­nya­kot.

– Va­la­mi kel­le­met­len­ség érte?

Töl­gye­si bosszú­san le­gyin­tett.

– Egy bo­lond his­tó­ri­á­val zak­lat­nak már na­pok óta. Pest­ről ér­ke­zett ide egy csend­őr­nyo­mo­zó, és az a rög­esz­mé­je, hogy en­gem zá­ros ha­tár­időn be­lül meg fog­nak gyil­kol­ni.

Elő­ször nem akart töb­bet mon­da­ni, de az­u­tán meg­tet­szett neki a ha­lá­los ve­szély­ben for­gó, de ret­tent­he­tet­le­nül bá­tor fér­fi sze­re­pe. Meg­ivott még egy po­hár­ka ko­nya­kot, és el­me­sél­te az asszony­nak a Vö­rös Túr tör­té­ne­tét.

Len­ke fan­tá­zi­á­ját iz­gat­ta a vé­res his­tó­ria.

– És maga nem fél, Sán­dor?

– Ugyan, ked­ves! Úgy is­mer en­gem? Ke­rül­ne csak elém az a fic­kó, majd én meg­ta­ní­ta­nám kesz­tyű­be du­dál­ni. Az egész­ben csak ez a csend­őr bosszant. Ma este megint fel­ke­re­sett a la­ká­so­mon. Ami­lyen sze­ren­csé­je volt, ép­pen alva ta­lál­ta az őrt a kert­ben.

– Őrt?!

– Igen. Ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy őriz­tes­sem éj­jel a la­ká­so­mat. Most pe­dig azt kö­ve­tel­te, hogy csend­őrök­kel vál­tas­sam fel a ka­to­ná­kat. Per­sze nem egyez­het­tem bele. Azt a csi­bészt fog­dá­ba vág­tam, hogy be­le­fe­ke­te­dik, de csend­őrök­kel még­sem hagy­ha­tom őriz­tet­ni ma­gam. Kép­zel­je el azt a le­he­tet­len szi­tu­á­ci­ót, hogy egy zász­ló­alj­nyi ka­to­nám van, és a csend­őrök háta mögé bú­jok. Az egész vá­ros raj­tam rö­hög­ne, ha ki­tu­dód­na.

– Én még­is­csak fél­tem ma­gát, Sán­dor – súg­ta az asszony igé­ző han­gon. Is­mét for­ró kéz­csók volt a kö­szö­net.

Ké­sőbb a kéz­csó­kok­ról más­fé­le csó­kok­ra tér­tek át. Töl­gye­si, aki­ben a ne­gyed­éves vá­ra­ko­zá­son felül már az ital is dol­go­zott, egy­re he­ve­sebb ost­ro­mo­kat in­dí­tott, bár az el­len­ál­lás a nul­lá­val volt egyen­lő. Az őr­nagy mohó kéz­zel már a pon­gyo­lát bon­to­gat­ta, ami­kor egy tál sa­lá­ta hir­te­len az asz­tal­ról az asszony ölé­be bo­rult.

Töl­gye­si bosszan­kod­va men­te­ge­tő­dzött, és si­et­ve kezd­te tisz­to­gat­ni a már­tás­nyo­mo­kat. Len­ke azon­ban ne­ve­tett az igye­ke­ze­tén.

– Egy pil­la­nat, drá­gám – súg­ta li­heg­ve, és ki­bon­ta­ko­zott a fér­fi öle­lé­sé­ből. Fel­állt, gyors moz­du­lat­tal dob­ta le ma­gá­ról a pon­gyo­lát, és ki­si­e­tett a für­dő­szo­bá­ba. Az őr­nagy fel­ajz­va né­zett utá­na. Len­ke a pon­gyo­la alatt csak apró se­lyem­nad­rá­got vi­selt.

Töl­gye­si iz­ga­tot­tan lé­pett a vil­lany­kap­cso­ló­hoz. Le­ol­tot­ta a mennye­zet­vi­lá­gí­tást, csak az apró han­gu­lat­lám­pát hagy­ta égve. Gyor­san le­do­bál­ta ru­há­it, és vé­gig­dőlt a dí­vá­nyon. A szí­ve he­ve­sen do­bo­gott a vá­ra­ko­zás iz­gal­má­tól. Mohó te­kin­te­te az aj­tó­ra ta­pad­va les­te az asszony vissza­té­ré­sét.

Vég­re zajt hal­lott. Az ajtó las­san ki­nyílt…