3. Az ötödik
Lenke asszony az utolsó negyedórában már legalább tizedszer állt meg a nagy állótükör előtt. Mindig talált magán valami igazítanivalót. Vagy a fésűt kapta fel, vagy vékony selyempongyolája övét húzta szorosabbra, vagy úgy találta, hogy az orrára még kívánkozik egy kevés púder. Mindez nem jelentette azt, mintha nem lett volna elégedett magával. Szép volt, csinos és fiatal, és mindezekkel az előnyös tulajdonságaival tökéletesen tisztában is volt. Tudta, hogy a város egyik legszebb asszonyának tekintik, és senki után nem fordult meg annyi férfi az utcán, mint őutána. Ezenkívül az sem kutya, hogy huszonhat éves korára méltóságos asszony.
Pándi igazgató már tíz napja készült a pesti útra, de csak ma reggel szánta el magát, hogy vonatra üljön. Alaposan meglepődött, amikor a felesége
– aki különben bolondult a fővárosért – még csak szóba sem hozta, hogy vele szeretne utazni. Ez váratlan volt, de cseppet sem kellemetlen. Pándi az eredetileg egynaposnak szánt utazást hirtelen elhatározással két napossá bővítette, arra hivatkozva, hogy a hivatalos ügyeken kívül Laci dolgainak is utána akar nézni. Az igazgató első házasságából született fiú ugyanis – mindössze öt évvel fiatalabb mostohaanyjánál – első éves medikus volt, és az ősz óta pesti rokonoknál lakott. Pándi nem érezte magát még annyira öregnek, hogy egy feleség nélküli pesti kiruccanás lehetősége hidegen hagyta volna.
Lenke sejtette, miért vált az utazás váratlanul kétnapossá, de férje tervei egy cseppet sem nyugtalanították. Ellenkezőleg. Neki is meg voltak a maga tervei, és ezek sokkal határozottabbak voltak, mint az igazgató úrnak a pesti éjszakával összefüggő, tulajdonképpen meglehetősen homályos elképzelései.
Az asszony pontosan tudta, hogy miért várta olyan türelmetlenül a mai estét. Gondosan készült erre az alkalomra, és Sándort is már egy hét óta biztatta.
Lenke egy percig sem hitegette magát azzal, hogy szerelmes az őrnagyba. Egyszerűen tetszett neki a férfi, és kiszemelte szeretőjének. Nem az elsőnek és nem az utolsónak.
A szilveszteri bálon mutatták be neki a helyőrség jóképű, elegáns parancsnokát. Lenke tíz percen belül tisztában volt vele, hogy mit akar a férfi, és azzal is, hogy meg fogja kapni, amit akar. De nem adta könnyen.
Januártól az őrnagy már rendszeresen járt hozzájuk, az igazgató leghűségesebb bridzspartnerévé vált – bár Lenkének bevallotta, hogy utálja ezt a játékot. Az asszony tervszerűen bolondította. Titkos kézszorítások, forró csókok az előszobában, egy-két röpke találkozás a korcsolyapályán – semmi több. Amikor a férfi követelődzött, akkor vált Lenke a leghidegebbé. Ebben a negyedévig tartó játékban azonban nemcsak az őrnagyot tüzelte fel a végsőkig, hanem saját magát is. Azóta, hogy férje bejelentette pesti utazását, nem találta a helyét. De most eljött az ő idejük…
És az őrnagy késett. Nyolcra várta, és már csaknem negyed kilenc. Lenke kezdett idegeskedni. Sértette a késés. Amikor meghallotta a halk kopogtatást az előszoba ajtaján, egyáltalán nem sietett beengedni a vendéget. Lassan, kényelmesen tett-vett a megterített asztalon. Azután eszébe jutott, hogy valaki megláthatja az őrnagyot a bejárati ajtó előtt, és mégiscsak jobbnak látta félretenni a sértődést.
Tölgyesi szemmel láthatóan sietve érkezett, és gyorsan elnézést kért a késésért.
– Bocsásson meg, drágám, de feltartottak. Nem tudtam előbb elszabadulni – mentegetődzött, és gyors pillantást vetett a konyhaajtó felé.
Lenke elértette a pillantást.
– A leányt elküldtem szabadnapra a szüleihez. Kettesben vagyunk.
Forró kézcsók volt a válasz. Bementek a szobába. Az asszony látta, hogy az őrnagy izgatott. Itallal kínálta. A férfi egy hajtásra itta ki az erős konyakot.
– Valami kellemetlenség érte?
Tölgyesi bosszúsan legyintett.
– Egy bolond históriával zaklatnak már napok óta. Pestről érkezett ide egy csendőrnyomozó, és az a rögeszméje, hogy engem záros határidőn belül meg fognak gyilkolni.
Először nem akart többet mondani, de azután megtetszett neki a halálos veszélyben forgó, de rettenthetetlenül bátor férfi szerepe. Megivott még egy pohárka konyakot, és elmesélte az asszonynak a Vörös Túr történetét.
Lenke fantáziáját izgatta a véres história.
– És maga nem fél, Sándor?
– Ugyan, kedves! Úgy ismer engem? Kerülne csak elém az a fickó, majd én megtanítanám kesztyűbe dudálni. Az egészben csak ez a csendőr bosszant. Ma este megint felkeresett a lakásomon. Amilyen szerencséje volt, éppen alva találta az őrt a kertben.
– Őrt?!
– Igen. Ragaszkodott hozzá, hogy őriztessem éjjel a lakásomat. Most pedig azt követelte, hogy csendőrökkel váltassam fel a katonákat. Persze nem egyezhettem bele. Azt a csibészt fogdába vágtam, hogy belefeketedik, de csendőrökkel mégsem hagyhatom őriztetni magam. Képzelje el azt a lehetetlen szituációt, hogy egy zászlóaljnyi katonám van, és a csendőrök háta mögé bújok. Az egész város rajtam röhögne, ha kitudódna.
– Én mégiscsak féltem magát, Sándor – súgta az asszony igéző hangon. Ismét forró kézcsók volt a köszönet.
Később a kézcsókokról másféle csókokra tértek át. Tölgyesi, akiben a negyedéves várakozáson felül már az ital is dolgozott, egyre hevesebb ostromokat indított, bár az ellenállás a nullával volt egyenlő. Az őrnagy mohó kézzel már a pongyolát bontogatta, amikor egy tál saláta hirtelen az asztalról az asszony ölébe borult.
Tölgyesi bosszankodva mentegetődzött, és sietve kezdte tisztogatni a mártásnyomokat. Lenke azonban nevetett az igyekezetén.
– Egy pillanat, drágám – súgta lihegve, és kibontakozott a férfi öleléséből. Felállt, gyors mozdulattal dobta le magáról a pongyolát, és kisietett a fürdőszobába. Az őrnagy felajzva nézett utána. Lenke a pongyola alatt csak apró selyemnadrágot viselt.
Tölgyesi izgatottan lépett a villanykapcsolóhoz. Leoltotta a mennyezetvilágítást, csak az apró hangulatlámpát hagyta égve. Gyorsan ledobálta ruháit, és végigdőlt a díványon. A szíve hevesen dobogott a várakozás izgalmától. Mohó tekintete az ajtóra tapadva leste az asszony visszatérését.
Végre zajt hallott. Az ajtó lassan kinyílt…