5. Hallgatni, mint a sír

A ta­ná­csos elő­vet­te ci­ga­ret­ta­tár­cá­ját, ki­emelt egy Symp­ho­ni­át. és az asz­tal túl­só fe­lén ülő Var­ga elé lök­te.

– Na, gyújts rá, öreg zsi­vány. Az­tán be­szél­ges­sünk.

–  Pi­pá­zok – vá­la­szolt kur­tán az öreg, és fél­re­tol­ta a ci­ga­ret­tát.

– Így is jó. Tu­dod, mi­ért tar­tóz­tat­tunk le?

– Nem tu­dom.

– Nem is sej­ted?

– Nem.

– Vén ló­kö­tő – húz­ta mo­soly­ra a szá­ját a ta­ná­csos –, ne ha­zudj, mert agyon­csap­lak. Is­mer­jük ti­zen­ki­len­ces ügye­i­det. Ál­la­mi al­kal­ma­zott vagy! Ha be­szélsz, meg­ígé­rem, hogy vissza­ke­rülsz a gim­ná­zi­um­ba. A nyug­dí­ja­dat is ga­ran­tá­lom… Na?

Az öreg Var­ga ed­dig egye­ne­sen ült. Most le­haj­tot­ta a fe­jét. Fűző nél­kü­li ba­kan­csát fi­gyel­te. Az­u­tán las­san le­ha­jolt. Reccse­nés hal­lat­szott, és a ba­kancs nyel­ve már a ke­zé­ben volt. A bőr­da­ra­bot maga elé he­lyez­te az asz­tal­ra. Csak a sze­mé­vel in­tett, de nem vá­la­szolt. A ta­ná­csos a fe­ke­te bőr­da­rab­ra né­zett, ame­lyen még meg­lát­szott a nem­ré­gen ki­hú­zott fűző he­lye. Min­dent meg­ér­tett.

– Lexi, kér­lek, em­lé­kez­tesd az öreg­urat… – mond­ta nyu­god­tan a kö­vér fi­a­tal­em­ber­nek, aki ed­dig szót­la­nul Var­ga szé­ke mö­gött állt. A töb­bi­ek ket­ten fel­öl­tő­ben, a szo­ba mé­lyén vá­ra­koz­tak. Lexi hir­te­len meg­ló­bál­ta gu­mi­bot­ját, és ha­tal­mas ütést mért Var­ga vál­lá­ra.

– Fel­áll­ni, öreg­úr!

Var­ga nem állt, de ug­rott. Vil­lám­gyor­san for­dult meg. A for­du­ló­ba be­le­ad­ta min­den ere­jét, és ütött. Lexi meg­tán­to­ro­dott, és el­vesz­tet­te az egyen­sú­lyát. Az öreg le­ha­jolt, fel­ra­gad­ta az el­ej­tett gu­mi­bo­tot, meg­ló­bál­ta, mint va­sár­na­pon­ként a te­két a Spitz ven­dég­lő­ben, és ne­ki­ló­dí­tot­ta az író­asz­tal mö­göt­ti ha­tal­mas ab­lak­nak. A sö­tét üveg­táb­la, ame­lyen a csil­lár fé­nyei tük­rö­ződ­tek, csö­röm­pöl­ve om­lott össze. Az éj­sza­kai szél meg­lib­ben­tet­te a könnyű csip­ke­füg­gönyt. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban hár­man ve­tet­ték ma­gu­kat az öreg­re.

A ta­ná­csos szót­lan un­dor­ral for­dult el. Fel­há­bo­rí­tot­ta, hogy iro­dá­ja per­zsa­sző­nye­gét vér­rel pisz­kol­ták össze.

*

Dá­ni­el fal­nak for­dul­va állt a fo­lyo­són, és lá­za­san gon­dol­ko­dott: Ki bu­kott le, és mi tör­tén­he­tett? Ho­gyan fog­ják meg­áll­ni a he­lyü­ket? Hol van Túr? Kris­tóf! Nem fog-e va­la­mi bu­ta­sá­got csi­nál­ni? Mi tör­tén­he­tett, hol kö­vet­ték el a hi­bát? An­nács­ka hogy bír­ja majd? A háta mö­gött álló rend­őr most össze­ütöt­te a bo­ká­ját.

– A ta­ná­csos úr? – kér­dez­te egy tü­rel­met­len hang.

– Erre pa­ran­csol­jon, szá­za­dos úr – hal­lot­ta a rend­őr hang­ját. Dá­ni­el lop­va kis­sé ol­dalt pil­lan­tott. Szür­ke fel­öl­tő szé­le vil­lant elé. Az­u­tán hir­te­len üveg­csö­röm­pö­lés, majd or­dí­tás vájt bele a fo­lyo­só csend­jé­be. Va­la­hol ki­csa­pó­dott egy ajtó. Üvöl­tés, ká­rom­ko­dás, üt­le­gek. Vil­lám­gyor­san hát­ra­né­zett. A fo­lyo­són ősz ha­já­nál fog­va von­szol­ták az öreg Var­gát. Ba­ju­sza már nem volt fe­hér. Vér fröccsent rá.

Mi­után az öre­get el­vit­ték, is­mét csend lett. A háta mö­gött most megint meg­szó­lí­tot­ta va­la­ki a rend­őrt.

A ne­vét hal­lot­ta. Hát­ra­for­dult. Gyom­ra re­me­gett, és úgy érez­te, hogy has­me­né­se lesz. Egy kes­keny ba­ju­szos, ele­gáns fér­fi állt előt­te zseb­re du­gott kéz­zel.

– Maga a Dá­ni­el?

– Az va­gyok – vá­la­szol­ta, és alig is­mert sa­ját hang­já­ra.

– Ahá! A Dá­ni­el! Már na­gyon vár­tuk. Nos, tes­sék, fá­rad­jon erre – mu­tat­ta az utat, és in­tett a rend­őr­nek. – Má­sik szo­bá­ban kell be­szél­get­nünk, mert ezt – mu­ta­tott egy nyi­tott aj­tó­ra, amely­ből friss le­ve­gő tó­dult a fo­lyo­só­ra – tönk­re­tet­te az az öreg va­dóc. Be­ver­te az ab­la­kot, és most a szél nyar­ga­lá­szik a szo­bá­ban. Ha jól tu­dom ma­guk­nál az ilyen vi­sel­ke­dést tilt­ja a ká-bé? Igaz? – kér­dez­te ba­rát­sá­go­san cse­veg­ve a de­tek­tív.

Dá­ni­el nem vá­la­szolt.

Han­go­san ko­pog­tak lép­te­ik. A fo­lyo­són, arc­cal a fal felé for­dul­va, em­be­rek áll­tak. Dá­ni­el sze­mé­lye­sen is­mert kö­zü­lük egyet-ket­tőt. Ott, az a ma­gas fér­fi, zöld ló­den­ben, Kiss, a Jenő apja. Mi­lyen egye­ne­sen áll a fi­a­tal Se­bők Juci a Dál­no­ki var­ro­dá­ból. A Vö­rös Se­gély! – vil­lant át az agyán. – Ezek is le­buk­tak. Az, aki a hom­lo­kát a fal­nak nyom­ja, Robi, a rik­kancs. Ez va­jon mit ke­res itt?

A de­tek­tív gú­nyos ud­va­ri­as­ság­gal aj­tót nyi­tott, és elő­re­en­ged­te Dá­ni­elt. A rend­őr a fo­lyo­són ma­radt. A szo­bá­ban öten vol­tak. A ta­ná­csos sá­pad­tan állt a szo­ba kö­ze­pén. Kö­rü­löt­te még né­gyen.

– Jó es­tét – kö­szönt Dá­ni­el.

– Szebb jö­vőt! – vá­la­szolt gú­nyo­san az egyik de­tek­tív.

A ta­ná­csos elő­lé­pett. Va­la­mi­vel ki­sebb és so­vá­nyabb volt, mint Dá­ni­el. A de­tek­tí­vek is kö­ze­lebb lép­tek. Gyű­rű­be ke­rült.

– Tu­dod, mi­ért vagy itt? – kér­dez­te a ta­ná­csos, aki­nek fogy­tán volt a tü­rel­me.

– Nem tu­dom, ké­rem – vá­la­szolt Dá­ni­el. Mon­da­ni akart még va­la­mit. de a ta­ná­csos ökle tag­ló­ként zu­hant sze­me közé. Zá­po­roz­tak az üté­sek. Ki­tusz­kol­ták a szo­bá­ból.

Má­nyai lé­pett be he­lyet­te.

– Sá­padt vagy, ta­ná­csos úr… Mi tör­tént?

– Az a vén szar, kér­lek szé­pen, le­ütöt­te a Le­xit. Még jó, hogy nem nyúlt hoz­zám. Mi van az­zal a szu­ká­val?

Má­nyai dü­hö­sen vi­cso­rí­tott.

– Hall­gat. Re­mény­te­len eset, is­me­rem ezt a faj­tát. Töb­bet ki­bír, mint a fér­fi­ak. Pil­la­nat­nyi­lag esz­mé­let­len. Ta­lán nézzük meg a töb­bi­e­ket.

– He­lyes – mond­ta a ta­ná­csos.

A fo­lyo­só vé­gén levő, az ud­var­ra nyí­ló kis szo­bák felé tar­tot­tak.

Az ab­la­ko­kon rács volt. Be­nyi­tot­tak az el­ső­be. A szo­bát erős vil­lany­fény ön­töt­te el. A he­lyi­ség kö­ze­pén gya­lu­lat­lan pad­ra az öreg Var­ga volt ki­húz­va. Lába és keze szíj­jal a pád­hoz csa­tol­va. Mez­te­len tal­pá­nál ket­ten áll­tak, és úgy ütöt­ték gu­mi­bot­ja­ik­kal, mint rá­ve­rő-ko­vá­csok a va­sat. A fő­nö­kök jöt­té­re ab­ba­hagy­ták. A szo­bá­ban ve­rí­ték és ápo­ro­dott ba­gó­szag ter­jen­gett. Má­nyai kö­ze­lebb lé­pett, és a pad­ra hú­zott em­ber ar­cá­ba né­zett. Az öreg sze­me csuk­va volt. Hom­lo­ka gyön­gyö­zött. Fe­hér ha­já­ra és ba­ju­szá­ra vér ta­padt. Szá­já­ba kap­cá­ját dug­ták. A csend­őr­szá­za­dos ki­húz­ta a ron­gyot, és a föld­re dob­ta. Az öreg na­gyot lé­leg­zett.

– Ál­la­tok ma­guk? – kér­dez­te emelt, szi­go­rú han­gon Má­nyai, és köz­ben la­po­san ka­csin­tott. – Így hely­ben­hagy­ni ezt az öreg­em­bert?! Mind­annyi­u­kat át­adom a had­bí­ró­ság­nak. Fel­há­bo­rí­tó, igaz, ta­ná­csos úr?

– Disz­nó­ság! – erő­sí­tet­te meg a ta­ná­csos, és ő is kö­ze­lebb lé­pett a pád­hoz. – Var­ga, hall min­ket? – kér­dez­te.

Az öreg bó­lin­tott, és ide­ges rán­gás fu­tott vé­gig hosszú, szür­ke ar­cán. Má­nyai a pe­del­lus fölé ha­jolt.

– Sem­mit sem kér­de­zünk ma­gá­tól. Csak azt mond­ja meg, hol a Vö­rös Túr? Is­me­ri ezt a ne­vet?

Az öreg moz­du­lat­la­nul fe­küdt, és nem vá­la­szolt.

– Mond­tam már, hogy sem­mi bán­tó­dá­sa nem lesz. Meg­hagy­juk ál­la­mi szol­gá­lat­ban. Kit szök­tet­tek meg az ál­lo­más­kert­ben? – ha­jolt az öreg felé a ta­ná­csos is.

Az öreg ki­nyi­tot­ta a szá­ját. Elő­ször nem jött hang a tor­ká­ra. Az­u­tán re­ked­ten, hal­kan meg­szó­lalt. Sze­mét tág­ra nyi­tot­ta.

– La­tin­ka szem­be­kö­pött ben­ne­te­ket, de ő tér­delt. Én nem te­he­tem, mert fek­szem…

Má­nyai fel­ne­ve­tett. Ke­rült egyet, és égő ci­ga­ret­tá­ját Var­ga mez­te­len, vé­res tal­pán ol­tot­ta el. Ka­ron fog­ta a ta­ná­csost.

– Men­jünk, saj­nos, az öreg ja­vít­ha­tat­lan… – mond­ta.

Az­u­tán az egyik de­tek­tív­hez for­dult.

– Meg­kér­ném önt, ugor­jon át a Fe­ke­te Sas­ba, és kér­jen a kony­hán két szál tor­mát. És sze­rez­zen tő­lük egy re­sze­lőt, meg egy nagy pa­pír­zacs­kót.

*

A Dá­ni­el fe­jé­re hú­zott, tor­má­val teli pa­pír­zacs­kó már át­ned­ve­se­dett. Sze­me, tor­ka, ar­cá­nak po­fo­nok­tól fel­seb­zett bőre el­vi­sel­he­tet­le­nül égett. De ő csak ke­rin­gett kör­ben a szo­bá­ban, a bo­ká­ját fog­va jár­ta a „med­ve­tán­cot”.

A ta­ná­csos az író­asz­tal mö­gött ült és do­hány­zott. Má­nyai és két de­tek­tív az ab­lak­nál állt.

– Áll­jon meg, Dá­ni­el – mond­ta egy­szer­re Má­nyai. Ke­zé­ben kis zseb­tük­röt tar­tott. – Ve­gye le a zacs­kót a fe­jé­ről.

Dá­ni­el meg­állt. Az­u­tán el­esett. Már nem is tud­ta, mi­óta ke­rin­gett így hét­rét gör­nyed­ve. Le­tép­te a fe­jé­ről a zacs­kót. Má­nyai ápolt keze tük­röt tar­tott elé­je. Dá­ni­el be­le­pil­lan­tott. Vö­rös, da­gadt masszát lá­tott ben­ne.

– Na, ki­nyit­ja vég­re a szá­ját?

Dá­ni­el meg­ráz­ta a fe­jét és fel­tá­pász­ko­dott.

– Sem­mit sem tu­dok.

– Jó! Gye­rünk a ke­ze­i­nek – in­tett Má­nyai a de­tek­tí­vek­nek. Dá­ni­elt hát­tal a fal­hoz ál­lí­tot­ták. Ke­ze­it te­nyér­rel fel­fe­lé for­dít­va elő­re­nyúj­tot­ta. Csat­tog­tak a gu­mi­bo­tok. A két nagy, kér­ges te­nyér, amely­nek rán­ca­i­ba örök­re fe­ke­tén vés­te be ma­gát az olaj és vas, las­san vö­rös lett.

Dá­ni­el szál­fa­egye­ne­sen állt. Fe­jé­ben a csat­ta­ná­sok üte­mé­re egy mon­dat do­bo­gott: „Hall­gat­ni, mint a sír!” Egy ide­ig néz­te a da­ga­dó te­nye­rét és a le­csa­pó gu­mi­bo­to­kat. Az­u­tán fél­re­for­dí­tot­ta a fe­jét.

A ta­ná­csos ki­ment a szo­bá­ból. Má­nyai utá­na.

– Vrá­bel dok­tor? – kér­dez­te a rend­őr­tiszt­től.

– Még nem hoz­ták be. Le­het, hogy sza­got ka­pott.

– Ki­me­gyek a vá­ros­ba…