VII. FEJEZET

1. A rendőrtanácsos névsora

A rend­őr­ta­ná­csos hát­ra­dőlt a ka­ros­szék­ben, és fel­tű­nő mű­gond­dal tá­vo­lí­tott el ma­gas nya­kú, sö­tét-, kék zub­bo­nyá­ról egy nem lé­te­ző por­sze­met. Ez a moz­du­lat a ren­dít­he­tet­len, sőt, a szó­ra­ko­zott­sá­gig menő nyu­gal­mat volt hi­vat­va de­monst­rál­ni. Pe­dig az ide­gei tá­vol­ról sem vol­tak rend­ben. Bár az idő­sebb és ta­pasz­tal­tabb fö­lé­nyé­vel be­szél­ge­tett a szem­ben ülő fi­a­tal­em­ber­rel, még­is alig tud­ta lep­lez­ni ide­ges­sé­gét.

Még hu­szon­négy órá­ja sincs, hogy elég­gé pi­káns kö­rül­mé­nyek kö­zött meg­öl­ték Töl­gye­si őr­na­gyot, de a bot­rány hul­lá­mai már a fő­vá­ro­sig gyű­rűz­tek, és em­be­rei még min­dig nem tud­tak fel­mu­tat­ni sem­mi ér­dem­le­ges ered­ményt.

Ide­ges­sé­gét csak fo­koz­ta, hogy egy­ide­jű­leg a csend­őr­ség is fog­lal­ko­zott az üggyel, még­hoz­zá egye­ne­sen a köz­pon­ti nyo­mo­zó­szer­vek. A ta­ná­cso­si nem sze­ret­te a komp­li­kált ügye­ket, és félt a köz­pon­ti szer­vek­től. A csend­őr­tisz­te­ket pe­dig erő­sza­kos, tör­te­tő és kor­lá­tolt em­be­rek­nek tar­tot­ta, akik­nek ké­pes­sé­gei nem ha­lad­ják meg a kocs­mai ve­re­ke­dé­sek vagy a ku­bi­kos­sztráj­kok szín­vo­na­lát. Mind­ezt már fo­gal­ma­zó kora óta meg­ta­nul­ta, és most még­is kor­ri­gál­ni kény­sze­rült elő­íté­le­te­it.

Jól is­mer­te a szak­mát, és er­ről a fi­a­tal csend­őr­tiszt­ről már is­me­ret­sé­gük kez­de­te óta kény­te­len volt el­is­mer­ni, hogy a te­het­sé­ge­sek kö­zül való. Ha túl ro­man­ti­kus­nak is tar­tot­ta fel­te­vé­se­it, és elég­te­len­nek bi­zo­nyí­té­ka­it, nem tud­ta ki­von­ni ma­gát Má­nyai ér­ve­i­nek ha­tá­sa alól.

– Sze­rin­ted te­hát ez a Vö­rös Ro­bin Hood még min­dig a vá­ros­ban van? – kér­dez­te, és igye­ke­zett meg­tar­ta­ni az atyás­ko­dó­an fö­lé­nyes, el­né­ző hang­súlyt.

– Bár bi­zo­nyí­té­kom erre csak­nem sem­mi sincs, még­is meg va­gyok róla győ­ződ­ve – fe­lel­te a szá­za­dos, és újabb ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott. Ezek a vé­kony női ci­ga­ret­ták még kü­lön is ide­ge­sí­tet­ték a szi­va­ro­zó ta­ná­csost.

– Én pe­dig az el­len­ke­ző­jé­ről va­gyok meg­győ­ződ­ve. Ez a fic­kó fan­tasz­ti­kus mo­bi­li­tás­sal ren­del­ke­zik. Ha fel­té­te­lezzük is, hogy ő vég­zett Töl­gye­sivel – hi­szen egye­lő­re ez csak fel­té­te­le­zés –, biz­to­san túl van már he­ted­hét or­szá­gon. Ha itt ma­radt vol­na, ez el­lent­mon­da­na a kri­mi­na­lisz­ti­ka ele­mi sza­bá­lya­i­nak…

– A Vö­rös Túr­ra nem vo­nat­koz­nak a kri­mi­na­lisz­ti­ka sza­bá­lyai, ta­ná­csos uram!

– Szin­te lel­ke­se­dés­sel be­szélsz er­ről a te Tú­rod­ról – je­gyez­te meg gú­nyo­san a rend­őr­tiszt.

Má­nyai el­mo­so­lyo­dott.

– Ez ugyan­az a lel­ke­se­dés, amellyel a va­dász be­szél egy rit­ka zsák­mány­ról, amit el­ej­te­ni ké­szül.

– Leg­alább tudsz már va­la­mit er­ről a fan­tom­ról?

– Ma már töb­bet tu­dunk róla, mint né­hány nap­pal ez­előtt – vá­la­szol­ta Má­nyai. – Ter­mé­sze­te­sen ez megint csak „fel­te­vés”, de én en­nek a fel­te­vés­nek a he­lyes­sé­gé­ről is meg va­gyok győ­ződ­ve. Mint tu­dod, ab­ból in­dul­tunk ki, hogy a gyil­kos­ság­so­ro­zat bosszú műve, és a Héj­jas-kü­lö­nít­mény 1919-es te­vé­keny­sé­gé­hez ve­zet­he­tő vissza. Az ál­do­za­tok va­la­mennyi­en Héj­jas Iván ka­to­nái vol­tak. Túr nevű em­ber­re azon­ban sen­ki sem em­lé­ke­zett. Sem Töl­gye­si, sem Fran­cia Kiss. Ta­lán Ha­ja­gos tu­dott vol­na va­la­mit mon­da­ni, de őt idő­ben el­hall­gat­tat­ták. Más úton kel­lett pró­bál­koz­nunk. Az összes Kecs­ke­mét kör­nyé­ki őr­sök uta­sí­tást kap­tak, hogy ál­la­pít­sák meg, élt-e ilyen nevű em­ber ti­zen­öt-húsz év­vel ez­előtt.

– Na és? – ha­jolt elő­re a ta­ná­csos lep­le­zet­len ér­dek­lő­dés­sel.

– Élt – bó­lin­tott Má­nyai. – Nyo­má­ra buk­kan­tak egy Túr nevű ko­vács­nak, aki Fran­cia Kis­sék mű­kö­dé­se kö­vet­kez­té­ben „nyom­ta­la­nul el­tűnt”.

– Ő len­ne az?

– Nem. A ha­lot­tak nem szok­tak vissza­tér­ni a föld­re. A ko­vács fe­le­sé­ge is meg­halt az­óta, már csak né­há­nyan em­lé­kez­nek rá­juk a fa­lu­ban.

– Ak­kor nem ér­tem…

– Akadt azon­ban va­la­ki, aki em­lék­szik, hogy volt en­nek a ko­vács­nak két fia. Az egyik ál­lí­tó­lag még a há­bo­rú­ban el­esett. A má­sik­ról azon­ban sen­ki nem tud sem­mit. Egy­sze­rű­en sen­ki sem em­lék­szik, hogy mi lett vele.

– Most már kez­dem ér­te­ni, mire gon­dolsz.

– Ez­u­tán jött a ne­he­zebb ré­sze. Ma­gad is gon­dol­ha­tod, hogy csak­nem húsz év után meg­ta­lál­ni va­la­kit, aki­ről a ve­ze­ték­név­nél töb­bet nem tu­dunk, szin­te le­he­tet­len. Még­is sze­ren­csénk volt. Az em­be­re­ink gyors mun­kát vé­gez­tek. Fel­de­rí­tet­tek min­den Túrt, aki csak ta­lál­ha­tó az or­szág­ban. De akit mi ke­re­sünk, azt nem ta­lál­ták meg.

– Hát ak­kor?!…

– Meg­ál­la­pí­tot­ták azon­ban, hogy feb­ru­ár 7-én Új­pes­ten sze­rel­mi bá­na­tá­ban a Du­ná­ba ölte ma­gát Túr Lász­ló nevű 27 éves kő­mű­ves­se­géd.

– És a Du­ná­ból vissza­tér­nek a föld­re a hol­tak? – kér­dez­te is­mét gú­nyo­san a rend­őr­tiszt.

– Nem. De én azt hi­szem, hogy ez a kő­mű­ves­se­géd épp­úgy nem halt meg, mint te vagy én. Elő­ször is a hul­lá­ját so­ha­sem ta­lál­ták meg. Má­sod­szor pe­dig fel­hí­vom szí­ves fi­gyel­me­det az ön­gyil­kos­ság idő­pont­já­ra. Há­rom nap­pal tör­tént Bar­csa őr­mes­ter ha­lá­la előtt.

– Te­hát azt aka­rod mon­da­ni, hogy…

– Igen. Azt aka­rom mon­da­ni, hogy ez a Túr Lász­ló a mi em­be­rünk. Ezt per­sze be­bi­zo­nyí­ta­ni csak ak­kor tu­dom, ha már a ke­zem­ben lesz. De te ná­lam is job­ban tu­dod, hogy a mi szak­mánk­ban az in­tu­í­ció nem kis sze­re­pet ját­szik.

– Sze­mély­le­írás van?

– Egye­lő­re elég az a sze­mély­le­írás, amit az ál­lo­más­kert­ben le­ütött de­tek­tí­ved adott.

– Azt hi­szed, hogy ez is Túr műve volt?

– Igen. Egyik bi­zal­mi em­be­rünk egyéb­ként teg­nap este lá­tott a vá­ros­ban va­la­kit, aki­re pon­to­san rá­il­lik ez a sze­mély­le­írás.

A ta­ná­csos fel­ug­rott.

– És mi­ért nem kö­zöl­ted ezt ve­lem?

Má­nyai ül­té­ben meg­ha­jolt.

– Ép­pen azért ke­res­te­lek fel, hogy ezt kö­zöl­jem.

– Meg­bíz­ha­tó az em­be­red? Hol dol­go­zik?

– Fel­tét­le­nül meg­bíz­ha­tó – vá­la­szol­ta a csend­őr­tiszt, de a kér­dés má­sik fe­lét el­en­ged­te a füle mel­lett. – Saj­nos azon­ban nyo­mát vesz­tet­te.

– Meg kell ta­lál­nunk! – csa­pott az asz­tal­ra a ta­ná­csos.

– Igen. Meg kell ta­lál­nunk. Ez jö­ve­te­lem má­so­dik cél­ja.

Meg­szó­lalt a te­le­fon. A be­szél­ge­tés nem volt hosszú, va­la­ki je­len­tést tett. A rend­őr­tiszt ér­dek­lő­dés­sel hall­gat­ta, köz­ben né­hány ne­vet és cí­met jegy­zett fel az előt­te fek­vő jegy­zet­tömb­be.

– Bo­csáss meg, ta­ná­csos uram, de aka­rat­la­nul is meg­ütöt­te a fü­le­met egy név – mond­ta Má­nyai, mi­után a ta­ná­csos he­lyé­re tet­te a kagy­lót. – Vrá­bel, ha jól ér­tet­tem. Igen?

A ta­ná­csos a jegy­ze­te­i­be pil­lan­tott.

– Igen, jól ér­tet­ted. Mi­ért ér­de­kel?

A szá­za­dos meg­fe­szí­tett erő­vel gon­dol­ko­dott.

– Va­la­hol ta­lál­koz­tam ez­zel a név­vel…

– Hely­be­li or­vos. És a je­lek sze­rint tag­ja an­nak a kom­mu­nis­ta szer­vez­ke­dés­nek, amit most ké­szü­lünk le­lep­lez­ni.

Má­nyai alig fi­gyelt oda. Elő­rán­tot­ta jegy­zet­fü­ze­tét, és lá­za­san ke­res­gélt ben­ne. Vé­gül is meg­ta­lál­ta, amit ke­re­sett.

– Jól em­lé­kez­tem! Ez a Vrá­bel… ott volt So­mogy­ke­le­vé­zen azon az éj­sza­kán, ami­kor Ha­ja­gos sza­kasz­ve­ze­tőt meg­gyil­kol­ták. Sőt, ő vizs­gál­ta meg elő­ször az ál­do­zat holt­tes­tét.

A ta­ná­csos iz­ga­tot­tan ha­jolt elő­re.

– Ez va­ló­ban ér­de­kes… Ha­tá­ro­zot­tan ér­de­kes!

– Len­ne va­la­mi aka­dá­lya, hogy lát­has­sam a név­sort, ta­ná­csos uram?

A rend­őr­tiszt egy pil­la­na­tig ha­bo­zott, az­u­tán Má­nyai elé tol­ta a jegy­zet­töm­böt.

– Ter­mé­sze­te­sen, sem­mi aka­dá­lya. Pa­ran­csolj.

A szá­za­dos fi­gyel­me­sen ta­nul­má­nyoz­ta a cí­me­ket. Vé­gül fel­emel­te a fe­jét.

– Ve­réb utca… Ve­réb utca… – mor­mol­ta töp­reng­ve, majd gyors lép­tek­kel a fa­lon füg­gő vá­ros­tér­kép­hez si­e­tett.

– Itt lát­ták! – bö­kött vé­gül a tér­kép­re.

A ta­ná­csos is fel­ug­rott, és a csend­őr­tiszt mel­lé lé­pett.

– Azon­nal fi­gye­lés alá kell ven­ni a kör­nyé­ket!

A szá­za­dos könnye­dén el­mo­so­lyo­dott.

– Már meg­tör­tént, ta­ná­csos uram. De a ba­rá­tunk, leg­alább­is egye­lő­re, nem buk­kant fel is­mét. Ki ez a ta­ní­tó­nő?

A ta­ná­csos egy pil­lan­tást ve­tett a név­sor­ra.

– Fel­té­te­lez­he­tő­en szin­tén tag­ja az il­le­gá­lis szer­vez­ke­dés­nek. Sem­mi töb­bet nem tu­dok róla, hi­szen csak most kap­tam meg a je­len­tést. Gon­do­lod, hogy ez a Túr…

– Na­gyon va­ló­szí­nű­nek lát­szik. Ilyen vé­let­le­nek nin­cse­nek. Vol­na ki­fo­gá­sod az el­len, ha ma este meg­lá­to­gat­nám azt a vö­rös ama­zont?

A rend­őr­ta­ná­csos már meg­bán­ta, hogy Má­nyai ke­zé­be adta a név­sort. Most, hogy hi­bá­ját jó­vá­te­gye, ki­vet­te a szá­za­dos ke­zé­ből a jegy­zet­töm­böt. Foj­tott düh­vel fe­lelt.

– Igen. Ez tel­jes­ség­gel le­he­tet­len.

– Le­he­tet­len? – kér­dez­te sze­lí­den Má­nyai. – Mi­ért?

– Azért, mert az egész ügy még nyers, mint egy zöld alma. Né­hány per­ce, hogy az első ada­tok a ke­zem­be ke­rül­tek. A szer­vez­ke­dés­ről még mi­ni­má­lis át­te­kin­té­sünk sincs, ha sza­bad ezt a ki­fe­je­zést hasz­nál­nom, az ügy még nincs meg­ér­ve. Ilyen stá­di­um­ban az idő előt­ti be­avat­ko­zás csak azt ered­mé­nyez­he­ti, hogy az egész ban­da szét­ug­rik.

Má­nyai el­húz­ta a szá­ját.

– Tu­dom, hogy nagy ta­pasz­ta­lat­tal ren­del­ke­zel, ta­ná­csos uram…

– Majd hu­szon­négy esz­ten­dő! – emel­te fel az uj­ját a rend­őr­tiszt.

– …ép­pen ezért be kell lát­nod, hogy eb­ben az eset­ben vál­lal­ni kell az éssze­rű koc­ká­za­tot – foly­tat­ta Má­nyai, ügyet sem vet­ve a köz­be­szó­lás­ra. – A sa­ját jól fel­fo­gott ér­de­ked­ben is!

A ta­ná­csos egy pil­la­na­tig arra gon­dolt, hogy aj­tót mu­tat en­nek az ifjú ti­tán­nak, de az­u­tán meg­gon­dol­ta ma­gát.

– Hogy ér­ted ezt, kér­lek? – kér­dez­te nyu­gal­mát eről­tet­ve ma­gá­ra.

– A je­lek arra mu­tat­nak, hogy en­nek a vö­rös ter­ro­ris­tá­nak a Ve­réb ut­cai ta­ní­tó­nő­nél van a rej­tek­he­lye. Ez az em­ber most fon­to­sabb ne­künk, mint né­hány el­ag­gott röp­irat­ter­jesz­tő. Ha kés­le­ke­dünk, a gyil­kos egér­utat nyer­het. Vál­la­lod ezért a fe­le­lős­sé­get?

A rend­őr­tiszt nem volt buta em­ber. A szá­za­dos fö­lé­nyes­ke­dé­se dü­hí­tet­te, de kény­te­len volt be­lát­ni, hogy iga­za van. Vissza­ült író­asz­ta­lá­hoz, és szi­vart vett elő.

– Mi a ja­vas­la­tod?

– Sö­té­te­dés után ház­ku­ta­tást tar­tunk a ta­ní­tó­nő­nél. Ha Túrt nem ta­lál­juk ott, vár­ni fo­gunk rá reg­ge­lig. Egy­ide­jű­leg fi­gye­lés alá vesszük az összes töb­bi cí­met is. Ku­darc ese­tén ha­la­dék­ta­la­nul és egy­szer­re le­csa­punk az összes gya­nú­sí­tot­tak­ra. Egy min­dig akad, aki köp…

A ta­ná­csos meg­gyúj­tot­ta a szi­var­ját, mé­lyet szí­vott be­lő­le, és las­san en­ged­te ki a füs­töt.

– Rend­ben van! – mond­ta vá­rat­la­nul ener­gi­ku­san, és az asz­ta­lán csen­gőt nyo­mott meg.

Ma­gas, ko­rá­hoz ké­pest erő­sen el­hí­zott fi­a­tal­em­ber lé­pett be.

– Szer­vusz, Le­xi­kém – in­tett neki a ta­ná­csos.

– Is­mer­ked­je­tek meg: ez Má­nyai csend­őr­szá­za­dos úr Bu­da­pest­ről, dok­tor Ré­pás­kú­ti Elek fo­gal­ma­zó.

Má­nyai fel­állt, meg­szo­rí­tot­ta a-puha. kö­vér ke­zet.

– Ül­je­tek le. Be­szél­jük meg a rész­le­te­ket…