3. Neki a nagyvilágnak

Há­rom hé­tig az ágyat nyom­tam. Csak ké­sőbb tud­tam meg, hogy más­nap anyám meg a töb­bi ál­do­zat hoz­zá­tar­to­zói ki­men­tek a Fe­hér-er­dő­be a holt­tes­te­kért, de nem ta­lál­ták ott őket. El­tűn­tek. Né­hány vér­nyom volt csak a fü­vön, sem­mi más.

Tel­tek a hó­na­pok, a falu hall­ga­tott. Én is hall­gat­tam. Még a be­teg­sé­gem alatt tör­tént, hogy el­jött hoz­zánk az öreg Zsi­ga bá­csi. Le­ült az ágyam mel­lé, s min­dent el­me­sél­te­tett ma­gá­nak, amit azon az éj­sza­kán lát­tam. Az­u­tán meg­si­mo­gat­ta a fe­jem, és azt mond­ta:

– De­rék gye­rek vagy, Laci fiam. Olyan em­ber le­szel, mint az apád. Ne sírj. És hall­gass ar­ról, amit ne­kem el­mond­tál. Most olyan vi­lág van, hogy hall­gat­ni kell. Majd ha em­ber le­szel, meg­fi­zetsz ne­kik.

Ak­kor lát­tam az öre­get utol­já­ra. Mire annyi­ra fel­gyó­gyul­tam, hogy megint is­ko­lá­ba jár­hat­tam, meg­halt.

Anyám nap­szám­ba járt, a mű­helyt el­ad­tuk. Így él­tünk négy évig. Az­u­tán anyám is meg­halt. A te­me­tés nap­ján össze­jöt­tek a ro­ko­nok, és úgy dön­töt­tek, hogy én ke­reszt­apám­hoz ke­rü­lök cse­lé­des­ked­ni. Én meg csak sír­tam, sír­tam anyám után, és az első éj­sza­ka el­szök­tem a fa­lu­ból. Nem bír­tam az­zal az em­ber­rel egy fe­dél alatt élni, aki gyil­ko­sok ke­zé­re adta apá­mat. Le­het, nem is ke­res­te­tett, va­ló­szí­nű­leg én sem hi­á­nyoz­tam neki.

Két na­pig tar­tott, amíg be­gya­lo­gol­tam Kecs­ke­mét­re. Éj­jel ka­zal­ban alud­tam, gyü­möl­csöt et­tem. Nem tu­dom, mi hú­zott a vá­ros felé. Né­hány­szor jár­tam ott apám­mal vagy anyám­mal, em­lé­kez­tem a sok em­ber­re az ut­cá­kon, és úgy gon­dol­tam, hogy ott majd csak tör­té­nik ve­lem va­la­mi.

Nap­pal a vá­ros­ban lő­dö­rög­tem, a pi­a­con a ko­fá­ik néha-néha ad­tak va­la­mit enni. Éj­sza­ká­ra ki­men­tem a vá­ros­szé­li ta­nyák közé, és ke­res­tem egy kaz­lat ma­gam­nak.

Így telt el két nap. Har­mad­nap reg­gel is­mét a vá­ros felé ban­du­kol­tam, ami­kor az út­men­ti fák kö­zött ész­re­vet­tem egy öreg­em­bert. Ne­vet­sé­ge­sen kis szé­ken ül­dö­gélt, előt­te egy táb­la, ke­ret­re fe­szí­tett vá­szon, és arra fes­tett. Éle­tem­ben elő­ször lát­tam fes­tőt. A kí­ván­csi­ság oda­vitt. Vagy órá­ig bá­mul­tam, hogy je­len­nek meg az ecset­je nyo­mán a vász­non a fák, há­zak, em­be­rek. Ész­re­vett, be­szél­get­ni kez­dett ve­lem. Ki­kér­de­zett, hogy ki va­gyok, mi va­gyok? Va­la­mi me­sét ta­lál­tam ki, hogy ott la­kunk a kö­zel­ben. Dél­fe­lé a tás­ká­já­ból en­ni­va­lót vett elő. Fe­hér ken­dőt te­rí­tett a fűre, úgy ebé­delt. En­gem is oda­in­vi­tált.

Egy da­ra­big ő is evett, az­u­tán ab­ba­hagy­ta, és csak azt néz­te, hogy fa­lom az ételt. Még biz­ta­tott is, ami­kor abba akar­tam hagy­ni. Min­dent meg­et­tem, az utol­só fa­la­tig. Ebéd után az öreg csak annyit jegy­zett meg:

– Úgy lá­tom, anyád nem na­gyon ad ne­ked enni…

Dél­után megint ott ül­tem az öreg mel­lett, míg csak össze nem szed­te a szer­szá­ma­it. Nem messze on­nan, egy nagy ház­ban la­kott. Én meg, hogy meg­szol­gál­jam az ebé­det, ci­pel­tem utá­na az áll­ványt.

Más­nap reg­gel már ott vár­tam a ház előtt. Az öreg nem szólt sem­mit, ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en nyom­ta a ke­zem­be a fes­tő­áll­ványt. Dél­ben ész­re­vet­tem, hogy több en­ni­va­lót ho­zott ma­gá­val, mint elő­ző nap. Megint be­szél­get­tünk órá­kon át. Il­let­ve in­kább csak ő be­szélt. Na­gyon sze­re­tett be­szél­ni.

Ebéd után arra jött két csend­őr. Én né­hány mé­ter­re az öreg­től, a fű­ben ha­sal­tam. A csend­őrök meg­áll­tak az úton, és gya­na­kod­va né­ze­get­tek. Az egyik már moz­dult is, hogy fe­lém in­dul­jon.

Az öreg is ész­re­vett va­la­mit, mert hát­ra­for­dult. Rá­né­zett a csend­őrök­re, az­u­tán én­rám, aki nyil­ván sá­padt le­het­tem, mint a fal. Vé­gül han­go­san oda­szólt ne­kem.

– Gye­re ide, Laci, mosd ki eze­ket az ecse­te­ket.

Én fel­ug­rot­tam, és oda­sza­lad­tam hoz­zá. A csend­őr ha­bo­zott egy da­ra­big, az­u­tán vissza­lé­pett az útra. To­vább­men­tek. Is­mer­het­ték az öre­get, leg­alább­is lá­tás­ból, mert na­gyot kö­szön­tek neki. Ami­kor el­tá­vo­lod­tak, csak annyit mon­dott:

– Lá­tod, fiam, mi­lyen szé­pen tud­nak kö­szön­ni?

Én az egész­ből egy szót sem ér­tet­tem. An­nál in­kább ért­he­tő volt, amit ez­u­tán mon­dott:

– Most pe­dig ide­je, hogy el­mondd, ki fia, bor­ja vagy. De az iga­zat.

El­mond­tam neki. Az öreg csak hall­gat­ta, hall­gat­ta, és fes­te­ge­tett köz­ben. Az­nap ha­ma­rabb hagy­ta abba. Mire én a vé­gé­re ér­tem, kezd­te össze­rak­ni az ecse­te­ket.

– Hol­nap én vissza­uta­zom Pest­re. Akarsz ve­lem jön­ni?

Én úgy meg­le­pőd­tem, hogy a kér­dés­re kér­dés­sel vá­la­szol­tam:

– Hát nem itt tet­szik lak­ni?

– Nem. Csak há­rom hé­tig dol­goz­tam itt. Jössz ve­lem vagy nem?

A hang­ja egy ki­csit tü­rel­met­le­nül csen­gett. Gon­dol­ko­dás nél­kül rá­vág­tam:

– Me­gyek.