4. A harmadik

Vi­téz Rácz Ba­lázs, a Horn Ede ut­cai sán­ta tra­fi­kos zár­ni ké­szült. A napi for­ga­lom ugyan nem volt rosszabb a szo­kott­nál, a tra­fi­kos­nak még­sem volt ró­zsás ked­ve.

Már hó­na­pok­kal ez­előtt kér­vényt nyúj­tott be, hogy jut­tas­sák üz­let­hez va­la­mi­vel for­gal­ma­sabb he­lyen. Ma vég­re fel­hí­vat­ták a pénz­ügy­mi­nisz­té­ri­um­ba, ahol egy tit­ká­rocs­ka nyeg­le han­gon kö­zöl­te vele, hogy ké­ré­se nem tel­je­sít­he­tő. Bő­vebb ma­gya­rá­zat­tal nem volt haj­lan­dó szol­gál­ni.

Rácz ha­di­rok­kant­ként kap­ta a tra­fik­ját még ti­zen­hat év­vel ez­előtt. An­nak ide­jén az il­le­té­ke­sek csak hosszas hu­za­vo­na után ál­la­pí­tot­ták meg a rok­kant­sá­gát, mi­vel­hogy se­be­sü­lé­sé­nek édes­ke­vés köze volt a há­bo­rú­hoz. Alig né­hány be­ava­tott is­mer­te, rok­kant­sá­gá­nak va­ló­di tör­té­ne­tét. Igaz, hogy a lá­bán nem re­pesz ütött se­bet, ha­nem bal­ta, de még­is­csak a haza ér­de­ké­ben szen­ve­dett! Még­sem akar­ták ezt el­is­mer­ni egyes vas­ka­la­po­sok, mind­ad­dig, míg maga Héj­jas Iván nem csa­pott az asz­tal­ra. Ak­kor az­u­tán min­den ment, mint a ka­ri­ka­csa­pás.

Rácz Ba­lázs meg­kap­ta a tra­fi­kot, sőt, egy szép, lan­gyos va­sár­nap dél­előtt a Vár­ban a Leg­fel­sőbb Had­úr, az Or­szá­gos Vi­té­zi Szék Fő­ka­pi­tá­nya vál­lá­ra téve Szent Ist­ván pal­lo­sát, vi­téz­zé is avat­ta. Ez volt Rácz Ba­lázs menny­be­me­ne­te­le: a kecs­ke­mé­ti sek­res­tyés fiát et­től a nap­tól a nem­ze­tes úr ti­tu­lus il­let­te meg.

Az­óta azon­ban sok víz le­folyt a Du­nán. Új em­be­rek, új ar­cok tűn­tek fel, és vi­téz Rácz Ba­lázs ké­ré­sét ma már nem tel­je­sí­tik…

A tra­fi­kos agg­le­gény volt. Kis üz­le­té­ben ugyan­olyan pél­dás rend ural­ko­dott, mint an­nak ide­jén az öreg Rácz al­só­vá­ro­si sek­res­tyé­jé­ben. Rácz úr tá­gas, bú­to­ro­zott szo­bá­ban la­kott, a Le­hel úton, és a Lo­vag ut­cai ki­főz­dé­nek volt a törzs­ven­dé­ge. Min­den szom­bat dél­után pont­ban hat óra­kor fel­ke­res­te az Ő ut­cai, nagy mel­lű Sváb Gré­tit, va­sár­na­pon­ként pe­dig mi­sét hall­ga­tott a Te­réz-temp­lom­ban.

Most mér­ge­sen szá­mol­ta az egész nap össze­gyűlt ap­ró­pénzt, és ak­ku­rá­tu­sán pa­pír­te­ker­csek­be gön­gyöl­te őket.

El­fe­lej­tet­tek! Pe­dig nél­kü­lünk nem sok­ra men­tek vol­na ezek a hím­pá­vák – dü­hön­gött ma­gá­ban.

Az utol­só re­kesz­ben la­pu­ló fil­lé­re­ket szá­mol­ta már, ami­kor ki­nyílt a rek­lám­cé­du­lák­kal te­le­ag­ga­tott üveg­aj­tó. A ké­sői vevő be­lé­pett, be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót.

Rácz még csak fel sem né­zett.

– Már nincs ki­szol­gá­lás! – mor­dult oda ba­rát­ság­ta­la­nul, és to­vább szá­mol­ta a két­fil­lé­re­se­ket.

A vevő azon­ban nem za­var­tat­ta ma­gát. Oda­lé­pett a pult­hoz és meg­állt.

– Nem is lesz töb­bet, Rácz úr – mond­ta csen­des, hi­deg han­gon. – Zá­runk…

A tra­fi­kos keze meg­állt a le­ve­gő­ben. Las­san emel­te fel a fe­jét, az­u­tán nyü­szí­tés­hez ha­son­ló hang tört elő a tor­ká­ból.

A lö­vés éle­sen csat­tant a szűk üz­let­he­lyi­ség­ben.