2. Tavaszi vasárnap este

A lan­gyos, ta­va­szi le­ve­gő ki­csal­ta az em­be­re­ket az ut­cá­ra. Az esti kor­zón sűrű tö­meg­ben hul­lám­zott a vá­ros fi­a­tal­sá­ga. A szál­lo­da ét­ter­mé­ből a vé­kony füg­gö­nyö­kön át fény ve­tő­dött a jár­dá­ra, ci­gány­ze­ne szű­rő­dött ki a kí­ván­csi le­sel­ke­dők közé. Az em­be­rek má­mo­ro­sán szív­ták ma­guk­ba a ta­vasz il­la­tát, zson­gott az utca, csil­log­tak a sze­mek, ka­cag­tak a lá­nyok. A ta­vaszt, a min­dig egy­for­ma és min­dig szí­ve­sen lá­tott, rég várt ta­vaszt kö­szön­töt­te a vá­ros.

A mozi kö­rül is sű­rűn raj­zott a tö­meg, az esti elő­adás kez­de­tét vár­ták. Ha­tal­mas, szí­nes pla­ká­tok or­dí­tot­ták vi­lág­gá a leg­újabb ame­ri­kai film­szen­zá­ció cí­mét, és az em­be­rek va­la­mi sa­já­tos va­sár­na­pi iz­ga­lom­mal tip­ród­tak a be­já­rat előtt. A fa­bó­dé ha­di­rok­kant­ja alig győz­te ki­mér­ni sa­va­nyú­cu­kor­ká­ját.

A mozi lép­cső­in tü­rel­met­le­nül vá­ra­koz­tak a jegy­tu­laj­do­no­sok. A dél­utá­ni elő­adás tá­vo­zó né­zői csak ne­he­zen tud­tak át­fu­ra­kod­ni kö­zöt­tük. Min­den­ki az el­sők kö­zött akart be­jut­ni, mint­ha töb­bet lát­na, ha előbb fog­lal­ja el a he­lyét.

A lép­cső szé­lén egyen­sap­kás diák nyúj­to­gat­ta a nya­kát a jár­da felé. Vég­re meg­lát­ta, akit várt.

– Béla, Béla! – in­te­ge­tett. – Itt va­gyok!

A tár­sa vissza­in­tett, és nagy erő­fe­szí­tés­sel tört ma­gá­nak utat a vá­ra­ko­zók tö­me­gén ke­resz­tül.

– Na vég­re! Már azt hit­tem, hogy el­ké­sel. A je­gye­ket nem fe­lej­tet­ted ott­hon?

Béla meg­ta­po­gat­ta a zse­bét.

– Itt van­nak, ne félj. Jössz ne­kem har­minc fil­lér­rel. Nem en­ged­nek még be?

– Még csak most jön­nek ki a má­so­dik elő­adás­ról. Azt mond­ják, csu­da iz­gal­mas film.

Béla kö­rül­né­zett, és kö­ze­lebb ha­jolt ba­rát­já­hoz.

– El­hoz­tad?

– El – fe­lel­te Jenő, és a zse­bé­ből óva­to­san elő­hú­zott egy vé­kony, gyű­rött köny­vecs­két. – Tedd el gyor­san. És légy óva­tos, ne­hogy meg­lás­sa va­la­ki.

– Bízd csak rám. Éj­jel fo­gom ol­vas­ni, ami­kor már min­den­ki al­szik. Hol sze­rez­ted?

– Az nem fon­tos. Két na­pon be­lül fel­tét­le­nül add vissza. Na, tedd már el! – sut­tog­ta, és gyor­san kö­rül­pil­lan­tott, meg­fog­ta a ba­rát­ja kö­nyö­két, és kö­ze­lebb húz­ta ma­gá­hoz. – So­mát ér­te­sí­tet­ted?

– Igen. De tu­laj­don­kép­pen mi­ért ha­lasz­tot­ták el?

– Nem tu­dom. Biz­tos meg­van az oka. De hol­nap pon­to­sak le­gye­tek.

A jegy­sze­dők ki­nyi­tot­ták az elő­csar­nok­ba ve­ze­tő aj­tó­kat. A vá­ra­ko­zók mo­hón len­dül­tek elő­re a be­já­rat felé.

– Ké­rem a je­gye­ket! Előbb is elő­ve­het­te vol­na, uram, fel­tart­ja a kö­zön­sé­get. Tes­sék, ké­rem, igény­be ven­ni a ru­ha­tá­rat!

Zson­gott a né­ző­tér. Pe­rec­áru­sok jár­tak a szék­so­rok kö­zött, a hang­szó­rók tánc­ze­nét köz­ve­tí­tet­tek. A vász­non a he­lyi ke­res­ke­dők rek­lám­ja­it ve­tí­tet­ték.

Az er­ké­lyen me­leg és nyo­mott volt a le­ve­gő. Az elő­adá­sok kö­zöt­ti szü­ne­tek­ben csak rész­ben tud­ták ki­szel­lőz­tet­ni a né­ző­te­ret. A lám­pák ki­alud­tak, a mo­raj las­san el­csön­de­se­dett. Kez­dő­dött a hír­adó.

Fe­ke­te ala­pon vi­rí­tot­tak a fe­hér be­tűk. Ágyú­lö­vé­sek, por, füst, ro­ha­mo­zó ka­to­nák.

Jenő oda­ha­jolt Bé­lá­hoz.

– Vol­na ked­ved ott len­ni?

– De mennyi­re! Az vol­na az iga­zi!

Há­tul­ról rá­juk pisszeg­tek. El­hall­gat­tak. Per­gett a film.

Oda­kint a dél­utá­ni elő­adás kö­zön­sé­ge már szét­osz­lott a be­já­rat elől, a fi­a­ta­lok a kor­zó felé in­dul­tak.

Töl­gye­si őr­nagy gyors lép­tek­kel si­e­tett el a mozi mel­lett. Ma es­té­re hi­va­ta­los volt Pán­di­ék­hoz, de előbb még rend­be akar­ta hoz­ni ma­gát. A vil­la­ne­gyed kör­nyé­kén már csen­de­sek vol­tak az ut­cák, imitt-amott sé­tált egy-egy já­ró­ke­lő ha­za­fe­lé. Töl­gye­sinek eszé­be ju­tott a teg­nap­előt­ti be­szél­ge­tés a csend­őr­nyo­mo­zó­val, és aka­rat­la­nul is meg­ta­po­gat­ta a far­zse­bé­ben la­pu­ló pisz­tolyt. Most szí­ve­seb­ben la­kott, vol­na va­la­mi for­gal­ma­sabb he­lyen. Mi­lyen te­he­tet­len ez a csend­őr­ség! Egy­más után nyír­nak ki be­csü­le­tes ha­za­fi­a­kat, és a gyil­kos sza­ba­don fut­kos az or­szág­ban. Le­het, hogy csak­ugyan ő is ve­szély­ben fo­rog?

Ki ez a Vö­rös. Túr? Már két nap­ja töri a fe­jét ezen a né­ven, is­me­rő­sen hang­zik, még­sem tud rá vissza­em­lé­kez­ni. Nyil­ván va­la­ki azok kö­zül a vö­rös bi­tan­gok kö­zül, akik ak­kor va­la­hogy ki­csúsz­tak a ke­zük kö­zül. De mi­ért pont most je­lent­ke­zett, ti­zen­hat év után? Ta­lán bör­tön­ben ült mos­ta­ná­ig? Akik­kel ne­kik dol­guk akadt, azok nem na­gyon él­ték meg, hogy bör­tön­be ke­rül­je­nek.

Ha le­het, még gyor­sab­ban lép­ke­dett. A ker­tes ház előtt ka­pu­kul­csot vett elő, és ki­nyi­tot­ta a rá­csos vas­ka­put. A kert­ben álló őr fe­sze­sen tisz­tel­gett.

– Hol az őr­tár­sad?

– Őr­nagy úr­nak alá­za­to­san je­len­tem, a ház mö­gött áll.

– Jól van. Tart­sá­tok nyit­va a sze­me­te­ket. Mondd meg a má­sik­nak is. Te meg állj ott hát­rább, a bok­rok kö­zött. Nem fon­tos, hogy az ut­cá­ról lás­sa­nak.

– Igen­is, őr­nagy úr!

Töl­gye­sinek is­me­rős­nek tűnt a ka­to­na ki­ej­té­se.

– Hová való vagy?

– Csak­nem fö­dik va­gyunk, alás­san je­len­tem – vá­la­szol­ta fel­bá­to­rod­va a le­gény –, izsá­ki va­gyok.

Az őr­nagy aka­rat­la­nul is meg­rez­zent. Há­tat for­dí­tott a ka­to­ná­nak, és az ajtó felé in­dult. Az­u­tán eszé­be ju­tott va­la­mi, és is­mét vissza­for­dult az őr­höz.

– Mondd csak, nem volt ott a ti fa­lu­tok­ban va­la­mi Túr nevű em­ber? Nem is­mersz ilyen ne­vűt?

– Alás­san je­len­tem, nem!

Töl­gye­si per­cek alatt meg­mo­sa­ko­dott, rend­be hoz­ta ma­gát, és si­et­ve tá­vo­zott is­mét ha­zul­ról. Nyolc­ra vár­ták, már így is ké­sett. Gyors lép­tek­kel in­dult az is­ko­la­igaz­ga­tó la­ká­sa felé. A nagy si­et­ség­ben nem vet­te ész­re, hogy az utca túl­só ol­da­lán egy sö­tét ár­nyék vá­lik el a fal­tól.

Az igaz­ga­tó­ék nem lak­tak messze. Né­hány perc múl­va az őr­nagy alak­ja el­tűnt az ala­csony ker­ti kapu mö­gött.

Két diák sé­tált el a ház előtt. Meg­áll­tak, és kí­ván­csi­an né­ze­get­tek be a ke­rí­té­sen.

– Mit csi­nál­hat most a szép Len­ke? – kér­dez­te az egyik, és han­go­san fel­rö­hö­gött.

– Nem unat­ko­zik, gon­dol­ha­tod.

– Az öreg biz­tos… – sú­gott va­la­mit iz­ga­tot­tan a kí­ván­csi. Hang­ja re­kedt volt a ké­jes té­má­tól.

A tár­sa le­gyin­tett.

– So­kat is tö­rő­dik az öreg­gel! Nem lát­tad be­men­ni az őr­na­gyot? Ez a sze­re­tő­je.

– Hon­nan tu­dod?

– Hát mit gon­dol­tál, majd ta­lán rád vár? Az egész vá­ros tud­ja, té­ged meg azt a vén hü­lyét ki­vé­ve. Na, gye­rünk to­vább. Nem azért hív­ta­lak ki, hogy itt epe­kedj a Len­ke ab­la­kai alatt.

To­vább­men­tek a sa­ro­kig. Az utca vé­gén né­hány fa állt, kö­zöt­tük pad. Le­ül­tek.

– No, be­szélj már, mi tör­tént?

– Tudsz hall­gat­ni?

– Tu­dok.

– Hát ide fi­gyelj, te nyam­vadt. Vég­re si­ke­rült el­in­téz­nem a Tót­hot. Egy­szer és min­den­kor­ra.

– Ne hü­lyés­kedj!

– Nem hü­lyés­ke­dek. Ma dél­előtt ki­hall­gat­tam, ami­kor a So­má­val sug­do­sott. Ma este össze­jö­ve­te­lük van. Pest­ről jön hoz­zá­juk va­la­ki, va­la­mi gya­nús alak. Sej­ted, mi­ről van szó, mi? Tu­dod, Fé­nyes már ré­gen szólt, hogy fi­gyel­jük őket. No hát, én el­men­tem még dél­ben a Fé­nyes­hez, és min­dent el­mond­tam neki. Ő meg szó nél­kül vitt ma­gá­val a rend­őr­ség­re. Ott újra el kel­lett min­dent is­mé­tel­nem, az­u­tán meg­di­csér­tek, hogy be­le­va­ló hap­si va­gyok, és el­küld­tek. Na, mit szólsz?

A má­sik ámul­va hall­gat­ta.

– Na, és most mi lesz?

– Mi len­ne? Le­kap­ják a pa­sast, és szét­üt­nek a ban­da kö­zött.

– Le­csuk­ják őket?

– Azt nem tu­dom. De a Tót­hot meg a ha­ver­ja­it úgy ki­vág­ják a su­li­ból, mint­ha ott sem let­tek vol­na.

– Hogy ne­ked mi­lyen ál­la­ti máz­lid van, te Vili. Most már biz­tos a ki­tű­nőd az érett­sé­gin. Jól be­vá­gód­tál a Fé­nyes­nél! – li­heg­te a má­sik, és hang­já­ban lep­le­zet­len irigy­ség csen­gett.