6. A levél

Má­nyai szá­za­dos rossz­ked­vű­en ült a fo­tel­ban, és vár­ta, hogy be­jus­son fő­nö­ké­hez.

– Az ez­re­des úr azon­nal vé­gez, kér­lek – nyüzs­gött kö­rü­löt­te a se­géd­tiszt –, és utá­na so­ron kí­vül fo­gad té­ged.

Má­nyai uj­jai ide­ge­sen do­bol­tak a fo­tel kar­fá­ján. Jó­for­mán meg sem hal­lot­ta a se­géd­tisz­tet. Sa­ját gon­do­la­ta­i­val volt el­fog­lal­va. Nem sze­ret­te a bal­si­kert, de ez­út­tal min­den jel arra mu­ta­tott. Pe­dig ne­gye­dik nap­ja meg­ál­lás nél­kül dol­go­zott.

Szer­dán dél­ben kap­ta a meg­bí­za­tást. Az­nap és csü­tör­tö­kön a Rácz-üggyel fog­lal­ko­zott. Majd csü­tör­tök éj­jel le­uta­zott a Nyír­ség­be, és ott volt ma haj­na­lig. És se­hol sem­mi. Meg­győ­ző­dött ar­ról, hogy a hely­be­li­ek min­dent meg­tet­tek, ami az adott kö­rül­mé­nyek kö­zött le­het­sé­ges volt. Töb­bet ő sem te­he­tett, fö­lös­le­ges volt to­vább­ra is ott­ma­rad­nia. A tet­test nem Nyír­mo­no­kon és nem a Horn Ede ut­cá­ban kell ke­res­ni. De hol?!…

Má­nyai mind­össze har­minc­éves volt, és már szá­za­dos. Be­fo­lyá­sos ro­kon­ság­gal ren­del­ke­zett, de a kar­ri­er­jét el­ső­sor­ban még­sem en­nek, ha­nem ké­pes­sé­ge­i­nek kö­szön­het­te. A sop­ro­ni cö­ge­ráj és a Lu­do­vi­ka után ke­rült a csend­őr­ség­hez. Elöl­já­rói ha­mar fel­fi­gyel­tek a te­het­sé­ges tiszt­re, aki köz­ben el­vé­gez­te a Páz­mány Pé­ter Tu­do­mány­egye­tem jogi ka­rát. El­ső­sor­ban éles lo­gi­ká­já­val, szí­vós­sá­gá­val, jó ösz­töné­vel és fi­nom sza­diz­mu­sá­val tűnt ki. Ezen­fe­lül ne­ve­ze­tes volt még ar­ról, hogy szen­ve­dé­lye­sen val­lá­sos, nem iszik, és so­ha­sem lát­ták nők tár­sa­sá­gá­ban.

Szőcs hal­lat­la­nul iri­gyel­te a szá­za­dost, an­nál is in­kább, mi­vel tud­ta, hogy né­hány éve itt kezd­te, ezen a he­lyen, és az­óta már fon­tos, ön­ál­ló mun­ka­kört tölt be.

– Meg va­gyok győ­ződ­ve, hogy ered­mé­nyes mun­kát vé­gez­tél – pró­bál­ko­zott a be­szél­ge­tés­sel.

– Ez a Bar­csa-ügy na­gyon ér­dek­li a fő­nö­köt.

Má­nyai most sem mél­tat­ta vá­lasz­ra a fő­had­na­gyot, és az nem volt annyi­ra kor­lá­tolt, hogy ne vet­te vol­na ész­re. Így hát ő is hall­ga­tott, és duz­zog­va ült a he­lyén mind­ad­dig, amíg fel nem tá­rult a fő­nök aj­ta­ja. Ele­gáns, őszü­lő hajú úr tá­vo­zott tőle. Kiss az aj­tó­ig kí­sér­te ven­dé­gét. Még egy­szer szí­vé­lye­sen ke­zet ráz­tak.

Az ez­re­des azon­nal in­tett Má­nya­i­nak. Ami­kor be­csu­kó­dott mö­göt­tük az ajtó, hellyel kí­nál­ta a fi­a­tal tisz­tet, és rög­tön a tárgy­ra tért.

– Hall­juk, mit vé­gez­tél? – kér­dez­te.

Má­nyai kel­let­le­nül fo­gott hoz­zá, hogy je­len­tést te­gyen. Az ez­re­des az első mon­dat után lát­ta, hogy a nyo­mo­zás ed­di­gi ered­mé­nye a nul­lá­val egyen­lő. Be sem hagy­ta fe­jez­ni a be­szá­mo­lót.

– Te­hát gya­kor­la­ti­lag sem­mi, igaz?

– Pon­to­san így van, ez­re­des úr. Meg va­gyok győ­ződ­ve, hogy a fel­té­te­le­zé­se helyt­ál­ló, de kéz­zel­fog­ha­tó nyom nincs.

– Mi a szán­dé­kod ez­u­tán? Mi a kö­vet­ke­ző lé­pés?

– Kecs­ke­mét. A két ál­do­zat ba­rát­sá­ga fel­te­he­tő­en a Héj­jas-kü­lö­nít­mény­hez nyú­lik vissza. Bar­csa ugyan még a nyu­gat-ma­gyar­or­szá­gi cse­te­pa­té­ban is részt vett, de Rácz ek­kor már rok­kant volt. Meg kell ta­lál­nom, hogy mennyi ide­ig szol­gált együtt ez a két em­ber, és mit csi­nál­tak ez idő alatt. Csak ha ezt si­ke­rült fel­de­rí­te­nem, ak­kor al­kot­ha­tok ma­gam­nak némi fo­gal­mat, hogy hol ke­res­sem a gyil­kost. Pil­la­nat­nyi­lag va­ló­szí­nűbb fel­te­vést nem lá­tok.

Az ez­re­des nyu­god­tan, majd­nem de­rűs han­gu­lat­ban hall­gat­ta vé­gig.

– Én tö­ké­le­te­sen egyet is ér­te­nék ve­led, ha köz­ben nem tör­tént vol­na va­la­mi, ami új irányt szab az ügy­nek. Ha nem jössz most je­len­tés­té­tel­re, az­óta én ren­del­te­lek vol­na vissza.

– Újabb gyil­kos­ság? – vá­gott köz­be aka­rat­la­nul a szá­za­dos, aki alig tud­ta fé­kez­ni iz­ga­tott­sá­gát.

Kiss meg­lep­ve pil­lan­tott be­osz­tott­já­ra. Ör­dö­ge van en­nek a kö­lyök­nek?

– Csak­nem el­ta­lál­tad – mond­ta, és az író­asz­ta­lá­ról egy pa­pír­la­pot nyúj­tott a szá­za­dos felé. – Va­la­ki vá­rat­la­nul a se­gít­sé­günk­re si­e­tett. Ma reg­gel ju­tott el hoz­zám ez a szol­gá­la­ti jegy.

Má­nyai ke­zé­be vet­te a pa­pi­rost, és elő­ször az alá­írást néz­te meg: „Ha­ja­gos Ven­cel m. kir. csend­őr sza­kasz­ve­ze­tő, So­mogy­ke­le­véz.”

Gyor­san fu­tot­ta át a szol­gá­la­ti cím­zést és a kincs­tá­ri ízű be­ve­ze­tő mon­da­to­kat. Csak ak­kor kez­dett fi­gyel­me­seb­ben ol­vas­ni, ami­kor a lé­nyeg­hez ért.

„F. évi feb­ru­ár 17-én haj­nal­ban a szol­no­ki vo­nat­ból ki­esett és ször­nyet halt a bá­tyám, Ha­ja­gos Já­nos gaz­dál­ko­dó. Én azon­ban tu­dom, hogy ez nem vé­let­len sze­ren­csét­len­ség. Ugyan­azok az il­le­tők tet­ték el láb alól, mint Bar­csa Dá­vid csend­őr törzs­őr­mes­ter urat, aki nem­ré­gen szol­gá­lat­tel­je­sí­tés köz­ben halt hősi ha­lált. Mi hár­man a kom­mün után együtt szol­gál­tunk Héj­jas fő­had­nagy úr keze alatt, és sok bi­tang el­len­sé­günk akad. Most már tu­dom, hogy rám is sor fog ke­rül­ni, ezért alá­za­to­san ké­rem…”

Má­nyai fel­né­zett az ez­re­des­re. A sze­me csil­lo­gott, mint a jó va­dász­ku­tyáé, ha sza­got kap.

Meg­for­dí­tot­ta a pa­pír­la­pot, és meg­néz­te a szol­gá­la­ti meg­jegy­zé­se­ket.

– „Túl­zott al­ko­hol­fo­gyasz­tás­sal össze­füg­gő ül­dö­zé­si má­nia. Tö­rök al­ez­re­des” – ol­vas­ta han­go­san, és vissza­ad­ta az ez­re­des­nek a le­ve­let. – Nem ér­tek vele egyet.

– Én sem – vá­la­szol­ta Kiss. – Ez a le­vél azt bi­zo­nyít­ja, hogy he­lyes nyo­mon já­runk.

– Mit tu­dunk er­ről a Ha­ja­gos Já­nos­ról?

– Egy órá­ja ren­del­tem el a nyo­mo­zás új­ra­fel­vé­te­lét. Itt van az ügye­le­ti ese­mény­nap­ló. A be­jegy­zés feb­ru­ár 17-én 10.45-kor kelt. ,,A szol­no­ki csend­őr­pa­rancs­nok­ság je­len­ti, hogy ma reg­gel 5.30-kor az alsó vas­úti ki­té­rő kö­ze­lé­ben hol­tan ta­lál­ták Ha­ja­gos Já­nos 58 éves gaz­dál­ko­dót, aki a haj­na­li vo­nat­tal Bu­da­pest­re uta­zott, és a vo­nat­ból ki­esett vagy ki­ug­rott. A vo­nat mind­két lá­bát le­vág­ta. A hul­la zse­bé­ben ira­ta­in kí­vül kö­zel ezer pen­gő kész­pénzt ta­lál­tak. Az or­vo­si vizs­gá­lat meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy ha­lá­la előtt fo­gyasz­tott ugyan szeszt, de it­tas ál­la­pot­ban nem volt. A nyo­mo­zás fo­lya­mat­ban…”

– Te­hát egy hét­tel Bar­csa után és két nap­pal Rácz előtt – töp­ren­gett Má­nyai.

– Pon­to­san. A nyo­mo­zást feb­ru­ár 21-én le­zár­ták. Bűn­tény­re sem­mi jel nem mu­ta­tott, ön­gyil­kos­ság in­do­ko­lat­lan. Vé­let­len sze­ren­csét­len­sé­get ál­la­pí­tot­tak meg.

Má­nyai is­mét ke­zé­be vet­te a le­ve­let.

– Ala­po­san be le­het ijed­ve a le­gény.

– Pe­dig Rácz­ról még nem is tud.

– Ez a le­vél leg­alább egy­he­ti mun­kát ta­ka­rít meg ne­kem. Meg­van a hi­ány­zó lánc­szem. Azon­nal le kell utaz­nom So­mogy­ba.

– Na­gyon he­lyes. Ebé­delj meg, és in­dulj. In­téz­ked­tem, hogy bo­csás­sa­nak ren­del­ke­zé­sed­re egy szol­gá­la­ti ko­csit. Az éj­jel me­gal­hatsz Ka­pos­vá­rott, és reg­gel­re ott vagy az őr­sön. So­kat vá­rok et­től a Ha­ja­gos­tól. Az ered­mény­ről ter­mé­sze­te­sen azon­nal je­lents te­le­fo­non…