6. A levél
Mányai százados rosszkedvűen ült a fotelban, és várta, hogy bejusson főnökéhez.
– Az ezredes úr azonnal végez, kérlek – nyüzsgött körülötte a segédtiszt –, és utána soron kívül fogad téged.
Mányai ujjai idegesen doboltak a fotel karfáján. Jóformán meg sem hallotta a segédtisztet. Saját gondolataival volt elfoglalva. Nem szerette a balsikert, de ezúttal minden jel arra mutatott. Pedig negyedik napja megállás nélkül dolgozott.
Szerdán délben kapta a megbízatást. Aznap és csütörtökön a Rácz-üggyel foglalkozott. Majd csütörtök éjjel leutazott a Nyírségbe, és ott volt ma hajnalig. És sehol semmi. Meggyőződött arról, hogy a helybeliek mindent megtettek, ami az adott körülmények között lehetséges volt. Többet ő sem tehetett, fölösleges volt továbbra is ottmaradnia. A tettest nem Nyírmonokon és nem a Horn Ede utcában kell keresni. De hol?!…
Mányai mindössze harmincéves volt, és már százados. Befolyásos rokonsággal rendelkezett, de a karrierjét elsősorban mégsem ennek, hanem képességeinek köszönhette. A soproni cögeráj és a Ludovika után került a csendőrséghez. Elöljárói hamar felfigyeltek a tehetséges tisztre, aki közben elvégezte a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karát. Elsősorban éles logikájával, szívósságával, jó ösztönével és finom szadizmusával tűnt ki. Ezenfelül nevezetes volt még arról, hogy szenvedélyesen vallásos, nem iszik, és sohasem látták nők társaságában.
Szőcs hallatlanul irigyelte a századost, annál is inkább, mivel tudta, hogy néhány éve itt kezdte, ezen a helyen, és azóta már fontos, önálló munkakört tölt be.
– Meg vagyok győződve, hogy eredményes munkát végeztél – próbálkozott a beszélgetéssel.
– Ez a Barcsa-ügy nagyon érdekli a főnököt.
Mányai most sem méltatta válaszra a főhadnagyot, és az nem volt annyira korlátolt, hogy ne vette volna észre. Így hát ő is hallgatott, és duzzogva ült a helyén mindaddig, amíg fel nem tárult a főnök ajtaja. Elegáns, őszülő hajú úr távozott tőle. Kiss az ajtóig kísérte vendégét. Még egyszer szívélyesen kezet ráztak.
Az ezredes azonnal intett Mányainak. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, hellyel kínálta a fiatal tisztet, és rögtön a tárgyra tért.
– Halljuk, mit végeztél? – kérdezte.
Mányai kelletlenül fogott hozzá, hogy jelentést tegyen. Az ezredes az első mondat után látta, hogy a nyomozás eddigi eredménye a nullával egyenlő. Be sem hagyta fejezni a beszámolót.
– Tehát gyakorlatilag semmi, igaz?
– Pontosan így van, ezredes úr. Meg vagyok győződve, hogy a feltételezése helytálló, de kézzelfogható nyom nincs.
– Mi a szándékod ezután? Mi a következő lépés?
– Kecskemét. A két áldozat barátsága feltehetően a Héjjas-különítményhez nyúlik vissza. Barcsa ugyan még a nyugat-magyarországi csetepatéban is részt vett, de Rácz ekkor már rokkant volt. Meg kell találnom, hogy mennyi ideig szolgált együtt ez a két ember, és mit csináltak ez idő alatt. Csak ha ezt sikerült felderítenem, akkor alkothatok magamnak némi fogalmat, hogy hol keressem a gyilkost. Pillanatnyilag valószínűbb feltevést nem látok.
Az ezredes nyugodtan, majdnem derűs hangulatban hallgatta végig.
– Én tökéletesen egyet is értenék veled, ha közben nem történt volna valami, ami új irányt szab az ügynek. Ha nem jössz most jelentéstételre, azóta én rendeltelek volna vissza.
– Újabb gyilkosság? – vágott közbe akaratlanul a százados, aki alig tudta fékezni izgatottságát.
Kiss meglepve pillantott beosztottjára. Ördöge van ennek a kölyöknek?
– Csaknem eltaláltad – mondta, és az íróasztaláról egy papírlapot nyújtott a százados felé. – Valaki váratlanul a segítségünkre sietett. Ma reggel jutott el hozzám ez a szolgálati jegy.
Mányai kezébe vette a papirost, és először az aláírást nézte meg: „Hajagos Vencel m. kir. csendőr szakaszvezető, Somogykelevéz.”
Gyorsan futotta át a szolgálati címzést és a kincstári ízű bevezető mondatokat. Csak akkor kezdett figyelmesebben olvasni, amikor a lényeghez ért.
„F. évi február 17-én hajnalban a szolnoki vonatból kiesett és szörnyet halt a bátyám, Hajagos János gazdálkodó. Én azonban tudom, hogy ez nem véletlen szerencsétlenség. Ugyanazok az illetők tették el láb alól, mint Barcsa Dávid csendőr törzsőrmester urat, aki nemrégen szolgálatteljesítés közben halt hősi halált. Mi hárman a kommün után együtt szolgáltunk Héjjas főhadnagy úr keze alatt, és sok bitang ellenségünk akad. Most már tudom, hogy rám is sor fog kerülni, ezért alázatosan kérem…”
Mányai felnézett az ezredesre. A szeme csillogott, mint a jó vadászkutyáé, ha szagot kap.
Megfordította a papírlapot, és megnézte a szolgálati megjegyzéseket.
– „Túlzott alkoholfogyasztással összefüggő üldözési mánia. Török alezredes” – olvasta hangosan, és visszaadta az ezredesnek a levelet. – Nem értek vele egyet.
– Én sem – válaszolta Kiss. – Ez a levél azt bizonyítja, hogy helyes nyomon járunk.
– Mit tudunk erről a Hajagos Jánosról?
– Egy órája rendeltem el a nyomozás újrafelvételét. Itt van az ügyeleti eseménynapló. A bejegyzés február 17-én 10.45-kor kelt. ,,A szolnoki csendőrparancsnokság jelenti, hogy ma reggel 5.30-kor az alsó vasúti kitérő közelében holtan találták Hajagos János 58 éves gazdálkodót, aki a hajnali vonattal Budapestre utazott, és a vonatból kiesett vagy kiugrott. A vonat mindkét lábát levágta. A hulla zsebében iratain kívül közel ezer pengő készpénzt találtak. Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy halála előtt fogyasztott ugyan szeszt, de ittas állapotban nem volt. A nyomozás folyamatban…”
– Tehát egy héttel Barcsa után és két nappal Rácz előtt – töprengett Mányai.
– Pontosan. A nyomozást február 21-én lezárták. Bűntényre semmi jel nem mutatott, öngyilkosság indokolatlan. Véletlen szerencsétlenséget állapítottak meg.
Mányai ismét kezébe vette a levelet.
– Alaposan be lehet ijedve a legény.
– Pedig Ráczról még nem is tud.
– Ez a levél legalább egyheti munkát takarít meg nekem. Megvan a hiányzó láncszem. Azonnal le kell utaznom Somogyba.
– Nagyon helyes. Ebédelj meg, és indulj. Intézkedtem, hogy bocsássanak rendelkezésedre egy szolgálati kocsit. Az éjjel megalhatsz Kaposvárott, és reggelre ott vagy az őrsön. Sokat várok ettől a Hajagostól. Az eredményről természetesen azonnal jelents telefonon…