I. FEJEZET
1. Az első
A lovas járőr dobogva haladt át a hídon. Csendes téli éjszaka volt, a fegyverek zörgése, a nyergek tompa nyikorgása és a jó csendőrlovak ideges fújtatása messzire elhallatszott. A hídon túl néhány méterre a lovasok megálltak. Jobbról, az úttól egy ugrásra, tanya sötétlett.
– Ide hallgass, Barcsa komám! – szólalt meg az egyik lovas. – Én megnézném Szabóék portáját. Félóra, és itt vagyok.
– Közben kicsit felmelegszel Szabóné ágyában, mi? – vigyorgott a másik, miközben elővillant erős, fehér fogsora. – Nem bánom, eriggy, de ha az ura villára kap…
– Ne félj semmit – ugrott le a lováról az első –, nincs itthon. Meg aztán sejti is, hogy csendőr-csődör jár a kancájához – tette hozzá kacsintva. Végigsimított az állat nyakán, megpaskolta a farát, és a nyakába dobta a szárat.
– Akkor hát rajta-rajtában, igyekezz. Egyik lábad az asszony dunyhája alatt, a másik meg már itt is legyen – válaszolta Barcsa, és ő is leszállt lováról.
Mikó őrmester megigazította a hátán a karabélyt, és eltűnt a tanya irányában.
Szél kerekedett, havat sepert maga előtt. A fellegek mögül hirtelen kibukkant a hold. Világosabb lett. Barcsa törzsőrmester körülnézett. Fekete csákójának tollát meglibbentette a szél. Odább, az út mentén néhány fa sötétlett. Odavezette a lovakat, és beállt a fa alá. Itt kevésbé csípte a fagyos, februári szél. Figyelt. Erős dohányos volt, de eszébe se jutott, hogy rágyújtson. Vérévé vált a hivatása. Még a szeme villanásától is riadtan tágultak a parasztok.
A tanya felől kutyaugatás hallatszott. Azután csend lett.
Fázni kezdett. Toppantott egyet-kettőt, meg járatta egy keveset a lovakat, hogy meg ne fázzanak. Nehezen telt az idő.
Már éppen azon töprengett, hogy mégis rágyújt, amikor a fák felől gally reccsent. Villámgyorsan megfordult, de nem látott semmi gyanúsat.
Ekkor közvetlen a háta mögött megszólalt egy halk hang.
– Jó estét, törzsőrmester úr!
*
Mikó őrmester már a csizmáját cibálta a lábára. A tettek embere volt, szerette a gyors munkát. Meg azután tartott is egy kicsit Barcsától, nem akart sokáig távol maradni. A szolgálattal nem lehet kukoricázni.
Már a zubbonyát gombolta, amikor a távolból, mintha kiáltást hallott volna. Fülelt, de a hang nem ismétlődött meg.
– Nem hallottál valamit, Julcsa? – kérdezte az asszonyt.
Szabóné az ágyon ült. Nagy, fehér teste világított a félhomályban. Fázósan húzta magára a pokrócot. Álmos hangon válaszolta:
– Csak a kutyák ugatnak. Biztos azt hallottad.
Mikó elkészült, és indult kifelé. Közben köszönetképpen barátságosan rávert az asszony pokróc alatt domborodó tomporára. Pontosan úgy, mint félórája a lovára.
– Na, isten áldjon. Vasárnap este elgyüvök megint – búcsúzott, és kifordult a szobából.
Az udvaron megállt egy pillanatra. A híd felől lódobogás hallatszott. Barcsa itthagyta volna? Vagy a lova szabadult el?
Futva indult vissza. Amikor kiért a kilométerkőhöz, és meglátta Barcsát, megnyugodott. A törzsőrmester a fánál állt. Fejét a mellére horgasztotta. Úgy tetszett, elnyomta a buzgóság.
– Lóra – rikkantotta jókedvűen az őrmester, de Barcsa nem mozdult.
Mikó közelebb lépett, és megdermedt az iszonyattól.
A hosszú, háromélű csendőrszuronynak csak a nyele állt ki Barcsa hasából. Odaszögezték vele a fához.
Mikó előreugrott, és kirántotta a szuronyt. Barcsa hörögve sóhajtott, levegő után tátogó száján sugárban ömlött a vér. Rongyként csuklott össze a fa tövében.
Az őrmester kapkodva gombolta ki a zubbonyát.
– A Vörös Túr… – nyögte Barcsa, de tovább nem jutott. Többet már nem is nyögött.
Mikó felugrott. Csak most vette észre, hogy a lovak nincsenek sehol Lekapta karabélyát, és a levegőbe lőtt.