I. FEJEZET

1. Az első

A lo­vas jár­őr do­bog­va ha­ladt át a hí­don. Csen­des téli éj­sza­ka volt, a fegy­ve­rek zör­gé­se, a nyer­gek tom­pa nyi­kor­gá­sa és a jó csend­őr­lo­vak ide­ges fúj­ta­tá­sa messzi­re el­hal­lat­szott. A hí­don túl né­hány mé­ter­re a lo­va­sok meg­áll­tak. Jobb­ról, az út­tól egy ug­rás­ra, ta­nya sö­tét­lett.

– Ide hall­gass, Bar­csa ko­mám! – szó­lalt meg az egyik lo­vas. – Én meg­néz­ném Sza­bó­ék por­tá­ját. Fél­óra, és itt va­gyok.

– Köz­ben ki­csit fel­me­leg­szel Sza­bó­né ágyá­ban, mi? – vi­gyor­gott a má­sik, mi­köz­ben elő­vil­lant erős, fe­hér fog­so­ra. – Nem bá­nom, eriggy, de ha az ura vil­lá­ra kap…

– Ne félj sem­mit – ug­rott le a lo­vá­ról az első –, nincs itt­hon. Meg az­tán sej­ti is, hogy csend­őr-cső­dör jár a kan­cá­já­hoz – tet­te hoz­zá ka­csint­va. Vé­gig­si­mí­tott az ál­lat nya­kán, meg­pas­kol­ta a fa­rát, és a nya­ká­ba dob­ta a szá­rat.

– Ak­kor hát raj­ta-raj­tá­ban, igye­kezz. Egyik lá­bad az asszony duny­há­ja alatt, a má­sik meg már itt is le­gyen – vá­la­szol­ta Bar­csa, és ő is le­szállt lo­vá­ról.

Mikó őr­mes­ter meg­iga­zí­tot­ta a há­tán a ka­ra­bélyt, és el­tűnt a ta­nya irá­nyá­ban.

Szél ke­re­ke­dett, ha­vat se­pert maga előtt. A fel­le­gek mö­gül hir­te­len ki­buk­kant a hold. Vi­lá­go­sabb lett. Bar­csa törzs­őr­mes­ter kö­rül­né­zett. Fe­ke­te csá­kó­já­nak tol­lát meg­lib­ben­tet­te a szél. Odább, az út men­tén né­hány fa sö­tét­lett. Oda­ve­zet­te a lo­va­kat, és be­állt a fa alá. Itt ke­vés­bé csíp­te a fa­gyos, feb­ru­á­ri szél. Fi­gyelt. Erős do­há­nyos volt, de eszé­be se ju­tott, hogy rá­gyújt­son. Vé­ré­vé vált a hi­va­tá­sa. Még a sze­me vil­la­ná­sá­tól is ri­ad­tan tá­gul­tak a pa­rasz­tok.

A ta­nya fe­lől ku­tya­uga­tás hal­lat­szott. Az­u­tán csend lett.

Fáz­ni kez­dett. Top­pan­tott egyet-ket­tőt, meg já­rat­ta egy ke­ve­set a lo­va­kat, hogy meg ne fáz­za­nak. Ne­he­zen telt az idő.

Már ép­pen azon töp­ren­gett, hogy még­is rá­gyújt, ami­kor a fák fe­lől gally reccsent. Vil­lám­gyor­san meg­for­dult, de nem lá­tott sem­mi gya­nú­sat.

Ek­kor köz­vet­len a háta mö­gött meg­szó­lalt egy halk hang.

– Jó es­tét, törzs­őr­mes­ter úr!

*

Mikó őr­mes­ter már a csiz­má­ját ci­bál­ta a lá­bá­ra. A tet­tek em­be­re volt, sze­ret­te a gyors mun­kát. Meg az­u­tán tar­tott is egy ki­csit Bar­csá­tól, nem akart so­ká­ig tá­vol ma­rad­ni. A szol­gá­lat­tal nem le­het ku­ko­ri­cáz­ni.

Már a zub­bo­nyát gom­bol­ta, ami­kor a tá­vol­ból, mint­ha ki­ál­tást hal­lott vol­na. Fü­lelt, de a hang nem is­mét­lő­dött meg.

– Nem hal­lot­tál va­la­mit, Jul­csa? – kér­dez­te az asszonyt.

Sza­bó­né az ágyon ült. Nagy, fe­hér tes­te vi­lá­gí­tott a fél­ho­mály­ban. Fá­zó­san húz­ta ma­gá­ra a pok­ró­cot. Ál­mos han­gon vá­la­szol­ta:

– Csak a ku­tyák ugat­nak. Biz­tos azt hal­lot­tad.

Mikó el­ké­szült, és in­dult ki­fe­lé. Köz­ben kö­szö­net­kép­pen ba­rát­sá­go­san rá­vert az asszony pok­róc alatt dom­bo­ro­dó tom­po­rá­ra. Pon­to­san úgy, mint fél­órá­ja a lo­vá­ra.

– Na, is­ten áld­jon. Va­sár­nap este el­gyü­vök megint – bú­csú­zott, és ki­for­dult a szo­bá­ból.

Az ud­va­ron meg­állt egy pil­la­nat­ra. A híd fe­lől ló­do­bo­gás hal­lat­szott. Bar­csa itt­hagy­ta vol­na? Vagy a lova sza­ba­dult el?

Fut­va in­dult vissza. Ami­kor ki­ért a ki­lo­mé­ter­kő­höz, és meg­lát­ta Bar­csát, meg­nyu­go­dott. A törzs­őr­mes­ter a fá­nál állt. Fe­jét a mel­lé­re hor­gasz­tot­ta. Úgy tet­szett, el­nyom­ta a buz­gó­ság.

– Lóra – rik­kan­tot­ta jó­ked­vű­en az őr­mes­ter, de Bar­csa nem moz­dult.

Mikó kö­ze­lebb lé­pett, és meg­der­medt az iszo­nyat­tól.

A hosszú, há­ro­mé­lű csend­őr­szu­rony­nak csak a nye­le állt ki Bar­csa ha­sá­ból. Oda­szö­gez­ték vele a fá­hoz.

Mikó elő­re­ug­rott, és ki­rán­tot­ta a szu­ronyt. Bar­csa hö­rög­ve só­haj­tott, le­ve­gő után tá­to­gó szá­ján su­gár­ban öm­lött a vér. Rongy­ként csuk­lott össze a fa tö­vé­ben.

Az őr­mes­ter kap­kod­va gom­bol­ta ki a zub­bo­nyát.

– A Vö­rös Túr… – nyög­te Bar­csa, de to­vább nem ju­tott. Töb­bet már nem is nyö­gött.

Mikó fel­ug­rott. Csak most vet­te ész­re, hogy a lo­vak nin­cse­nek se­hol Le­kap­ta ka­ra­bé­lyát, és a le­ve­gő­be lőtt.