5. Egy mozgalmas nap

Fé­nyes ta­nár úr nem lát­hat­ta, hogy mi­lyen ké­pet vá­gott igaz­ga­tó­ja, azon egy­sze­rű ok­nál fog­va, hogy so­ha­sem ta­lál­koz­tak töb­bé.

Pán­di a dél­előt­ti vo­nat­tal ér­ke­zett meg Pest­ről. Azon­nal ki­hall­gat­ták. Az igaz­ga­tó meg­nyug­ta­tó ali­bit tu­dott fel­mu­tat­ni. Igaz ugyan, hogy né­hány órá­val, este ki­lenc és éj­jel ket­tő kö­zött, nem tu­dott pon­to­san el­szá­mol­ni, de ez az idő elég­te­len volt ah­hoz, hogy ha­za­utaz­zon, vé­gez­zen fe­le­sé­ge sze­re­tő­jé­vel, és vissza­tér­jen Bu­da­pest­re. Ezt a vál­to­za­tot kü­lön­ben sem vet­te ko­mo­lyan sen­ki.

Pán­dit te­hát ki­hall­ga­tá­sa után rög­tön el­en­ged­ték. Mi­vel a la­ká­sán a hely­szí­ni vizs­gá­lat még nem fe­je­ző­dött be, meg­kér­ték, hogy egy vagy két éj­sza­kát tölt­sön a szál­lo­dá­ban.

Az igaz­ga­tó meg­fo­gad­ta a ta­ná­csot. A rend­őr­ség­ről egye­ne­sen a szál­lo­dá­ba ment, be­zár­kó­zott a szo­bá­já­ba, és meg­mér­gez­te ma­gát.

A szép Len­ke né­hány órán be­lül a köz­ér­dek­lő­dés kö­zép­pont­já­ba ke­rült. A vé­res tör­té­net rész­le­te­it dél­után­ra már szél­té­ben-hosszá­ban tár­gyal­ták a vá­ros­ban. A hí­rek el­ter­je­dé­sé­ben nem kis ré­sze volt Fé­nyes Ot­tó­nak, aki el­ér­ke­zett­nek lát­ta az időt, hogy el­fog­lal­ja az igaz­ga­tói szé­ket.

Pán­di­né sze­re­pe hal­lat­la­nul fel­bor­zol­ta a köz­vé­le­mény fan­tá­zi­á­ját. So­kan szí­ve­sen let­tek vol­na an­nak a rend­őr­őr­szem­nek a he­lyé­ben, aki reg­gel rá­nyi­tot­ta Len­ké­re a für­dő­szo­ba aj­ta­ját. Ez a kí­ván­ság vég­ered­mény­ben elég sze­rény volt, de tel­je­sen ért­he­tő, hogy Töl­gye­si őr­nagy he­lyé­be sen­ki nem kí­ván­ko­zott.

Pán­di­né val­lo­má­sa nem sok­kal vit­te elő­re a nyo­mo­zást. A sa­lá­tás­tál fel­bo­ru­lá­sa után ki­si­e­tett a für­dő­szo­bá­ba, míg ott tar­tóz­ko­dott, va­la­ki rá­zár­ta az aj­tót. Sem ki­ál­ta­ni, sem dö­röm­böl­ni nem mert. Ala­pos nát­hát szer­zett, mi­után két tö­rül­kö­ző­be bur­kol­va ül­dö­gélt ott reg­ge­lig.

Töl­gye­si hul­lá­ját a cse­léd­lány ta­lál­ta meg, ami­kor reg­gel vissza­tért a ház­ba. Elő­ször a kony­há­ba, ment, el­ké­szí­tet­te a reg­ge­lit, és csak az­u­tán nyi­tott be az ebéd­lő­be. Esze­ve­szett si­kollyal ro­hant ki az ut­cá­ra. Az arra járó rend­őr­őr­szem sza­ba­dí­tot­ta ki az­u­tán Len­két fog­sá­gá­ból.

Len­ke val­lo­má­sá­nak egyet­len ér­de­kes mo­men­tu­ma volt: az a tör­té­net, amit Töl­gye­si me­sélt el neki az éle­tét fe­nye­ge­tő ve­szély­ről. Újat azon­ban ez nem je­len­tett. Má­nyai szá­za­dos ál­lan­dó kap­cso­la­tot tar­tott fenn a rend­őr­ség­gel, így pon­to­san tud­ták, mi­ről van szó.

Ami­kor Má­nyai ér­te­sült az őr­nagy ha­lá­lá­ról, ha­ját tép­te te­he­tet­len dü­hé­ben. Azon­nal ri­a­dóz­tat­ták a kör­nyék­be­li csend­őr­sé­get, le­zár­ták az összes uta­kat és vas­út­ál­lo­má­so­kat. A szá­za­dos per­sze tisz­tá­ban volt vele, hogy mind­ez eső után kö­pö­nyeg. Tel­jes tíz órát kés­tek. A gyil­kos­nak bő­ven volt ide­je, hogy el­hagy­ja a vá­rost – ha ugyan szán­dé­ká­ban volt el­hagy­ni.

Má­nyai szá­má­ra most ez volt a dön­tő kér­dés. Ha a Vö­rös Túr az éj­jel el­uta­zott, bot­tal üt­he­ti a nyo­mát. Leg­fel­jebb vé­let­le­nül akad va­la­hol ho­rog­ra, de ez már nem az ő ér­de­me lesz. Egyet­len re­mény ma­radt, ha itt van a vá­ros­ban vagy leg­alább­is a kör­nyé­ken. De mi­ért len­ne itt? Mi­ért ma­radt vol­na itt? Ez el­lent­mon­dott min­den ele­mi lo­gi­ká­nak. Má­nyai vég­ső két­ség­be­esé­sé­ben még­is bí­zott eb­ben a va­ló­szí­nűt­len le­he­tő­ség­ben.

Ha­ja­gos őr­mes­ter meg­gyil­ko­lá­sa óta tíz tel­jes nap telt el. Mi­ért várt Túr tíz na­pot, és hol töl­töt­te ezt az időt? Meg­bíz­ha­tó rej­tek­he­lye kel­lett, hogy le­gyen, ha ilyen nyu­god­tan várt. Meg­bíz­ha­tó rej­tek-he­lyet pe­dig ne­he­zen hagy el az em­ber.

Ez azon­ban csak az egyik ok volt, ami re­ményt éb­resz­tett a csend­őr­szá­za­dos­ban. Má­nyai tud­ta, nem kö­zön­sé­ges el­len­fél­lel van dol­ga. Egy kö­ze­pes ka­li­be­rű gyil­kos most messze fut­na a tett szín­he­lyé­ről, an­nál is in­kább, mi­vel sem­mi oka sincs, hogy itt ma­rad­jon. Mi­után a leg­va­ló­szí­nűbb, hogy még az éj­jel el­uta­zott, itt ke­re­sik a leg­ke­vés­bé. Ta­lán ép­pen azért ma­radt itt, mert ez el­lent­mond an­nak a bi­zo­nyos ele­mi lo­gi­ká­nak?

Má­nyai meg­fe­szí­tett erő­vel dol­go­zott, és bí­zott ha­gyo­má­nyos sze­ren­csé­jé­ben.

Ebéd köz­ben je­len­tet­ték neki, hogy leg­jobb csend­őr­nyo­mo­zó­ja két nap­ját el­vesz­te­get­te, mert egy rend­őr­sé­gi ügy­nök nyo­má­ban járt, és a vé­gén di­a­dal­it­ta­san le is tar­tóz­tat­ta. Ke­vés ét­vá­gya is azon­nal el­szállt. Le­csap­ta asz­tal­ken­dő­jét, ki­si­e­tett a tisz­ti ét­kez­dé­ből, és kis, zöld ko­csi­ján a rend­őr­ség­re haj­tott.

Ez­alatt a rend­őr­ség em­be­rei is lá­za­san dol­goz­tak. Az éj­sza­kai gyil­kos­ság ala­po­san fel­boly­gat­ta a ta­ná­csos lel­ki nyu­gal­mát, de nem annyi­ra, hogy el­fe­led­ke­zett vol­na a reg­ge­li ki­hall­ga­tás ered­mé­nyé­ről. Reg­gel a gim­ná­zi­um­ból a Pán­di-vil­lá­ba si­e­tett. Sze­mé­lye­sen is meg­vizs­gál­ta a tett szín­he­lyét, rö­vi­den ki­hall­gat­ta a szép Len­két, majd rész­le­tes uta­sí­tá­sok­kal lát­ta el a bűn­ügyi nyo­mo­zó­osz­tály ve­ze­tő­jét. Fa­nya­log­va vet­te tu­do­má­sul, hogy a csend­őr­nyo­mo­zók is jár­tak már a hely­szí­nen, de hoz­zá­já­rult, hogy em­be­rei a vizs­gá­la­tot a csend­őr­ség­gel kar­ölt­ve foly­tas­sák. Nem vé­let­le­nül dön­tött így. Tel­jes ap­pa­rá­tu­sát nem ál­lít­hat­ta rá a gyil­kos­sá­gi ügy­re. Nyo­mo­zó­i­nak egy ré­szét más fel­adat­ra tar­to­gat­ta.

Hi­va­ta­lá­ba vissza­tér­ve már vár­ta Tóth Béla írá­sos val­lo­má­sa. Mű­kö­dés­be lép­tek a po­li­ti­kai nyo­mo­zók is.

A diák val­lo­má­sá­val a rend­őr­ség ke­zé­be ke­rült az a hi­ány­zó lánc­szem, amit az ál­lo­más­kert­ben ta­lált bő­rönd nyo­mán már ré­gen ke­res­tek. Ez a lánc­szem Var­ga volt, a pe­del­lus. És a si­ker ha­ma­rabb je­lent­ke­zett, mint ahogy azt a ta­ná­csos re­mél­te.

Még fél óra sem telt el az­óta, hogy a gim­ná­zi­um be­já­ra­tá­val szem­ben sö­tét ru­hás úri­em­ber te­le­pe­dett le a gesz­te­nye­fák alat­ti pad­ra, ami­kor egy fér­fi lé­pett be az is­ko­la ka­pu­ján. A sár­ga fe­de­lű re­gény fe­lett kí­ván­csi­an kém­le­lő­dő úri­em­ber lát­ta, hogy a fér­fi a pe­del­lus­szo­bá­ba ment be.

Var­ga alig tud­ta lep­lez­ni meg­döb­be­né­sét Dá­ni­el lát­tán. Alap­ve­tő sza­bály volt a sejt­ben, hogy mun­ka­he­lyü­kön so­ha­sem ke­res­ték fel egy­mást. De lát­va Dá­ni­el iz­ga­tott­sá­gát, sem­mit sem kér­de­zett tőle. Ki­pil­lan­tott az üres elő­csar­nok­ba, és in­tett a má­sik­nak, hogy nyu­god­tan be­szél­het.

Dá­ni­el annyi­ra fel volt dúl­va, hogy még szit­ko­zód­ni is el­fe­lej­tett. Há­rom­ne­gyed órá­ja szer­zett tu­do­mást Töl­gye­si őr­nagy meg­gyil­ko­lá­sá­ról, és azon­nal fel­mér­te en­nek vár­ha­tó kö­vet­kez­mé­nye­it.

– Nem tu­dok ma­gam dön­te­ni, és nincs is jo­gom hoz­zá! Még ma össze kell ül­nie a sejt­nek – sut­tog­ta re­ked­ten Var­gá­nak. – Lá­tod, meg­mond­tam, hogy ez az anar­chis­ta ba­rom mind­nyá­jun­kat le fog buk­tat­ni.

A pe­del­lus nem vesz­tet­te el a fe­jét. Most, ami­kor a ve­szély szin­te kéz­zel ta­pint­ha­tó­vá vált, min­den har­ci ked­ve fel­tá­madt. Nem fe­led­ke­zett meg ar­ról sem, hogy né­hány szó­ban be­szá­mol­jon Dá­ni­el­nek a rend­őr­ta­ná­csos reg­ge­li lá­to­ga­tá­sá­ról. Meg­ál­la­pod­tak, hogy le­he­tő­ség sze­rint min­den nyo­mot sür­gő­sen el­tün­tet­nek. Volt egy kis vita, hogy he­lyes-e össze­hív­ni a sej­tet. Vé­gül is arra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tot­tak, hogy vál­lal­ni kell a koc­ká­za­tot, és még ma este meg kell be­szél­ni­ük a te­en­dő­ket. Az ülés he­lyé­ül Dá­ni­el la­ká­sát je­löl­ték ki. Tíz perc múl­va Dá­ni­el ki­lé­pett a gim­ná­zi­um ka­pu­ján, hogy ér­te­sít­se a töb­bi­e­ket.

A pa­don ülő úri­em­ber zseb­re vág­ta a sár­ga re­gényt, és a nyo­má­ba eredt. He­lyét egy má­sik fog­lal­ta el.