2. Kényszerű vendégség

Késő dél­után volt, mire Anna ha­za­ért. Fá­radt volt, a feje fájt, és a gyom­ra re­me­gett. Egész nap alig evett va­la­mit a tor­kát foj­to­ga­tó ide­ges­ség­től. Ki­té­rő vá­la­szo­kat adott, ami­kor kol­lé­gái fag­gat­ták, mi baja. Hasz­ta­lan igye­ke­zett nyu­gal­mat eről­tet­ni ma­gá­ra. Gon­do­la­tai egy­re csak egy kér­dés kö­rül ör­vény­let­tek: mi lesz most?

Fo­gal­muk sincs ar­ról, hogy kit rej­te­get­nek. Is­me­ri Sóst, a dok­tort és őt, is­me­ri a la­kást. Ha pro­vo­ká­tor, ak­kor ez több, mint elég. De még ha nem is pro­vo­ká­tor. Ha csak va­la­mi bű­nö­ző, aki be­tyár­szo­li­da­ri­tás­ból ütöt­te le a de­tek­tí­vet. Hol­nap rend­őr­kéz­re ke­rül­het, és hogy a maga bő­rét ment­se, el­árul­hat­ja őket. Vagy egy­sze­rű­en fe­cseg­ni fog va­la­hol…

Gond­ját nem volt ki­vel meg­osz­ta­nia. A ve­szély va­la­mennyi­üket fe­nye­get­te, de a fe­le­lős­ség ter­he még­is őreá ne­he­ze­dett el­ső­sor­ban. Nap­köz­ben nem ke­res­he­tett fel sen­kit az elv­tár­sak kö­zül, min­dent el kel­lett ke­rül­ni­ük, ami gya­nút kelt­he­tett. A dok­tor is csak sö­té­te­dés­kor jö­het el. És ki tud­ja, mi tör­tént egész nap? Mi vár­ja a jól is­mert kapu mö­gött?

Fi­gyel­me­sen kö­rül­né­zett, de nem lá­tott sen­kit. Bő­ven öm­lött a ta­va­szi eső, az utca el­ha­gya­tott volt. Ki­nyi­tot­ta a ka­put.

Egye­dül élt itt már há­rom éve, mi­óta any­ja leg­idő­sebb nő­vé­re, Vera néni meg­halt. Tőle örö­köl­te ezt a kis há­zat. Nála hú­zó­dott meg, mi­után – el kel­lett vál­nia a sze­re­tett fér­fi­tól, és ap­já­hoz nem tér­he­tett vissza. Amíg Vera néni élt, Anna la­kott ab­ban a kis szo­bá­ban, ahol most a se­be­sül­tet he­lyez­ték el.

Re­me­gő kéz­zel zár­ta ki az elő­szo­ba­aj­tót, és úgy, ahogy volt, vi­zes ka­bát­ját le sem vet­ve, nyi­tott be a kis szo­bá­ba. Az ide­gen a dí­vá­nyon fe­küdt.

– Jó na­pot – kö­szönt rá ke­dé­lye­sen. – Már na­gyon unal­mas volt egye­dül.

Az asszony meg­könnyeb­bül­ten ol­dot­ta le fe­jé­ről át­ázott ken­dő­jét.

– Rend­ben volt min­den? Nem járt itt sen­ki?

– Nem. Egy­szer csön­get­tek a ka­pun, de nem ha­tal­ma­zott fel, hogy aj­tót nyis­sak.

– Hogy érzi ma­gát? A feje?

– Ki­vá­ló­an. Csak nem tu­dom meg­va­kar­ni.

Anna vissza­lé­pett az elő­szo­bá­ba, és le­tet­te a ka­bát­ját. Ön­kén­te­len moz­du­lat­tal meg­iga­zí­tot­ta ned­ves ha­ját.

– Az en­ni­va­lót meg­ta­lál­ta? – szólt be a nyi­tott aj­tón. – Fel tu­dott kel­ni?

– Igen – hang­zott a vá­lasz. – Az el­lá­tás iga­zán ki­tű­nő.

Mi­alatt Anna le­ve­tet­te át­ázott ci­pő­jét, és pa­pu­csot hú­zott, a fér­fi meg­je­lent az aj­tó­ban.

– Min­den uta­sí­tá­sát be­tar­tot­tam, sem­mi rosszat sem csi­nál­tam. Sőt, ki­ja­ví­tot­tam a tűz­hely aj­ta­ját, ami rá­esett a lá­bam­ra.

– Kö­szö­nöm.

– A fegy­ház na­pi­rend­je sze­rint most mi a te­en­dőm? Esti sé­tá­ra nem visz ki az ud­var­ra?

– Nem. Zu­hog az eső.

Ki­men­tek a kony­há­ba. Anna hoz­zá­lá­tott, hogy be­gyújt­son a tűz­hely­be.

– Ha meg­en­ge­di, majd én – mond­ta a fér­fi, és a zse­bé­ből gyu­fát vett elő.

– Kö­szö­nöm, ma­gam is ér­tem a mód­ját, és jobb, ha fek­szik.

– Már ku­tya­ba­jom. Ha be­sö­té­te­dett, nyu­god­tan to­vább­áll­ha­tok.

– Szó sem le­het róla. Egye­lő­re itt kell ma­rad­nia.

– Ezt nem gon­dol­ja ko­mo­lyan. Kö­szö­net a ven­dég­lá­tá­sért, és fe­lejt­se el, hogy va­la­ha is ta­lál­koz­tunk.

An­nát el­ön­töt­te a mé­reg.

– Te­hát úgy gon­dol­ja, hogy ki­sé­tál in­nen, mint va­la­mi szál­lo­dá­ból, ugye? És az első rend­őr­nek a kar­ja­i­ba sza­lad a sar­kon…

A fér­fi nyá­jas sze­líd­ség­gel kér­dez­te.

– Mi­ből gon­dol­ja, hogy fél­ni­va­lóm van a rend­őr­ség­től?

– A je­lek azt mu­tat­ják. Lőtt seb a fe­jén, pisz­toly a zse­bé­ben…

– Ér­de­ke?. Ne­kem in­kább úgy tű­nik, hogy maga fél a rend­őr­ség­től.

– Té­ved – fe­lel­te Anna, de a hang­ja aka­ra­ta el­le­né­re re­me­gett.

– Hát ak­kor le­gyen szí­ves árul­ja el, hogy mi­ért ápol­gat en­gem itt ilyen ön­fel­ál­do­zó­an.

Az asszony tet­te­tett kö­zöm­bös­ség­gel vont vál­lat.

– Ve­gye úgy, hogy em­ber­ba­rá­ti sze­re­tet­ből.

– Mi­ért nem vi­te­tett kór­ház­ba?

Anna, hogy időt nyer­jen, gyor­san vi­zet töl­tött egy fa­zék­ba. A fér­fi ud­va­ri­a­san oda­lé­pett, és a tűz­hely­re tet­te az edényt. De a kér­dést nem le­he­tett vá­lasz nél­kül hagy­ni.

– A dok­tor nem tar­tot­ta olyan sú­lyos­nak a se­be­sü­lést.

– Az ám, a dok­tor. Hogy ke­rült ide az este?

– Ő ta­lál­ta meg ma­gát az ut­cán. Be­hoz­tuk ide, és be­kö­töz­te.

– Ked­ves Anna, maga túl na­iv­nak néz en­gem. Vagy eb­ben az ut­cá­ban olyan min­den­na­pos do­log, hogy se­be­sül­tek he­ver­nek a jár­dán? A dok­tor­nak tör­vény­szab­ta kö­te­les­sé­ge lett vol­na, hogy az ese­tet azon­nal be­je­lent­se a rend­őr­ség­nek.

Anna sa­rok­ba szo­rult. Lá­za­san ku­ta­tott vá­lasz után.

– Nos?

Anna ki­jött a sod­rá­ból. Szem­be­for­dult a fér­fi­val.

– Tu­laj­don­kép­pen mi­lyen jo­gon fag­gat en­gem? Ket­tőnk kö­zül ne­kem van több jo­gom kér­dé­se­ket fel­ten­ni! Azt sem tu­dom ki­cso­da, hogy hív­ják…

– Lász­ló­nak – vá­gott köz­be a fér­fi.

– Ez adat­nak túl ke­vés, meg­szó­lí­tás­nak pe­dig túl bi­zal­mas.

– Le­het, hogy iga­za van.

Az asszony ki­pi­rult a fel­in­du­lás­tól.

– Hol se­be­sült meg?

– Va­dá­sza­ton.

– Az ál­lo­más­kert­ben a leg­rit­kább eset­ben szok­tak va­dá­sza­tot ren­dez­ni…

Az aj­ká­ba ha­ra­pott, de már késő volt.

– Mi­ből gon­dol­ja, hogy az ál­lo­más­kert­ben tör­tént?

– Ma hal­lot­tam, hogy az este ott lö­völ­dö­zés volt.

– A lö­völ­dö­zés, az túl­zás. Egyéb­ként ne­kem az volt az ér­zé­sem, hogy ezt maga már az éj­jel is tud­ta.

– Hon­nan tud­tam vol­na?

– At­tól az em­ber­től, aki ide­ho­zott.

Anna le­csap­ta a ke­zé­ben tar­tott tör­lő­ru­hát.

– Már mond­tam, hogy ma­gát nem hoz­ta ide sen­ki…

– Igaz, hogy mond­ta, de kény­te­len va­gyok ezt két­ség­be von­ni. Ugyan­is csak a kapu előtt vesz­tet­tem el az esz­mé­le­tem, mi­után az a fér­fi be­csen­ge­tett. A csen­gő hang­já­ra pe­dig jól em­lék­szem.

Az asszony bé­nul­tan állt. Érez­te, hogy alul­ma­radt.

– Maga ta­ní­tó­nő, ugye? – kér­dez­te a se­be­sült.

– Igen. Hon­nan tud­ja?

A fér­fi az asz­tal­ra mu­ta­tott, ahol tíz-ti­zen­öt is­ko­lai fü­zet fe­küdt egy­más te­te­jén.

– Nem volt ne­héz ki­ta­lál­ni. „Ta­va­szi séta az er­dő­ben.” Fo­gal­ma­zás 1-es, he­lyes­írás 2-es.

– Fé­nyes lo­gi­ka. Mit de­rí­tett még ki unal­má­ban? A fi­ók­ja­i­mat és a szek­ré­nye­i­met nem ku­tat­ta át?

– Nem. És el sem lop­tam sem­mit.

Anna nem szólt. Há­tat for­dí­tott, és ki­nyi­tot­ta a kony­ha­szek­rényt. Hal­lot­ta, hogy a fér­fi be­megy a szo­bá­ba, de rö­vi­de­sen vissza­tért.

– Kö­szö­nöm a se­gít­sé­gét.

Az asszony meg­for­dult. A fér­fi ka­bát­ban állt az aj­tó­ban, a kucs­má­ját a ke­zé­ben tar­tot­ta. Csak most vet­te ész­re, hogy a sze­me lá­za­san csil­log.

– Hát nem érti, hogy nem me­het így el?

A fér­fi most ke­ser­nyé­sen mo­soly­gott.

– Ne fél­jen, nem va­gyok fe­cse­gő ter­mé­sze­tű. A dok­tor­nak adja át üd­vöz­le­tem, a pisz­tolyt pe­dig fo­gad­ja el, mond­juk, ho­no­rá­ri­um­ként.

Várt még egy pil­la­na­tig, de mi­után Anna hall­ga­tott, jó éj­sza­kát kí­vánt, és ki­lé­pett az elő­szo­bá­ba.

Anna hal­lot­ta, hogy le­akaszt­ja az ajtó mel­let­ti szög­ről a ka­pu­kul­csot, és ki­nyit­ja az elő­szo­ba­aj­tót.

Be kel­le­ne zár­ni utá­na a ka­put – vil­lant át az agyán, de a lába nem moz­dult. Le­ros­kadt a kony­ha­szék­re, és te­he­tet­len­sé­gé­ben sír­va fa­kadt.

A fér­fi köz­ben ki­lé­pett az ud­var­ra. Be­sö­té­te­dett, de az eső vál­to­zat­la­nul öm­lött. Lá­za­san bor­zon­gott össze, és a ka­pu­hoz in­dult. Vissza­pil­lan­tott a la­kás felé, de ott sem­mi sem moz­dult. A füg­göny ré­se­in át me­le­gen csil­lo­gott a lám­pa ba­rát­sá­gos, sár­gás fé­nye. Lába alatt cup­po­gott a sár. Meg­for­dí­tot­ta a zár­ban a kul­csot, de a kapu ne­he­zen nyílt. Na­gyot rán­tott raj­ta, és egy pil­la­nat­ra vissza­hő­költ.

A nyi­tott ka­pu­ban egy fér­fi állt vele szem­ben, víz­től csil­lo­gó eső­kö­peny­ben. A dok­tor volt.