7.9. A VÉGSŐKIG KITARTANI

Rémisztően sokáig hallották Karst üvöltözését és sikoltozását, mivel a biztonsági főnök előzőleg ráállította mikrofonját az egyik nyitott frekvenciára. Sisakkamerája kaotikus képsorokat közvetített elmosódott hajóburkolatról, csillagos űrről és közelharcot vívó katonákról. Lain rekedten kiabált, hogy rendelje vissza az egész csapatot a hajóba, de Karst már rég nem hallotta, egyre csak küzdött valami ellen, amit a kamera nem látott. A kép szélén újra meg újra felbukkant a kesztyűje, és úgy matatott, mintha le akarná tépni a sisakját.

Majd hirtelen elhallgatott, és a komszobában egy pillanatig azt hitték, hogy megszűnt az adás, de észrevették, hogy a sáv nyitva maradt. Gurgulázás és nedves fuldoklás hallatszott, közben a kamera vad mozgása megszűnt, csak a csillagok végtelen nyugalmát közvetítette.

Ne, ne, ne, ne… – ismételgette Lain, miközben egy ízelt láb jelent meg a kameraképen. A szögből ítélve a lény Karst vállán kuporoghatott, majd kicsit többet is megmutatott magából, ahogy fészkelődni kezdett. Szőrös póktest csillámló hártyával fedve, ívelt páros méregfoggal valamiféle maszk mögött. Az emberiséget egyik legősibb réme várta odakint a terjeszkedése határán, ráadásul űrutazásra készen.

Addigra már a hajó számos különböző pontjáról érkeztek jelentések. Műszakisok csapatai öltöztek be, hogy körülnézzenek a raktérben. Könnyű munka- és védőruháikról hiányzott a páncélozás, de Karst példája alapján ez amúgy sem segített sokat. Mások a fedélzetre feljutott ellenséget próbálták visszaverni. Burkolati érzékelők nélkül a Gilgamesh fedélzeti számítógépe is csak találgatni tudott, hogy a lények hol hatoltak be.

Lain próbálta koordinálni a különböző csapatokat, amelyeknek egy része eleve az ő parancsára indult útnak. A többiek a működő hibernálótartályra váró rakományból és a Törzs önjelölt hősei közül kerültek ki.

Azután valami megváltozott körülöttük. Holsten és Lain egymásra pillantottak; mindketten érezték, hogy valami nincs rendjén, de egyikük sem tudta megmondani, hogy mi. Valami elveszett, amit egészen addig természetesnek tekintettek, amíg meg nem érezték a hiányát.

– Létfenntartó – mondta végül Lain.

Holsten úgy érezte, ledermedt a gondolattól.

– Ezt meg hogy érted?

A nő a képernyőket nézte.

– Azt hiszem… leállt a levegő keringetése. Ki vannak kapcsolva a ventilátorok.

– Ami azt jelenti, hogy…?

– Ami azt jelenti, hogy csak annyit lélegezz, amennyit feltétlenül szükséges, mert bármikor kifogyhatunk az oxigénből. Mi a picsa…?

– Lain?

A vén műszakis grimaszolva nézte az egyik adatsort.

– Vitas? – szólalt meg ismét. – Mit művel?

– Kikapcsoltam – hangzott a válasz. Volt valami szokatlan a tudós hangjában, valahol félúton az elszántság és a rémület között.

Lain a klasszicistára meredt, mintha az ő jelenlétéből akarna erőt meríteni.

– Megmagyarázná, miért?

– A pókok vegyi vagy biológiai fegyvert használnak. Bejuttatták a szellőzőrendszerbe, ezért most leválasztom azokat a szekciókat, amelyek még nem fertőzöttek.

– Amelyek még nem fertőzöttek? – ismételte meg Lain döbbenten.

– Attól tartok, már eléggé elterjedt – sietett Vitas igazolni a hallottakat, mint egy orvos, aki mosollyal próbálja enyhíteni a rossz hírt. – Azt hiszem, meg tudom kerülni a kizárt rendszereket, és legalább a korlátozott keringetés minden területen helyreállítható, de egyelőre…

– Honnan tudja maga mindezt? – kérdezte Lain gyanakodva.

– A segédeim a laboratóriumban mind összeestek. Valamiféle rohamuk van. Semmire sem reagálnak. – Rejlett a szavai mögött némi gyorsan elfojtott rémület. – Bezártam magam egy tesztkamrába. A saját biológiai fegyveremen dolgoztam, amellyel megnyerhetjük a háborút, és egyetlen lövés nélkül megsemmisíthetjük az egyedeket. Honnan tudhattuk volna, hogy ők is pont ugyanerre készülnek, ráadásul megelőznek?

– Nem is feltételezem, hogy közel jár-e a befejezéshez – kérdezte Lain, inkább állítva, mintsem reménykedve.

– De, azt hiszem, mégis. A Gilgamesh feljegyzései a Föld régi zoológiájával kapcsolatban meglehetősen hézagosak. Lain! Most…

– Újrakalibrálom a szellőzőrendszert – vágott közbe a főműszakis, és az egyik konzol fölé hajolva máris munkához látott, reszkető kézzel bökdöste a gombokat. Hirtelen sokkal idősebbnek tűnt, mintha tíz évet öregedett volna egyetlen óra alatt. – Holsten! Figyelmeztess mindenkit a hajón! Vegyenek fel maszkot, vagy menjenek vissza… bárhová. Mindjárt megmondom, csak…

Holsten máris minden tőle telhetőt megtett, küszködött a Gilgamesh időnként egészen megbízhatatlan kezelőfelületével, sorban felhívta a csapatokat, amelyeket Alpash táblázatában talált. Egy részük nem válaszolt. A pókok mérge máris részlegről részlegre terjedt, hiába próbálta Vitas és Lain közös erővel megállítani.

Alpash hangja hallatán elöntötte a megkönnyebbülés.

– Valami gázt használnak… – kezdte a klasszicista.

– Tudom – jött a válasz. – Légzőmaszkban vagyunk. De ez nem sokáig tart ki. Csak vészkészlet. – A helyzet ellenére a hangja alapján egészen felvillanyozottnak tűnt.

– Lain előkészít egy… – kis késéssel, majdnem a megfelelő pillanatban jutott eszébe a megfelelő szó – …szükségmegoldást a visszavonuláshoz.

– Az előbb a szart is kilőttük az egyik bandájukból – újságolta Alpash. Holsten érezte a hangjából, hogy a Törzsnek egészen mást jelent ez a harc, mint nekik. Igen, tudatosan ő is úgy gondolta, hogy a Gil volt az emberiség egyetlen menedéke, és az egész faj túlélése függött tőle, de neki akkor is csak egy hajó maradt, egy jármű, amellyel egyik helyről a másikra utaztak. Alpash és társai viszont nem ismertek más otthont.

– Az jó – dicsérte meg a klasszicista a fiút. – Térjetek vissza a… – Addigra Lain átküldte neki a biztonságosnak nevezhető helyiségek listáját, és ebből a legközelebbit adta meg Alpashnak.

– Vitas?! – csattant fel a főműszakis. Összeszorított fogai között sípolva járt a levegő.

– Még itt vagyok – válaszolta a tudós testetlen hangja. Így sem tűnt érzelemmentesebbnek, mint élőben.

– Ha jól sejtem, a rendszer részeinek elszigetelése a maga fegyverének használatát is akadályozza.

Vitas különös hangot adott ki, ami akár nevetés is lehetett volna, ha a hisztérikus él nem szabotálja.

– Én már… az ellenséges vonalak mögött vagyok. Elszigetelve. Ha ki tudok főzni valamit, akkor azt közvetlenül ki is tudom szórni a… rájuk. És már majdnem sikerült. Meg fogom mérgezni őket!

Közben Holsten felhívott egy másik harcoló csapatot, hallotta a kiáltozást és a sikolyokat, azután elveszítette velük a kapcsolatot.

– Jobb lesz sietni vele – jegyezte meg rekedten.

– A picsába! – kiáltott fel Lain. – Elveszítettem… Biztonságos helyiségeket veszítünk el! – Tehetetlenül ökölbe szorította a kezét. – Mi a…?!

– Be akarják járni az egész hajót – válaszolt Vitas szellemhangja a kimondatlan kérdésre. – Átvágják az ajtókat, kijutnak a szerelőjáratokba. – A tudós hangja is egyre jobban remegett.–Ezek gépek. Csak gépek. Egy halott technológia biogépei. Nem lehetnek mások. Ezek csak biológiai fegyverek.

– Ki a fasz csinálna óriáspók alakú biológiai fegyvereket?–morogta Lain, miközben nekilátott ismét újrakalibrálni a szellőzőrendszert, hogy biztonságos területeket alakítson ki a harcolóknak a visszavonuláshoz.

– Lain…!

Volt valami a tudós hangjában, amitől mindketten abbahagyták, amivel épp foglalkoztak, és egymásra néztek.

– Mi van? – kérdezte az öregasszony.

Egy ideig csak halk alapzaj áradt a hangszórókból, és Lain többször is a nevén szólította Vitast, mielőtt a másik nő válaszolt:

– Itt vannak. A laborban. Itt vannak.

– Biztonságban van? Bezárta magát?

– Lain? Itt vannak! – És nagyjából ez volt az a pillanat, amikor kiderült, hogy a tudósok részlegének vezetője mégiscsak ember. Képtelen volt tovább uralkodni magán, rémülete előbb csak egyre jobban érzékelhető remegésként lopakodott a hangjába, végül már sikoltozott: – Itt vannak! Itt vannak! Néznek! Lain! Ezek engem néznek! Lain! Küldj már valakit! Kérlek, küldj segítséget! Idejönnek! Ezek…! – A következő sikoly olyan magas regiszterbe váltott, hogy fél másodpercre statikus zajjá változtatta az adást. Azután: – Az üvegen vannak! Az üvegen vannak! Átjönnek! Átégetik az üveget! Lain! Lain, segíts! Kérlek! Lain! Bocsáss meg! Bocsáss meg!

Holsten nem tudhatta meg, miért kért Vitas bocsánatot, mert nem jött több szó, csak sikoly, és mögötte egy hatalmas reccsenés, amikor a pókok átjutottak az üvegfalon.

Azután a tudós elhallgatott, a rémület hangjaiból csak reszkető lélegzetvétel zaja maradt. Lain és Holsten egymásra néztek, de hiába keresték a reményt a másik tekintetében.

– Alpash! – tért vissza a klasszicista a dolgához. – Alpash, jelentkezz!

A fiatal műszakis sem válaszolt. Vagy elkapták a csapatát, vagy a rádió nem működött. Akárcsak minden más, akárcsak a hajó védelme, ez is széthullott.

A lámpák elkezdtek kialudni. Egyesével, Gilgamesh-szertemindenhol. A Lain által kialakított biztonságos zónák ugyanolyan gyorsan váltak fertőzötté, mint a közfolyosók, és hamarosan már feleannyira sem voltak biztonságosak, mint ahogy a számítógépek mutatták. A védők csapatai sorra megvívták utolsó ütközeteiket, ahogy a hajóra bejutó pókok egyre többen lettek, és egyre magabiztosabban nyomultak előre.

A raktérben pedig az emberi faj maradéka, tízezrek aludták fagyos álmukat, és mit sem tudtak arról, hogy éppen vesztésre állnak a jövőjükért folytatott háborúban. Mesterséges altatásban nem láttak rémálmokat. Holsten azon tűnődött, hogy irigyli-e őket, és végül arra jutott, hogy nem. Jobb nyitott szemmel szembenézni a halállal.

– Nem állunk jól – ennél jobban nem is szépíthette volna a helyzetértékelését, pedig csak könnyíteni akart Lain gondolatain valami optimista megjegyzéssel. A ráncos, időbarázdálta arc odafordult, és a nő megfogta a kezét.

– Egészen messzire jutottunk. – Nem derült ki, hogy Isa a hajó utasaira, vagy csak kettejükre gondolt.

Mindketten eltöltöttek néhány másodpercet a károk felmérésével, és majdnem egyszerre szólaltak meg újra.

– Senkit sem tudok felhívni – mondta Holsten.

– Elveszítettük a szomszédos helyiségeket – jelentette be Lain.

Csak mi maradtunk. Vagy csak a számítógépek döglöttek be.

Mindent egybevetve, amúgy is túl sokat éltünk már. Klasszicistaként Holsten úgy érezte, így helyes. Csak ő bírt azzal a képzettséggel és ismeretanyaggal, amelynek a segítségével helyesen értékelhette a végigjárt utat. Micsoda történelem! A majomból lett ember, az eszközhasználó, családalapító, közösségépítő és környezetét uraló lény minden belső viszály, háború és fenyegetés ellenére számos alkalommal kicselezte a saját végső pusztulását, miközben kiirtott minden fajt, amellyel megosztotta szülőbolygóját. Az Óbirodalom jelentette a múlékony csúcspontot, amikor az ember a csillagok között járt, életet vitt magával, és szörnyetegeket teremtett a Földtől távol eső bolygókon. Aztán olyan módokon pusztította el önmagát, amelyről majom ősei nem is álmodhattak.

Végül ide jutottunk. Az összetört világ örökösei elrugaszkodtak a haldokló földről, felugrottak a csillagokig, és kétségbeesett szerencsejátékba kezdtek a bárkahajókkal. Bárkahajóval, egyes számban, mivel a többiekről már évezredek óta nem hallottunk hírt. És tovább vitáztunk és harcoltunk egymás között, egyéni ambícióinktól vezérelve vívtuk kicsinyes polgárháborúnkat. Mindezen idő alatt az ellenségünk, a valós és ismeretlen ellenség egyre csak erősödött.

Lain odament az ajtóhoz, botja fémesen kopogott a padlón.

– Meleg – mondta halkan, amikor megérintette a felületet. – Ideértek. Átvágják.

– Légzőmaszkok – mondta Holsten, amikor talált néhányat. Az egyiket odatartotta a nőnek. – Emlékszel még?

– Nem hiszem, hogy szükség lesz privát frekvenciára.

Holstennek segítenie kellett a maszk szíjaival, végül Lain csak ült előtte remegő kézzel, kicsinek és törékenynek látszott.

– Bocsáss meg! – kérte. – Én vezettem ide mindenkit.

A férfi megfogta a kezét. Hidegnek érezte, szinte csak elhasznált bőr volt a csontra húzva.

– Nem tudhattad. Csak tetted a dolgod, és senki sem tudta volna jobban csinálni. – Csak vigasztaló közhelyek jutottak eszébe. – Vannak itt fegyverek?

– Csodálatos, hogy mi mindent nem tud az ember betervezni – jegyezte meg Lain. Hangjában ismét ott bujkált az a csak rá jellemző, száraz humor. – Használhatod a botomat. Verj szét nekem egy pókot!

Egy pillanatig Holsten azt hitte, a nő csak viccelt, de Lain odanyújtotta neki a fémrudat. Ő elvette, és meglepődött a súlyán. Vajon ez a jogar mutatott utat a Törzsnek nemzedékeken át? Vajon Lainnek le kellett vele vernie a hatalmára törő trónkövetelőket? Egy történész nézőpontjából a bot gyakorlatilag szent ereklyének számított.

Egy harcos kezében viszont fegyverré válhatott. Egyszerű, erős, alapvetően emberi tárgy volt, az első és az utolsó a faj történetében, amellyel össze lehetett zúzni az ellenséget. Jelképe és prototípusa lett mindennek, amit az emberiség felvonultatott az univerzum és önmaga ellen.

És ők hogyan szálltak szembe a világgal? Mi volt a pókok legelső eszköze?

Ezen el kellett gondolkodnia. Építettek! És ez a felismerés különös módon megnyugtatta Holstent. A pusztításra berendezkedett emberiségtől egy építő faj örökölte meg a világegyetemet. Azután az egyik konzol felcsipogott, mire a férfi majdnem eldobta a kezében tartott vasrudat. Bejövő adás? Van kint valaki?

Megtorpant, azon kapta magát, hogy visszahúzza a kezét. Arra gondolt, hogy talán ők üzentek valami birodalmi C-ből eredeztetett, rosszindulatú és megfejthetetlen halandzsanyelven, amelynek a megértéséhez nem emberi intelligencia szükséges.

– Lain…? – jött egy halk, reszketeg hang. – Lain…? Ott vagy…? Lain…?

Holsten a rádióra bámult. Volt valami ezekben a remegő, sérült, deformált szavakban, ami megrémisztetté.

– Karst – azonosította a beszélőt a műszaki főmérnök. Elkerekedett a szeme.

– Lain! Visszajövök – szólalt meg ismét Karst. Ezúttal nyugodtabbnak tűnt, mint valaha. – Bemegyek.

– Karst!

– Minden rendben – felelte a biztonsági főnök. – Minden oké. Minden rendben lesz.

– Karst! Mi történt? Hol voltál? – kérdezte Holsten.

– Minden oké. Már értem.

– De a pókok…

– Ők is… – néhány másodperces, vagy talán csak egy hosszúnak tűnő másodpercnyi hallgatást követően Karst megtalálta a keresett szavakat – …olyanok, mint mi. Egyformák… vagyunk.

– Karst!

– Bemegyünk. Mindenki.

Holsten lelki szemei előtt szárazra szívott, múmiaszerű tetemek jelentek meg a páncélok vizorja mögött, amelyek valamely lehetetlen varázslat révén még mindig mozognak és beszélnek.

– Mason! – Lain keze a férfi karját szorította. A levegőben csípős szagú ködfelhő terjengett. Nem a pókok vegyi fegyvere, hanem a kémiai úton átrágott ajtó fémjének kipárolgása.

Azután az egyik alsó sarokban megjelent egy lyuk, és valami átmászott rajta.

Egy pillanatig csak nézték egymást: fán lakó ősök legmodernebb kori leszármazottai nagy szemekkel és mindig válaszokat kereső elmével.

Holsten felemelte Lain botját. A pók nagy volt, sőt óriási, de csak egy pókhoz képest. Össze tudta volna zúzni. Lecsaphatott a szőrös fejre és hátra, darabokra törhette az ízelt lábakat. Kiélhette veleszületett hajlamát a pusztításra.

Ám egyre többen másztak be a szélesedő lyukon, és Holsten egyre öregebbnek érezte magát a nála is vénebb Lain előtt állva. Hátranyúlt, megfogta a nő kezét, csak hogy érezze az emberi testet, azután inkább magához ölelte a nőt, olyan szorosan, ahogy csak merte. A bot csattanva hullott a padlóra.

– Lain…! – szólalt meg ismét Karst szellemszerű hangja. – Mason…! – Azután az embereinek: – Tartsátok a lépést! Vágjátok ki magatokat, ha beleragadtatok! – Az újdonsült nyugalmon is átsütött az a szikrányi türelmetlenség, amely egyértelműen a biztonsági főnök sajátja volt, felismerték róla.

A pókok elhúzódtak egymás közeléből, mintha helyezkednének, nagy tányérszemeiket az emberekre meresztették az átlátszó maszkok mögül, amelyeket a lények viseltek. Idegen tekintetük megdöbbentette Holstent, mert olyan értelem csillogását vélte felfedezni benne, amilyet addig csak a saját fajtájánál tapasztalt.

Látta, ahogy az egyik pók maga alá húzta és megfeszítette a hátsó lábait.

Azután a lény az emberek felé ugrott.