2.5. EZEK MIND A TI VILÁGAITOK

A műholdról kódolatlan válasz érkezett, de így is alaposan megizzasztotta Holstent, aki úgy érezte, mintha órákig tartott volna érthetővé tenni a rádiójelet. Végül az üzenet megadta magát Lain, a Gilgamesh és a klasszicista egyesített erőinek, és a férfi nagyjából lefordította a rövid, archaikus szöveget.

Amikor végzett, hátradőlt az ülésén. Ekkor vette észre, hogy mindenki őt figyeli.

– Figyelmeztetés – mondta a többieknek. – Azt mondja, hogy nem a megfelelő koordinátákról küldtük át a megoldásokat, vagy legalábbis valami ilyesmit. Azt mondja, hogy tilos itt lennünk.

– Mintha bemelegítene – jegyezte meg az egyik tudós, aki éppen a távoli objektum adatait figyelte. – Hirtelen megnövekedett az energiafelhasználás. A reaktora növeli a leadott energiát.

– Akkor felébredt – jelentette be a parancsnok, Holsten szerint némileg feleslegesen.

– Szerintem még mindig csak automata jelet sugároz – találgatott Lain.

– Üzenje meg, hogy a vészhívásra reagáltunk!

Holsten máris megfogalmazta a választ a hivatalos nyelven, mintha egy egyetemi feladatot végzett volna el, azután a Gilgamesh rendszereinek segítségével Lain átkonvertálta az üzenetet a műhold által használt elektronikus jelformátumba.

Miközben a leadott jelek kilométerek millióit tették meg az űrben, mindenkinek pattanásig feszültek az idegei.

– Másodlagos Brin Őrhelynek nevezi magát – fordította le Holsten a választ. – Lényegében azt mondja, hogy módosítsuk a pályánkat, és kerüljük el a bolygót. – Mielőtt Guyen kérdezhetett volna, gyorsan hozzátette: – Már meg sem említi a vészjelzést. Szerintem azért, mert a bolygóra sugárzott teszt válaszaival ébresztettük fel, és most azzal a rendszerrel beszélgetünk, amelyik ezt felügyeli.

– Akkor mondja el neki, hogy kik vagyunk, és hogy segíteni akarunk! – adta ki az utasítást a parancsnok.

– Ami azt illeti, nem vagyok biztos benne, hogy…

– Csak csinálja!

– De miért sugároz elemi matematikát a bolygóra? – kérdezte Vitas csak úgy, senkihez sem címezve a szavait.

– Mindenféle rendszerek kapcsolnak be, azt hiszem – tette hozzá a nő egyik beosztottja, aki a szenzorképernyő előtt ült. – Hihetetlen! Ilyet még nem láttam.

– Kilövök néhány drónt a műholdra és a bolygóra – jelentette be Karst.

– Rendben – hagyta jóvá Guyen.

– Nem ismer fel – jelentette Holsten, aki sebesen fordította a műhold legutóbbi üzenetét, bár nehezen boldogult az antik nyelvtannal. – Azt mondja, nincs jogosultságunk arra, hogy itt legyünk. Valami… biológiai veszély… – A legénység tagjain még éppen csak végigfuthatott a borzongás, amikor helyesbített: – Nem! Minket nevez jogosulatlan biológiai veszélyforrásnak! Szerintem fenyeget is…

– Mekkora is ez az izé? – kérdezte a biztonsági főnök.

– A hosszabbik tengelye nincs teljesen húsz méter – jött a válasz a tudományos részlegtől.

– Akkor emeljék be!

– Karst! – csattant fel Holsten. – Ez óbirodalmi technológia!

– Meglátjuk, mit számit, amikor a drónok odaérnek.

Mivel a Gilgamesh még mindig folyamatosan lassított, a drónok gyorsan maguk mögött hagyták. Fúvókáik olyan sebességgel röpítették őket a bolygó és magányos őre felé, amelyre ember vezette jármű nem lett volna képes anélkül, hogy ne zúzza péppé a pilótát.

– Újabb figyelmeztetés érkezett. Ismét felszólított, hogy módosítsuk a pályánkat – jelentette Holsten. – Nézze, parancsnok, szerintem ugyanabban a helyzetben vagyunk, mint a vészhívás esetében. Bármit is küldünk, azt a műhold rendszere nem fogja felismerni. Lehet, hogy akinek a vészhívás szólt, az rendelkezett valami számunkra ismeretlen azonosító kóddal vagy valami ilyesmivel.

– Maga a klasszicista! – dörrent rá Guyen. – Találja ki!

– Ez nem ilyen egyszerű. Ez nem úgy működik, hogy van egy jelszó vagy mi, ami minden óbirodalmi technológiához jó.

– Vannak archivált anyagaink birodalmi adásokból, nem? Azokból biztos ki tud hámozni valamilyen kommunikációs protokollt!

Holsten könyörögve pillantott Lainre, de a nő kerülte a tekintetét. A férfi a remény minden szikrája nélkül keresgélni kezdett az Óbirodalom fennmaradt üzenetszilánkjai között, hátha talál egy azonosítót vagy üdvözlést, amit elküldhet a műholdnak.

– A drónok bejelentkeztek – szólalt meg Karst. A következő másodpercben már mindenki a bolygót bámulta. Még mindig csupán egy csillanás volt a távolban, a kis szerkezetek lencséinek maximális nagyításában is alig lehetett megkülönböztetni a csillagos háttértől, de folyamatosan növekedett. Egy perc múlva Vitas egy tűhegynyi árnyékra, a bolygó felett elhaladó holdra mutatott a képernyőn.

– Hol van a műhold? – kérdezte a parancsnok.

– Nem mintha látszana ebből a távolságból, de éppen kibukkan a bolygó mögül. A bolygó atmoszféráját és a holdat használja, hogy felénk irányítsa a jelsugárzást.

– A dróncsapatok különválnak – jelentette Karst. – Nézzük meg jobban ezt a Brin-dolgot!

– Újabb figyelmeztetés érkezett. Azt állítja, hogy semmi sem juthat át rajta. – A végén Holsten hangja elhalkult. Rájött, hogy senki sem figyel rá.

– Karst! – szólalt meg a parancsnok. – Ne feledd, hogy a műhold nem sérülhet meg! Egészben van szükségünk a technológiára.

– Nem gond. Már itt is van. Körbefutjuk párszor.

– Karst…!

– Nyugalom, parancsnok! Tudják, mit csinálnak.

Felnézve az üzenetekről Holsten látta, hogy a drónok megcéloznak egy pontot a zöld gömb mellett.

– Micsoda szín! – csodálta Vitas a bolygót halkan.

– Egészségtelen – jegyezte meg Lain.

– Nem, ez… a Föld régi színe. Zöld.

– Akkor ez az – suttogta az egyik mérnök. – Itt vagyunk. Megérkeztünk.

– Látható a műhold – jelentette be a biztonsági főnök egy csillanásra mutatva a képernyőn.

– „Itt a Másodlagos Brin Őrhely” – olvasta fel Holsten, megemelve a hangját. – „Ez a bolygó a…” Mi ez? Valami… „Felemelkedés-program alanya. Minden beavatkozás tilos.”

– Miféle program? – kérdezte Lain élesen.

– Nem tudom. Ez itt… – Holsten referenciák után kutatott az emlékezetében, főleg a hajók archívumaira összpontosított. – Volt valami a… Az Óbirodalom azért bukott meg, mert bűnös utakra tévedt. Ismerik a mítoszciklust?

Hallatszott némi igenlő mormolás.

– A bestiák felemelkedése. Ez volt az ősök egyik fő bűne.

– Hé! – kiáltott fel Karst meglepetten, amikor a műholdhoz küldött egyik drón közvetítése statikus zörejjé változott. Azután sorban a többi is.

– A francba! Amit a műholdhoz küldtünk, az tönkrement! – mondta a biztonsági főnök ingerülten.

– Lain…! – kezdte Guyen.

– Már rajta vagyok. Az utolsó másodpercekben… – a nő elhallgatott. Csendben dolgozott, végül: – Tessék! Ezek az utolsó drón jelentései. Alig egy másodpercnyi, de megmutatja, hogy a többi drón kinyírása előtt a műhold energiakibocsátása megnövekedett. Azután még egyszer, és ennek is annyi. Lelőtte őket.

– De mivel? Egyáltalán, miért szerelték fel…

– Akár komoly katonai cucc is lehet ott! – csattant fel Lain. – Semmit sem tudunk róla!

– Vagy egyszerűen csak felkészítették rá, hogy megakadályozza a mélyűri ütközéseket – találgatott Vitas. – Például bányászati lézerekkel, amelyek alkalmasak az aszteroidák elporlasztására.

– De… – Lain oda-visszajárt az utolsó adatsorok között. – Nem biztos, hogy lőtt… Karst! Mennyire nyitottak a drónrendszerek?

A biztonsági főnök szitkozódni kezdett.

– Mi is a műhold felé tartunk – jegyezte meg Holsten. Még végig sem mondta teljesen, amikor újabb drónképernyők sötétültek el. Amint a keringése során a műhold érzékelte őket, azonnal reagált.

– Mi a fene folyik itt? – hőzöngött Karst. Próbálta visszanyerni az irányítást a gépei fölött, és az utolsó kettőt is kiküldte a bolygóhoz. A következő pillanatban újabb energiacsúcspont jelent meg az adatok között, és az érkezők újabb gépet veszítettek el.

– Szép kis lövés! – igazolta Lain komoran. – Atomizálta azt a vacakot.

Karst rondán káromkodott, miközben újabb utasításokat ütött be az egyetlen megmaradt drónnak. Spirális pályán a bolygó felé küldte, próbálta a horizont ívét a szerkezet és a műhold között tartani.

– Az a fegyver veszélyes lehet a Gilgameshre? – kérdezte Guyen. Hirtelen csend telepedett a helyiségre.

– Talán igen. – Vitas természetellenesen nyugodtnak tűnt. – Azonban amennyi energiába került a használata, nyilvánvalóan korlátozott a kapacitása.

– Nem kell kétszer lőnie – jegyezte meg Lain. – Nem tudunk eltérni a pályánktól, legalábbis nem jelentős mértékben. A biztonságos mértékű lassítás határán vagyunk, túl nagy a lendületünk. Az eredeti terv szerint orbitális pályára akartunk állni.

– Közölte, hogy távozzunk, vagy megsemmisít – mondta Holsten színtelen hangon. Időközben a Gilgamesh számítógépe alkalmazkodott a feldolgozási metódushoz, és már egészen értelmes nyersfordítást kínált fel a beérkező üzenetekből, így a klasszicista szinte folyékonyan felolvashatta azokat. Meg sem várta a parancsnok utasítását, gyorsan megfogalmazta a választ: Utazók veszélyben. Ne kezdeményezzen ellenséges akciót. A civil szállítóhajó segítséget kér. Lain kritikus pillantást vetett rá, amikor a férfi elküldte az üzenetet.

– Módosít a pozícióján – jelentette be a tudományos részleg egyik tagja.

– Ezúttal ránk céloz – következtetett Guyen.

– Nem igazán pontos a meghatározás, de… – De igen, céloz. Mindenki erre gondolt.

Holsten szíve őrülten vert. Utazók veszélyben. Ne kezdeményezzen ellenséges műveletet. Civil személyszállító hajó segítséget kér. De az üzenet nem ment át.

Guyen kinyitotta a száját, hogy kiadjon valami kétségbeesett, utolsó utasítást, de Lain kitörése megelőzte:

– A picsába! Küldd már vissza neki a saját segélyhívását!

Holsten először csak meredten bámult a nőre, azután egy kiáltással adott hangot meghatározhatatlan érzésének; volt benne öröm és ingerült önvád is, hogy nem nekijutott eszébe. Másodpercek alatt végzett.

Néhány nehéz percen keresztül várták a műhold válaszát, és hogy kiderüljön, idejében reagáltak-e. Lehet, hogy elkéstek a vészhívás visszaküldésével, mert máris elindult feléjük egy támadás a mérhetetlen űrön keresztül. Amely elég gyors lesz ahhoz, hogy ne vegyék észre, csak ha már találatot kaptak.

Végül Holsten megkönnyebbülten ernyedt el az ülésén. A többiek mind közelebb akartak nyomakodni, hogy lássák a képernyőt, de egyiküknek sem volt megfelelő nyelvismerete, hogy megértse a választ. A klasszicista megkönyörült rajtuk.

– „Kérem, várjon a további kommunikációra!” – mondta nekik. – Vagy valami ilyesmi. Szerintem, legalábbis remélem, a rendszer felébreszt valami nála kifinomultabbat.

Mormolva beszélgettek mögötte, de Holsten nem figyelt oda, csak a perceket számolta a következő üzenet érkezéséig. Amikor a monitor hirtelen megtelt kódokkal, a férfi egy pillanatra fellelkesedett, de azután lemondóan sóhajtott.

– Zagyvaság. Értelmetlen az egész. Csak azt nem ér…

– Várj! – szólt közbe Lain. – Ez csak másfajta jel. A Gilgamesh máris összehasonlította a kódolást az archívum tartalmával… Megvan! Ez audio. Beszéd!

Ismét mindenki elcsendesedett. Holsten körülnézett a kopasz nőkkel és férfiakkal teli, szűkös helyiségben. Senki sem tűnt egészségesnek, az elképzelhetetlenül hosszú hibernálás utóhatásaként a többség még reszketett, és senki sem tudott megbirkózni a felfedezés és a helyzet érzelmi traumájával. Fogalmam sincs, ki tudja még egyáltalán követni a történteket.

– Lehet, hogy még automatizált… – kezdte, de elhallgatott. Nem lett volna ereje vitatkozni.

– Oké, a Gilgamesh minden tőle telhetőt megtett, hogy az archívumban található részletek alapján dekódolja az üzenetet – jelentette Lain. – Mindenki hallani akarja?

– Igen – döntötte el Guyen.

Ami ezután a hajó hangszóróiból hallatszott, azt egy szóval rondának lehetett nevezni. Akadozó, statikus zajjal teli szemét, amelyből alig lehetett kihallani a női hangot, ahogy az egymástól elszigetelt szavak ki-kitörtek az interferencia sűrű ködéből. Ráadásul a nő olyan nyelven beszélt, amit egyedül Holsten érthetett meg. A klasszicista a parancsnokot figyelte, mivel számára egyértelmű volt, hogy mit fognak kapni. Guyen tekintetében viszont harag villant, de némi tudatos erőfeszítés árán eltűnt. Ajjaj! Nem jó!

– Mason! Fordítson!

– Kérek egy kis időt. És ki tudnád kicsit tisztítani…? – ez utóbbit Lainnek szánta.

– Rajta vagyok – mormolta a nő.

Mögöttük a többiek óvatosan találgatni kezdtek. Vajon mi beszélhetett? Csak automatikus üzenet volt, vagy… Vitas a Régi Föld állítólag intelligens gépezeteiről értekezett, amelyek nem csupán kifinomult, önműködő szerkezetek voltak, mint a Gilgamesh, hanem úgy gondolkodtak és cselekedtek, akár az emberek. Vagy még az embereknél is magasabb szinten.

Holsten a konzolja fölé görnyedt, a fülén fejhallgató, hallgatta a szöveget, amelyet Lain egyre tisztábbra sikált neki. Eleinte csupán néhány szót értett, lassítania kellett a lejátszáson, és kisebb részletekre bontotta, amelyekre jobban tudott összpontosítani. A hangsúlyozásra és a beszédstílusra egyáltalán nem számított, meg kellett birkóznia vele. Még a műszaki főmérnök beavatkozása után is elég sok interferencia maradt; a statikus zörej rendszertelen hullámokban erősödött és gyengült.

– A drón bejutott a légkörbe – jelentette be Karst. Már mindenki megfeledkezett a biztonsági főnökről, aki még mindig az egyetlen megmaradt szerkezetét távirányította. Fogalma sem lehetett róla, hogy az utasításai időben odaérnek-e, és sikerül-e megakadályoznia a drón pusztulását. Amikor a többség odanézett, megkérdezte: – Ki akarja látni az új otthonunkat?

A kép szemcsésen és torzítva jött át, madártávlatból mutatott egy annyira zöld világot, hogy a tudósok egyike megkérdezte, nem lett-e átszínezve a kép.

– Pontosan azt látjuk, amit a drón – biztosította Karst.

– Gyönyörű! – sóhajtott fel valaki. A többség csak bámulta a minden képzeletüket felülmúló világot. A Föld nem így nézett ki, amikor utoljára látták. Minden valaha zöld területet évekig jégtakaró borított, és a toxikus olvadás sem segítette a növényzet újjáéledését. A telepesek egy ennél mérhetetlenül szegényebb bolygóról jöttek.

A Holsten mögött zajló beszélgetés hamarosan találgatások sorozatává vált, sőt unalomba is fulladt, mire a klasszicista megértette az üzenetet.

– Kész a fordítás – jelentette be egyszer csak.

Kiírta a képernyőkre: A Második Brin Őrlakhely fogadta a segítségkérést. A jelenlegi irányuk szerint karanténbolygóra tartanak, amellyel nem létesíthetnek semmiféle kapcsolatot. Részletezzék a vészhelyzetet, hogy az őrhely rendszere kielemezhesse, és javaslatot tehessen a megoldásra! Bármilyen beavatkozás Kern Világába azonnali megtorlást von maga után. Semmilyen módon nem létesíthetnek kapcsolatot ezzel a bolygóval.

– Azt majd meglátjuk – jegyezte meg Karst. – Úgy látszik, még nem tud az utolsó drónról. Úgy állítottam be, hogy próbáljon a bolygó másik oldalán maradni.

Mason újra meg újra lejátszotta az üzenetet, próbált rájönni, mi okozhatta az interferenciát. Hasonlított a vészjelzésre, amit egy másik adás zavart.

– Még mindig sugároz a bolygóra? – kérdezte a klasszicista.

– Igen – felelte Lain –, de azt kiszűrtem. Nem kellene, hogy benne…

– Kern világa? – szólalt meg Vitas. – Ez valami név lehet?

– A „Kernt” és a „Brint” fonetikusan írtam át – ismerte be Holsten. – Ha értelmes szavak, akkor nem szerepelnek a szótárban. Mit válaszoljak?

– Megértené, ha beszélnénk hozzá? – kérdezte Guyen.

– Kódolt üzenetet küldök, mint eddig – válaszolta a klasszicista. – Bárki… bármi is ez, nem úgy beszéli a birodalmi C-t, ahogy a tankönyv szerint kellene. Tájszólás is lehet, talán más kultúrából származik. Nem hinném, hogy tudnék úgy beszélni, hogy teljesen megértse.

– Küldje el ezt! – utasította Guyen, és egy papírlapot tolt oda Holstennek a következő szöveggel:

Itt a Gilgamesh bárkahajó. Ötszázezer hibernált embert szállítunk. Elsődleges fontosságú, hogy megszilárdítsuk a jelenlétünket a bolygón. Az emberi faj túléléséről van szó. Segítséget kérünk a rakományunk megóvásában.

– Nem lesz jó – válaszolta Mason, és arra gondolt, hogy Guyen talán nem jól értette az iménti üzenetet, mert ez biztosan nem az a válasz volt, amire pozitív reakciót kaphattak. Ennek ellenére elküldte, és amíg vártak, újra hallgatni kezdte az előző adást, miközben Lain megpróbálta leválasztani az interferenciát, hogy külön is megszűrhesse azt. Mason hirtelen hallani kezdte a szavakat a statikus zörejben. Minél inkább felfogta az értelmüket, annál merevebben markolta a pultja szélét.

Mason nyögve rúgta hátra magát az ülésével együtt, de a hang még mindig a fülébe suttogott. Ugyanaz a hang volt, amelyik a másik üzenetet ledarálta a maga hivatalos módján, de ezt szörnyű kétségbeesés torzította el.

– Lehet, hogy van egy kis gondunk… – jegyezte meg a klasszicista.

Lain akaratlanul vágott közbe, még mielőtt a többiek kérdezhettek volna:

– Új üzenet!

– Mit csináljak a drónnal? – vetette közbe Karst.

– Tartsa készenlétben! – utasította a parancsnok. – És továbbra is maradjon távol az őrhelytől! Mason!

De Holsten már a fordításon dolgozott. Az üzenet rövidebb volt, mint az előző, és a férfi gondolatai összezavarodtak: Őrlakhely. „Lakhely.” Ezt a szót használtam, de tényleg ezt mondta? Nem lehet, hogy valaki ott lakjon! A műhold átmérője alig húsz méter. És évezredek óta itt van. Nem, ez lehetetlen…

– Azt kérdi, hogy akarunk-e beszélni Elizával – nyögte.

Elkerülhetetlennek tűnt, hogy valaki megkérdezze, ki az az Eliza. Nem mintha bárki tudta volna a választ.

– Akarunk – döntött Guyen, bár akkor Holsten már küldte is a választ.

Néhány perc múlva – a bolygóhoz közeledve minden alkalommal egyre hamarabb – valaki megszólította őket.

Holsten felismerte az iménti hangot, bár ezúttal jelentősen tisztábban szólt annak ellenére, hogy az a borzalmas háttér-tudat-zaj még mindig bele-beleszakított. A férfi könnyen lefordította; csak kis gyakorlás kellett, és majdnem olyan folyékonyan beszélte a birodalmi C-t, mint a Föld lakói még a jegesedés előtt.

Kiírta a képernyőkre, hogy mindenki elolvashassa: Jó estét, utazók! Eliza Kernek vagyok, a Második Brin Őrlakhely kompozit szakértői rendszere. Bocsássanak meg, de lehet, hogy nem sikerült mindent vennem a korábbi kommunikációból. Összefoglalnák, kérem, az eddigi üzeneteiket?

A közönség két táborra szakadt. A parancsnoki és biztonsági részleget nem igazán hatotta meg a fejlemény, míg a tudományos és műszaki részleg vitatkozni kezdett: mit érthetett a hang azon, hogy „szakértői rendszer”? Helyes a fordítás? Ténylegesen egy intelligens géppel beszélgetnek, vagy csak valamivel, ami intelligensnek mutatja magát?

Holsten a háttérüzenettel foglalta el magát, és egyre kevésbé örült annak, amit hallott. Szinte émelyegni kezdett a hangban rejlő kétségbeeséstől és rémülettől.

Holsten újra elküldte az utolsó üzenetüket: Itt a Gilgamesh bárkahajó. Ötszázezer hibernált embert szállítunk. Elsődleges fontosságú, hogy megszilárdítsuk a jelenlétünket a bolygón. Az emberi faj túléléséről van szó. Segítséget kérünk a rakományunk megóvásában.

Ezt a választ kapták:

– Ugyanaz, csak most egy másik számítógéptől – morogta Guyen dühösen.

Lain odahajolt, hogy megnézze, mit fordított le Holsten a rejtett hangból. A férfi látta, ahogy ajkai szavakat formálnak: Mi a szar…?

– Mason! – csattant fel a parancsnok. – Nem érdekel, hogyan fogalmazza meg. Díszítse ki, ahogy akarja, de értesse meg vele, hogy emberek vagyunk, és segítségre van szükségünk! Ha van valami ősvilági módszer rá, hogy felülírjuk a programot, vagy elkerüljük, bármi is ez, akkor találja meg!

Csak semmi sürgetés, gondolta Holsten, de már kezdte megírni a választ. Bármit gondolt is Guyen, a probléma egyáltalán nem nyelvészeti volt, sokkal inkább technológiai. Csakhogy ezzel a technológiával kapcsolatban Lain is alig tudott többet, mint ő maga. Egy működő és önálló birodalmi rendszerrel beszélgettek. A Föld körüli pályán lebegő, EMP-csapott szerkezetekben nem volt semmi ilyesmi.

Eliza! Nagy bajban vagyunk, írta. Messzire utaztunk a Földtől, hogy új otthont találjunk az emberiség egy részének. Mindazoknak, akikért felelősséget vállaltunk. Ha nem találunk ilyen otthont, százezrek fognak elpusztulni. A prioritási rendszere megengedi, hogy felelősséget vállaljon egy ilyen következményért? Ugyan a Gilgamesh archívumai nem tartalmaztak ilyesmit, de Holsten emlékei közül felsejlett valami régen olvasott filantropikus szabályrendszer, amit beépítettek a régi mesterséges értelmekbe.

Erről ennyit.

– Ugyanaz, mint az előbb. Nem jutottunk előrébb, hacsak…

– Hacsak? – csapott le a szóra Guyen.

– Megpróbálkoznék egy másik megközelítéssel – válaszolta Mason.

– Valószínű, hogy korábban ki leszünk lőve miatta?

– Nem hinném.

– Akkor próbálkozzon, amivel csak tud.

Holsten nagy levegőt vett, és elküldött egy egyszerű, mégis valótlannak tűnő kérdést: Van még ott bárki más is, akivel beszélhetünk?

– Fel fogod bosszantani – jegyezte meg Lain halkan.

– Van jobb ötleted?

– A gépházban nincs szükség ötletekre.

Ezt Holsten megmosolyogta. Guyen kivételével mindenki feszülten várta a választ. A parancsnok úgy meredt a klasszicistára, mintha dühös nézéssel valahogyan az antikvitás nagyobb ismeretére ösztönözhetné.

Lain szitkozódott, míg Guyen mereven bámulta a monitort. A várakozók újabb találgatásokba bocsátkoztak, bár ezúttal csak mormolva.

– Nézze, parancsnok, van egy elméletem – kezdett bele a magyarázatba Holsten. – Még mindig valamiféle automata rendszerrel beszélgetünk, ez elég nyilvánvaló, még ha úgy programozták is be, hogy emberszerűen viselkedjen. De van ott még valami. Valami, ami… más. Nem tűnik annyira racionálisnak, úgyhogy rá kellene vennünk olyan dolgokra, amiket a főrendszer nem tenne meg. A legrosszabb esetben megpróbálhatjuk a főrendszer ellen fordítani valahogy, csak nem tudom, hogy.

– De mi lehet „az”? – kérdezte Vitas, aki felfigyelt a magyarázatra. – Miért lenne egyszerre két rendszerük?

– Biztosítéknak? – találgatott Holsten. A legrosszabb sejtelmeit egyelőre megtartotta magának.

– Próbálja meg! – válaszolta Guyen, majd hátrafordult. – Karst! Akarok valami megoldást arra az esetre, ha a helyzet rosszabbra fordulna. A jelenlegi útvonalunk és sebességünk következtében orbitális pályára fogunk állni. Az egyedüli alternatíva az, hogy abbahagyjuk a lassítást, és elrepülünk mellette, azután… Azután? – A kérdés meglehetősen költői volt. A szigorú parancsnok kénytelen-kelletlen összegezte: – Azután pályára állunk a csillagtérkép következő állomása felé, és reménykedünk, hogy ott máshogy lesz? Ezt a bolygót már láttuk. Ez lesz az otthonunk. Mondja meg neki! – Ez utóbbit a klasszicistának címezte.

Természetesen, Eliza. Szívesen beszélnénk a nővérével is. Holsten megpróbált igazodni a szakértői rendszer udvarias modorához.

Fogalma sem volt róla, milyen választ kaphatnak, és készen állt arra, hogy azonnal megszakítsa a kommunikációt, ha csak az őrült blabla jön át; azzal nem lehetett kommunikálni. Lehetetlen lett volna tárgyalni a kétségbeeséstől és rémülettől elvakult tudattal.

– Azt mondta, hogy várjunk – közvetítette a férfi a kapott választ. Ezután hosszabb ideig semmi sem történt, csak a Gilgamesh száguldott tovább kérlelhetetlenül a zöld bolygó felé. A műhold még akkor is hallgatott, amikor az ősi bárka recsegni és nyikorogni kezdett a megközelített külső tömeg egyre növekvő vonzásától. Lain és a műszakisok rögtön ellenőrizni kezdték a hajó rendszereit. Mindenki megérezte a változást; amióta ébren voltak, a hajó lassításából származó gravitációban éltek, ám ezúttal egy idegen erő ragadta meg őket, hogy közelebb húzza magához a Gilgamesht. Az új otthon megérintette szellemkezével az utazókat.

– Minden jel stabil orbitális pályára utal – jelentette Lain feszülten. Ezután lassú színjáték következett, ahogy a lassítás megszűnt, és a bárka forogni kezdett. A gravitáció átlopakodott a padlón, hogy felépítse az új otthon alapjait, és a bárka berendezései rázkódva engedelmeskedtek neki. Közel egy percig minden viszonyítási pont megszűnt, a súlyukat vesztett emberek csoportja megpróbált visszaemlékezni a kétezer évvel korábban kapott kiképzésére, és egymásba kapaszkodva keresték a megfelelő felületet, még mielőtt az új gravitációs erő lerántja őket. Az irányt vesztett zavarodottság, ügyetlenkedés és néhány enyhébb baleseti jelentés közepette majdnem teljesen megfeledkeztek róla, hogy az imént még majdnem kilőtték őket.

– Új üzenet – szólalt meg Holsten, amint a rendszer értesítette a beérkező jelről. A fülhallgatóból az eddig hallott női hang szólt, ám ezúttal más hangsúlyozással és ritmusban, az elkínzott háttérzajtól mentesen.

Ezt fordította le: Doktor Avrana Kern vagyok, a Második Brin Felemelkedés program vezető tudósa és igazgatója. A hang még az archaikus nyelvezet szűrőjén keresztül is büszkeséget és határozottságot sugárzott. Mik maguk? Honnan jöttek?

– Mintha ezt már nem számítógép mondta volna – mormolta Lain.

– Persze hogy számítógép mondta! – csattant fel Vitas. – Egyszerűen csak kifinomultabb megközelítésre váltott…

– Csendet! – Guyen egyetlen szóval véget vetett a vitának. – Mason?

A Földről jöttünk bárkahajóval, küldte el a választ Holsten. Engedélyt kérünk, hogy kolóniát építsünk Kern Világán. Úgy vélte, ha a túloldalon beszélő dologban van bármennyi emberi, akkor nem árt egy kicsit szerénynek és alázatosnak mutatkozni.

De melyik Földről? Sering Földjéről vagy az én Földemről? Orbitális pályán keringve az átvitel már alig késett. Szinte igazi beszélgetésnek tűnt.

Igazi beszélgetés egy arctalan gépelmével, emlékeztette magát Holsten. Kirakta a fordítást a monitorokra, és körülnézett, hátha segítséget kaphat valakitől, de senki sem tudta, mit ért a műhold kétféle Föld alatt. Mielőtt kitaláltak volna bármilyen választ, újabb üzenet érkezett:

Nem ismerem fel magukat. Maguk nem emberek. Nem a Földről jöttek. Nincs itt semmi keresnivalójuk. Eliza mutatja amit magukból lát és nincs magukban semmi a földiekből de miért nem látom magukat én miért nem tudom kinyitni a szemem hol van a szemem hol van a szemem hol van a szemem

Az üzenet félbeszakadt, és Holsten reszketve készült fel a kommunikáció megszakítására, mert pont ettől tartott: hogy a beszélő minden előjel nélkül átvált az őrület hangjára. A klasszicista egyelőre kivárt.

– Szerintem ez nem számítógép – mondta, de olyan halkan, hogy csak Lain hallotta. A nő a válla fölé hajolva olvasta a szöveget. Holsten érezte a bólintását.

A hajónk a Gilgamesh bárkahajó a Földről. A hajót az ön ideje után építették. Holsten aggódva küldte el a választ. Tartott tőle, hogy az utalás túl nyilvánvaló, és túl homályosan fogalmazott. Félt a lehetséges választól.

– Teljesen elborult – mondta Karst közömbösen, és ennél többre nem is volt szükség. – Nem tudnánk közte és köztünk tartani a bolygót, vagy valami?

– Úgy nem, hogy stabilan orbitális pályán maradjunk – válaszolta valaki Guyen csapatából. – De most komolyan! Mekkora a Gil? Nem lehet csak úgy átküldeni a túloldalra, mint a drónokat.

Holsten elküldte a következő üzenetet, mert a parancsnok már nem diktált, és úgy tűnt, hogy a beszélgetés rámaradt. Lehetetlen visszatérni a Földre. Eliza, kérem, beszélhetnénk újra a nővérével? Az emberiség fennmaradásáért könyörgött egy halott nyelven. Meg kellett keresnie a középutat a mesterséges könyörtelenség és az egyre valószínűbb emberi őrültség között.

Így fordította le a másik hang szóáradatát: Miért nem mennek vissza oda, ahonnan jöttek? Maguk Sering emberei? Mi győztünk? Kidobtuk magukat? Azért jöttek, hogy befejezzék, amit elkezdtek?

– Mi történhetett itt? – kérdezte Vitas értetlenkedve. – Mi az a Sering? Valami hadihajó?

A Föld már nem lakható, küldte Holsten, holott Lain figyelmeztette:

– Ettől biztos, hogy ki fog borulni.

A nő még be sem fejezte, az üzenet elment. Holsten gyomrában csak ezután formálódott egyfajta űr az addigi görcsös érzés helyén. Igaza lehet, gondolta.

Ám doktor Avrana Kern hangjából ezúttal több józanság hallatszott ki: Nonszensz! Magyarázzák meg!

A Gilgamesh archívumában voltak ugyan történelmi feljegyzések, de ki gondolta volna, hogy egyszer még le kell őket fordítani egy olyan nyelvre, amelyet csupán a történészek ismertek? Ez persze túl sokáig tartott volna, úgyhogy Holsten lerövidítette, afféle kiselőadást tartott eltévedt időutazóknak, bár a saját korszakának feljegyzéseit megelőző idők történéseiről csupán találgatott. Ami azt illeti, elég keveset tudott mondani; Kern utolsó ismeretei és Holsten első megbízható adatai között áthatolhatatlan szakadék húzódott.

A Birodalom pártjai között polgárháború tört ki, üzente. Mindkét oldal olyan természetű fegyvereket vetett be, amelyeket ma már nem értünk, de elég hatékonyak voltak, hogy lerombolják a fejlett civilizációt a Földön, és elpusztítsák a kolóniákat. Mason emlékezett a romokra az Európán. A Naprendszeren belüli kolóniák csak a Birodalom terraformáló technológiája révén maradhattak fenn; üvegházi virágok voltak olyan bolygókon és holdakon, amelyeket átalakítottak, hogy képesek legyenek életet hordozni. Csakhogy az elhelyezkedésük folytán a bioszférájukat folyton újra kellett hangolni. A Földön az emberek visszazuhantak a barbarizmusba. Mindenhol máshol, ha az energiaellátás meghibásodott, ha az elektromágneses fegyverek tönkretették a létfontosságú gépezeteket, vagy ha az elektronikus vírusok megölték a mesterséges elméket, a kolóniák megsemmisültek. Az űr hidegét, az ellenségessé váló légkört és a maróvá váló levegőt senki sem élhette túl. Sokan az egymás ellen vívott harcokban vesztették életüket. Szinte semmi sem maradt érintetlen.

Mindezt Holsten leírta és elküldte. Miközben rövidített történelmi összefoglalót készített, közömbösen számította ki, hogy a háború utáni ipari társadalom még nagyjából száz évig maradt fenn, és talán meg is tartott valamennyit elődje kifinomultságából, mielőtt az új jégkorszak beköszöntött. A tönkretett, füstbe fojtott légkör kizárta a napfény melegét, átadta a bolygót a gleccserek hidegének, így nem sok lehetőséget hagyott az újjászületésre. Lepillantva az idő kútjába a klasszicista nem tudott határozott állításokat megfogalmazni a túlélőkről és a jégkorszak lakóiról. A tudósok találgatásai szerint a fagy csúcspontján a földi emberi populáció nem haladta meg a tízezer főt. A túlélők egymásba kapaszkodva vészelték át valahogy az időszakot az Egyenlítő körüli barlangokban, és vágyakozva bámulták a rideg láthatárt.

Mason inkább biztosabb vizekre evezett, és az első olyan feljegyzésekhez nyúlt vissza, amelyeket a régészek ástak elő. A jég visszahúzódott, és az emberiség gyorsan elszaporodott, megvívta a maga kis háborúit, újraiparosodott, miközben rendszeresen belebotlott az Óbirodalom technológiai nagyságának maradványaiba. A tekintetek ismét az ég felé fordultak, amelyeket különféle mozgó fénypontok tarkítottak.

A klasszicista azt is elmondta, miért nem tudnak visszamenni: a háború miatt, amelyet a Birodalom vívott meg több ezer évvel korábban. A tudósok sokáig azt tanították, hogy minél inkább visszahúzódott a jég, annál jobb lett a világ; mert senki sem tudta, miféle mérgeket és betegségeket őrzött az a bizonyos jég, mint borostyán a beleragadt szúnyogot. A mindent elborító fagy valójában megvédte a földi bioszféra maradékát a Birodalom utolsó kipárolgásaitól.

Nem lehet visszatérni a Földre, küldte a csendben várakozó műholdnak. Végül már képtelenek voltunk ellensúlyozni a környezet egyre mérgezőbbé válását. Megépítettük hát a bárkahajókat. Már csak a régi csillagtérképekben bízhattunk, hogy elvezetnek minket a célhoz.Mi vagyunk maga az emberi faj. Nem kaptunk értesítést más bárkahajókról, amelyek esetleg új élőhelyet találtak volna. Ennyink maradt, doktor Avrana Kern. Kérem, engedje meg, hogy letelepedjünk a bolygóján!

Mivel emberi fogalmakban gondolkodott, hosszabb szünetre számított, amíg a másik fél megemészti a hallottakat. Ehelyett a tudományos részleg egyik tagja hirtelen felkiáltott:

– Új adatok jönnek! Energianövekmény. Valamit bekapcsolt! – Fegyver? – kérdezte Guyen pont abban a pillanatban, amikor minden képernyő elsötétült. A következő másodpercben újra bekapcsolt mind, ám csak értelmetlen karaktersorok futottak rajtuk; töredezett kód, szövegrészletek és statikus zörej kaotikus keveréke íródott ki rájuk.

– Bejutott a Gilgamesh vezérlőrendszerébe! – kiáltott fel Lain. – Megtámadja a biztonsági rendszert… nem, simán átment rajta. A picsába is! Teljesen védtelenek vagyunk. Teljesen átvette az irányítást. Ezt csinálta a drónokkal is. Azokkal, amiket nem robbantott szét. Kibaszott velünk!

– Tegyen meg mindent, amit lehet! – parancsolta Guyen. – Mi a faszra gondol, mit tehetnék még? Kizárt minket a saját rendszerünkből. Picsába a kulturális meghatározottságoddal, Mason! Mindenhol ott van a rendszerben, mint valami kibaszott betegség!

– Mi van az orbitális pályánkkal? – kérdezte valaki.

– Nincs visszajelzésem. Egyik műszert sem látom. – Vitas hangjában alig rejlett némi feszültség. – Viszont a mozgásunkban nem lehet érezni semmiféle különbséget, és az energiaellátás vagy a vezérlés összeomlása egyáltalán nem kellene hogy hatással legyen a bolygóhoz viszonyított pozíciónkra.

Mint azok az üres burkolatok a Föld körül, gondolta Holsten kétségbeesetten. Azok a kiégett, halott hajók a vákuum hatására mumifikálódott legénységükkel.

Hirtelen megint villódzni kezdtek a fények, azután minden képernyő egy arcot mutatott.

Csontos, hosszúkás, és nem egyértelműen női arc volt. Azután kitisztultak a részletek; a hátrafogott, fekete haj, az árnyékok a bőrön, a ráncok a szem és a száj sarkában. Mai szemmel nem tűnt túl szépnek, de senki sem tudta, hogy az ősi esztétika szempontjából milyen lehetett. Egy olyan korból, társadalomból és etnikumból származott, amelyet az idő már eltörölt. Az arc és a Gilgamesh legénysége közötti hasonlóság csupán a véletlen művének tűnt.

A hangszórókból kétségkívül az üzenetküldő hangja szólt, ám ezúttal a legénység nyelvén beszélt, még ha az ajkak nem is szinkronizálódtak a szavakhoz:

– Doktor Avrana Kern vagyok. Ez itt az én világom. Nem tűröm, hogy beavatkozzanak a kísérletembe. Láttam, milyenek. Nem az én Földemről jöttek. Nem az én emberiségemhez tartoznak. Maguk majmok. Semmi többek, csak majmok, de még csak nem is az én majmaim. Az én majmaim felemelkednek a nagy kísérletben. Ők tiszták. Nem romolhatnak meg maguk, pusztán emberi lények által. Maguk nem többek alacsonyabb rendű majmoknál. Semmit sem jelentenek számomra.

– Hall minket? – kérdezte Guyen halkan.

– Ha a saját rendszereik hallják, akkor én is hallom – csattant fel Kern.

– Ha jól értem, halálra ítéli a saját fajának utolsó túlélőit? – Ami Guyent illeti, kifejezetten visszafogottan és türelmesen fogalmazta meg a kérdést. – Mert innen nézve úgy tűnik, ezt mondta az imént.

– Semmi közöm magukhoz – válaszolta Kern. – A bolygóért viszont én felelek.

– Kérem! – szólalt meg Lain, figyelmen kívül hagyva, hogy a parancsnok leintette. – Nem tudom, hogy ki maga. Ember vagy gép, vagy micsoda, de szükségünk van a segítségére.

Az arc megdermedt, néhány szívverésnyi ideig a monitorok csak állóképet mutattak.

– Lain! Ha most… – kezdte Guyen, de Kern képe hirtelen ismét megmozdult, széttöredezett, statikus zajjal keveredett a képernyőkön, néhányszor felvillant, majd eltűnt.

Ám a hangja ismét megszólalt, ezúttal szomorúan és a saját nyelvén, amelyet csak Holsten értett: Ember vagyok. Embernek kell lennem. Én vagyok a rendszer? Én vagyok a feltöltés? Maradt még belőlem bármi? Miért nem érzem a testem? Miért nem bírom kinyitni a szemem?

– Az a másik dolog – mormolta Lain, bár Kern talán még a suttogást is meghallotta volna. – Az Eliza-dolog valami más segítséget említett. Nem kérdezhetjük meg, hogy…

– Segítek – mondta Kern ismét az ő nyelvükön. Hangja nyugodtabbnak hallatszott. – Segítek elmenni. Maguké lehet az egész univerzum, csak a bolygómat hagyják békén! Bárhová mehetnek.

– De nem… – kezdte Guyen. Ezúttal Lain szólt közbe:

– Megint bent vagyok. Ellenőrzöm a rendszereket. – Kellett legalább egy feszültséggel telített perc, mire a hajó számítógépe közölte, hogy minden működik. – Új adatokat kaptunk. Az az izé ránk tolt egy rakás információt… A Gilgamesh csillagtérképeket talált benne. Meg van még itt valami Mason halandzsájával írva.

Holsten átfutotta az adattömeget.

– Á, hát nem vagyok benne biztos, de mintha a csillagtérképekhez kapcsolódna. Ez itt… azt hiszem… – Kiszáradt a szája. – Más terraformáló projektek? Azt hiszem… Azt hiszem, megkaptuk a kulcsot a következő ajtóhoz. Koordinátákat és pozíciókat küldött át. – Azt nem mondta el, amit valójában gondolt; hogy Kern kiszolgáltatta a szomszédait. Merthogy Kern közben hallgatózott. Információval fizet le, hogy menjünk tovább. – Ezek itt… ezek hozzáférési kódok.

– Milyen messzire vannak? – kérdezte Guyen.

– Két fényéven belül – vágta rá Vitas fürgén. – Tényleg csak egy ugrás.

Újabb hosszú, feszült hallgatás következett, amíg mindenki a parancsnoki döntésre várt. Avrana Kern arca ismét megjelent a monitorok egy részén. Várakozva meredt rájuk, eltorzult, szétcsúszott, újraformálódott.