5.1. A FOGOLY

Holsten azon tűnődött, milyen kapcsolatban áll az idővel.

Nemrég még úgy tűnt, hogy az idő olyasvalami, ami csak másokkal történik meg, vagy mintha másoknak kevesebb lenne belőle. Mintha ő maga nem cipelte volna a súlyát. Az idő olyan mozgólépcsőre hasonlított, amelyre néha rálépett, haladt vele egy darabig, aztán lelépett róla. Az idő nyílvesszőként száguldott folyton csak előre, és ő újra meg újra az útjába állt, de valahogy mégis elkerülte a találatot. Nevezhette Lain vénembernek, de a születésétől a jelen pillanatig eltelt objektív időtartamot nézve a gúnynév teljesen értelmetlenné vált. Soha ember nem kerülte még úgy ki az idő folyamát, mint ő ezzel a több ezer éves utazással.

A cellájában ülve az idő hirtelen teljes súlyával ránehezedett, megragadta a sarkát, leláncolta a karját, és rákényszerítette, hogy felvegye a kozmosz végtelenül lassú ritmusát. Azelőtt évszázadokat ugrott át, kihagyta az emberi történelem eseménytelen éveit.

Kirángatták a hibernálóhelyiségből, és rács mögé dugták. Huszonhét nap telt el, mielőtt bárki is informálta volna az aktuális eseményekről.

Először azt hitte, hogy csak álmodik; azt álmodja, hogy a zendülők elrabolták. Meglehetősen optimista volt, amíg rá nem jött, hogy nem a régóta halott Scoles és társai, hanem számára teljesen ismeretlen alakok rángatják végig a Gilgamesh folyosóin. Azután beértek a lakóegységekbe.

A szag szó szerint megtámadta az érzékeit. Ismerős, émelyítő bűz volt, amellyel a Gil szellőztetőrendszere nem tudott megbirkózni. A szorosan összezárt emberek szaga terjengett mindenhol.

Homályosan emlékezett a műveleti helyiségre, amelybe ezúttal szürke szöveteket függesztettek mindenfelé, hogy afféle elválasztófalakként szolgáljanak a minimális méretű lakóhelyiségek között. Márpedig ebben a gettóban nagyon sokan laktak.

A látvány megdöbbentette. Már hozzászokott, hogy egy kisebb, válogatott populáció tagjaként gondoljon magára, de már az első pillanatokban legalább száz ismeretlen arcot látott maga körül. A tömeg puszta jelenlétének nyomása, az életterük szűkössége, a szag és a hasonlóan nyers zaj mind egybeolvadt egy hatalmas, ellenséges entitássá, amelynek eszeveszett dühében az az egyetlen célja maradt, hogy mindenkit felfaljon és magába olvasszon.

Gyerekek is voltak köztük.

Holsten agya akkor kezdett működni, amikor őket meglátta. Elszabadult a rakomány!

Fogvatartói is mind abból a jellegtelen, szürke szövetből készült köntösöket viseltek, amiből a lakónegyed amatőr sátrait összetákolták, és amiből nyilvánvalóan egészen más célból tároltak nagy mennyiséget a Gilgamesh raktárában – de az is lehet, hogy a műhelyekben szintetizálták valamiből. Holsten látott néhány legénységi kezeslábast is, de az idegenek többsége ezt a formátlan, buggyos, köntösszerű öltözéket viselte. Mindenki vékony volt, alultáplált, alulfejlett. A hajukat hosszúra hagyták, a többségnek a válla alá lógott. Az egész jelenetben volt valami primitív, mintha az űrhajó utasai visszatértek volna az ősemberek szintjére.

Felébresztették, magukkal rángatták, végül bezárták. Nemcsak valami bebiztosított szobába a Gil fedélzetén, hanem egy összehegesztett ketrecbe az egyik hangárban. Úgy tűnt, ez lesz az új otthona. A fogvatartói etették, és változó időközönként az egyéb funkciójú használt vödröt is kiürítették, de huszonhét napon keresztül minden interakció kimerült ebben. Mintha vártak volna valamire.

A maga részéről Holsten a hangár légzsilipjét fürkészte, és azon tűnődött, vajon fel fogják-e áldozni valami homályos űristenségnek. A fogvatartói egyáltalán nem úgy viselkedtek vele, mint az emberrablók, vagy mint egy elnyomó hatalmi szegmens a hajó túl nagyra növekedett közösségében. Egyfajta különös tisztelettel viseltettek iránta, legalábbis némelyiküknél felismerhető volt ez. Nem szívesen érintették meg; akik odarángatták, azok is kesztyűt viseltek – és nem szívesen néztek a szemébe. Ez is csak azt az elképzelést erősítette, hogy valamiféle kultusz tagjai lehetnek, a klasszicistából pedig szent felajánlás lesz. Az emberiség túlélésének utolsó reményeit elmosta a babonaság áradata.

Azután dolgoznia kellett, és Holsten rájött, hogy egészen biztosan csak álmodik.

Egy nap arra ébredt, hogy a fogvatartói hoztak neki egy mobil terminált: valami olcsó, kiherélt vacakot, amelyet csak nagyon engedékenyen lehetett számítógépnek nevezni. Holsten mohón rávetette magát, de nem talált benne semmiféle külső kapcsolódási lehetőséget, az egész berendezés önmagában állt. Ugyanakkor adatokat tartalmazott, fájlokat egy halott nyelven írva, amelyet ténylegesen kezdett megutálni.

Felnézve az egyik fogvatartójára esett a pillantása. A keskeny arcú férfi őt figyelte. Úgy tíz évvel fiatalabb lehetett a klasszicistánál, de a többiekhez hasonló soványsága miatt törékenynek tűnt, és himlőhelyes bőre valamiféle múltbeli betegségre utalt. Akárcsak a bizarr idegenek többsége, ő is hosszúra hagyta a haját, de gondosan befonta a tincseket, és tarkójánál bonyolult csomóba kötötte őket.

– Magyarázza meg!

Ekkor szóltak hozzá először. Holsten már kezdte azt hinni, hogy nem is ismernek semmilyen közös nyelvet, amelyen kommunikálhatnának egymással.

– Magyarázza meg! – ismételte meg a klasszicista minden gúnytól mentesen.

– Magyarázza meg úgy, hogy érthető legyen! Csináljon belőle szavakat! Ez a maga tehetsége.

– Ó, hát… azt akarja, hogy fordítsam le ezeket?

– Olyasmi.

– Hozzáférés kell a Gil főrendszereihez – jelentette ki Holsten.

– Nem.

– Korábban írtam fordítási algoritmusokat. Vannak régebbi átiratok is, amelyekre szükségem lesz referenciaként.

– Nem. Minden ott van, amire szüksége lesz. – A köntösös alak szinte ünnepélyesen mutatott rá Holsten fejére. – Dolgozzon! Ez a parancs.

– És ki parancsolta meg? – kérdezte a klasszicista.

– Az ura. – Néhány másodpercig a férfi hűvösen meredt Holstenre, azután hirtelen úgy fordította el a tekintetét, mint aki zavarba esett. – Dolgozzon, vagy nem eszik! Ez a parancs. – Mormolva tette hozzá: – Nincs más lehetőség.

Holsten leült a terminállal, és megnézte a fájlokat.

Ekkor kezdte megérteni, hogy egyértelműen csak álmodhat. Csapdába esett egy álomban. Megvolt a rémálomszerű környezet tele ismerős és ismeretlen elemekkel, és a logikátlanul végzendő feladat is, amely csupán szilánkokra tört tükörképe lehetett annak, amivel a legutóbbi ébredésekor dolgozott, amikor a Gilgamesh még a szürke bolygó körül keringett. Egyértelműen a hibernálótartályban hevert és álmodott, minden más magyarázat értelmetlennek tűnt.

Csakhogy hibernálásban nincs álom. Erre még Holsten is emlékezett a mindenféle tudományos eligazításokból. Mégpedig az ember azért nem álmodik hibernálva, mert a hűtés abszolút minimálisra csökkenti az agyi tevékenységet, így még a tudat alatti folyamatok is felfüggesztődnek. Erre pedig azért van szükség, hogy az alvó ne őrüljön bele a hosszan tartó, kényszerű tétlenségbe. Ilyesmi csak a berendezések hibás működése folytán lehetséges. Holsten arra is emlékezett, hogy már veszítettek el valamennyit az emberi rakományból. Talán azoknál a mártíroknál is így zajlott a dolog.

Különös módon megnyugtató volt a felismerés, hogy valószínűleg a hibernáló kapszulája hibásodott meg, és csak a saját tudata mélyén tekereg elveszve. Elképzelte magát, ahogy a tartályban vergődve megpróbál felülemelkedni a hideg és a gyógyszerek hatásán, hátha felébredhet. Azután, ha felébred, akkor majd ütheti belülről a koporsó fedelét, amelyben élve eltemették az abszurd emberi küzdeni akarás hajó alakú emlékművének mélyére.

Valahogy az egész kevés volt ahhoz, hogy bármiféle adrenalinélményben részesítse. Tudata makacsul elutasította a lehetőséget, hogy álmában simán maga mögött hagyhatná a ketrecet, és nem is kellene lassan végigmennie minden egyes fájlon, amit azért kapott, hogy rabként is megdolgozzon az ételért. És már pusztán azért is csak egy álomban történhetett mindez, mert megint azzal kellett foglalkoznia, amivel korábban; Guyen gépével, a feltöltési berendezéssel, amit a parancsnok egészben hozatott át a terraformáló állomásról. Holsten a klasszicisták egyik rémálmát álmodta.

Újabb napok telhettek így el, vagy legalábbis evett, aludt, és időnként kiürítették a vödrét. A férfi egyáltalán nem érzékelte, hogy a ketrece körüli térben funkcionális folyamatok mennének végbe. Nem látta, mit akarhatnak ezek az emberek azon kívül, hogy élik a mindennapjaikat, és fordításra kényszerítik. Nagyon elárvult népségnek tűntek, mintha csak úgy megtelepedtek volna a bárkahajó belsejében, amely egy belső fertőtlenítési folyamat részeként bármelyik pillanatban kipurgálhatja őket onnan. Nyilvánvalóan a rakomány részeként kezdték az utazást, de ki tudja, mióta lehettek ébren. Vajon hány nemzedék nőtt már fel így?

Továbbra is azzal a különös tisztelettel néztek rá, mintha egy félistent ejtettek volna foglyul. A klasszicista ezt is csak akkor értette meg, amikor jöttek, hogy leborotválják a haját. Úgy tűnt, a csőcselék körében senki sem vágja a haját, de mindenkinek fontos volt, hogy az ő fején csak sörte maradjon. Ez valamiképpen a státusza, a különbözősége jelének számított. Ő a korábbi időkből származott, az eredetiek közül.

Akárcsak Vrie Guyen. Ez a kellemetlen gondolat végleg elűzte a hibernációs rémálom ötletét. Miközben a feltöltési folyamat lehetséges hatásaival kapcsolatos, bonyolult filozófiai értekezéseken verekedte át magát, betekintése nyílott a parancsnok szoros zár alatt tartott, hataloméhes gondolataiba. Kialakult egy nagyon-nagyon vázlatos képe arról is, hogy mi történhetett a hajón, avagy mi romlott el.

Azután egy nap kinyitották a ketrecét, és egy maroknyi köntösös alak elvezette. Még nem fejezte be a munkát az aktuális projekten, és a fogvatartóiból feszültség áradt, ami egészen újnak számított. Gondolatai között máris sorakozni kezdtek az ötletek, hogy miféle borzalmas sorsot szánnak neki.

Kivitték a hangárból a Gilgamesh folyosóira, de még mindig nem mondtak semmit. Ezúttal mintha a korábban mutatott tisztelet is hiányzott volna belőlük, ami nem jelenthetett jót.

Azután meglátta az első tetemeket: egy férfi és egy nő teste úgy rogyott le, mint két, zsinórját vesztett marionettbábu, körülöttük a folyosó padlója ragadt az alvadó vértől. Késsel döfhették le őket, legalábbis Holstennek ez a benyomása támadt. Elsiettek vele a halottak mellett, és a fogvatartói nem adták jelét, hogy bármilyen szinten megérintette volna őket a látvány. A klasszicista kérdezni próbált, de csak azt érte el, hogy még gyorsabban lökdösték előre.

Gondolt rá, hogy küzdhetne, kiabálhatna és ellenkezhetne, de túlságosan rémült volt bármelyikhez. Izmos alakok vették körül, magasabbak is a szürkébe öltözött hajócsótányok többségénél. Mindegyikük kést tűzött az övébe, az egyikük pedig hosszú műanyag rudat tartott, amelynek a végébe pengét olvasztottak. Az ősi vadászó-gyűjtögető társadalom eszközeit alkották meg újra a hajón talált modern alapanyagokból.

Az egészet olyan magabiztosan és gyorsan intézték, hogy Holsten csak a végén döbbent rá, mi is történt valójában. Elrabolták, ami azt jelentette, hogy sokkal rosszabbul állt a helyzet, mint amilyennek addig gondolta. A Gilgamesh fedélzetét nem csupán elárasztották a felébredt rakomány degenerált leszármazottai, de már harcoltak is egymás ellen. Maga az Óbirodalom átka sújtott le rájuk, az emberi fejlődés állandó gátja, hogy pártokra szakadva próbálták legyőzni egymást.

Járőrök és őrszemek mellett siettek el, legalábbis Holsten ennek gondolta azokat a férfiakat és nőket, akiknek egy része kezeslábast, mások szedett-vedett köntöst és megint mások az előbbi valamelyikét viselték páncélszerű darabokkal kiegészítve. A klasszicista már várta, hogy mindjárt belebotlanak a zsűribe, amely hamarosan kiosztja a világegyetem legrosszabbul öltözött embereinek járó díjakat. Akár nevetségesnek is tarthatta volna őket, vagy szánalmasnak, ha nem néz a szemükbe, és nem látja a tekintetükben az acélos elszántságot.

A hajó egyik műhelyébe vitték, ahol tucatnyi terminál állt. A gépek fele már bedöglött, a többi lelkesen villogott. Emberek álltak mellettük és dolgoztak rajtuk – igazi technikai munkát végeztek, amely igazi, civilizált emberekhez illett. Holstennek úgy tűnt, mintha az irányításért küzdenének, gigászi virtuális csatát vívnának egy láthatatlan létsíkon.

A helyiség távolabbi végében rövid hajú nő állt, aki valamivel idősebb lehetett a klasszicistánál. A legénység kezeslábasát viselte, amelyre műanyag pikkelyeket és lemezeket illesztettek, mintha valaki harcos királynővé akarta volna tenni, de fogalma sem lett volna róla, hogy is nézhet ki egy ilyen alak. A nő tekintetében komorság ült, az állán forradás húzódott, és az övéből hosszú csövű pisztoly meredt ki, az első modernebb fegyver az addig látottak közül.

– Helló, vénember! – szólalt meg a nő, mire Holsten hirtelen mindent átértékelt, amit addig gondolt róla.

– Lain? – kérdezte.

– Nahát, most pont úgy nézel – jegyezte meg a nő, miután elég időt hagyott a meglepetésre. – Pont úgy, mint akinek fogalma sincs, hogy mi folyik körülötte. De tudod mit? Ezt nem tudom elhinni. Nem úgy volt, hogy te vagy az okos fiú? Mi lenne, ha elmondanád, amit tudsz? – Csak részben beszélt úgy, mint az a nő, akire Holsten emlékezett. Ám az a nő láthatóan nehéz időket élt meg.

A férfi eltűnődött a kérésen. Alapjában véve szívesen elmondta volna, amire eddig rájött, de tudta, hogy ennek egy része csak önáltató kitaláció. Csak egy szegény tudós vagyok, aki azt csinálja, amit mondanak neki. Nem vagyok felelős.Viszont kezdte azt hinni, hogy legalábbis részben mégis felelős mindazért, ami a hajón történik.

– Guyen átvette az irányítást – találgatott.

– Guyen a parancsnok. Már eleve ő irányított. Ugyan már, vénember! Egy kicsit megerőltethetnéd magad.

– Felébresztette a rakomány egy nagyobb részét – mondta Holsten, végignézve a nő gonosz szektatagoknak látszó emberein. Némelyikükben felismerte az állomáson látott műszakisokat. A többiek ahhoz a rakományhoz tartozhattak, amelyet Guyen kényszerűen szolgálatba állított. – Gondolom, eltelt már némi idő az elsők óta. Akár két vagy három generáció is születhetett. Lehetséges ez egyáltalán?

– Az emberek jól értenek a túlszaporodáshoz – válaszolta Lain. – Szerintem az a barom nem gondolta ezt végig rendesen. De lehet, hogy mégis. Az övéi olyanok, mintha szektások lennének. Kurvára csak annyit tudnak a világról, amennyit Guyen elmondott nekik, érted? Aki az eredeti rakományból vitába szállhatott volna vele, az már mind rég meghalt. Azok a pálcikaemberkék gyakorlatilag Guyen történetein nőttek fel. Hallottam már, ahogy beszélnek, és nagyon komolyan el vannak cseszve. Guyent tartják a megmentőjüknek. Ha hibernálja magát, elterjed egy legenda a visszatéréséről. A követői úgy néznek rá, mint valami messiásra. – Undorodva köpött egyet. – De miért? Meg tudod mondani?

– Az állomásról áthozott feltöltőberendezésen kellett dolgoznom. – A benne élő akadémikus némileg elfojtotta Holsten bizonytalanságát. – Többször is találkoztam olyan utalással, hogy az ősök kitalálták, hogyan tárolhatják a tudatukat elektronikusan, de a háború EMP-fázisa valószínűleg tisztára söpörte a tárolóikat, már ha tényleg használták ezeket. Az viszont nem tiszta, hogy pontosan mire kellett ez nekik. Még érintőleges referencia is alig van róla. Úgy tűnik, nem valami klisés halhatatlansági trükk…

– Hagyjál már! – szólt közbe Lain. – Guyen igenis örökké akar élni.

Holsten bólintott.

– És gondolom, neked ez nem igazán tetszik.

– Guyenről van szó. És az örökkévalóságról. Mindörökké Guyen. Ez a két szó nagyon nem hangzik jól együtt.

A klasszicista akaratlanul is a nő szövetségeseire pillantott. Azon tűnődött, vajon mennyire tisztelik Laint. Istenítik annyira, hogy az ellenkezés megtorláshoz vezessen?

– Hát nézd, elismerem, hogy nem a legkellemesebb ötlet, de mégiscsak ő hozott el minket idáig. Nem is tudom, biztos vagy benne, hogy érdemes embereket ölni amiatt, hogy fel akarja tölteni az agyát valami ősi számítógépbe? – Nem bírta kiverni a fejéből az összerogyott holttestek képét, és úgy érezte, hogy ők fizették meg a szabadsága árát.

Arckifejezése láttán Lain elgondolkodott, és megértette a nézőpontját.

– Majdnem igazad van – mondta. – Kivéve két dolgot. Az egyik az, hogy egyszer volt alkalmam ránézni arra a berendezésre, mielőtt Guyen magához vette, és valóban volt köztünk némi viszály is, de ettől eltekintve bizton állíthatom, hogy az a cucc nem a tudatok tárolására való. Csak lefordítja őket. Az egyetlen hely, ahová Guyen eljuthat a segítségével, a Gilgamesh főrendszere, és nem igazán hiszem, hogy az képes lenne tovább működtetni ezt a hajót úgy, hogy belelapátolunk egy emberi tudatot. Érted?

Holsten is eltűnődött a hallottakon, és mindazon, amit a gépezetről tudott.

– Ami azt illeti, az az izé, amit áthoztunk az állomásról, tényleg nem tárolóberendezés. De szerintem áthozhatott még mást is onnan…

– Láttál bármit is azokban a régi fájlokban, ami erre utalt?

A férfi vágott egy kelletlen grimaszt.

– Nem igazán.

Lain a fejét ingatta.

– Most komolyan, vénember! Miközben a berendezéshez tartozó anyagokat fordítottad, tényleg eszedbe sem jutott, mit akarhat vele Guyen?

– Igazságtalan vagy velem – jegyezte meg Holsten széttárt karral. – Ez az egész… Semmi okom nem volt azt hinni, hogy van bármi baj. Egyébként mi a másik?

– Milyen másik?

– Kettőt mondtál. Azt mondtad, igazam van, kivéve két dologban.

– Ja igen. A másik az, hogy Guyen totál őrült. És az elkötelezett munkáddal ezt segíted megőrizni az utókornak. Egy istenkomplexusos elmebeteg.

Holsten azon tűnődött, hogy valóban a parancsnokról beszélnek-e még. El kellett ismernie, hogy Guyennek voltak bizonyos zsarnoki hajlamai, de erre még akár szükség is lehet, ha az emberre rábízzák a faja túlélését. Nyilván sohasem volt könnyű együtt dolgozni vele, mivel a terveit többnyire megtartotta magának, de…

– Lain! Tudom, hogy te és Guyen…

– Nem jövünk ki egymással?

– Nos…

– Holsten! Amíg te aludtál, ő elfoglalta magát. És ez nem kevés időt jelent, amióta elhagytuk a szürke bolygót. Felépítette a kibaszott kultuszát, átmosta az emberek agyát, akik most azt hiszik, ő az egyetlen reménysugár az univerzumban. A gépe már többnyire működőképes. Tesztelte a saját emberein, és elhiheted, nem ment túl jól a dolog. Ezért mondtam, hogy többnyire működőképes. Mostanra már közeljárhat a sikerhez. Közel kell járnia hozzá.

– Miért kell?

– Mert úgy néz ki, mintha százéves lenne. Már vagy ötven éve ezen dolgozik. Plusz-mínusz valamennyi, az altatásokkal együtt. Elhitette a követőivel, hogy ő Isten, és amikor legközelebb felébredt, azzal fogadták, hogy ő Isten. Addig járt körbe-körbe ebben a szép kis tudati hurokban, míg végül ő maga is elhitte. Találkoztál vele, amióta felébresztettek?

– Csak az embereivel.

– Hát, akkor nekem kell elhinned, hogy már egyáltalán nem olyan, amilyennek megismerted. – Lain a férfi szemébe nézett, mintha a parancsnok iránti szimpátia nyomait keresné. – Komolyan mondom, Holsten. Az a terve, hogy felmásolja az agyát a Gil főrendszerébe. Eggyé akar válni a hajóval. És tudod, mi lesz akkor? Amikor sikerül neki, többé nem lesz szüksége a rakományra. A hajó java része feleslegessé válik. Például nem lesz szüksége a létfenntartó rendszerekre.

– Mindig is a hajó érdekeit tartotta szem előtt – védte Holsten a parancsnokot. – Honnan tudhatod, hogy…

– Onnan, hogy már elkezdődött. Tudod, mi az, amire nem tervezték ezt a hajót? Arra, hogy egy évszázadon keresztül több száz ember lakjon rajta. Elhasználódik tőle. Jobban, mint hinnéd. Egy egész kibaszott törzs lakik a hajón, és egyik tagjának sincs halvány fogalma sem arról, hogy mi hogyan működik. Olyan helyekre mászkálnak, ahol semmi keresnivalójuk, és az a hitük vezérli őket, hogy Isten művét teljesítik be. A dolgok kezdenek szétesni. Már azt a hatalmas készletet is kezdjük teljesen felélni, amit az állomásról hoztunk át. De ők csak gondtalanul esznek és basznak bele a világba, mert őszintén hiszik, hogy Vrie Guyen elvezeti őket az ígéret földjére.

– A zöld bolygóra? – kérdezte Holsten. – Lehet, hogy tényleg képes rá.

– Ja, persze – vágta rá Lain gúnyosan. – Egyébként tényleg arrafelé tartunk. De ha valaki nem veszi át az irányítást, és nem tereli vissza az embereket a fagyasztókba, akkor egyedül Guyen jut el a bolygóig. Egy hajónyi hullával.

– Ha sikerül is feltöltenie a tudatát, szüksége lesz emberekre, hogy elvégezzék a javításokat. – Holsten már maga sem tudta, hogy miért védi még a parancsnokot, hacsak nem azért, mert akadémikusi kötelességének érezte, hogy a döntés előtt alaposan megismerjen minden lehetséges nézőpontot.

– Persze. – Lain fáradtan megdörgölte a tarkóját. – Áthoztunk az állomásról és beszereltünk egy teljes automata javítórendszert is.

– Erről nem is tudtam.

– Főleg az én csapatom lelkesedett érte. Akkor jó ötletnek tűnt. Tudom, tudom, csak meg akartuk könnyíteni a munkánkat, és feleslegessé tettük vele magunkat. Egyébként jól működik, vagy legalábbis úgy tűnik. De amennyire utána tudtam nézni, a rakománnyal egyáltalán nem foglalkozik, ahogy a számunkra alapvető rendszerekkel sem. A hajónak csak azokat a részeit tartja karban, amelyek Guyent érdeklik. A nem élő részeket. Legalábbis nekem ez jött le, mielőtt otthagytam az egészet.

– Miután Guyen felébresztett.

– Be akart vonni a nagyszerű tervébe. Csakhogy amikor hozzáférést engedett a Gilgamesh rendszereihez, túl sok mindent tudtam meg túl gyorsan. Elég komolyan embertelen dolgokat. Tudod mit? Meg is mutatom.

– Még mindig hozzáférsz a rendszerhez?

– Ott van az egész hajóban, és Guyen nem elég jó ahhoz, hogy kizárjon… Most arra gondolsz, miért nem csesztem ki vele a számítógépeken keresztül.

Holsten megvonta a vállát.

– Hát… igen. Valami ilyesmi.

– Mondtam, hogy teszteli azt a feltöltőizét. Elért némi részleges sikert. Vannak… dolgok a rendszerben. Ha megpróbálom kizárni Guyent, vagy bármit baszakodni vele, rögtön észrevesznek. Jönnek, és visszabaszakodnak. Guyennel még elbánok, de ezek olyanok, mint… nem is tudom, ilyen retardált kis mesterséges intelligenciák, amik azt hiszik magukról, hogy még mindig emberek. És Guyen az istenük. Legalábbis a többségüknek.

– A többségüknek?

Lain szerencsétlenül nézett a férfira. Vagy még annál is szerencsétlenebbül.

– Minden elszaródott – mondta. – A Gil rendszerszinten hullik szét. Egy űrhajón vagyunk, bassza meg! Van elképzelésed róla, milyen összetett egy ilyen bárka? Hogy hány alrendszernek kell jól működnie csak ahhoz, hogy életben maradhassunk rajta? Jelenleg az automata javítás tart mindent egyben, megkerüli és kizárja a meghibásodott részeket, és amit meg tud foltozni, azt helyrerakja. De ennek is megvannak a maga határai, és Guyen feszegeti őket azzal, hogy átirányítja az erőforrásokat a nagy halhatatlansági projektjéhez. Ezért kell megállítanunk.

– Akkor… – Holsten a nőre nézett, azután az egyik emberére, végül ismét Lainre. – Akkor most ott tartunk, hogy én tudok ezt-azt a feltöltőberendezésről, és kihoztatok?

Lain hosszan fürkészte az arcát, közben hol elvörösödött, hol elsápadt dühében.

– Mi van? – kérdezte. – Talán lehetetlen, hogy csak úgy megmentselek, mert mondjuk, a barátomnak tartalak? – Farkasszemet néztek, és végül a férfi fordította el a tekintetét szégyenében, amit azért érzett, mert érthető módon némi megalapozott paranoiát táplált Guyennel, Lainnel és általában véve mindenkivel kapcsolatban.

– Mindegy. Mosakodj meg, és egyél! – utasította a nő. – Időpontunk van.

– Kivel? – kérdezte Holsten meglepetten.

– Régi barátokkal – felelte Lain egy keserű mosoly kíséretében. – Együtt az egész banda, vénember!