5.7. FELEMELKEDÉS

– Nem így kellett volna történnie. Nem kellett volna ennyi ideig tartania.

Holsten a parancsnokkal vacsorázott. A szektatagok, legyenek magasan képzett műszakisok vagy bárkik, hoztak neki abból az ételből, amelyet még az elhagyatott terraformáló állomásról szállítottak át nagy mennyiségben. Felmelegítették, sőt iszapszerűvé darálták és olvasztották össze, amit a klasszicista nem túl nagy lelkesedéssel kanalazott a szájába, miközben a matuzsálemet hallgatta. Guyen aktuális táplálkozási szokásaira nem derült ugyan fény, de az egyik bevezetett cső biztosan erre szolgált. Meg egy másik az anyagcsere-folyamat másik végén, hogy elvezesse mindazt, amit az elöregedett belső szerveknek nem sikerült feldolgoznia.

– Felébresztettem egy használhatónak tűnő legénységet. Legalábbis a feljegyzések alapján mindnek megvolt a szükséges tapasztalata – folytatta a múmia, vagy inkább a gép, amely beszélt helyette. – Megvolt mindenünk, amit áthoztunk az állomásról, úgyhogy a hajó felkészítésének viszonylag gyorsan kellett volna mennie. Csak még pár nap. Csak még pár hónap. Csak még egy év. Mindig csak még egy év. Azután visszamentem aludni, és amikor újból felébredtem, még mindig dolgoztak… – Visszaemlékezés közben a fonnyadt arc egészen ernyedtté vált. – És tudja, mi történt? Amikor egyszer felébredtem, ott volt az a sok fiatal arc… Rádöbbentem, hogy a körülöttem lévők fele már itt született, a hajón. Embereket használtam el, Mason. Egész életeket! Ilyen sokáig próbálták működésre bírni a gépeket. És az új generáció… Ők már nem tudtak annyit. Megtanulták, amit lehetett, de… Azután a következő generáció még alulfejlettebb lett, még kevesebbet értett a dolgokból. A régiek pedig túlságosan elfoglaltak voltak. Egyfolytában csak dolgoztak, és alig maradt idejük arra, hogy továbbadják a tudásukat. A fiatalok nem ismertek többet a világból, csak a hajót és engem. Vezetnem kellett őket, mert dolguk volt, amit el kellett végezni, mindegy, milyen alkalmatlannak születtek, vagy mennyi ideig tart.

– Mert harcolni akar a Kern-műhold ellen? Az ellen a Brin-őrlakhely-izé ellen? – kérdezte Holsten két falat között.

– Meg kell mentenem a fajunkat – válaszolta Guyen, mintha ez ugyanazt jelentené. – És tényleg megcsináltuk. Mind megcsináltuk. Azok az életek nem vesztek el hiábavalóan. Birodalmi technológiával védekezünk, fizikailag és elektronikusan is. Nem maradt gyenge pont, ahol Kern belopakodhat, hogy mindent kikapcsoljon. De addigra rá kellett jönnöm, hogy megöregedtem. De továbbra is szükség van rám, úgyhogy elkezdtünk dolgozni a feltöltőberendezésen. Mindenemet odaadtam. Érti ezt, Mason? Odaadtam az éveimet a Gilgamesh-projektnek… Azt akarom… Nem akarok mást, csak lehunyni a szemem, és mindent elengedni… – A mesterséges hang statikus suttogássá halkult. Holsten nem akarta szavakkal megtörni a szentnek tűnő hallgatást.

– Ha azt gondoltam volna, hogy nincs rám szükség – mormolta Guyen –, ha azt gondoltam volna, hogy ők – vagy inkább maguk – a vezetésem nélkül is boldogulnának, már rég elengedtem volna mindent. Nem akarok itt lenni. Ki a franc akarna csöveken lógva haldokolni éveken keresztül? De nincs senki más. Az egész emberi fajt hordozom a vállamon. Én vagyok a pásztor, Mason, a népünk csak akkor talál rá az új otthonára, ha én odaterelem.

Holsten bólintott, majd ismét bólintott, és közben arra gondolt, hogy akár elhiszi Guyen a saját szövegét, akár nem, ő azért felfedezett némi képmutatást ebben az egészben. A parancsnok nem igazán szokott tanácsokat elfogadni, és még soha senkivel nem osztotta meg a feladatait. Miért pont most lenne hajlandó lemondani az irányításról, főleg, ha ezzel a feltöltőizével karnyújtásnyi közelségbe került a halhatatlansághoz?

Feltéve, hogy a feltöltő nem teszi tönkre a Gilgamesh rendszereit.

– Miért nem Lain? – kérdezte a klasszicista.

A vénember egyik arcizma megrándult a név hallatán.

– Mi van Lainnel? – kérdezett vissza.

– Ő a főmérnök. Mindenhez ért a hajón. Ehhez a sok munkához őt kellett volna felébreszteni elsőként. Találkoztam vele. Megöregedett, de… – nem annyira, mint maga. – Nem túl öreg. Nem régóta lehet a tartályon kívül. Miért nem vele kezdte?

Guyen rámeredt egy ideig, vagy talán valamelyik gép meredt rá a parancsnok vak szemét helyettesítve.

– Nem bízom benne! – csattant fel. – Vannak bizonyos elképzelései.

Erre nem lehetett jól válaszolni. Holsten már kialakította magában az evidenciát, amely szerint Guyen megőrült, de Lain még megőrizte a józan eszét, ám ez nem jelentette azt, hogy ugyanilyen mértékben volt igazuk.

Egyetlen lövése maradt. Lain lejátszott neki egy sor felvételt, még mielőtt találkoztak Karsttal és Vitasszel: a Kern-rendszerben hagyott holdkolónia utolsó üzeneteit. Ez volt Lain titkos fegyvere, amellyel meggyőzte, hogy Tenni Kell Valamit. Akkor működött is. A nő kegyetlenül előtárta az egész anyagot, amitől ő nyomottabbá vált, és szánalmasabban érezte magát, mint bármikor az élete során. Hallgatta a hátrahagyottak kétségbeesett, rettegő hangját, a jelentéseiket és a könyörgésüket. Minden elromlott, a kolónia infrastruktúrája nem bizonyult önfenntartónak. Hosszú évtizedekkel a felépítése után a bázis kezdett tönkremenni.

Guyen emberek közösségét hagyta ott, egy részét ébren, a többieket hibernálva. Hátramaradtak, hogy ott éljenek és gyerekeket neveljenek fel, akik majd megöröklik tőlük az elátkozott létesítményt. Azután a Gil parancsnoka végighallgathatta, ahogy sírva haldokolnak és eszüket vesztve könyörögnek, miközben próbálják elviselni a hideget és a romlott levegőt… A szerencsések elrohadtak a koporsójukban, amikor megszűnt az energiaellátás.

Az utolsó üzenet ismétlődő, automatizált segélyhívás volt; Kern több ezer éves adásának emberi utódja. Végül ez is elhallgatott, mert ez a rendszer sem bírta ki a viszonylag rövid idő próbáját.

– Hallottam a holdbázis üzeneteit – mondta Holsten.

A parancsnok odafordította petyhüdt arcát.

– Valóban?

– Lain játszotta le őket.

– Biztos voltam benne.

Holsten kivárt, de nem kapott ennél több reakciót. Rákérdezett hát:

– Ugye… nem akarja letagadni? Maga szerint Lain meghamisította az üzeneteket?

Guyen a fejét ingatta. Vagy valamelyik gép ingatta neki.

– Mit kellett volna tennem? – kérdezte. – Menjek vissza értük?

A klasszicista majdnem rávágta, hogy igen, pontosan ezt kellett volna tenni, de tudományos gondolkodásmódja elfojtotta szenvedélyességét.

– Az idő… – kezdte.

– Évtizedekre voltunk – értett egyet Guyen. – Évtizedekig tartott volna visszamenni. Mire rájöttek, hogy baj van, már nem maradt ennyi idejük. Azért kellett volna kolosszális erőket megmozgatva megfordítani a hajót, hogy eltemessük őket?

Majdnem sikerült meggyőznie. Holsten igazságérzete felborult, szédelegve kereste a szilárd talajt. A klasszicista rádöbbent, hogy képes úgy az elszürkült, haldokló arcra nézni, hogy az emberiség megváltóját lássa benne – azt az embert, akit nehéz döntések meghozatalára képeztek ki, és ezeket sajnálattal, de habozás nélkül meg is hozta, amikor kellett.

Aztán Guyen tekintetébe lassan kiült a valódi érzelem, amikor hozzátette:

– Egyébként is, árulók voltak.

Holsten szótlanná vált, mozdulatlanul ült, így meredt a parancsnok rettenetes arcvonásaira. A vénembert gyerekes, idióta elégedettség kerítette hatalmába, talán úgy, hogy ő maga nem is tudott róla.

Voltak zendülők a hajón, ez igaz, és Holsten személyesen találkozott velük. Ráadásul számára nem teltek el évtizedek a kínos eset óta, így minden bizonnyal pontosan emlékezett a történtekre. Eszébe jutott Scoles, Nessel, és a szónoklataik arról, hogy a jeges halálba akarják küldeni őket.

Igazuk volt.

Azok a zendülők mind meghaltak. A holdbázis legénységét a rakományból állították össze, így nem lehettek köztük árulók. Ami azt illeti, meglehetősen kevés fogalmuk volt róla, hogy milyen sors vár rájuk.

– Árulók – ismételte meg a parancsnok, mintha a szót ízlelgetné. – Végül csak azt kapták, amit érdemeltek. – A dolgos, önfeláldozó vezetőből minden átmenet nélkül lett félrebeszélő pszichopata.

Több ember lépett be a terembe, Guyen szektásai. Csoszogva jártak a köntösükben, szakadt gyülekezetként csoportosultak az emelvényen álló, gépesített parancsnok előtt. Hamarosan több százan állták körül Holstent és Guyent, férfiak, nők és gyerekek.

– Miért jöttek? – kérdezte a klasszicista elhűlten.

– Itt az idő – lehelte Guyen. – Készen állunk.

– A feltöltésre?

– A felemelkedésemre. Végtelen szolgálatom kezdetére, amelynek során örökkön örökké vezethetem a nyájam ezen a világon és a következőn is. – Mereven elindult a berendezés felé. Lassan, megfontolt lépésekkel.

Valahonnan felbukkant Vitas maroknyi tudósa kíséretében, afféle papságként járkáltak a gépek között. A tudományos részleg főnöke csak egyszer pillantott Holstenre, akkor is teljes közönnyel az arcán. A hangár szélein nagyjából tucatnyi férfi és nő ácsorgott páncélozott kezeslábasban – Karst csapata. Az egyikük maga a biztonsági főnök lehetett, de leeresztett vizorral nem lehetett megkülönböztetni az embereitől.

Akkor hát ismét együtt a régi banda, elmélkedett Holsten. Egy kivétellel. Lain nyilvánvalóan azt akarta, hogy késleltesse a feltöltést, ha tudja, bár a klasszicistának valójában fogalma sem volt róla, hogy a zendülők szerveztek-e bármilyen támadást az esemény alkalmából.

– Guyen! – szólt a parancsnok után. – Velük mi lesz? – intett a gyülekezet felé. – Mi lesz velük, amikor maga már… odabent lesz? Tovább szaporodnak, amíg el nem özönlik az egész hajót? Amíg már nem lesz mit enniük? Mi lesz velük?

– Gondoskodom róluk – ígérte Guyen. – Megmutatom nekik a helyes utat.

– Ugyanaz lesz itt is, mint ami a holdkolónián történt! – csattant fel Holsten. – Meg fognak halni! Felélik a készleteket! Egyszerűen csak… laknak mindenhol, amíg teljesen tönkre nem tesznek mindent. Ez nem lakóhajó. A Gilt nem arra találták ki, hogy ennyi ember éljen benne napról napra. Ők a rakomány részét képezik, ahogy mi is. – Mély levegőt vett.–Persze magának addigra ott lesz az elektronikus avatárja. Amíg van energia, addig maga jól ellesz. Talán az egész hajó jól ellesz, a rakomány maradéka tovább alszik… De ezek az emberek, és a gyerekeik… És aztán? Egy-két generáció még felnő, majd szép sorban meghalnak. Éhezés és egyre romló berendezések várnak rájuk. Aztán jön majd a hideg, a fulladás, meg minden más, ugyanis kint vagyunk a kibaszott űrben!–Ő maga is megdöbbent azon, mennyire belelovalta magát a dühkitörésbe. Tényleg ennyire törődnék ezekkel a holdkórosokkal? Úgy tűnt, hogy igen.

– Gondoskodom rólatok! – Guyen hangja egy mennydörgés erejével robajlott, a teremben elhelyezett hangszórók beleharsogták mondandóját a hangár terébe. – Én vagyok az emberi faj utolsó pásztora!

Holsten hiába várta, hogy szavai félelmet és bizonytalanságot ébresztenek a szektatagokban, akik meglehetősen nyugodtak maradtak. Láthatóan fenntartás nélkül elfogadták, amit Guyen mondott, és agyukból szelektíven kizárták az ellene szóló tirádát. Az egyedüli reakció egy termetesebb párostól jött, akik odaléptek, és hátulról a klasszicista vállára tették egyik kezüket, mintha el akarnák vezetni onnan. Több munícióra volt szüksége. Ideje volt megszegni az etikettet.

– Még valami! – kiáltotta oda, amikor Guyen felért a legfelső lépcsőfokra. – Tudja, hogy Vitas és Karst szövetkezett Lainnel a háta mögött?

A bejelentést követő síri csendet Karst hangja törte meg, a sisak miatt fojtottan:

– A kurva anyádat!

Guyen szótlanul állt – és ettől mindenki elcsendesedett. Holsten a tudományos részleg vezetőjére pillantott; Vitas szinte tudományos érdeklődéssel elemezgette a kialakult helyzetet, mintha egyáltalán nem érzékelte volna a tömeg hangulatának megváltozását. Karst csapata kezdett egybegyűlni. A kezükben tartott lőfegyverek egy része máris a hithű követők felé mutatott.

Vajon tényleg a lehető legértelmesebb dolgot tettem az adott körülmények között?

– Nem hiszek magának – recsegett a parancsnok géphangja. Az elektronikusan modulált hang ellenére a szavak mögött nem kevés hitetlenség, sőt, inkább kétség rejtőzött. Guyen mindig is paranoiás volt. Senkiben sem bízott.

– Amikor a bohócai elraboltak, épp egy találkozóról tértünk vissza. Én voltam jelen, Lain, meg ő és ő – sorban rámutatott a jelen lévő bűnösökre, akárcsak egy bíróságon.

– Mason! Kussolj, vagy szétdurrantom a kibaszott fejed! – üvöltött fel Karst, amivel remekül eloszlatta az ártatlanság minden vélelmét. A gyülekezetben majdnem mindenki viselt valamilyen fegyvert, még ha csak késeket, összetákolt lándzsákat és buzogányokat is. Hatalmas túlerőben voltak a biztonságiakkal szemben, és ekkora tömegnél a hangár sem számított túl nagy csatatérnek.

– Visszamennek a hibernálótartályokba! – kiáltott oda Guyen. – Maga, Vitas és az embereik mind!

– Menjen a picsába, parancsnok! – kiabált vissza Karst. – És azután mi lesz? Azt hiszi, hogy egy pillanatig is megbízom magában?

– Én leszek a hajó! – Guyen szinte vonyított. – Én leszek minden! Hatalmam lesz minden egyes ember élete és halála felett. Tényleg azt hiszi, hogy ha a tartályon kívül marad, akkor megmenekülhet a haragomtól? Engedelmeskedjen, és akkor könyörületes leszek!

– Parancsnok! – szólította meg Vitas. A tömeg egyre hangosabb mormolása miatt Holstennek figyelnie kellett a nő száját, nehogy lemaradjon akár egyetlen szóról is.

– Maga is! Áruló! – Guyen rámutatott az egyik göcsörtös, ágszerű ujjával.

Ekkor Karst vagy valamelyik embere – Holsten nem látta, ki volt az – megpróbálta célba venni a parancsnokot a fegyverével, és kitört a káosz. Eldörrent néhány lövés, a becsapódások egy része szikrát vetett a mennyezeten, a többi mohón mart bele a tömegbe, de ennek ellenére gyorsan verekedéssé redukálódott az egész. A képzetlen, de elszánt tömeg körülvette a biztonságiak csapatát.

Lain ezt a pillanatot választotta a következő lépéséhez.

Köntösös hívek csoportja tört ki a tömegből, és rohanvást az emelvény felé indultak. Holsten azt hitte, fanatikusok, akik emberi pajzsot képezve a testükkel is védelmezni akarják vezetőjüket. Amikor az egyikük elővett valami fegyverfélét, a csuklyája hátracsúszott, és a klasszicista rádöbbent a tévedésére.

Alig néhány másodperc kellett hozzá, hogy Lain a parancsnok halántékához szegezze szerszámgépre, szögbelövőre hasonlító pisztolyát, és hangos kiáltással hívja fel magára a verekedő tömeg figyelmét.

Akkor már legalább húsz ember sérült vagy halt meg; páran Karst csapatából, többen Guyen egyházának balszerencsés követői közül. Lain kért csendje helyett zokogás, segélykiáltások és jajveszékelés árulkodott a visszafordíthatatlan, szörnyű veszteségről. A hívek többsége így is dermedten nézte, ahogy prófétájukat a transzcendencia küszöbén tartják sakkban.

– Kuss! – kiáltotta Lain olyan hangosan, ahogy a torkán kifért. A hangját sohasem edzette tömegek irányítására vagy konfrontatív eretnekségre, de megtette, ami tőle telt. – Senki nem megy sehová! A kibaszott számítógépbe se!

– Karst… – Guyen hangja hallatszott, bár az ajka nem mozdult. Holsten a biztonságiakra pillantott, akik szűk védekezőalakzatot vettek fel vezetőjük körül. Ha jött is válasz, túl halk volt, hogy az emelvénynél hallani lehessen, de az a látványból is kiderült, hogy a parancsnok nem számíthat segítségre a biztonsági főnöktől.

– Vitas! Kapcsold le ezt a szart! – utasította Lain a tudóst. – Azután elkezdhetünk végre rendet rakni.

– Hmmm. – Vitas nem indult el, csak állt ott karba font kézzel, és oldalra billentette a fejét. – Csak nincs valami terved? – Fura kérdésnek tűnt olyasvalakitől, aki sohasem csevegett. Lain is összevont szemöldökkel meredt a másik nőre.

Hát persze, hiszen a tudós látni akarta a feltöltés eredményét.

– Lain! – kiáltott fel hirtelen Holsten. – Már csinálja! Már elkezdte a feltöltést! – A folyamat hosszú lehetett, de a parancsnok mindvégig be volt kötve a gépbe. Lehet, hogy már évtizedek óta lökdöste befelé a tudatát a Gil rendszereibe, az óvatossága miatt csak nagyon apró adagokban.

Amint Lain rádöbbent minderre, azonnal meghúzta a ravaszt.

Vitas vonásai megörökítést érdemeltek volna. Végletes döbbenet ült ki az arcára, de tekintetében továbbra is csak közömbös, tudományos érdeklődés ült, mintha még ez a fordulat is értékes adatokkal szolgálhatna valamiféle nagy volumenű kutatáshoz. Guyen arckifejezése viszont a feje nagy részével együtt eltűnt, vörösre festve a feltöltőberendezés oldalát.

Hatalmas, mordulással kevert nyögés hallatszott, betöltötte a hangárt, azután statikus zajjá változva lecsendesedett, majd szaggatottan újra felerősödött, míg végül Guyen hangjává változott.

– Én! – kiáltotta a parancsnok, miközben a teste összerogyott az emelvény legfelső lépcsőfokán. A csövek és vezetékek nem engedték legurulni. – Én! Én! Én!

A fények kialudtak, újra kigyulladtak, vibrálni kezdtek. Képernyők villantak fel, életre keltek, de csak véletlenszerű színek összességét mutatták, amelyekből időnként kirajzolódtak egy emberi arc részletei, miközben a hang folytatta:

– Én! Én! Enyém! Engedelmeskedjetek! Nekem! – Úgy hangzott, mintha a parancsnok személyiségéből főleg az alapmotivációi szűrődtek volna le a számítógépben.

– Kárjelentést! – kiáltotta Lain, és a csapata máris körülvette az emelvényt, az ott lévő gépeken keresztül próbált hozzáférni a Gil rendszereihez. – Karst! Foglalkozz már a tömeggel, te hülye barom!

A biztonsági főnök magasra emelte a kezében tartott puskát, és lőtt néhányat. A fegyver dörrenései elnyomták az emberek zaját, amely nem is tért vissza, de a hangszórókból áradó, elkínzott zagyvaságot nem fojthatta el. A képernyőkön valami megpróbálta megformálni Guyen arcát, amely a felemelkedés bizonyítéka lehetett volna a hívek szemében, de újra meg újra széthullott és eltorzult. Holsten szerint néha egyenesen Kern arcát sikerült megjelenítenie.

Felsietett a lépcsőn Lainhez.

– Mi a fene ez? – kérdezte.

– Bent van a főrendszerben, de… ez is csak egy újabb tökéletlen másolat, mint amilyen a tesztek során került a számítógépekbe. Csakhogy ez több… több van belőle. Próbáljuk elszigetelni, de küzd ellenünk. Mind ellenünk harcolnak. Mintha telerakta volna ezeket a rohadt rendszereket az embereivel, hogy kikövezzék neki az utat. Szerintem…

– Nem állíthattok meg! – mennydörögte a virtuális Guyen az első értelmes mondatát. – Én! Engem! Én vagyok! Örökké! Én! Én vagyok!

– Mi a… – kezdte Holsten, de Lain leintette.

– Csak fogd be, oké? Próbálja átvenni a létfenntartó berendezések vezérlését.

Karst emberei időközben megpróbálták eltakarítani a szektásokat, akikről kiderült, hogy jóval kevésbé érdekli őket a vezetőjük részleges felemelkedése, mint amennyire várták azt.

– Vitas! Segítenél?

A tudományos részleg vezetője ez idáig a képernyőket figyelte. Végül mégis döntésre jutott.

– Egyetértek – jegyezte meg viszonylag közömbösen. – Ez már kezd túl messzire menni. – Kicsit olybá tűnt, mintha egy kísérletről beszélne, amely túllépte az előre megállapított határidőt.

– Mit segí…?

Lain lepisszegte a klasszicistát. Megbízott annyira a csapatában, hogy pár másodpercre elforduljon a konzoltól.

– Megtetted, amit tehettél – mondta Holstennek. – Sőt, megtetted, amit meg kellett tenni. És jól csináltad. Viszont ennyi volt. Ez nem a te szakterületed. Ha segíteni akarsz, akkor segíts Karstnak, és reménykedj benne, hogy el tudjuk szigetelni ezt a kibaszott Guyen-vírust, mielőtt túl nagy kárt…

A hajó megremegett, de nem úgy, mintha külső erő hatására tette volna. Belülről borzongott meg, a csontjaiban, a legbelső vázon futott végig a reszketés.

– A picsába! Csak menj! És vigyázz magadra! – mondta az egyik fémburoklakó a másiknak.