6.4. MEGVILÁGOSODÁS

Magasan a zöld bolygó felett, magasan az Égi Fészek és e világ lakóinak minden ipari törekvése felett Avrana Kern doktor értelmezni próbálja, amit az imént mutattak neki.

Korábban is látta már ezeket a lényeket, ezeket a csúszó-mászó, hálószövő szörnyeket. A Gilgameshről küldött drón egy pillanatra megmutatta az egyiket, legalábbis részleteiben. A lelőtt űrkomp kamerái is elkaptak látképeket a lenti világról, mielőtt kiégtek. Avrana tudta, hogy odalent, Kern Világán vannak ilyen lények, amelyeket nem állt szándékában kitenyészteni, afféle kígyókként gondolt rájuk az édenkertjében. Nem képezték részét a terveknek, annak az ökoszisztémának, amelyet olyan nagy gondossággal alakítottak ki, hogy a kiválasztott faj otthonául szolgáljon.

Avrana több emberöltő óta tud róluk, de önmaga számára is meglepő mértékben nem foglalkozott velük. Egy pillanatra viszolyogva elborzad, megkérdezi, hogy: Mit műveltetek a majmaimmal? Majd eltelik egy évtized, és szinte el is felejti őket, mert a rendszerben rejtett szubrutinok fedik el a régi emlékképeket, míg végül azok már nem karcolják meg kagylószerű lényét, a puha elmét a kemény burokban. Az Őrkapszula elektronikus belsejének minden zugában található egy-két ilyen száműzött emlék, amelyet nem bírna elviselni, ha a tudata részét képeznék. Elveszett gondolatok egy elképzelt új otthonról, képek pókszörnyekről, képek egy hordóról, amely a légkörbe érve elég. Mindezek kilökődtek a funkcionális részekből, de nem vesztek el. Eliza semmit sem dob el.

Bármi zavarta is meg, Avrana mindig visszatért ahhoz a bizonyossághoz, hogy sikeresen végrehajtotta a tervét. Mert hát mi maradt még számára? Kimondhatatlanul hosszú ideje kering orbitális pályán, sokáig csupán a tesztüzenetet sugározva a lentieknek. Kimondhatatlanul hosszú ideig aludt, miközben az Őrkapszula önállósított rendszere minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy visszaszorítsa vagy legalább lelassítsa az egyre közelebb lopakodó bomlást és üzemzavart. Amikor Avrana időről időre felébredt, hiába kaparta sikoltozva apró birodalma burkának belsejét, végül meg kellett alázkodnia a közömbös világegyetem előtt.

A kapszula energiaminimumon működő rendszere próbált folyamatosan működőképesen tartani mindent, de kénytelen volt áldozatokat hozni. Az általa őrzött élőlény megvakult, tudata szétforgácsolódott, és már nem talál szilárd határvonalakat önmaga és a gép között. Nem egyedül lakik a kapszulában; minden alrendszer részleges autonómiát fejlesztett ki, így féleszűek közösségévé vált, amelynek az egyetlen közös célja az, hogy mindent egyben tartson. Kern doktor maga is csupán egyike ezeknek a tudati szilánkoknak. Az általa elfoglalt virtuális térben úgy zsúfolódnak össze a szellemi nyomorékok, mint egy leégett elmegyógyintézet romjai között.

A Gilgamesh áthaladása – amely a méltóságán aluli kiabálással és könyörgéssel együtt végül kolosszális mértékű energiapocsékolással járt – már csupán álomnak tűnik, mintha azok a magukat embereknek nevező dolgok egy párhuzamos valóságból törtek volna be az ő univerzumába. Csak annyit értek el, hogy Avrana megismerte a valódi kétségbeesést. Szívesebben tudott magáénak egy csendes bolygót, mint egy nyüzsgő világot, főleg mert az emberi jelenlét akadályozná a küldetése sikeres végrehajtását. Csak annyit akart, hogy hagyják addig keringeni a zöld világ körül, amíg az Őrkapszula darabokra esik, és akkor tovább reménykedhet, hogy az ő drága majmai egyszer megszólítják mint a teremtőjüket. A siker hiánya nem jelenthette azt, hogy a kísérlet zsákutcába került.

Soha, egyetlenegyszer sem kérdőjelezte meg a saját motivációját és prioritásait. Nem kérdezte meg önmagától, hogy miért akarja olyan mereven, minden mást háttérbe szorítva végrehajtani a küldetését. Amikor azokkal az állítólagos emberekkel beszélt azon a bárkahajón, olyan érzése támadt, mintha egyszerre kettő lett volna belőle: az egyikük még emlékezett rá, milyen volt lélegezni, nevetni és élni, míg a másik csak a tudomány sikerét tartotta szem előtt. Ráadásul nem lehetett tudni, hogy melyik honnan jött, és miért gyűlölték egymást teljes szívvel.

Azután a majmok válaszoltak, és hirtelen minden megváltozott.

Az igaz, hogy megkésve, de válaszoltak. A tervezett néhány évszázad eltelt, és az Őrkapszula is messze túllépett a tervezői által jósolt élettartamon. Ennek ellenére működött, mert akkoriban maradandó dolgokat készítettek. Ha a majmoknak több száz vagy akár több ezer évig kell fejlődnie, Avrana, Eliza és a miriádnyi segédrendszer akkor is megvárja őket odafent.

Csakhogy a majmok túl nehézfejűnek bizonyultak, a gondolkodásuk túlságosan eltért az emberitől. Egyre csak próbálkozott velük, és bár néha úgy tűnt, hogy eljutottak valahova, utólag mindig kiderült, hogy a majmoknak saját elképzeléseik vannak. Idegen, érthetetlen elképzeléseik. Sokszor nem értették meg az ő felsőbbrendű intellektusát, bár ez nem számított különösnek. Avrana inkább azt furcsállotta, hogy ő miért nem képes megérteni a lentieket. A majmok használata teljesen értelemszerű, természetes első lépésnek tűnt egy új intelligens faj kitenyésztéséhez. Mindenki szerint elég közel álltak az emberiséghez ahhoz, hogy megértsék egymást, mégis elég távol attól, hogy önállóan fejlődhessenek, pontosan ezzel váltak a kísérlet méltó alanyaivá. De miért nem nézhetett a szemükbe?

Most már látja őket. Belenézhet a szemükbe.

Mind a nyolcba.

Képet küldtek neki lentről. Egy fantasztikus, őrült, rétegzett képet egy hatalmas építménykomplexumról, amely tökéletesen és kérlelhetetlen, logikával használja ki a három dimenzió lehetőségeit a zárt terek, tartóeszközök és feszítőkötelek végtelenül egyszerű technológiája által. És mindezen pókok másznak ide-oda, megtelítik a nyüzsgésükkel. A képet kísérő üzenet is annyira egyszerű és egyértelmű, hogy képtelenség félreérteni: Ezek vagyunk mi.

Avrana Kern visszamenekül megmaradt öntudatának korlátozott mélységeibe, hogy megsirassa elveszett majmait, és megtapasztalja a kétségbeesés fogalmának új értelmezését. Nem tudja, mit tegyen.

Konzultál a tanácsadóival, a többiekkel, akikkel megosztja omladozó lakhelyét. Az egyes rendszerek közlik, hogy még mindig végzik a munkájukat. A fő vezérlőegység naplózza a felszínről küldött üzeneteket. Mások a figyelendőnek megjelölt égitestek mozgását jegyzik fel, köztük annak a távoli – nagyon távoli – pöttyét is, amely az emberiség utolsó reményének tartja magát.

Avrana továbbmegy, azt a nagy kalkulációs fókuszt keresi, amellyel megosztja az Őrkapszulát, és amellyel időnként tárgyalni kényszerül. Egy egész légió van körülötte, ám a többiek a Brin-2 Őrkapszula két sarokpontja köré csoportosulnak, és ő most óvatosan kinyúl a másik felé.

Eliza! Szükségem van a segítségedre. Eliza! Avrana vagyok.

Megérinti a másik elmét, és egy pillanatra elmerül az ott áramló gondolatok folyamában: az én majmaim hol vannak a majmaim nem segíthet már hideg nagyon hideg és Eliza sohasem látogat meg nem látok nem érzek semmit sem tudok tenni meg akarok halni meg akarok halni meg akarok halni… A gondolatok magatehetetlenül, gát nélkül ömlenek ki a tönkrement félmesterséges elméből, mintha az próbálná kiüríteni magát, de képtelen rá, mert mindig csak egyre több jön belőle. Avrana visszakozik, és egy borzalmas pillanatig megérti, hogy egy szerves elmét érintett meg, és akkor Én lennék… Csakhogy már szinte a végtelenségig képes felülemelkedni mindenen, amit nem akar elfogadni, és az önvizsgálat pillanata a reveláció veszélyével együtt múlik el.

Csak egy elviselhetetlen kép marad, amelyet pontról pontra alkot meg újra a tudata mélyén.

Ez az, amivel eddig kommunikált. A majomálarc lehullott, és egy rémisztő ábrázat sejlik fel mögötte. A nagy projektbe vetett minden reménye – szó szerint az utolsó dolog, ami a világegyetemben még a sajátja maradt – szertefoszlik. Eleinte még próbálja elképzelni, hogy főemlős pártfogoltjai odakint vannak valahol, rejtőzködve élnek, elbújtak a pókok mindent behálózó civilizációja elől, de az emlékezete már eleget játszadozott vele. Megmutatja neki az utolsó képeket, az elégő Hordó képét. A majmok elégtek, de a vírus… a vírus átjutott. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat. Ó, hát lehet, hogy amit látott, az természetes úton is kifejlődhetett volna a megfelelő körülmények között, talán pár millió év alatt. A vírus az a katalizátor, amely pár ezer évre csökkenti ezt az időtartamot.

A projekt sikerének alapja, Avrana Kern diadalának eszköze így vált valami idegen és rémisztő dolog tenyésztartályává.

Felülbírálja saját döntési lehetőségeit. Tisztán látja az elkövetkezendőket: A Gilgamesh fedélzetén lakó, hebegő majomlények vissza fognak térni, és véget vetnek az egésznek azon az agyatlan módon, ahogy az emberek az ilyesmit mindig elvégzik. Majmok vagy pókok, nekik ez nem fog számítani. Ő pedig, Avrana Kern, egy elmúlt éra elfeledett géniusza egyszer majd végképp elavulttá öregszik, és lebomlik egy olyan bolygó körül keringve, amelyet átad annak a legalább névlegesen sajátjának nevezhető fajnak, amely a néhai Földről érkezett.

Hosszú történelme véget ér hát, az a történelem, amelynek utolsó részleteit már csak a távoli és méltatlan utódok serege vetheti papírra. Minden el fog veszni majd, és nem lesz már egyetlen feljegyzés sem a hosszú, várakozással töltött évezredekről. Áttöréseit és győzelmeit végleg elfelejtik, ahogyan az iménti borzasztó felfedezést is.

Az Őrkapszulán belül alig van megváltoztathatatlan határvonal. A különféle entitások, legyenek szervesek vagy elektronikusak, már nem különülnek el egymástól élesen, a mindennapi működéshez is egymásra támaszkodnak. Ehhez hasonlóan a múlt és a jelen sem válik el élesen, az egyik a legapróbb felidézés hatására is átszivárog a másikba. Avrana Kern – vagy az a dolog, amely az egykori tudósnak tekinti magát – újraéli kapcsolatát a zöld bolygóval és lakóival, látja és kielemzi matematikai válaszukat, beszélni tanítja a szörnyetegeket, azután szenvedéssel teli beszélgetések során próbálják megérteni egymást. Hisznek benne, bókolnak és esedeznek, félig értelmetlen meséket mondanak a tetteikről. Megszámlálhatatlan nagy elme kereste meg rádión: szerzetesekkel és csillagászokkal, alkimistákkal és fizikusokkal, vezetőkkel és gondolkodókkal cserélt eszmét. Avrana Kern a szörnyek civilizációjának alapkövévé vált. Soha emberi lény nem tapasztalt még meg ilyesmit, nem érintett meg semmit, ami ennyire idegen lett volna. Attól eltekintve, persze, hogy ezek a démonok mégsem annyira idegenek. A kérlelhetetlen igazság az, hogy ötszázmillió évvel korábban még testvérek voltak, míg végül az életmódjuk örökre elválasztotta egymástól azokat, akik a hátukon és akik a hasukban hordják az idegrendszerüket.

Idegen lényekkel az emberiség sohasem találkozott, nem is hallott róluk. Ha léteztek is, a jelzéseiket nem vették észre: lehettek annyira idegenek, hogy az ember képtelen volt máshonnan származó értelmes életként látni és felismerni őket. Kern ideológiai köreiben nem csupán elterjedt ez az elképzelés, de emiatt akarták elterjeszteni a földi életet a galaxisban annyi különféle formában, amennyiben csak lehetségesnek tűnt. Csak a földi életet ismerték, és felelősnek tartották magukat a fennmaradásáért.

Több emberöltőn keresztül együtt élt a zöld bolygó lakóival. Ő és társrendszereinek tömege velük együtt élte át diadalaikat, a veszteségeik őket is megrázták, és mindig próbálták áthidalni a kölcsönös értetlenség szakadékát. Már látja őket. Látja, milyenek.

Földiek. A külső nem számít.

Az ő gyermekei.

Visszaköveti a közösen bejárt utat, az elektronikus emlékezet mélyéről évszázados felvételeket hív elő, amelyek felülírták a régi Föld utolsó, kétségbeesett rádióüzeneteit. A majombeszéd megfejthetetlennek tűnő rejtélyei új megvilágításba kerülnek, és ez az új fény eddig áttörhetetlennek tűnő, kemény rétegeket tár fel. Avrana nem próbálja meggyőzni őket, inkább hallgatni kezdi, amit neki üzennek.

Bár nem ismeri a pókok tudásának és Megértéseinek kapcsolatát, a jelenlegi állapotában sokkal könnyebben újra tudja huzalozni az elméjét, mint ahogyan egy emberi tudat újrakondicionálható lenne. Megváltoztatja az üzenetek küldőiről kialakított elképzeléseit, így hallgatja vissza a többnemzedéknyi beszélgetést, miközben feladja azt a gondolatot, hogy pártfogoltjai egy lépcsőfokkal alacsonyabban állnának az embernél.

A pókok beszédében még így is sok homályos rész marad, ezért nem tökéletesen, de Avrana megérti az előfeltételezéseiket, az énképüket és az ehhez kapcsolódó gondolatvilágukat. Számos dolog a helyére kerül.

Végül válaszol nekik:

Itt vagyok. Itt vagyok nektek.