7.7. A KINTI CSATA

– Haha! – kiáltott fel Karst eltúlzott örömmel. – Ez kinyírja a kibaszott rádiójukat!

– Hát nem valami gyilkos csapás – válaszolta Lain, miközben megdörgölte a szemét.

– Nem foglalkozunk a ténnyel sem, hogy képesek voltak rádiót előállítani és használni – jegyezte meg Holsten. – Mi a fenével nézünk itt szembe egyáltalán? Miért nem teszi fel senki sem ezt a kérdést?

– Ez elég egyértelmű – jött Vitas szűkszavú megjegyzése az egyik hangszóróból.

– Akkor magyarázatot kérek, mert számomra jelenleg nagyon kevés dolog tűnik egyértelműnek – mondta Lain. A monitorokat bámulta, és Holstennek az az érzése támadt, hogy nem annyira a megértés vágya sarkallta az iménti megjegyzésre, hanem inkább Vitas irritáló felsőbbrendűségi mániája.

– Kern Világa biológiai mérnökök projektje lehetett – kezdett bele a magyarázatba a tudós testetlen hangja. – Ő hozta létre ezeket a lényeket. Azután, amikor már tudta, hogy visszajövünk, kiszedte őket a keltetőtartályaikból, és ellenünk küldte az egész bandát. Mivel a műholdat megsemmisítettük, most már csak a programjukat hajtják végre.

Holsten megpróbálta elkapni Lain vagy Karst tekintetét, vagy bárki másét, de úgy tűnt, ismét levegővé degradálódott.

– És ennek alapján mire számíthatunk a felszínen? – kérdezte Karst nyugtalanul.

– Széles körű tisztogatásra lesz szükség – jelentette ki Vitas hallható lelkesedéssel.

– Várnék még vele – mormolta Holsten.

Lain meghallotta. Kérdőn pillantott rá.

– Csak ne… Ne ismételjük meg a hibáikat. A Birodalom hibáit. – Mert néha úgy érzem, hogy nem is teszünk semmi mást, csak utánozzuk a tévedéseiket. – Tényleg jól értettem, hogy halálra akarjátok mérgezni azt a bolygót, amelyiken ezután élni szeretnénk?

– Szükséges lehet. A felszíni viszonyoktól függ. Ha ellenőrizetlen biotechnológia marad odalent, az sokkal rosszabb következményekkel járhat – magyarázta Vitas.

– És ha intelligensek? – vetette fel Holsten.

Lain csak nézett rá félig lehunyt szemmel, Karst pedig úgy tett, mint aki nem is érti a kérdést. A párbeszéd leszűkült a klasszicistára és a tudósra.

– Abban az esetben is csak annyira tekinthetjük őket intelligensnek, akár egy számítógépet – felelte Vitas. – Utasításokat követnek, talán oly módon, hogy nagymértékben szabadon reagálhatnak a környezetükre, de ennél többre nem képesek.

– Nem – mondta Holsten türelmesen. – Úgy értettem, hogy mi van, ha tényleg egy értelmes, intelligenciával és öntudattal felvértezett fajjal nézünk szembe? Egy élő és független intelligenciával, amely evolúció útján fejlődött ki. – Felemelkedett, ez a szó férkőzött be a gondolatai közé. Felemelkedés program. Csakhogy Kern mindig az imádott majmairól beszélt.

– Ne nevettesse ki magát, Mason! – csattant fel a tudós, de a hangja megremegett. – Mindenesetre ez nem számít. A foglyok döntésének logikája akkor is fennáll. Bármivel állunk szemben, az minden tőle telhetőt megtesz, hogy megsemmisítsen minket. Ennek megfelelően kell válaszolnunk a fenyegetésre.

– Még egy drón elszállt – jelentette Karst.

– Mi van? – fordult oda Lain.

– Mivel a burkolati érzékelők sorra kifinganak, próbáltam drónokkal figyelni a kis szarosokat, de leszedték őket. Már alig néhány maradt.

– Van köztük olyan, ami fegyvert is visz? – kérdezte az öreg műszakis. – Mint az a kettő, amelyik kilőtte a műholdat.

– Nincs, de egyébként sem használhatnánk. A pókok a burkolaton másznak. Ha bármivel rájuk lövünk, a hajó is megsérül.

– Már amúgy is késő – jelentette be Alpash feltűnően nyugodtan. Megmutatta nekik az utolsó drónfelvételt, amelyen egy csapat pók látszott az egyik komphangár ajtaja körül. Az ajtó egy részén csillogó, fémtiszta felület látszott, amelyből pára szivárgott.

– Rohadt dögök! – morogta Karst dühösen. – Biztos, hogy nem tudunk elektromosságot vezetni a burkolatba? – Erről beszéltek a legtöbbet, mielőtt végül az EMP mellett döntöttek. Alpash próbált kitalálni valamit helyi elektromos hálózatok használatával, de egyszerűen nem létezett olyan infrastruktúra, ami alkalmassá tehette volna a Gilgamesh héját egy ilyen támadásra. Ráadásul túl sok energiába került volna. Azóta főleg kevésbé technikaigényes megoldásokon gondolkodtak.

– Nem azt mondtad, hogy a fegyveresek bevetésre készek? – kérdezte tőle Lain.

– Van egy kibaszott hadseregünk. Több százat ébresztettünk fel a rakományban lévő jelöltek közül, és mindegyikük kapott egy-egy diszruptort. Feltételeztem, hogy a kis dögöket le lehet lőni ilyesmivel. Ha nem, hát akkor majd kirobbantjuk a fegyverraktár falát. Mármint úgy értve – Karst hangja is megremegett, ahogy a stressz kezdett utat törni a felszínre az önbizalom kis repedésein keresztül hogy a hajó már úgyis el van baszva, egy-két pluszlyuk nem nagyon számít neki. És legalább megállíthatjuk őket, mielőtt bejönnek. Viszont ha már bejutottak… lehet, hogy nem tudjuk majd visszaszorítani őket. – Az a „lehet” úgy hangzott, mintha Karst minden erejével belekapaszkodott volna. Az addig mutatott optimizmusa fejjel előre belerohant a tények falába. – Nem mintha a hajó tervezése közben bárkiben is felmerült volna egy ilyen helyzet lehetősége! A mérnökök agyában biztos nem! – Az ínyét kivillantva elvigyorodott.

– Karst…! – kezdte Lain, és Holsten kissé lemaradva azt hitte, hogy az idős nő csak meg akarja óvni a parancsnokot a beégéstől.

– Megyek, beöltözöm – mondta a biztonsági főnök.

Lain csak nézte szó nélkül.

– Tessék? – nézett Holsten egyikről a másikra. – Ugye nem…?

Karst úgy tett, mintha nem is hallotta volna. A műszakisok megvénült főnökét nézte.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Lain. A hangja alapján ő maga egyáltalán nem volt biztos semmiben.

A volt helyettes parancsnok egy jelentősen eltúlzott vállvonással válaszolt:

– Itt úgy sincs semmi hasznom. Le kell takarítanunk azokat a férgeket a burkolatról. – A hangján nem hallatszott semmiféle lelkesedés. Feltehetőleg azt várta, hogy Lain majd kitalál egy meggyőző érvet, miért maradhatna ott, de az idős asszony ráncain csak bizonytalanság ült. Ezúttal olyan problémára keresett megoldást, amelyhez nem értett.

Holsten konzolja ezt a pillanatot választotta, hogy ismét rádió aktivitást jelezzen. Mint kiderült, a támadók megtalálták azokat a tiszta sávokat, amelyeken keresztül Karst a drónokat vezérelte – és amelyeken keresztül a hajón belül kommunikáltak egymással. Holsten dolga lett volna figyelmeztetni a többieket, amikor ez megtörténik, de néma maradt. Elhűlten figyelte a töredékes adásokat, amelyeket a Gil még megmaradt szenzorai fogtak el, fél füllel pedig a mögötte zajló beszélgetést hallgatta.

– A csapatod? – kérdezte Lain.

– Az alapcsapat már beöltözött, és készenlétben várakozik – felelte Karst. – Úgy néz ki, hogy amint kinyitjuk a légzsilipet, rögtön harcolnunk kell. A kis szemétládák már ott lehetnek a nyílások körül, és megpróbálnak bejáratot vágni maguknak.–Senki sem nyitott vitát, így a férfi folytatta: – Nem kérhetem tőlük, hogy odamenjenek, amíg én itt ücsörgök. – Pillanatnyi hallgatást követően hozzátette: – Végül is ezért vagyok itt, nem? Nem vagyok stratéga, és nem lennék jó parancsnok. Csak a csapatomat tudom vezetni. – Úgy nézett Lainre, mint a tábornok, aki csalódást okozott a királynőjének, és most úgy érzi, hogy csak egy módon teheti jóvá a dolgot. – Nézzünk szembe a tényekkel! A biztonsági részleget eleve azért állították fel, hogy az utazás alatt a helyén tartsa az alaplegénységet és a rakományt. Viszont most katonákra lett szükség, úgyhogy katonákká változnak. És én vezetem őket.

– Karst…! – kezdte Lain, majd elhallgatott. Holsten azon gondolkodott, hogy a nő talán valami fura és elcsépelt dolgot akart mondani, valami kötelező szépítést, mint például ha nem akarsz, nem kell menned. Csakhogy messze túl voltak már azon a ponton, amikor még számított, hogy ki mit akar vagy nem akar. Senki sem akarta, hogy kialakuljon a helyzet, amelybe kerültek, és ahogyan az életmódjuk, úgy lassan a szóhasználatuk is leszűkült a túléléshez szükséges dolgokra. A bókok, a dicsekvés és a többi társas érintkezési kirakatdísz elvérzett a költséghatékonyság oltárán, nem érte meg fenntartani őket.

– Megyek, beöltözöm – ismételte meg a biztonsági főnök fáradtan. Bólintott egyet. Egy-két másodpercig még álldogált ott, mintha szeretne valami formális katonai lezárást adni a beszélgetésnek, tisztelegni a halálba indulók előtt, de aztán egyszerűen csak megfordult, és kiment.

Lain hosszan bámult utána, ültében a botjára támaszkodva, mintha fel akarna állni, hogy utánasiessen. Csontos bütykei kifehéredtek, és a helyiségben mindenki rá figyelt.

Felállt, és tett is két határozott lépést, amellyel Holsten mellé ért. Ott megállt, rátámaszkodott a férfi vállára, és a helyiségben ácsorgó maroknyi műszakisra nézett.

– Munkára! – kiáltott rájuk. – Mindig van mit megjavítani. – Miután így elterelte magáról a figyelmüket, mélyet sóhajtott. Elég közel volt a klasszicistához, hogy Mason hallja tüdeje enyhe sípolását. – Végül is igaza van, nem? – kérdezte a nő halkan. Egyértelműen csak az ő fülének szánta. – Le kell takarítani őket a hajóról, és a biztonságiak jobban harcolnak, ha Karst is ott van velük. – Nem mondta, hogy menjen, de egyetlen szóval megállíthatta volna.

Holsten felnézett, és próbált bólintani, de a mozdulat valahogy félresikerült, és elveszítette a jelentését.

– Ez mi? – kérdezte Lain a monitor felé biccentve, amelyen jelsorok futottak.

– Megtalálták a rést. Rádióznak.

– És mi a faszért nem mondtad? – kiáltott fel a nő. – Karst? – Várt, amíg Alpash bólintott, hogy beszélhet a biztonsági főnökkel. – Frekvenciát váltunk. Szólj az embereidnek! – Megadta az új, tiszta sávot. – Holsten…!

– Vitas téved – mondta a klasszicista kertelés nélkül. – Ezek nem csak élő gépek. És nem is Kern bábjai.

– És ezt honnan a fenéből tudod olyan biztosan?

– Abból, ahogy kommunikálnak.

Lain összevonta a szemöldökét.

– Megfejtetted? És nem jutott eszedbe, hogy szólni kellene valakinek?

– Nem… nem abból, amit mondanak, hanem az üzeneteik szerkezetéből jöttem rá. Isa! Klasszicista vagyok, és ennek a tudománynak egy része a nyelvek tanulmányozásáról szól. Régi nyelvekéről, halott nyelvekéről, általában véve olyan nyelvekéről, amelyeket az emberiség előző korszakaiban használtak. Az életemre esküszöm, hogy ezek a jelek egy nyelv szavai, és nem csak utasítások. Ahhoz túl összetett és túlságosan strukturált az egész. És nem hatékony. Egyetlen nyelv sem hatékony. Organikusan fejlődik ki, nem a hatékonyság a célja. Márpedig ez egy nyelv, Isa. Egy igazi nyelv.

Lain egy ideig résnyire nyitott szemmel meredt a képernyőre, aztán a zavarás frekvenciát váltott, és a jelek hirtelen megszakadtak.

– Jelent ez bármilyen különbséget? – kérdezte halkan. – Kihozza Vitas foglyait a kibaszott cellájukból? Merthogy szerintem nem.

– De…

– Mondd meg, hogy segíthet ez rajtunk! – emelte meg a hangját Lain. – Mondd meg, hogy lenne nekünk jó ez az egész… spekuláció! Vagy ez is csak olyan, mint a többi trükköd? Egy tudományos felfedezés a szó szoros értelmében?

– Készen állunk! – jelentkezett be Karst ebben a pillanatban, mintha udvariasan kivárta volna, hogy a nő befejezze mondandóját. – A légzsilipben vagyunk. Ki fogjuk nyitni az ajtót.

Lain vonásaira egy halotti maszk merevsége ült ki. Ő sem készült parancsnoknak. Holsten úgy érezte, az évszázadok során minden egyes nehéz döntés vésett egy ráncot a nő arcára.

– Menjetek! – adta ki az utasítást. – Sok szerencsét!

Karst osztaga huszonkét főt számlált, akik beöltöztek, és ezzel el is használták az összes még működő nehéz páncélt. Másik tizenkét védőruhán még dolgoztak, és Karst hálát adott a sorsnak, hogy a Törzsnek rendszeresen ki kellett mennie javításokat végezni a burkolaton, máskülönben nem tudott volna ennyi katonát beöltöztetni. Katonákat: máris katonákként gondolt rájuk. Egy részük tényleg kapott katonai kiképzést, és egyszer vagy többször már felébresztették őket, hogy szükség esetén kiegészítsék velük a biztonsági részleget. Mások veteránnak számítottak, kezdettől fogva az eredeti alaplegénység tagjaként szolgáltak a hajón. Karst csak a legjobbakat vitte magával, ami ebben az esetben minden olyan embert jelentett, aki kapott kiképzést járművön kívüli tevékenységre.

Még tisztán emlékezett a saját kiképzésére. Akkoriban teljes időpocsékolásnak tűnt, de be akart kerülni az alaplegénységbe, és ez kellett hozzá. Hónapokat töltött bénázással orbitális pályán, amíg megtanulta, hogyan mozogjon súlytalanságban, hogyan használhatja a mágneses csizmát, hogyan küzdheti le a leggyorsabban az ellenséges és minden szempontból idegen környezet okozta irányvesztést és émelygést.

Senki sem mondta, hogy egyszer még egy pókhadsereggel szemben kell majd biztosítania az emberi faj túlélését, de Karst szerette elhitetni magával, hogy félig-meddig elképzelt valami hasonlót, és fiatalon, amikor a Gilgamesh-projektmég csupán ötletszinten létezett, ő már ilyesmiről álmodozott. Képzeletében fegyverrel a kézben állt egy hatalmas, hadviselt kolonizálóhajó tetején, és egész hordányi idegent vert vissza egyes-egyedül.

A légzsilipben, ahol a saját lélegzetvétele elképesztően hangosnak és zihálónak tűnt a sisak szűk belső terében, ez az egész valahogy nem tűnt olyan csodálatosnak, mint gyerekkorában.

A kijáratként használni kívánt ajtót a tervezők a padlón helyezték el, pont ott, ahol Karst állt. Tudta, hogy amikor kilépnek, az irányváltás szédítő lesz. Karabinerekkel egymáshoz csatolták magukat, és felkészültek rá, hogy a centrifugális erő ellenében is megpróbáljanak a forgó hajótesten maradni. Ha az első nehézségeken túlestek, a csizmáik mágneses erejében kell megbízniuk, miközben olyan felületen haladnak, amely folyamatosan próbálja ledobni őket. Perverz módon minden sokkal egyszerűbb lenne, ha még a mélyűrben gyorsítanának vagy lassítanának, és a „lefelé” belső érzete a hajó orra vagy fara felé irányulna, és a forgó részek állnának. Ám bolygó körüli pályán létre kellett hozniuk a saját gravitációjukat, ami odakint mindent megkavart.

– Főnök! – szólította meg a csapat egyik tagja. – Fogy a levegő!

– Hát persze hogy… – kezdte Karst, de hirtelen eszébe jutott, hogy még nem adott utasítást a külső ajtó megnyitására. Egy ideje már ott álltak, csak nem nagyon jöttek a szavak, de végül valaki – vagy valami – átvette az események irányítását.

Az ajtón apró, legfeljebb szöghegynyi lyuk nyílt, amelyen keresztül szökött a levegő. A pókok odakint álltak, és próbáltak bejutni.

– Rögzítsétek a csizmátokat! – parancsolta a biztonsági főnök. Most, hogy a bevetés kritikus szakaszába értek, gondolatai letisztultak, és nem homályosították el őket az érzelmei. – Jobban teszitek, ha leguggoltok. Nyissátok ki a külső ajtót, amilyen gyorsan csak akarjátok, de anélkül, hogy légtelenítenénk a zsilipet!

A Törzs egyik tagja visszaigazolta az utasításait, és Karst is követte azokat.

Valaki komolyan vette az „amilyen gyorsan…” kezdetű részt, és a páncéllemezek szokásos kényelmes széthúzódása helyett a vésznyitó rendszerrel másodpercek alatt kitárta a külső ajtót. A nyomás alatt lévő levegő úgy száguldott ki, mint egy hatalmas pöröly. Karst érezte, ahogy a légáramlat megpróbálja magával rántani, meg akarja mutatni neki az univerzum mindent betöltő látképét, de a biztosítókötél és a mágneses csizmatalp megtartotta. Csapata egyik tagját elszakította tőlük a vákuum, félig kirepült a nyíláson, csak a biztosítókötél mentette meg. Karst kinyúlt, és megfogta a kesztyűjét, esetlenül visszahúzta társát. Végül a katona ismét le tudta tenni a lábát a nyílás mellé, a szubjektív padlóra.

Karst megpillantott néhány részletet: ízelt lábakat, egy feltépett testet, amelyet az ajtó mechanikája kaphatott el. Azon túl pedig…

Azon túl pedig az ellenséget.

Összevissza, egymás hegyén-hátán másztak, a dekompresszió csak a legközelebbieket lökte félre. Karst remélte, hogy egy részük elszállt és elveszett az űrben, de látott hármat-négyet, amelyek hosszú fonálon lógva lebegtek, és már el is kezdtek mászni visszafelé. A biztonsági főnök célzott a fegyverével. A kesztyűbe épített eszköz meglepően egyszerű szerkezet volt. A vákuumban semmi sem akadályozhatta meg egy vegyi hajtóanyag működését, főleg ha az megtermelte magának az égéshez szükséges oxigént. Ráadásul súlytalanságban a hatótávolságot is csak a Gilgamesh burkolatának íve befolyásolta.

Karst szeretett volna mondani egy-két drámai ösztönzésnek szánt mondatot az embereinek, mielőtt csatába indulnak, de végül az űrből betörő, hirtelen rándulásokkal mozgó szörnyetegek láttán csak annyit tudott kiáltani:

– Nyírjátok ki a rohadékokat!

Lőtt, de háromszor is mellément, mert még nem szokott hozzá a szürreális nézőponthoz, és rosszul mérte fel az ellenség távolságát és méretét. A ruha rásegítő rendszere is meglehetősen lassan fogta be a célpontokat. Azután mégis sikerült; az egyik férget eltalálta, és az pörögve elszállt az űrbe. Az egész csapat tüzet nyitott, kiszámított pontossággal lőttek, és a pókok láthatóan nem voltak felkészülve erre az ellenállásra. A zömök, csupa láb testek sorban szakadtak le a hajó burkolatáról, hogy elrepüljenek a becsapódás erejétől, vagy a biztosítófonalaikon lógva torz, horrorisztikus léggömbökként övezzék a légzsilip környékét.

Némelyikük viszonozta a tüzet, ami egyszerre volt ijesztő és meglepő. Volt valamiféle fegyverük, de az emberek készítette lőfegyverek tölteteihez képest a lövedékek kifejezetten lassúnak tűntek. Karst először azt hitte, hogy kövekkel dobálják őket, de a lövedékeik jégből vagy üvegből készültek, és meg sem karcolták a páncélokat.

A pókok meglepően ellenállónak bizonyultak. Valamiféle sűrű szövésű páncélt viseltek, amely a becsapódások erejét ugyan nem fogta fel, de nem is engedte át a lövedékeket, ezért a biztonságiaknak meglehetősen sokszor rá kellett lőniük egyikre-másikra, mielőtt bármi átjutott volna rajta.

Viszont ha egy lövedék átjutott, egészen kielégítő látványt nyújtott, ahogy a pókok szétloccsantak.

Ha voltak is túlélők, azok hamar elmenekültek. Karst megállt néhány másodpercre, hogy jelentsen Lainnek, mielőtt megteszi a nagy lépést, és kimegy a burkolatra. Odakint csak az ellenség várta, és a Gilgamesh íves teste által képzett láthatár.

Nem maradt hátra más, végül mégis ki kellett mennie.

A nehéz védőruha a katonai technológia csúcsát képviselte, de mindazok a katonai rendszerek, amelyeket Karst szívesen használt volna, vagy le voltak csatlakoztatva a belső hálózatról, vagy teljesen kiszerelték őket a páncélokból. A műszakisoknak nem volt szükségük kifinomult célzóprogramokra, amikor kimentek megjavítani valamit. Mint minden másnál, ami túlélte az emberiséget, a védőruháknál is az aktuálisan használt részek kaptak nagyobb figyelmet. Ugyanakkor az ízületek védelme és a páncélzat teljes egészében megmaradt, és a szervók is tökéletesen működtek, így az öltözékek megvédték az elszánt űrharcosokat, és nem akadályozták őket a mozgásban. A megnövelt levegőtartalék, a hulladék újrahasznosítása és a hőmérséklet szabályozása mellett – ha a burkolati érzékelők működnek – akár még egy kis térkép is elérhető lett volna.

Karst nehézkesen mászott ki a nyitott ajtón, páncélja kétszer vastagabbá tette a tagjait, és melege volt benne. A szeretettel gondozott szervomotorokban levő remegés, azt az érzést keltette, mintha minden mozdulatnál azon tűnődnének, mikor leheljék ki a lelküket. Némelyik védőruhának még a fúvókarendszere is működött, így ezek a burkolattól elszakadva is lehetőséget biztosítottak némi manőverezésre, bár az üzemanyaggal takarékosan kellett bánni. Karst parancsba adta, hogy ezt a lehetőséget csak vészhelyzetben, életmentésre használják. Egyébként sem volt biztos benne, hogy a sokszor javított, évezredes berendezések használata nem újabb lépés-e az öngyilkosság felé.

Környezetét csak a keskeny sisaklencse által engedett határok között érzékelte, ehhez adódott hozzá a néhány társa öltözékén még működő kamerák képe, amelyeket viszont nehezen egyeztetett össze a viselőik aktuális pozíciójával.

– Lain! Tudsz küldeni egy képet a csapat alakzatáról, és hogy ki hol helyezkedik el benne? – A segítségkérés olyan érzést keltett, mintha elismerte volna, hogy legyőzték, de gyakorlatilag megfosztották őket azoktól az eszközöktől, amelyeknek a szükségessége a páncélok készítésekor még egyértelműnek számított. – Szemekre van szükségünk minden irányban. A hetes hangár ajtaja felé tartunk. Zárd le a zsilipet mögöttünk! Ja, a külső ajtó valahol megsérült…

– Nem csukódik be – válaszolta Alpash. – Valami elromolhatott…

– Hát akkor… – Karst elhallgatott, mert rájött, hogy nem tudja, mit mondhatna erre. Jelenleg nem igazán kérheti, hogy bárki is odamenjen, és megjavítsa. – Akkor zárjátok be a belső ajtót, amíg vissza nem jövünk! Most indulunk.

Lain gyorsan reagált; képeket küldve máris megmutatta az általa legjobbnak becsült útvonalat, és a terepviszonyokat figyelembe vevő alakzatot, amely által szemmel tarthatták az egész környéket.

– Elindítottunk még egy drónt – tette hozzá. – Kintebb küldöm, hogy lenézzen rátok, és rákötöm a… francba!

– Mi történt? – kérdezte Karst.

– Nincs drón. Menjetek a hangárhoz, amilyen gyorsan csak tudtok!

– Próbálj meg sietni ebben a vacakban! – válaszolta a biztonsági főnök, de azért nekilendült, és a csapata csoszogva követte, a mágneses csizmákban darabosan lépdelve egymás mögött. – Hadd találjam ki! A hangár után a drónhangár jön?

– Pontosan.

A drón ki sem jutott a hangárjából; beleakadt egy olyan vékony szálú hálóba, hogy az érzékelői nem is látták, mi tartja fogva. Mivel nem jutott ki teljesen, a hangárajtó is nyitva maradt. Holstennek fogalma sem volt, hogy a drónhangárokból hová lehetett eljutni a hajón, de Lain azonnal embereket küldött oda, ami akár azt is jelenthette, hogy az ellenség bejutott.

Látták Karst és az emberei kameraképeit, látták a csapat lassú haladását odakint, és segítettek nekik megfigyelni a körülöttük lévő egyenetlen terepet.

– Majdnem teljesen megvakultunk! – sziszegte Lain dühösen. A burkolati érzékelők rendszere teljesen széthullott, a pókok több száz órányi karbantartói munkát tettek tönkre alig néhány perc alatt. – De hová lettek? Hol lehetnek még?

Holsten kinyitotta a száját, mert lehetőséget látott egy nagyon egyértelmű vagy felesleges megjegyzésre, és akaratlanul is lecsapott volna rá, ám ekkor megszólaltak a riasztók.

– Burkolatsérülés a raktérnél – jelentette Alpash kifejezéstelen hangon. Vagy inkább annak az embernek a hangján, aki már nem vár több jót az életben. – Mármint ismét. Ez a második. Nem a korábbi becsapódás.

– De hát már volt egy lyuk a raktér falán – nézett rá meglepetten Lain. Holstenre pillantott. – Azon keresztül már rég bejuthattak.

– Akkor minek nekik még egy lyuk?

– Nagy a raktér – találgatott Alpash. – Mindenfelé megpróbálhatnak bejutni, ehhez nem kellenek ajtók. Csak… – Elkerekedett a szeme, mintha csak ekkor döbbent volna rá a lehetőségekre. – Mit fogunk tenni?

– A raktér… – Holsten arra a több tízezer emberre gondolt, akik öntudatlanul hevertek a műanyag koporsóikban. Elképzelte, ahogy a pókok odaúsznak hozzájuk a súlytalanságban. Elképzelte a póktojásokat…

Lehet, hogy Lain fejében is hasonló jelenet játszódott le, mert elkiáltotta magát:

– Karst! Bent kellenek az embereid!

– Mindjárt odaérünk az űrkompok hangárjának ajtajához – jelentette a biztonsági főnök, mintha nem is hallotta volna.

– Már bejutottak – mondta Lain.

Először nem kapott választ, de a kameraképek alapján a kinti csapat nem lassított le. Azután:

– Küldj oda embereket a bent maradtak közül! Elintézzük ezt itt, azután visszamegyünk. Vagy azt akarod, hogy végig itt rágják az ajtót, amíg odabent takarítunk?

– Karst! A raktérben nincs levegő vagy gravitáció. Nem küldhetek oda…

– Elintézzük ezt a fészket, és megyünk – szólt közbe a volt parancsnok – Megoldjuk, ne aggódj! – Őrjítően nyugodtnak tűnt.

Azután újabb adás érkezett a fedélzetről, két másodpercnyi kiáltozás és sikoltozás, majd… semmi.

Csend. Holsten, Alpash és Lain elborzadva nézett egymásra.

– Ez ki volt? – kérdezte végül a vén műszakis. – Alpash! Honnan jött…?

– Nem tudom, próbálkozom! Itt a parancsnoki híd! Vétel! Mindenki jelentkezzen be!

Rövid visszajelzések érkeztek a Törzs különféle csoportjaitól és a felébresztett katonáktól. Alpash sorra megjelölte őket egy táblázatban. Még be sem fejezte, amikor ismét kiáltások hallatszottak:

– Itt vannak! Kifelé! Mindenki kifelé! Bejutottak!

– Pozíciót kérek! – válaszolt Alpash feszülten. – Lori! Hol vagytok?

– Alpash…! – szólította meg Lain.

– Ez a családom – mondta a fiatal műszakis. Otthagyta a konzolt, és elindult az ajtó felé, miközben folytatta. – A szállásunkról jelentkeztek be. Mind ott vannak. A rokonaim és a gyerekek is.

– Alpash! Maradj a helyeden! – szólt utána Lain, a keze remegett a botján. Bármennyire belenevelték is a Törzsbe, a tekintélye ezúttal semmit sem ért. Alpash kinyitotta az ajtót, és kiment.

– Ott vannak! – hallatszott Karst kiáltása, azután: – Hol a többi?

Lain szája kinyílt, ám mielőtt megszólalt volna, akaratlanul is a monitorokra pillantott. A komphangár ajtaja körül alig maroknyi pók látszott az éppen odasütő napfényben, hosszú árnyékuk a hajótestre vetült. Jóval kevesebben voltak, mint a légzsilipnél, ami csak azt jelenthette, hogy a többiek más behatolási pontokat kerestek. Ráadásul sikerrel járhattak, mert a rádióban zajló zűrzavar szerint hídfőállásokat alakítottak ki a hajó több részén.

– Karst…! – szólalt meg Lain túl halkan ahhoz, hogy a férfi meghallja.

Holsten látta meghalni az egyik pókot; a teste szétnyílt, amikor egy szerencsés lövés beletépett. Azután valaki felkiáltott:

– Mögöttünk!

Kameraképek lendültek körbe, végigsöpörtek a csillagokon és a hajón.

– Elkaptak! – sikoltotta valaki, és a biztonsági csapat egy része már nem mozgott. Holsten látta az egyik férfit egy társa kameraképén, ahogy valami láthatatlan ellen harcolva a páncélját csapkodta és rángatta. Alig látható hálók tekeredtek rájuk szinte eltéphetetlenül erős szálakkal.

Azután megérkeztek a pókok is, olyan gyorsan rohantak a hajótesten, hogy ahhoz képest a biztonságiak csak nevetségesen toporogtak. Mások fentről érkeztek, ahol addig vékony fonalakba kapaszkodtak, a hajó forgásának centrifugális erejét kihasználva lebegtek – várták, hogy rávethessék magukat az érkező emberekre.

Karst kameraképének sarkában többször is felvillant a felemelt fegyver/kesztyű, és megölt legalább egy támadót. Az egyik katonát egy társa lövése találta el, a becsapódás erejétől elszakadt a burkolattól, és addig lebegett, amíg a láthatatlan pókfonalak meg nem fogták. Egy nyolclábú szörnyeteg máris mászni kezdett a magatehetetlenül csapkodó alak után. A férfiak és nők összevissza kiáltoztak, szinte már célzás nélkül lövöldöztek, sikolyok hallatszottak, és néhányan menekülni próbáltak, de a páncél túlságosan akadályozta őket.

Karst hátrébb botladozott két nehéz lépést, közben egyfolytában lőtt, és a sisak belső képernyőjén látta, ahogy a rendszer számolja a spirális tárban maradt lövedékeket. Sokkal inkább szerencsével, mintsem helyzetfelismerés okán leszedett egy lényt, amely épp ráugrott a mellette álló nőre, a testből azonnal megfagyó kültakaró- és béldarabok spricceltek szét. A nőt elkapták a hálók, amelyekkel a kis férgek szőtték tele a környéket. Laza, lebegő felhőkként lökték feléjük, és már a katonák felét sikerült így elkapniuk.

A rádióból már csak kiabálás jött: a csapat, a bentiek, de még Lain is üvöltözött. Karst megpróbált visszaemlékezni, hogyan kell lezárni a sávot, mert már gondolkodni sem tudott a zajtól. Ráadásul az egészet még kínzóbbá tette a saját rekedtes lélegzetvétele, amely olyan hangosnak tűnt, mintha mindkét füle mellett egy-egy óriás zihálna.

Látta, ahogy egy újabb embere szakad el a hajótesttől, menekülésképpen kioldotta a talpmágnest, de semmi más nem rögzítette. Csak úgy elszállt, bele a végtelenségbe. Ha volt is fúvóka a páncélján, nem kapcsolta be. A szerencsétlen egyre csak távolodott, elszállt az űrbe, mint aki többé nem hajlandó megosztani az otthonát ezekkel a nyüzsgő rémekkel.

Az előző helyett egy másik pók landolt a csapdába esett nőn Karst mellett. Egy hatalmas ugrás végén úszott célra kitárt lábakkal. A rádióban felharsant a nő sikolya, és Karst odafordulva próbálta célba venni a lényt, miközben társa csapkodva próbálta leverni magáról.

A szörny megkapaszkodott a lábaival, és Karst látta, ahogy hátrafeszülve előkészíti szájszervét, vagy inkább azt a mechanikus valamit, amit a szájszervéhez rögzített, azután lecsap, és ellenállhatatlan erővel beszúr a páncél lemezei közé.

A védőruha összezárult a kis sérülés körül, ez nem jelentett gondot, ám semmit sem ért a méreg ellen, amit a lény befecskendezett. Karst próbálta előhívni az öltözék egészségügyi információs rendszerét, de nem jutott eszébe, hogyan tehetné. A nő elcsendesedett, ernyedten lebegő karokkal állt, csak a mágnescsizma tartotta a helyén. Bármit is kapott, az gyorsan hatott.

Végül a biztonsági főnöknek sikerült kizárnia a hangokat a sisakjából, már csak a sajátját hallotta. Áldott csend és nyugalom pillanata szállta meg, amelyben valahogy lehetségesnek tűnt, hogy még uralhatja a kialakult helyzetet. Kellett lennie valami varázsszónak, egy végtelenül hatékony parancsnak, amelyet egy igazán tehetséges vezető adna most ki, és visszaterelné vele az evolúció nyilának röptét a helyes irányba, ezáltal az emberiség győzedelmeskedhetne förtelmes ellensége felett.

Ekkor valami a hátára ugrott.