2.7. KIVÁNDORLÁS

Guyen rászánta az időt a megfontolt döntésre, miközben a Gilgamesh kényelmesen járta íves útját az élet magányos szigete körül az elképzelhetetlenül mély űrben. Pályája folyamatos egyensúlyozást igényelt a lehúzó gravitáció és a kitérést okozó lendület között.

Bárki vagy bármi volt is doktor Avrana Kern, az arca ott villódzott a monitorokon. Időnként egészen embertelennek tűnt kifejezéstelen türelmével, máskor névtelen, uralhatatlan érzelmek torzították el. A zöld bolygó őrült istennőjévé vált.

Tudván, hogy Kern hallgatja, és nem lehet kizárni, Guyen nem tudta kikérni a legénység véleményét, de Holsten érezte rajta, hogy amúgy sem hallgatott volna senkire. Ő viselte a parancsnoki rangot, övé volt az ezzel járó felelősség is.

Természetesen csak egy válasz létezett, bármennyit agonizált Guyen a kérdésen. Még ha az Őrlakhelynek nem is volt olyan fegyvere, amellyel megsemmisíthette volna a Gilgamesht, mint ahogy azt először feltételezték, a bárkahajó rendszerei Kern kezébe kerültek. A légzsilipek, a reaktor és minden berendezés, amely fenntartotta az élet e buborékát a semmi karmai között… Kern bármelyiket bármikor kikapcsolhatta.

– Megyünk – egyezett bele végül a parancsnok, és körülpillantva Holsten rájött, hogy a szó nem csak őt töltötte el megkönnyebbüléssel. – Köszönjük a segítségét, Kern doktor!Felkutatjuk a többi rendszert, és megpróbálunk ott letelepedni. Ezt a bolygót meghagyjuk magának.

Kern arcvonásai megmozdultak a monitorokon, ámbár egészen véletlenszerűen mozogtak, és nem kapcsolódtak teljesen a szavaihoz:

– Hát persze. Vigyék máshová azt a hordónyi majmot, amelyeket idehoztak!

– Mi a fene ez a majmokkal? – mormolta Lain a mellette ülő férfi fülébe, és Holstennek ugyanez járt a fejében.

– A majmok egyfajta állatok. Vannak róluk feljegyzéseink. A Birodalom tudományos kísérletekben használta őket. Valamennyire hasonlítottak az emberekre. Van itt néhány kép…

– A Gilgamesh megtervezte az útvonalat – jelentette be Vitas.

Guyen megnézte.

– Terveztesse újra. El akarok haladni a gázóriás mellett – mutatta a csillagtérképen.

– Nem nyerünk vele jelentős lendületet, ha…

– Csak csinálja! – mordult rá a parancsnok. Ismét a térképre mutatott: – Itt orbitális pályára állunk.

Vitas elgondolkodva fintorgott.

– Nem igazán értem, miért lenne jó, ha…

– Csinálja! – ismételte meg Guyen, és úgy meredt Kern egyik monitor-arcára, mintha a következő pillanatban párbajra akarná kihívni a nőt.

Amikor a Gilgamesh fúziós reaktora beindította a hajtóműveket, az utasok érezték az erőhatások megváltozását. A bárkahajó roppant tömege felkészült, hogy kilépjen az orbitális pálya kényelméből, és ismét nekivágjon az űrnek.

Kern arca hirtelen eltűnt a képernyőkről, és Lain gyorsan ellenőrizte a hajó rendszereit. Nem találta nyomát az iménti behatolásnak.

– Ami persze semmit sem jelent – sietett leszögezni. – Akár kémrutinokat is hagyhatott hátra, nyitva hagyhatott kiskapukat a biztonsági rendszerben, vagy ki tudja, mi mindent csinálhatott még. – Nem tette hozzá, hogy Kern akár késleltetve is felrobbanthatja őket, amikor már javában az űrben száguldanak valamerre. Holsten ugyanezt a gondolatsort látta mindenkinek az arcán, de a reménykedésen kívül nem volt más lehetőségük.

A reményre bízzuk az emberi faj jövőjét, gondolta a klasszicista. De hát nem erről szólt az egész bárkahajóprojekt is?

– Mesélj nekünk a majmokról! – javasolta Lain.

Holsten vállat vont.

– Ez csak találgatás, de Kern valami „Felemelkedés programról” beszélt. Szólnak történetek az állatok felemelkedéséről.

– És hogy megy ez egy majomnál? – kérdezte Lain, miközben az archív képeket nézegette. – Vicces kis állatkák ezek, nem gondoljátok?

– De mit akarnak a bolygóra sugárzott matematikával? – kérdezte Vitas csodálkozva. – Csak nem azt várják, hogy a majmok megoldják a feladatokat?

Senki sem tudott válaszolni.

– Beállította a pályát? – kérdezte Guyen.

Vitas késedelem nélkül válaszolt:

– Természetesen.

– Remek. Szóval miénk az egész univerzum, kivéve azt az egy bolygót, amelyiken érdemes lenne letelepedni – foglalta össze a parancsnok. – Úgy döntöttem, hogy nem teszünk fel mindent a következő projektre, ahová küldtek minket. Ott ugyanolyan ellenségesek lehetnek, mint itt, talán még rosszabbul is alakulhatnak a dolgok. Az is lehet, hogy nincsen ott semmi. Szeretném, ha megvetnénk itt a lábunkat. Ha az emberiség megvethetné itt a lábát. Biztos, ami biztos.

– Hol? – kérdezte Holsten a kelleténél valamivel élesebben. – Maga mondta, hogy talán ez az egyetlen alkalmas bolygó.

– Itt. – Guyen előhívta a rendszer egy másik bolygójának képét, egy felhősávokkal szabdalt, kövér gázóriásét, amely hasonlított a Föld rendszerének külső bolygóira. A parancsnok ráközelített egy sápadt, kékes színű holdra. – A Birodalom számos holdat kolonizált a Föld rendszerében. Vannak automatizált bázisépítő berendezéseink, amelyek kivájhatnak nekünk egy kisebb telepet azon a holdon energiával, hővel, hidroponikus rendszerrel meg mindennel, ami a túléléshez kell.

– Ugye nem gondolja, hogy ez lesz az emberi faj jövője? – kérdezte Vitas kelletlen visszafogottsággal.

– Nem maga a jövő, inkább egyfajta jövő – magyarázta Guyen. – Először elmegyünk, és megnézzük, hogy ez a Kern valami használhatót adott-e el nekünk. Mindenesetre nem megy sehová, bármi legyen is ott. Viszont nem szeretnék mindent feltenni erre az egy lapra. A biztonság kedvéért hátrahagyunk egy működő kolóniát. A műszakisok készítsenek fel egy bázisépítő berendezést! Mire odaérünk, legyen indításra kész!

– Máris – válaszolta Lain, és számításokba kezdett az adatok alapján, amelyeket a Gilgamesh érzékelői gyűjtöttek a holdról. – Fagyott oxigén, fagyott víz, még melegebb áramlatok is vannak ott a gázóriás vonzása miatt, de… mindent összevetve azért elég messze van az otthonostól. Az automatizált rendszernek… maradjunk annyiban, hogy sok idejébe fog kerülni, mire végez. Évtizedekig is eltarthat, mire elkészül annyira, hogy bárkit is otthagyhassunk.

– Tudom. Állítsanak össze egy névsort és egy időrendi táblázatot a tudományos és a műszaki részleg tagjaiból. Nekik kell majd rendszeresen felkelni, hogy ellenőrizzék a bázisépítést. Engem csak akkor ébresszenek fel, amikor már közel a vége. – Az általános elégedetlen mormolásra Guyen szúrós tekintettel nézett körül. – Mi van? Igen, én is visszafekszem. Miért, mit gondoltak? Csak annyi változott, hogy eggyel többször kell felkelnünk, mielőtt elhagyjuk a rendszert. Fajként maximalizálnunk kell a túlélésünk esélyeit. Hátrahagyunk egy bázist. – Az egyik képernyőre nézett, amelyen még látszott Kern Világának egyre kisebb zöld korongja. Hallatszott a hangján és látszott a tekintetén, hogy vissza akar térni.

Eközben Vitas is lefuttatta a maga szimulációit.

– Parancsnok! – szólította meg a férfit. – Értékelem a céljait, de az automatizált bázisrendszert csak korlátozott mértékben tesztelték, és a célkörnyezet szélsőséges…

– Az Óbirodalom is létesített kolóniákat – jelentette ki Guyen.

Amelyek elpusztultak, gondolta Holsten. Kivétel nélkül mind.

Való igaz, hogy a háborúban vesztek oda, de a bukásuk elsődleges oka az volt, hogy nem tudták megoldani a stabil önellátást, és amikor a civilizáció felépítménye leomlott, a kolóniák sem tudták megmenteni magukat. Ha van választásom, biztosan nem fogom ott leélni az életem.

– Minden működik – jelentette Lain. – Van egy ledobásra kész bázismodulom. Ha elég időt adunk neki, ki tudja, mi mindent főzhet ki odalent. Minimum egy palotát, hideg-meleg metáncsappal minden szobában.

– Csak fogja be, és végezze a dolgát! – parancsolta Guyen. – A többiek készüljenek fel rá, hogy vissza kell térniük a tartályaikba!

– Előbb megkérdezném, hogy ki akar látni egy majmot – vetette fel Karst.

Mindenki rábámult, mire a biztonsági főnök elvigyorodott.

– Még mindig fogom az utolsó drón jeleit. Körülnézhetnénk.

– Maga szerint biztonságos lenne? – kérdezte Holsten, de Karst máris kirakta a kapott képeket a monitorokra.

A drón töretlen lombtakaró felett haladt, elképzelhetetlenül gazdag növényzet felett, amelyet megtagadtak az utazóktól.

Azután Karst lentebb küldte a drónt, és a nézőpont süllyedni kezdett, a szerkezet forogva hatolt át a lombozat egy nyílásán, elcikázott az ágak között. Lenyűgöző világ tárult az emberek elé; erdőkatedrális, amelynek árnyas, zöld égboltozatát fatörzs oszlopok tartották. A drón könnyedén siklott a nagy, barlangszerű térben valahol félúton a talaj és a lombok között.

A Gilgamesh alaplegénysége keserű vágyat érzett. Eltiltották őket az embereknek készült édenkerttől.

– Az ott mi? – kérdezte Lain.

– A drón nem érzékel semmit. Képhiba is lehet – felelte Karst, azután a nézőpont hirtelen megváltozott, mintha a szerkezetet megakasztották volna a lendületében, és ezért forogni kezdett a levegőben.

Karst szitkozódva nyomkodta a gombokat, új utasításokat küldött a drónnak, amelyet mintha valami láthatatlan csapda tartott volna fogva. Azaz csak majdnem láthatatlan. Az eszelősen táncoló és forgó képen Holsten pillanatnyi csillanásokat látott a levegőben.

Nagyon gyorsan történt. Először csak a tér látszott, amelyben a drón már képtelen volt továbbhaladni, azután hatalmas, kézszerű árny fedte be a képet. Egy pillanatra szőrös lábak villantak fel, azután két kampós méregfog jelent meg a látótérben, majd elképesztő gyorsasággal és vadsággal lecsapott. A második támadásnál statikus zajjá verte szét a közvetítést.

Egy ideig senki sem szólalt meg. Néhányan, köztük Holsten is, csak bámulták a halott monitorokat. Vitas mereven állt, a szája sarkában rángatózni kezdett egy izom. Lain mozdult meg először, visszajátszotta az utolsó képsorokat, hogy elemezze őket.

– A drón méretei és kamerabeállításai alapján az a valami legalább egy méter hosszú lehetett – jelentette be reszkető hangon.

– Hát nem egy kibaszott majom volt, annyi szent – nyögött fel Karst.

Mindeközben a zöld világ és a körülötte keringő műhold elveszett az űr sötétjében a Gilgamesh mögött, az általa keltett vegyes érzelmek ott maradtak a bárkahajó alaplegénységével.