6.6. MEGÉRINTETTEM ISTEN ARCÁT

Portia is ki akar menni a többiekkel, de Viola megtiltja neki. Őt a saját kis magánküldetésére tartogatja, és addig úgy kényeztetik, mint valami uralkodónak szánt áldozatot.

Ilyen magasságban az Égi Fészek hangyabolyának már fizikai segítségre van szüksége, hogy megtartsa a gázzsák formáját, és karbantartsa a hajót. Hiába dolgoznak belül, a hideg kezdi elérni a hangyákat. Kicsik, és képtelenek szabályozni a testhőmérsékletüket, a hajó legbelső régióin kívül nem igazán tudnak munkát végezni. Ezért aztán a pókok különleges öltözéket vesznek fel, és kimásznak lebegő járművük külsejére, saját maguk által szőtt és lebontott ajtókon, megjelenő és eltűnő időleges légzsilipeken keresztül járnak ki-be a gondolába. Imbolyogva botladoznak be kettesével-hármasával, amikor egy időre elkészülnek a munkájukkal. Néhányan a társaik hátára kötözve térnek vissza, mert a hideg még a testüket borító selyemrétegek és a hasukon hordott vegyi fűtés ellenére is elérte őket. Portia kényelmetlenül érzi magát, mert nem segíthet, ám tudja, hogy neki még nagyobb megpróbáltatásokat kell majd kiállnia.

Néhányan még mindig kitartanak amellett, hogy minél közelebb kerül valaki a naphoz, annál elviselhetetlenebb hőséget kell kibírnia. Ha feljönnének, nyilvánvalóan kiábrándulnának ebből az elképzelésükből. Idefent a hideg és a ritkás levegő láthatatlan vámpírként szívja el az erőt. Ennek ellenére Portia szívesen csatlakozna társaihoz, hogy térdet térdnek vetve dolgozzanak, és kivegye a részét a feladatokból.

Azért is szívesen dolgozna, hogy elterelje figyelmét az odalent zajló dolgokról. Vagy a fent zajlókról, nézőpont kérdése. A Hírnök hirtelen elcsendesedése hatással van mindannyiukra. A józan ész azt diktálja, hogy a küldetéseik csak érintőlegesen kapcsolódnak egymáshoz – Bianca nagyszerű zsenije mindkettőben szerepet kap –, de akárcsak az emberek, a pókok is hajlamosak kapcsolatokat és mintákat találni mindenben, és könnyen jelentőséget tulajdonítanak véletlen egybeeséseknek. A legénység nyugtalan és kíváncsi, mivel a templomok dicsőségének már leáldozott. Mindenkinél közelebb kerültek a Hírnök lényegének megismeréséhez, és el lettek vágva az általuk ismert világtól – e két dolog együtt pedig különös gondolatokat ébreszt.

Végül Viola már bízik benne, hogy az Égi Fészek képes stabilan siklani a ritka levegőben, és kapcsolatba lép a földi rádióállomásokkal. Az utóbbi évek során elnagyoltan feltérképezett légáramlatok egyre közelebb sodorják őket a krízisponthoz.

Kiadja az utasítást: Portia! Fabian! Menjetek az állomásotokhoz!

Portia tisztelettudóan megkérdőjelezi a parancsot. A tapogatóit mozgatva elmondja, hogy érzése szerint a küldetést egy személy is ugyanolyan könnyen végezheti el, mint kettő. Nem Fabian képességei miatt aggódik, inkább magáért Fabianért. A hímek gyengébbek és törékenyebbek, így a társa védelmében szólal fel.

Viola közli, hogy mindent a terv szerint fognak tenni, és a terv szerint ketten szállnak be az Égi Fészek tetején lévő kisebb járműbe. A Csillagfészek, ahogy elnevezték, még magasabbra juttatja őket, olyan régiókba, amelyek az öntudat kialakulása óta a mítoszok és a képzelet világához tartoznak. Kis, pilóta nélküli eszközök már feljutottak erre a határra. A tudósok mára úgy vélik, elértek világuk legvégső határaira, és ennek megfelelően terveznek. Portiának és Fabiannek ezzel a hittel kell szembeszállnia, és azért mennek ketten, mert ha egyikük elbukik, a másiknak kell befejeznie a küldetést.

Az Égi Fészek hatalmas és erős, elviseli a hektikus időjárást. Emellett a méreteihez képest szinte súlytalan tárgy, fából, selyemből és hidrogénből álló felhő, amelyen a legnehezebb dolog a maroknyi póklegénység és néhány hajtómű. Mindezek ellenére nem elég könnyű. A Csillagfészek még teljesen felfújva is csupán töredéke az Égi Fészek méretének, és arányaiban jóval kisebb súlyt visz magával: a fedélzeten aprócska hangyaboly gondoskodik a létfenntartásról, felszerelték rádióval, ketten vezérlik, és szállít némi rakományt.

Bianca és tudóstársai egyik nagy felfedezése az, hogy az égnek is van határa, amelyet túllépve a levegő egyre fogy. Ahogy az utazó egyre jobban eltávolodik a világától, úgy válik az ég egyre hidegebbé és ellenségesebbé, amíg… Nos, ezzel kapcsolatban még többféle elképzelés él, és rendszeresek a viták. A gondolkodók egy része szerint az ég mégiscsak véget kell érjen valahol, míg mások szerint egyszerűen csak nincs eszközük a további mérésekhez. Egyébként is, a tér egy négyzetkilométerének hány levegőmolekulát kell tartalmaznia ahhoz, hogy még mindig a légkör folytatásának tekintsük?

Portia elindul az öltözőbe, ahol ráadják a védőburkot. Ez most nem csupán egy szigetelő és fűtött selyemborítás, mint az égi tengerészeké, hanem nehéz, különös öltözék, amely az ízületeknél vaskos, hasnál pedig, a légtartályok körül kidudorodik. Még nem fújják fel, egyelőre löttyedten lóg a nőstényen, és meglepően nehéznek tűnik, alig lehet benne mozogni, ellehetetleníti a kommunikációt. A küldetés során csupán a rádiót tudja majd használni a tapogatóival.

Fabian csatlakozik a társához, és őt is felöltöztetik. Bátorítóan odaint Portiának tapogatójával. Azért őt választották a nőstény mellé, mert kiválóan tudnak együttműködni – és részben azért, mert még hímnek is kicsi, csupán feleakkora, mint Portia, súlyra pedig még akkora sincs. A Csillagfészek hosszú útra készül, merthogy a csillagok igencsak messze vannak. – Még a Hírnök sincs közel, annál is magasabban suhan át az égen, ameddig a Csillagfészek feljuthat. A filozófiai vitákat félretéve abban mindenki egyetért, hogy ott már nincs légkör. A Hírnök olyan élőlény, amely a pókok által elképzelhető legellenségesebb, legélettelenebb helyen lakik.

Portia pedig egyfolytában csak a történteken tűnődik: Vajon azért csendesedett el, mert ilyen magasra jutottunk? Vajon pusztán ezzel a cselekedettel összemérjük a lábunkat?

A Csillagfészek legénységi kabinja elképesztően szűkös. A mennyezeten kidudorodnak a beépített rendszerek: a fűtés, a vegyi labor, az adóvevő és egy korlátozott kapacitású, kis létszámú hangyaboly, amely csupán azzal foglalkozik, hogy mindez folyamatosan működjön. Portia és Fabian elhelyezkedik valahogyan, összekuporodnak a korlátozott térben a többszörösen szigetelt falak között.

Még az Égi Fészek gondolájában a rádió lüktetve-remegve közvetítette Viola utasításait, amelyek hosszas ellenőrzésekre utasították Portiát és társát. A Csillagfészekben elhelyezkedve elvégzik ezeket, és Viola összeveti az eredményeket a jelentésekkel a két jármű hangyabolyaitól, amelyek, mint anya és lánya, a rokonságon keresztül kommunikálnak és működnek hatékonyabban, mint ha különböző bolyok lennének.

Viola jelez, hogy elérték a kritikus pillanatot: a légáramlatok mozgásának legjobb becslései alapján ez az a pont, ahol a siker optimális esélyének érdekében a Csillagfészeknek el kell távolodnia az Égi Fészektől. Miközben a rádió elektronikus impulzusokká formálja a szavakat, lehántja róluk a küldő személyiségjegyeit is, így Viola utasításai ijesztően érzelemmentesnek és gyakorlatiasnak tűnnek.

Portia azt válaszolja, hogy Fabiannel együtt készen állnak a leválásra. Viola elkezd mondani valamit, de aztán inkább mégis mozdulatlan marad. Portia sejti, hogy vezetőjük elhagyta a szokásos jókívánságot, amelybe a nemzedékek során beleszövődött a Hírnök neve és jó szándéka. Ilyen érzelgősség nem tűnik helyénvalónak ebben a percben.

Odalent a felszínen tucatnyi megfigyelőállomás veszi a rádióadásokat, és több ezren várják a fejleményeket.

A Csillagfészek úgy kapcsolódik az Égi Fészek gázzsákjának tetejéhez, akár valami jóindulatú parazita. Kétfős legénysége az imént bemászott, elhelyezkedett, elvégezte az ellenőrzéseket, és most az Égi Fészek hangyái óvatosan leválasztják a kisebb járművet. Vékony szálak sokaságát vágják el, hogy a felhajtóerő átvegye az irányítást a Csillagfészek felett, amely medúzaszerű kecsességgel emelkedik el az anyahajótól. Hamar olyan magasságba jut, ahová a robusztus léghajó már képtelen lenne követni. A fenti légáramlatok magukkal ragadják, megtartják, és előre megtervezett mozgásra bírják, amelyet olyan tudósok számítottak ki, akik soha nem bízták volna az életüket erre a szerkezetre.

Portia és Fabian rendszeresen jelent rádión Violának és világuk többi tudósának. Két jelentés között többnyire magukat szórakoztatják. Védőöltözékükben a kommunikációjuk tapogatójelzésekre korlátozódik, de a szűk hely önmagában is lehetetlenné tesz minden kifinomultabb kifejezésmódot. A hideg lassan a szigetelés rétegein keresztül is eléri őket. Már elraktározott levegőt szívnak, ami csak korlátozott mennyiségben áll rendelkezésükre. Mindketten tudják, hogy szigorú menetrend szerint kell teljesíteniük a küldetésüket.

Berendezéseik kémiai jelzőfényei gyors emelkedésről számolnak be. A rádió közvetíti a Csillagfészek helyzetét. Portia egyre sürgetőbb kíváncsiságot érez, amely fajának egyik legfőbb jellemzőjeként mindig felébred, ha valamelyikük az ismeretlennel néz szembe – és ő most ott jár, ahol pók korábban még sohasem. Ez az opportunista kíváncsiság vezetett minden Portiát azóta, hogy az első pöttöm kis vadász megfertőződött a nanovírussal. Portia számára mindig nyílik egy új láthatár, ő mindig új ösvények után kutat.

A Hírnök nagyjából ekkor töri meg a rádió csendjét. Portia rádiója nincs ráhangolva Isten sávjára, de a lenti lármás válasz alapján könnyen kikövetkezteti, mi történt. Ő maga nem beszéli folyékonyan Isten bonyolult és meglehetősen észszerűtlen nyelvét, de a hozzáértők hamar közlik a fordításokat, amelyek a gondolat sebességével terjednek el a bolygón.

Isten bocsánatot kér.

Isten elmagyarázza, hogy korábban félreértett néhány kulcsfontosságú dolgot, de most már sokkal jobban átlátja, mi a helyzet.

Isten szívesen fogadja a kérdéseiket.

A kis, emelkedő buborékba zárva Portia és Fabian izgatottan hallgatózik. Tudják, hogy Bianca és a többiek hevesen vitáznak az ezt követő tennivalókról. Elsődlegesen azt szeretnék eldönteni, hogy milyen kérdéssel kellene kezdeniük a Hírnökkel folytatott kommunikáció új fázisát.

Persze csupán egyetlenegy létfontosságú kérdés létezik. Portia azon tűnődik, hogy Bianca végül hajlandó lesz-e megfontolni a többiek véleményét, vagy egyszerűen csak elküldi a saját kérdését Istennek, hogy ezáltal megakadályozza a többieket ugyanebben. Minden pók nagy kísértésbe eshet, akinek van rádiója.

Bianca végül ezt kérdezi:

Mit jelent az, hogy te ott vagy, és mi itt vagyunk? Van jelentése, vagy csupán véletlenül alakult így? Mert hát mi mást kérdezhetne bárki is Istentől, még ha az valójában csak egy törött, kibernetikus félisten is, mint hogy: Miért vagyunk itt?

Odafent, az elérhetetlen magasságban Avrana Kern felkészül a teljes kitárulkozásra. Olyan kérdést kapott, amelyet sokkal részletesebben meg tud válaszolni, mint ahogy azt a lenti világ bármelyik pókja szeretne. Ő, Avrana Kern doktor, maga a történelem.

Úgy tesz, mintha mély lélegzetet venne, és hirtelen nem is tudja, hogyan kezdjen bele. Mindeddig megelégedett annyival, hogy tudja, de az effajta önbizalomhoz nem feltétlenül tartozik konkrét tudás is. Mindazok az archivált adatok, amelyekre a saját emlékeiként gondol, hozzáférhetetlenek. Amikor a választ keresi, hibaüzenetek ugranak elő. Eltűnt. Az emlékek kincsesládája kiürült. Ő volt az emberiség új korszakának egyetlen szemtanúja, ám elfelejtette, amit látott. Évezredes alvása és évszázados ébrenléte során a használatlan feljegyzéseket felülírták a fontosabb, többször használt adatok.

Tudja, hogy tudja, valójában mégsem tudja. Csak feltételezések hálózata maradt, annak az emléke alapján, hogy valaha emlékezett mindarra, amit már nem képes előhívni. Ha válaszolni akar a bolygónak, akkor azokból a részletekből kell kihámoznia valamit, amelyeket így összefűz. Kitalál valami hihető teremtésmítoszt, amely sokat épít a dogmára, és a lehető legkevesebbet a kényes részletekre.

Ám a pókok tudni akarnak, és valóban a lehető legjobb kérdést tették fel. Talán jobb lett volna, ha technikai adatokat és sorozatszámokat kérdeznek? Nem. Meg kell ismerniük az igazságot, már amennyire el tudja még mondani.

Ezért hát elmondja.

Megkérdezi tőlük, hogy mit gondolnak a fénypontokról az égen. A lenti csillagászok elég felvilágosultak, hogy elképzelhetetlenül távoli tüzeknek nevezzék a csillagokat.

Olyanok, mint a napotok, – mondja Avrana. És az egyik körül volt egy olyan világ, mint a tiétek. Ott is voltak, akik felnéztek a távoli fényekre, és egyre csak azt kutatták, vajon visszanéz-e rájuk valaki a messzeségből. Avrana számára természetes, hogy múlt időben beszél, holott az ő lineáris múltja némileg elüt a pókok időfelfogásától. Számára a Föld már a halott múlt.

Annak a világnak a lakói folyton vitatkoztak, erőszakosak voltak, és sokuk csak arra vágyott, hogy megölje, elnyomja vagy irányítsa a többieket. Sokszor szembeszálltak azokkal, akik jobbá akarták tenni a világot. Ám sokan közülük távolabbra tekintettek. Elutaztak más csillagokhoz és más világokra, és ha olyat találtak, amely kicsit is hasonlított a sajátjukra, akkor a technológiájukkal átalakították, hogy élhető legyen számukra. Néhány ilyen világon letelepedtek, másokon kísérletezni kezdtek. Ezeket a más világokat az élet magvaival hintették be, és készítettek egy katalizátort, amely elősegíti az élet gyorsabb növekedését. Látni akarták, mi lehet mindebből. Látni akarták, ahogy egy másik élet rájuk tekint, és megérti őket.

Valami megmozdul odabent, amiről Avrana azt hiszi, hogy már rég elveszítette. Valami tönkrement mechanizmus, amelyet nagyon régen használt utoljára.

Ám amíg várakoztak, a pusztító és pocsékoló többség háborúba kezdett a helyesen gondolkodók ellen. Tudja, hogy hallgatósága érti a „katalizátor” és a „háború” szavakat, ahogyan az általa használt fogalmak többségét is. És akkor meghaltak. Mind meghaltak. Néhány kivétellel a Föld majdnem teljes lakossága kihalt. Így hát nem jöhettek el, hogy lássák, mi növekedett az újonnan átformált világokon.

Nem mondja ki, de gondolja: Nem láthattak titeket. Titeket, gyermekeim. Nem azok vagytok, akiket létre akartunk hozni, de a kísérletem sikeres volt. Valahol mélyen az a rég nem használt rész ismét megmozdul benne, és tudja, hogy az a tudatából kizárt, húsból és vérből készült rész sírni próbál. Nem bánatában, sokkal inkább büszkeségében és örömében. De legfőképpen büszkeségében.

Apró, elszigetelt járművében Portia hallgatja Isten szavait, és próbálja megemészteni őket, akárcsak a többi pókelme odalent a világán, mind a hallottak lényegét akarják megragadni. Isten szavai továbbra sem mindig érthetők, akárcsak a Hírnök üzenetei, ám egyvalami mindennél világosabb: Isten tényleg próbálja megértetni magát.

Portia felteszi a következő kérdést, pont akkor, amikor Bianca:

Akkor te vagy a teremtőnk? És persze ezzel együtt járnak más kérdések is, mint hogy miért teremtettél?

És a Hírnök válaszol: Az Én akaratomból és annak a másik világnak a technológiája révén lettetek ilyenek, de csupán csak azért, hogy felgyorsítsuk azt az utat, amelyet nélkülem is megtettetek volna, ha van rá időtök és lehetőségetek. Az Enyémek vagytok, ugyanakkor a világegyetemhez is tartoztok, és a saját céljaitokról magatok dönthettek. Az elsődleges célotok a túlélés és a növekedés, és hogy mindig a tudást, a világotok megértését keressétek. Az én népemnek is ezeket a célokat kellett volna szem előtt tartania, és akkor talán nem tűnik el ilyen ostoba módon.

És Portia, amellett, hogy sohasem volt templomba járó típus, úgy érzi, az isteni szavak igazolják mindazt, amit tesz.

Azt, hogy felemelkedik a világa fölé, az élhetetlen régiókba, így tágítva tovább népe tudásának határait.

Az emelkedés gyors, Isten pedig körülményes. Már lassítanak, és a magasságmérő színe arra utal, hogy még a kitartó Csillagfészek, ez a hidrogénfelhő körül feszülő csekély súlyú selyemgubó is eléri a határait előbb-utóbb. Szinte már nincs is körülöttük levegő, így a levegőnél könnyebb gáz körül sincs semmi, aminél könnyebb lehetne. Még mindig messze járnak a világuk körül keringő Hírnöktől; alig harmadát tették meg a fényes szikrához vezető útnak, ám nem juthatnak ennél tovább.

A rakományuk viszont arra rendeltetett, hogy még magasabbra emelkedjen. A kockázatos utazás legkockázatosabb része ennek kiengedése. Portia és Fabian az elsők ezen a világon, akik mesterséges tárgyat állítanak orbitális pályára. A pókok műholdat építettek.

A dupla falú üveggolyóban rádió adó-vevő és két tenyészet is van: az egyik hangyaboly, a másik algatelep. Az alga a tengeri sáskarákoktól származik, és úgy tenyésztették ki, hogy az anyagcseréje megváltoztatásával összhangban képes legyen szabályozni a közvetlen környezetét. Napfényben szaporodik, kitölti a műhold két szárnyát képező selyemtokot. A hangyaboly pedig az algát szabályozza, belőle táplálkozik, és az általa termelt levegőt lélegzi. A műhold egy kis méretű bioszféra, a tervek szerint legfeljebb egy éven át képes fennmaradni, mielőtt a belső egyensúlya felborul. Rádióállomásként működik majd, és a hangyákat utasítani lehet a földről, hogy bizonyos elemzési feladatokat végezzenek el. Pusztán képességeit tekintve a műhold nem számít különlegesnek, de sikeres alkalmazása egy új kor hajnalát jelzi.

Mint a Csillagfészek legsűrűbb anyagú, önmagában álló része, a tervek szerint le kellene választania magát a gondola aljáról. Kémiai meghajtású rakéták hajtják, hogy stabilan orbitális pályára állhasson, a hangyák pedig már ismernek minden számítást, amelynek a segítségével szükség szerint röptében irányíthatják a szerkezetet. Kémiai szakértelmük ellenére a pókok csak korlátozott kapacitással képesek előállítani égésalapú rakétákat, ezért van szükség az egész Égi Fészek/Csillagfészek projektre. Kern és a tudósai ezt nem vették figyelembe, de földtani értelemben a zöld bolygón még meglehetősen fiatal az élet – túl fiatal bármilyen fosszilis üzemanyag kialakulásához. A pókoknak biotechnológiai és mechanikai találékonysággal kell helyettesíteniük a hiányt.

A rakomány nem csatlakozik le.

Portia tompán tudatosítja magában a tényt. Ő és Fabian is csak nagy nehézségek árán viselik el a körülményeket. A hosszú emelkedés a hidegben sokat kivett belőlük. Faji szinten nem hatékony módon elnyelik a meleget; mostanra már farkaséhesek, felemésztették a belső tartalékaikat, és lelassultak a hidegtől. Miután valami elromlott, Portiának el kell hagynia a legénységi kabint, ki kell mennie az egyre ritkuló levegőbe, az egyre nagyobb hidegbe, hogy megnézze, meg lehet-e javítani. Minden pillanatban egyre nagyobb a veszély, mert ha a műhold nem csatlakozik le, még az is lehet, hogy a gondola alatt indítja be a rakétáit. A kabin azonnal elolvadna, azután a hidrogéncellák is belobbannának. Fabian értesíti a földi irányítást a helyzetről, vészhívásával belezavar a Hírnök üzeneteiről folyó, általános rádióvitába. Bianca és a Csillagfészek-projektben közvetlenül részt vevő társai rögtön mozdulatlanná dermednek.

A kommunikáció nehézkes. Fabian újra és újra megismétli az üzenetét, miközben Portia ellenőrzi a védőöltözékét, hogy kimászhasson benne a majdnem űrkörnyezetbe.

A Csillagfészek adója nehezen sugároz el a bolygófelszínig; a környezet ezt a berendezést is megterheli.

Portia odafészkelődik a kijárathoz a gondola alján, és sző egy biztonsági fonalat, amelyet a kabin belsejéhez rögzít. Ezután sző egy második falat is maga köré, mielőtt lezárja a szövőnyílást a ruháján. Kivágja magát a kabinból, bemászik a többrétegű kabinfalba, azután összeköti a rést maga mögött. Az utolsó falnál is elvégzi ugyanezt a procedúrát, hogy kijusson a gyilkos hidegbe.

Az öltözéke azonnal felfújódik, ahogy belső levegőtartaléka a kinti gyér atmoszférára reagálva kitágul, főként a hasa, a szájszerve, a szemei és az ízületei körül, mert ezek azok a testrészek, amelyek a legkönnyebben megsérülhetnek a nyomáscsökkenéstől. Egy gerinceshez képest Portia számos előnnyel bír. Nyitott keringése kevésbé érzékeny az elfagyásra és a nyomáskülönbség miatt kialakuló gázbuborékokra, emellett külső váza jobban bent tartja a testnedveit, mint a bőr. Persze a felfújt öltözék még így is esetlen csoszogássá változtatja a mozgását, és ami még rosszabb: rögtön kezd kimelegedni. Éppen csak képes volt fenntartani a teste normális hőmérsékletét, arra nincs módja, hogy levigye azt. A megterhelő mozgás által generált hőt nincs hová leadnia, mivel csak nagyon kevés levegő van körülötte. Lassan elkezd megfőni a saját páncéljában.

Fájdalmasan mászva, de eléri a műholdat, és a ruhája vizorjaként szolgáló, vékony selyemfilmen keresztül látja, hogy a szerkezetet jég rögzíti a gondolához. Nincs módja rá, hogy kommunikálja a felfedezést, és csak abban reménykedhet, hogy maga a rakomány még működőképes. Zord elszántsággal tördeli a jeget elülső lábaival, de az üveggömb továbbra is ott marad a gondola selyemborításához ragadva. Portia halványan tudatában van, hogy a rakéták bármelyik pillanatban aktiválódhatnak, és hogy tüzük előbb égetné el az egész Csillagfészket, mintsem hogy megolvassza a jeget a leváláshoz. Miközben ez a gondolatmenet lassan előtérbe kúszik a tudatában, máris meglátja a beinduló kémiai reakció első fényfoszlányait.

Ez a dolga. Ezért választották őt. Ő az úttörő, a kockázatvállaló, az a pók, aki képtelen egy helyben kuporogva megvárni, amíg a világ előrébb mozdul. Ő a hős, bár inkább irigylik, mint utánozzák.

Esetlenül belekapaszkodik a műholdba, és végül sikerül lefeszítenie a jégrögzítésről. Hátsó lábait behajlítva megcélozza a hatalmas, tiszta űrt, és felkészül a nagy ugrásra.

Érzi, hogy a védőruha elszakad az egyik hátsó lába körül. A mozdulat már túl sok volt az amúgy is feszes selyemszövetnek. A kikerült lábat megmarkoló hideg szinte jólesik a felhevült póknak, mielőtt kinyújtja lábait, kiugrik a szinte nem is létező levegőbe. A gyenge gravitációtól ívesen lefelé tartva még mindig felfelé céloz, és hat láb görcsös rándulásával ellöki magától a műholdat.

A rakéták ekkor lángolnak fel. Tüzes nyelvük legszéle megégeti Portiát, ahogy pörögve-forogva elröpíti az üveggömböt a szélesre tágult Csillagfészek alól. Nem lehet tudni, hogy a hangyáknak sikerül-e korrigálni a röppályát, és feljutni a kívánt magasságba.

Portia tudatában meglepően racionális gondolat jelenik meg: Kell lennie egyszerűbb módnak is.

Azután zuhanni kezd, és csak zuhan, és bár a lábai ösztönösen úgy mozdulnak, mintha ejtőernyőt szőne velük, valójában nem készít semmit.

A zuhanás egy nagy rántással ér véget nem sokkal a Csillagfészek alatt. A biztonsági fonál állítja meg, de már feleslegesen. A védőruhából kiszállt a levegő, és Portia már túlságosan túlmelegedett ahhoz, hogy megmozduljon, vagy egyáltalán gondolkodni tudjon. Feladja.

Fabian ekkor még javában dolgozik. Odabent a gondolában nagyon keveset érzékelt a kint zajló eseményekből, de Portia biztonsági fonalának rándulása riasztja, ezért követi társát. Ugyanazzal a módszerrel készít magának légzsilipeket, mint korábban Portia vagy az Égi Fészek legénysége, míg végül a saját felfúvódott védőruhájában nehézkesen mozogva sikerül felhúznia a másik pókot. Úgy érzi, ereje utolsó morzsáit kell összeszednie, hogy belökje a nőstényt a kabinba, és miután visszazárta magukat, a méregfogával tépi fel öltözéküket.

A hátán fekszik a gondolában, lábai összeakaszkodnak Portia lábaival. A nőstény mozdulatlan, csak a hasa lüktet erőtlenül.

Fabian valahogy eléri a rádiót, félig értelmes jelentést küld Biancának, és veszi, hogy a műhold sikeresen elindult, de nem érzékeli jelét, hogy őt fogták volna.

Újra próbálkozik, tapogatói remegése miatt a mondandója dadogássá válik, de valahogy sikerül megfogalmaznia: Veszitek? Veszi valaki az adást?

Semmi válasz a földről. Fabian abban sem lehet biztos, hogy a rádió még működik. Elképesztően éhes, és a majdnem-űrséta miatt alig maradt levegőtartalékuk. Utasítja a bolyt a hidrogén kieresztésére, amilyen gyorsan csak biztonságosan lehetséges, de még így is túl hosszú az út lefelé. A két felfedezőnek sem az ereje, sem a levegője nem fog kitartani addig, amíg barátságosabb magasságba ereszkednek.

Azután válasz érkezik: Igen, veszem az adást.

A Hírnök meghallotta. Fabian vallásos áhítatot érez; ő az első hím a pókok történelmében, aki közvetlenül szólhat Istenhez.

Megértem a helyzeteteket, mondja a Hírnök. Sajnálom, de nem tudok segítem.

Fabian elmondja, hogy van egy terve. Gyorsan, de alaposan felvázolja. Közvetítenéd a lentieknek?

Megteszem, ígéri a Hírnök, azután hirtelen, mintha egy emléket idézne fel, beszélni kezd a kis hímhez: Amikor az őseim először jutottak ki az űrbe, ez tőlük is sok áldozatot kívánt. Megérte. A következő kifejezés idegen Fabian számára, és már sohasem fogja megtudni, mit jelent: Kijár nektek a tisztelet.

A hím Portiához fordul, akinek már cseppnyi ereje sem maradt. Csak fekszik a hátán érzéketlenül, csupán a legalapvetőbb reflexei működnek.

Fabian lassú, nehézkes mozgással udvarolni kezd neki. A szűk térben a tánc sem lehet teljes, de tapogatóját a nőstény szemei előtt mozgatja, meg-megérinti őt, mintha párzani akarna. Felébreszti benne az ősi ösztönt, amelyet a civilizáció több évszázados páncélja elfedett ugyan, de sohasem tudott teljesen elnyomni. Nincs ételük, amelytől Portia erőre kaphatna, kivéve… És levegő sincs elég kettejük számára, egy pók viszont még életben maradhat.

Portia méregfoga megremeg, öntudatlanul előrenyúl. Fabian a veszélyes fegyvert nézi, egy pillanatra elbizonytalanodik, azután a küldetéstudat és a társa iránt érzett tisztelet felülkerekedik a félelmén. Portia valószínűleg sohasem fog megbocsátani magának ezért, de csak így maradhat életben.

A kis hím bebújik a lábak közé, megadja magát az ösztönök ölelésének.

Portia csak később, az Égi Fészek fedélzetén tér magához. Kimerültnek, sérültnek, de különös módon felajzottnak érzi magát. Az egyik hátsó lábát teljesen elveszítette, és két ízületet egy másikból is, emellett az egyik másodlagos szemére vak. Viszont él.

Amikor elmondják neki, mit tett Fabian a túléléséért, sokáig nem akarja elhinni. Végül maga a Hírnök segít elfogadnia a történteket.

Maga Portia soha többé nem repül, de nagyon fontos szerepet játszik a további repülések történetében. Az ő tapasztalatai és ötletei alapján dolgozzák ki az orbitális magasság elérésének kifinomultabb és biztonságosabb módjait.

Most, hogy a Hírnök türelemmel és megértéssel fordul gyermekei felé, végre a figyelmeztetését is képes úgy közvetíteni, hogy a lentiek megértsék. A pókok pedig megértik, hogy az istenüket leszámítva sincsenek egyedül az univerzumban, és hogy ez nem jelent jót.