3.2. TŰZ ÉS KARD

Nemzedékek nőttek fel a zöld világon reményben, félelemben, új felfedezések és tévedések sorozata közepette. Lassan a várva várt jövő is régmúlttá vált.

A Nyugati Óceán mellé települt Nagy Fészekből egy másik Portia indult útnak, ezúttal fajtája egy harcosa.

Már rég maga mögött hagyta otthonát, mire megérkezett a pókok egy másik metropoliszába, amelyre Hét Fa néven gondol. Portia megfigyelőként van jelen, és azért, hogy segítséget nyújtson. A körülötte nyüzsgő közösségben mindenki siet, ugrik, fonalakon ereszkedik a dolgára, ám ő csak figyel, szemei egyszerre fogadnak be minden oldalt, és gondolatban zaklatott hangyabolyhoz hasonlítja a látványt. Képes arra a keserű tűnődésre, amelynek során úgy véli, hogy a körülmények lehúzták népét az ellenség szintjére.

Aggodalmat érez, egyre növekvő nyugtalanságot, amitől topogni kezd, és megremegnek a tapogatói. A népe inkább támadáshoz szokott, nem védekezéshez, ám e konfliktus során nem tudták megtartani a helyzeti előnyt. Rögtönöznie kell majd. Nincs tervük arra, ami ezután következik.

Akár bele is halhat, és szeme képes belelátni a kihalás, a nemlét rémületének mélységébe, amely talán minden élőben ott rejlik.

A hírvivők jelzéseket hoznak a fák lombjai között rejtőzködő őröktől, akik a Hét Fát behálózó hídrendszer legmagasabb pontjain helyezkednek el. Rendszeresen küldenek jeleket. A jel időmérés, visszaszámlálás; hogy mennyi idejük van még, mielőtt az ellenség odaér. A fatörzsek és szőtt otthonok között kifeszített üzenőfonalak folyamatosan pengenek, mintha a közösség dühödt beszélgetéssel próbálná megakadályozni elkerülhetetlen pusztulását.

Sem Portia halála, sem Hét Fa pusztulása nem elkerülhetetlen. A közösségnek megvannak a maga védelmezői; ebben az időben, ebben a korban minden póktelepülésen kijelölt harcosok gyakorlatoznak egész életükben csak azért, hogy felkészüljenek az esetleges összecsapásokra, ráadásul Portia sem egyedül érkezett Nagy Fészekből, hanem tucatnyi társával együtt sietett rokonai segítségére. Fából és selyemből készült vértezetet viselnek, és a parittyáik is készenlétben állnak. Ők e világ kis lovagjai, akik százszoros túlerővel néznek szembe.

Portia tudja, hogy meg kéne nyugodnia, de ingerültsége túláradó, nem bírja elfojtani. Külső megerősítésre van szüksége.

A fészek központi fájának magasabb régióiban meg is találja ezt. Széles selyemsátor geometriai mintázatokkal teleszőtt falai feszülnek odafent, a keresztszálakat pontos tervek alapján húzták ki. A sátorban maroknyi fajtárs keresi a felsőbb erők áldását, a bizonyosságot, hogy van valami több is ebben a világban, mint amit az érzékeik közvetítenek; valami Nagyobb Megértés. Annak a megértése, hogy ha minden elvész, akkor mindennek vesznie is kellett.

Portia lekuporodik, és együtt sző a fentiekkel, fonalat húz és csomókat köt, amelyek a számok nyelvén beszélnek, a szent nyelven, amely minden alkalommal újraíródik, amikor egy rokon elmélkedve összehúzza magát, és a meditáció végén felfalja. Portia már ezzel a Megértéssel született, de újra meg is tanulta, fiatalon elvándorolt a Templomba, ahogyan most eljött ide. A matematikai konverziók örökölt Megértése nem ugyanúgy ösztönzi, mint amikor a tanítói vezetik végig a sorozatokon, és lassan felismerésre jut, miszerint a tetszőleges számsorok által leírt dolgok túl vannak a kitaláción; valójában önigazoló és létezésükből adódóan következetes, egyetemes igazságok.

Otthon, Nagy Fészekben egy kristály szól ezeknek az igazságoknak a nyelvén a maga szavakkal ki sem fejezhető módján – a legnagyobb fészkek mindegyike rendelkezik ilyen kristállyal, és a kisebb közösségek tagjai egészen nagy távolságokra vándorolnak el, csak hogy lássák. Portia maga is végignézte már számos alkalommal, ahogy az áldozópap megérinti a kristályt fémpálcájával, megérzi az égből küldött üzenet lüktetését, és a gyülekezet javára eltáncolja a mennyei aritmetikát. Portia is tudja, hogy ilyenkor a Hírnök fent kell legyen az égen, akár láthatóan az éjszaka sötétségében, akár láthatatlanul a nappali fényben.

Itt, Hét Fában nincs kristály, ám a bonyolult üzenet elismétlése annak minden csodálatos belső következetességével együtt mindenkit megnyugtat. Nemcsak Portiát magát, aki képes a társaival együtt megszőni és elemészteni a számokat, de azokat is, akik csak figyelik a rituálét. Így higgadtan tudnak majd szembenézni mindazzal, ami rájuk vár.

Portia népe megoldotta a matematikai rejtélyeket, amelyeket az orbitális pályán keringő műhold – a Hírnök, ahogy elnevezték – küld le újra meg újra. A tételek bizonyításait eleinte csak ismétléssel tanulták meg, azután már valódi megértéssel adják tovább, polgári és vallásos kötelezettségeket alakítanak ki körülöttük. A fajta ösztönös kíváncsiságának köszönhetően a betolakodó jel viszonylag rövid idő alatt felkelti a többség java részének figyelmét. Íme valami, ami egyértelműen onnan, „túlról” érkezik, és ez lenyűgözi őket. Bizonyítja, hogy több van a világban, mint amennyit érzékelnek, és ez a felismerés új irányokba tereli a gondolkodásukat. A matematika szépségei egy csodákkal teliuniverzumot ígérnek, amelyhez ki kell terjeszteniük a tudatukat – ezt az ugrást egyelőre nem képesek megtenni.

Portia újra lekuporodik, sző és kibogoz, sző és csillapítja maró zaklatottságát, helyettesíti azzal a bizonyossággal, hogy a világban van valami több. Bármi történik is aznap, még ha az ellenség fémmel borított csáprágói el is veszejtik, azzal a biztos tudattal hal meg, hogy van valami mélyebb értelem az életben, mint amit az érzékeivel felfog, és amit a terveibe kalkulál, és akkor… ki tudja?

És akkor eljön az a pillanat, amikor el kell fordulnia a Templomtól, hogy felfegyverkezzen.

Portia népének települései jelentős mértékben különböznek egymástól, bár az emberi szem számára egészen kaotikusnak, talán rémálomszerűnek is tűnnének. Hét Fa már több fából áll, mint amennyiről elnevezték. A törzseket fonalak százai kötik össze egymással, és minden fonál előre megtervezett helyen húzódik, meghatározott célt szolgál, legyen az szerkezeti tartás, kommunikáció vagy út biztosítása. A selyemfonalak nagyon jól közvetítik a pókok rezgésbeszédét, amelyet megfeszített csomópontok erősítenek fel, így tiszta időben akár a több kilométeres távolságban lévő települések is képesek szót váltani egymással. A lakóhelyek selyemfonálból szőtt sátrak, amelyeket feszítőfonalak tartanak a tervezett formákban – a többnyire három dimenzióban mozgó faj által „tervezett formák” egészen szokatlanok lennének minden más élőlény számára. A város terei nagy pókhálók, amelyeken a beszélő egész tömegekhez szólhat egyszerre a fonalak megremegtetésével. Középen a víztározó magasodik, a fél várost beborítja az árnyékával; vízszigetelő sűrűségűre szőtt háló fogja fel az esővizet és a csurgást, sőt csöveken és csatornákon keresztül a környékbeli kisebb vízgyűjtőkből is ide ömlik az éltető folyadék.

Hét Fa körül félig-meddig háziasított hangyákkal vágatták vissza az erdőt. Tűztörőnek készült, de hamarosan csatatérré válik.

Portia mászva és ugrálva halad Hét Fa útjain, miközben az őrszemek jelzik az ellenség közeledtét. A település automatizált védelme beindul, megkezdődik az evakuáció, és akik nem harcosnak születtek, összepakolják, amit el tudnak vinni. Az ellátmány mellett azt a néhány dolgot szedik össze, amit nem tudnak könnyen újra elkészíteni, és elhagyják otthonukat. Néhányan tojásokat visznek a hasukra rögzítve, sokakra kölykök kapaszkodnak. Amelyik pici még nem elég értelmes, hogy meglovagoljon egy felnőttet, valószínűleg ott pusztul.

Portia sebesen felhúzza magát az egyik magas őrtoronyba, hogy elnézzen az irtáson túlra, az erdő széle felé. Azon túl, a sűrűben több százezer fős sereg menetel Hét Fa felé, annak a nagy hangyakolóniának egy függetlenedett része, amelytől Portia őse ellopta a kristályt. A több évszázada létező kompozitkolónia napról napra egyre nagyobb részt foglal el a világból.

A közeli erdő tele van csapdákkal. Hálók fogják el a figyelmetlen hangyákat, fonalak ragadnak a lábukra, hogy azután egy-egy meghajlított ág visszarúgásának erejével felrántsa őket a magasba. Árkok és vermek is akadnak erre-arra, de a sok csapda együtt sem lesz elég ahhoz, hogy megállítsa a sereget. Az előrenyomuló részkolónia ugyanúgy törődik a csapdák jelentette veszéllyel, mint bármilyen más veszéllyel: semennyire. Egyszerűen annyit áldoz fel a saját soraiból, amennyivel áttörhet a csapdákon, így gyakorlatilag le sem lassulva és minimális veszteséget szenvedve éri el a célját. Az utóbbi idők során csupán annyi változott, hogy feláldozható felderítők előőrse halad a főoszlop előtt, kifejezetten azzal a céllal, hogy öngyilkosságuk révén semlegesítsék a védműveket.

Portia mozgást lát a fák között. Azok a felderítők közelednek, amelyek túlélték, ahogy a programozásuknak megfelelően egyetlen kaotikus masszaként előrenyomultak. Köztük és Hét Fa között ugyan már csak néhány csapda maradt, viszont más nehézséggel kell szembenézniük. A helyi hangyák azonnal rájuk vetik magukat, vakmerően szúrnak és harapnak, így az erdő szélétől alig néhány méterre hamarosan egymással küzdő rovarok tömege borítja a talajt, érzéketlenül csonkolják ellenfeleiket. Az emberi szem számára megkülönböztethetetlen lenne a két kolónia, de Portia látja az eltéréseket az esetenként ultraibolya spektrumba eső színekben és a mintázatokban. Felkészül a parittyájával.

A nyolclábú védők szilárd lövedékek sorozatával kezdik, egyszerű kavicsokat töltenek be, amelyeket a földről szedtek fel, pusztán méret és súly alapján válogatva. Azokat az ellenséges hangyákat célozzák meg, amelyeknek sikerül kitörniük a küzdőtérről. Minden egyes lövés megfontolt, pontosan kiszámított és halálos. A hangyák képtelenek kitérni vagy reagálni, még csak nem is látják a fák magasában rejtőzködő védőket. Veszteségeik hatalmasak, illetve hatalmasak lennének, ha főseregként érkeztek volna, és nem feláldozható előőrsként.

Az ellenséges felderítők közül néhányan még így is elérik Hét Fa szélét. Csakhogy nagyjából egy méterrel a talaj felett minden fatörzs felfelé és kifelé tartó hálószoknyát kapott, olyan felületet, amelyen a hangyák nem tudják megvetni a lábukat. Másznak és leesnek, másznak és leesnek, kezdetben agyatlan kitartással próbálkoznak újra meg újra. Miután a szagmirigyeikből küldött üzenet megfelelő mértékben koncentrálódott, változtatnak a taktikájukon; egymásra állnak, élő tornyot alkotnak, amely vakon növekszik.

Portia üzenőfonalakon eltopogott hívására a helyiek köré és Nagy Fészekből jött társai köré gyűlnek. Kevésbé felfegyverzettek, tapasztalatlanabbak, és nem értenek a hangyák elleni harchoz. A rohamot Portia és társai vezetik.

Máris rávetik magukat a felderítőkre, és mészárlásba kezdenek. Nagyobbak, gyorsabbak és ügyesebbek a támadóknál. A harapásuk mérgező, bár mérgük leginkább pókok ellen hatásos, ezért mindig a fej és a tor, a tor és a potroh találkozásánál próbálnak beleharapni ellenfeleikbe. Leginkább az számít, hogy jóval intelligensebbek a hangyáknál, ügyesebben manővereznek, könnyebben kitérnek, és jobban rögtönöznek. Dühödten tépik szét a rovarokat és az élő tornyukat, folyamatosan mozgásban maradnak, nem hagyják, hogy a hangyák beléjük kapaszkodjanak.

Portia visszaugrik a fatörzsre, és könnyedén ellenfelei fölé helyezkedik ugyanazon a szoknyán, amelyen a hangyák nem tudtak felmászni. Fejjel lefelé lógva újabb mozgolódást lát a fák között. Megérkezett a fősereg.

Ezek a rovarok nagyobbak, bár még így is kisebbek a pókoknál. Több különböző kasztba tartoznak, amelyek mindegyikének megvan a maga specialitása. Az oszlop elején a rohamosztagosok sietnek Hét Fa felé a felderítők szagnyomát követve. Méretes csáprágóikon fogazott szélű fémpengéket viselnek, és a fejükön páncélt hordanak, amely a torukat is védi. Elsődleges céljuk, hogy lekössék a védők figyelmét, és ha kell, drágán adják az életüket. Amíg ők harcolnak, a náluk veszélyesebb kasztok tagjai közelebb kerülhetnek a fészekhez.

Az ellenség egy része a helyi hangyák bolyának alagútjain keresztül támad, összezavaró szagokat árasztanak, amelyek megtévesztik a helyiek háziasított rovarjait, gazdáik ellen fordítják őket. Ez is egy módja, hogy az óriáskolónia tovább növekedjen. Csak az olyan idegen fajok számára nincs könyörület, mint Portiáé.

A hátramaradt helyi hímek keményen dolgoznak Hét Fában. Néhányan elmenekültek, de az evakuáltak többsége nőstény. A hímek helyettesíthetők, mindig láb alatt vannak, mindig túl sokan vannak. Sokukra ráparancsoltak, hogy halálbüntetés terhe mellett nem hagyhatják el a várost, a végsőkig ki kell tartaniuk. Bár páran elfutottak, a többiek folytatják a munkát, és sorra elvágják a települést a talajjal összekötő fonalakat, hogy megnehezítsék a hangyák feljutását. Mások sűrű zsákokban vizet hordanak a tározóból.

A fősereg első sorai egyre közelebb érnek. A páncélt viselő hangyákat nehezebb megsebezni parittyával, ezért a pókok másféle lőszert vetnek be. Portia népe ért valamennyire a vegyészethez; elvégre egy szagok által is meghatározott világban élnek. Az ő nyelvüknek csupán apró részét képezik a szagok, de rég felismerték, hogy másoknak mennyit számítanak, és mára már számos öröklött Megértés vonatkozik különféle vegyületek, főleg feromonok kikeverésére. A parittyások most kis, folyadékkal töltött selyemgömböket lőnek az előrenyomuló hangyák közé. Az így szétáradó szagok rövid időre elfedik a támadók saját szagát, ami nemcsak a kommunikációtól vágja el a hangyákat, de a faj által alkotott biogépezet működési rendszerétől is megfosztja őket. Az egyének alapösztönei nem tartják egyben a sorokat, az alakzat felbomlik, és egymást sem felismerve egy részük saját társaira támad. Portia legénysége gyorsan cselekszik; kegyetlen mészárlást rendeznek a zűrzavarban.

Már a védők is elszenvednek veszteségeket. A fémmel borított csáprágók lábakat harapnak le, és testeket nyitnak fel. A Nagy Fészekből jöttek selyemből és falapokból álló páncélt viselnek, amelynek részeit szükség esetén ledobhatják vagy megjavíthatják. A támadók főoszlopa pedig csak nyomul előre, bármit tesznek is a védők.

A hímek vízzel locsolják le Hét Fa alsó szintjeit tűzmegelőzés okán, mert tudják, hogy a hangyák hamarosan bevetik fő fegyverüket.

Portia közelében fény lobban, lángok fröccsennek szét, két társát máris tűz emészti. Botladozó fáklyákként tántorognak ide-oda, elvakultan rántanak a halálba mindenkit maguk körül. Akárcsak néhány bogár, a most érkező hangyák is olyan vegyületeket termelnek a hasukban, amelyek összekeveredve gyúlékony elegyet alkotnak. Fullánkjukat előretartva kifröcskölik ezeket az anyagokat. Portia világának légkörében öt százalékkal több az oxigén, mint a Földében annak legtisztább időszakában, és ez éppen elég, hogy a vegyület spontán begyulladjon.

A pókok technológiája javarészt selyemre és fára alapoz, mechanikai energiát megfeszített fonalakban és kezdetleges rugókban tárolnak. A használt kevéske fémet a hangyáktól lopták. A tűznek sohasem vették hasznát.

Portia magasabbra mászik, és ismét előveszi a parittyáját. A lángokat szóró hangyák közelről halálosak, de a lövésekkel szemben tehetetlenek. Csakhogy a rovarok már elfoglalták Hét Fa földszintjét, és bevetik a távolabbra is elérő fegyvereiket.

Portia látja az útjára indított első lövedéket, szeme automatikusan követi a pályáját: a csillogó, kemény, átlátszó és törékeny gömb – mivel az idők során a hangyák az üvegbe is ugyanúgy belebotlottak, akár a fémbe – ívesen elrepül fölötte, valahol mögötte csapódik be. Oldalsó szemével Portia látja a villanást, ahogy a gömbben lévő anyagok összekeveredve felrobbannak.

Odalent, a páncélos rohamosztagosok mögött munkába áll a tüzérség; ezek a hangyák is fémsisakot viselnek, amelyen hátrafelé álló nyúlványt alakítottak ki rugalmas fémből. Ezt a szájszervükkel nyomják le, hogy elrepítsék vele a rárakott lövedéket. Vakon követik a társaik szagnyomait, és rosszul céloznak, de sokan vannak. Bár Hét Fa hímjei sietve oltják a felcsapó lángokat, a tűz gyorsan terjed, elolvasztja a selymet, és megfeketíti a fát.

Hét Fa lángra kap.

Itt a vége. A védőknek menekülniük kell, már aki még képes rá, máskülönben ropogósra sülnek. A vakon leugrókra viszont az ellenség fémborítású csáprágói várnak.

Portia egyre magasabbra mászik, versenyre kelve a lángokkal. A település felső szintjei zsúfoltak; számos civil ragadt ott a csatában részt vevő hímekkel és a harcosokkal. Néhányan elkábulnak a füsttől, és lezuhannak, másoknak nem sikerül lehagynia a mohó tüzet.

Portia felküzdi magát legfelülre, gyorsan letépi magáról páncélja darabjait, és eszeveszetten szőni kezd. Mindig így történik, de legalább fel tudja használni az alatta tomboló tüzet; a felszálló meleg levegő magasabbra emeli a sebtében összetákolt ejtőernyővel, amellyel azután lesiklik majd, hogy távolabb kerüljön a környéket elárasztó hangyáktól.

Egyelőre. Időlegesen. A rovarok ugyanis egyre közelebb jutnak Nagy Fészekhez, amely mögött már az óceán terül el. Ha Portia népe nem tudja legyőzni az agyatlanul menetelő sereget, akkor előbb-utóbb nem marad senki, aki továbbadhatná örökségét az eljövendő nemzedékeknek.