7.1. HADIÁLLAPOT

Az eligazítóban zsúfolódtak össze. Holstennek kicsit déjà vu érzése támadt, de akkoriban ez nem tűnt rossz dolognak. A klasszicista ciklusokból és ismétlésekből felépülő, kicsiny világban élt, és ha elmaradt egy ismétlés, az hanyatlást jelentett.

Néhány lámpa kiégett, és ettől a helyiség sokkal otthonosabbá vált. Mindaz a technológiai csoda, amely lehetővé tette a Gilgamesh létrejöttét, és mindazok a trükkök, amelyeket az Óbirodalom isteneitől loptak, sem volt elég ahhoz, hogy a lámpák világítsanak, vagy sokkal fontosabb munkát adott ahhoz, hogy néhány kiégett LED ne érdekeljen senkit.

Holsten meglepően sok arcot ismert fel. Egyértelműen parancsnoki gyűlésre hívták el; az alaplegénység vette körül, legalábbis ami megmaradt belőle. Ott voltak a tudósok, egy maroknyi műszakis, a parancsnoki és a biztonsági részleg tagjai. Mindazok, akiknek eredetileg működtetniük kellett a hajót, és gondoskodniuk kellett a küldetésük sikeréről. Azok az emberek, akiknek az egész emberi fajt bízták a gondjaira.

Néhány fontos kivétellel. Egyetlen részlegvezetőként – magát Holstent és egyszemélyes részlegét leszámítva – Vitas jelent meg, és szokásos kifejezéstelen arcával igazgatta az álmatag, alig felébredt embereket, valamiféle saját rendszer szerinti sorrendben ültetve le őket. Régi legénységi kezeslábast viselő fiatalok csoportja – Lain örökösei – segítettek neki. Tartozhattak volna azokhoz is, akikre a férfi nem túl régről emlékezett, de az inkább csak neki volt nem túl régen, ezek a fiatalok valójában egy következő generációhoz tartozhattak. Mindenesetre kitartásuk dicséretet érdemelt. Nem váltak kannibálokká, anarchistákká vagy majmokká. Stabilitást sugárzó megjelenésük, még ha csalóka és törékeny stabilitást mutatott is, némi reményre adott okot.

– Mason klasszicista! Hát itt van. – Nehéz lett volna megmondani, hogy a viszontlátás milyen érzést keltett Vitasban. Mindig is jól titkolta az érzelmeit. Öregedett, de nem sokat, és az is jól állt neki. Holsten nem először bocsátkozott olyan bizarr eszmefuttatásokba, hogy a tudományos főnök talán nem is ember, hanem valamiféle öntudattal felvértezett gép, amely az orvosi részleg fejeként könnyen eltitkolhatja kilétét.

Bár a férfi elég sok őrültséget látott már, amióta felszállt a Gilgamesh fedélzetére, ez már túl sok lett volna. A mesterséges intelligenciák még az Óbirodalomban is… hacsak nem származott eleve az Óbirodalomból, egy tízezer éves, anakronisztikus gépezet fúziós meghajtással, és megfelelő karbantartás esetén örök élettel.

Bár gondolatai elkóboroltak, ösztönösen viszonozta a kézfogást, kissé meg is rángatta az emberi meleget árasztó végtagot. Szeretett volna bízni a saját érzékeiben. A tudós észrevette a különös mozdulatot, és cinikusan megemelte a szemöldökét.

– Igen, valóban én vagyok az – jegyezte meg. – Tudom, lenyűgöző. Tudja, hogyan kell lőni?

– Meglehetősen kétlem – hebegte Holsten. – Hogy mi van?

– A parancsnok kért meg rá, hogy mindenkitől kérdezzem meg. Az ön esetében sejtettem a választ.

A klasszicista ismét lemerevedett a döbbenettől. A parancsnok…

Vitas láthatóan jól szórakozott rajta a maga száraz módján, hagyta kicsit főni a saját levében, mielőtt megmagyarázta:

– A jelenlegi parancsnok Lem Karst. Gondoltam, szólok.

– Karst? – Holsten úgy érezte, ő sem sokkal jobb, mint Guyen volt. – Mennyire rossz a helyzet, hogy Karst adhatja a parancsokat a hajón?

A megjegyzés különféle pillantásokat váltott ki az alaplegénység tagjaiból, néhány összevonták a szemöldöküket, mások láthatóan osztották, a véleményét – még az egyik biztonságis is. Ez is azon ritka pillanatok egyikének bizonyult, amikor a klasszicista szívesebben maradt volna kisebbségben.

– Hamarosan belépünk a Kern-rendszerbe. – Vitas az egybegyűltek felé fordult. Egy mögötte lévő konzolhoz lépett, és intett Holstennek hogy üljön le. – Nem azért, hogy túlzottan hangsúlyozzam, de ha orbitális pályára állunk a zöld bolygó körül, a Gilgamesh vándorlása véget ér. – A szinte költői fordulat egészen szokatlannak hatott a beszédében is többnyire hatékonyságra törekvő nőtől. – Lain kis törzsközössége egészen figyelemreméltó munkát végzett, és sikerült egyben tartaniuk a hajót, de ez a szó szoros értelmében csak kármentés volt. A károsodások állnak nyerésre. Mostanra már szép számú hajónszületett utazik velünk mivel a hibernálótartályok nagy része javíthatatlanul tönkrement. Innen már senki sem indul újabb csillagközi sétára.

– Ami azt jelenti, hogy…?

– Igen, Mason. Ez azt jelenti, hogy csak egy hely maradt az egész világegyetemben, ahová még eljuthatunk. – Vitas kiszámított, pontos és rövid mosollyal fordult vissza. – Ráadásul az Óbirodalommal kell megküzdenünk érte.

– Mintha egyenesen várná a dolgot. – Holsten bírálóan viszonozta a tudós pillantását.

– Hosszú-hosszú terv célja volt ez, Mason. Évszázadokig tartott a kivitelezése. Fajunk történelmének leghosszabb játszmájában vagyunk, rendezgetjük a lapjainkat, miközben fogalmunk sincs, hogy az a Kern-műhold mit fog húzni ellenünk. A parancsnokkal kapcsolatban viszont igaza volt, Mason. Legalábbis bizonyos értelemben. Ő már nincs köztünk, hogy láthassa a végeredményt, de ez még mindig Guyen terve. Azóta Guyen tervét hajijuk végre, hogy először megpillanthattuk a zöld bolygót.

– Guyenét? – visszhangozta Holsten, bár a szó üresnek hatott.

– Volt egy látomása, amelyet végig követett – magyarázta Vitas. – A végén belerokkant ugyan, de ez nem meglepő, ha sorra vesszük mindazt, amin keresztülment. Az emberi faj sokat köszönhet neki.

Holsten felhúzott szemöldökkel meredt a nőre. Még nagyon is jól emlékezett rá, hogy a tudósok vezetője holmi hobbikísérletként kezelte a parancsnok katasztrofális elmefeltöltését. Végül mormolt valamit válaszul, de Vitas reakciójából ítélve a gondolatai kiülhettek a vonásaira.

– Karst és a Törzsből néhányan kialakítottak egyfajta parancsnoki központot a kommunikációs szobában – mondta a tudós a szokásosnál is ridegebben. – Maga is az alaplegénység része, Mason, úgyhogy szükség lesz ott a jelenlétére. Alpash!

Az egyik fiatal műszakis lépett oda a klasszicistához.

– Ő itt Alpash. Hajónszületett – mutatta be Vitas, mintha csak valami kedvező eredményt hozó hibáról beszélne egy újabb kísérletben. – Alpash! Kérlek, kísérd fel Masont és az alaplegénység többi tagját a parancsnokhoz! – Úgy beszélt a fiatal férfihoz, mintha az nem is ember, hanem valami háziállat vagy robot lenne.

Alpash fáradtan odabiccentett Holstennek. Ha Vitast kapta példaként az alaplegénységből, akkor nem számíthatott túl jó modorra. Egyfajta rejtett nyugtalansággal várta, hogy a nemrég felébresztett műszakisok, biztonságiak és a többiek köré gyűljenek. Némileg Guyen szektásaira emlékeztetett, és Holsten eltűnődött rajta, hogy vajon miféle legendák terjedhettek el a hajónszületettek között az alaplegénységről.

Odaát a komszobában Karst meglepően ugyanolyannak látszott, mint legutóbb. A nagydarab biztonsági főnöknek volt ideje némi borostát növeszteni az állára, pedig láthatóan nem sokat volt ébren, amióta Holsten utoljára látta. Egyáltalán nem öregedett.

Vigyorogva fogadta az alaplegénység túlélőit, a gesztus mögött egyszerre rejlett öröm és feszültség.

– Jöjjenek csak be, és találjanak maguknak ülőhelyet! Vagy álljanak, ahogy jobban tetszik! Vitas! Hall engem?

– Hallom – válaszolta a tudós egy láthatatlan hangszóróból. – Tovább felügyelem a kicsomagolást, de figyelek.

Karst vágott egy grimaszt, majd vállat vont.

– Jó – nyugtázta nemes egyszerűséggel, és a többiek felé fordult. Amikor Holstenre pillantott, nem volt a tekintetében semmiféle ellenszenv, holott a klasszicista erre számított. Annak sem maradt nyoma, hogy a biztonsági főnök valójában sohasem foglalkozott igazán Holsten Masonnel, mivel a tettek embereként úgy vélte, nem lehet haszna a szavak emberéből. Ehelyett csak a vigyora ment összébb, őszintébb mosollyá változott. Úgy pillantott a klasszicistára, mint cinkosára, akivel kemény dolgokat élt át. Olyan emberek bajtársiassága ült a vonásain, akik kezdettől fogva együtt küzdötték végig a csatákat, és harcra készen várják a következő összecsapást.

– Harcolni fogunk – kezdte a biztonsági főnökből lett parancsnok. – Alapvetően csak egy jó lehetőségünk lesz. Mindenki tudja, mi a tét, vagy legalábbis tudniuk kellene. Van odakint egy műhold, amely egyetlen szempillantás alatt kettévághatja a Gilt,ha lehetőséget adunk rá. Na mármost, felraktunk valamiféle diffúziós pajzsot, még amikor leraboltuk azt a terraformáló állomást. Van a változtatásokról egy szép kis összegzés a gépekben, akik akkor nem voltak ébren, olvassák el. Megerősítettük a számítógépes rendszereket is, hogy az a ribanc, szóval a műhold ne tudja csak úgy kikapcsolni őket vagy kinyitni a légzsilipeket, meg ilyesmi. Mindenféle megelőző lépéseket tettünk, de szerintem szemtől szemben így is elintézhet. – A végét ismét vigyorogva mondta.

– Viszont csináltattam néhány drónt a műhelyekben. Azoknak is levédtük a rendszereit, és lézerek is vannak rajtuk, amelyekkel szerintem le lehet lőni azt a műholdat. Alapjában véve ez a terv. A legjobb védekezés a támadás, ugyebár. Ahogy közeledünk az orbitális pályához, kiégetjük azt a szarházit, és reménykedünk benne, hogy ennyi elég. Máskülönben a Gil elülső meteorágyúját kell használnunk, de akkor a műhold visszalőhet. – Egy másodpercre elhallgatott, azután még hozzátette: – Akkor most biztos azon tűnődnek, hogy mi a francnak kellenek maguk. Jól gondolom?

Holsten megköszörülte a torkát.

– Nos, Vitas megkérdezte, hogy tudok-e lőni. Nem vagyok túl nagy taktikus, de ha oda jutunk, hogy kézifegyvereket kell használnunk a műhold ellen, akkor máris veszítettünk.

– Ja, hát igen, kicsit előre terveztem – válaszolta Karst nevetve. – Úgy vélem, hogy mi győzünk, mert ha nem, akkor eleve nincs értelme tervezni. Szóval tételezzük fel, hogy sikerül kiégetnünk. És utána?

– A bolygó – mondta valaki. Mormolás futott végig az egybegyűlteken, reményteli és rémült egyszerre.

Karst elkomorodva bólintott.

– Hát igen, a többség még nem látta, de nekem elhihetik, hogy nem lesz könnyű megtelepedni rajta. Legalábbis kezdetben. Ugye, Mason?

Holsten meglepetten bámult a biztonsági főnökre. Nem számított rá, hogy bárki is kikéri a véleményét. Végül is, csak ő és én jártunk a bolygón.

– Igaz – értett egyet.

– Itt jönnek képbe a kézifegyverek, mármint annak, aki képes lealacsonyodni hozzánk, és használni őket. – Karst vigyora visszatért, szélesebben, mint valaha. – Alapjában véve a bolygó tele van mindenféle bestiákkal. Pókok, bogarak, mindenféle szar. Szóval miközben bázist építünk, ezeket is meg kell égetni egy kicsit. Erdőirtás, a vadak távol tartása, és mindent kinyírunk, ami furán néz ránk. Jó szórakozás lesz. De tényleg, azóta várok erre, hogy először a fedélzetre léptem. Kemény munka lesz, és senki sem húzhatja ki magát alóla. Ne feledjék, emberek! Mi vagyunk az alaplegénység! Mi és a műszakisok új vezetősége, mint Al. Az új kolónia kialakítása a mi felelősségünk, nekünk kell működőképessé tennünk. Mindenki tőlünk függ. És amikor azt mondom, hogy mindenki, akkor tényleg mindenkire gondolok. A Gilgamesht is beleértve.

Tapsolt egyet, mintha a saját beszéde fellelkesítette volna.

– Biztonságiak! Bárkinél is van az adatpad az újoncok listájával, szedje össze és fegyverezze fel őket! Tanítsátok meg nekik, hogy a puska melyik végét merre kell tartani! Elvégre előbb-utóbb mindenki részt vesz majd a bogárvadászatban.

Holsten feltételezte, hogy a többiek mind ostoba módon igennel válaszoltak, amikor Vitas megkérdezte, hogy tudnak-e lőni.

– Törzs! – Karst itt egy pillanatra mintha elveszítette volna az iménti lendületét. Azután így folytatta: – Nektek nem mondom meg, mit csináljatok, úgyis jobban tudjátok, mint én. Elég régóta benne vagytok már. Alpash! Te maradj a közelemben! Kellesz összekötőnek.

Úgy tűnt, a „Törzs” a műszakisokra vonatkozott, vagy inkább a leszármazottaikra, akik egyben tartották a hajót. Az a néhány régi arc, aki még az alaplegénységhez tartozott, gyorsan szétszéledt. Amúgy is látszott rajtuk, hogy unalmasnak és feleslegesnek tartják az egész eligazítást – ennek ellenére jól viselkedtek, mint a gyerekek a misén.

– Oké. Mason… Harlen?

– Holsten.

– Oké – válaszolta Karst mindenféle megbánás nélkül. – Neked valami különleges feladat kellene, ugye? Tudod mit? Végezd a dolgod, ahogy szoktad! Mindenféle szarság jön majd a műholdról, és te vagy az egyetlen, aki érti, mit mond.

– Nekünk sugároz?

– Persze. Vagy lehet. Alpash?

– Lehet, hogy nem – válaszolta a fiatal műszakis.

– Mindegy! Mutasd meg Masonnek, hol csatlakozhat rá a cuccra! Te meg, Mason, ha ki tudsz hámozni bármit is a dologból, akkor szólj! Szerintem egyszerűen csak megőrült.

– Mármint még jobban? – Bár Holsten nem viccnek szánta, az új parancsnok felnevetett.

– Egy hajóban evezünk, mi? – jegyezte meg szinte szeretettel a hangjában, miközben körbepillantott a helyiség ütött-kopott falain. – Mind ugyanabban a jó öreg hajóban. – Karst álarca lecsúszott, látni engedte a stressztől elmélyült ráncokat és a lelke nehéz munkával egyben tartott szilánkjait. A biztonsági főnök mindig is parancsokat követett, erre most ő lett a parancsnok, az emberi faj utolsó tábornoka, aki ismeretlen esélyekkel indul a lehető legnagyobb téttel bíró csatába. A kissé összefüggéstelen eligazítás is azt mutatta, hogy Karst csak erőlködve képes megőrizni a tartását. Mindenesetre minden várakozás ellenére sikerült neki, látszólag felnőtt a feladatához.

De az is lehet, hogy részegen állt neki az egésznek. Holsten nem adott hangot a gyanújának.

Alpash odavezette az egyik konzolhoz, miközben még mindig úgy nézett rájuk, mintha ő, Karst és az egész hősi legendából előlépett alaplegénység élőben valahogy csalódást okozott volna számára. Holsten némi szakmai kíváncsisággal tűnődött el rajta, vajon miféle mítoszok születhettek a Törzsben, amelyeket a gyerekeknek meséltek róluk, mint valami istenekről, csalókról és szörnyetegekről. Fogalma sem volt, hány generáció nőtt fel, amióta utoljára kapcsolatba került bárkivel is, aki nem a Gilgameshen született, amióta…

Majdnem rákérdezett, de beugrott egy emlék, és inkább nem kérdezett rá, legalábbis egyelőre. Lain jutott eszébe, aki valószínűleg már rég meghalt. Holsten gondolatai közül előretolakodott a kérdés: a nő vajon tényleg végig gondoskodott-e róla? Odament-e néha a hibernálótartályhoz, hogy az átlátszó fedélen keresztül figyelje alvó hercegét, akinek nem engedte meg, hogy visszatérjen hozzá?

Alpash idegesen köhintett egyet. Megérezhette a klasszicista hirtelen hangulatváltozását.

Holsten megpróbált biztatóan rámosolyogni.

– Mutassa azokat a felvételeket!

Alpash aggódó homlokráncolással fordult oda a konzolhoz. A gép elég ütött-kopottnak tűnt, mintha már többször is szétszedték és összerakták volna. Az oldalára valami jelet és egy graffitit festettek, amelyből az utóbbi tűnt újabbnak. Holstennek néznie kellett egy ideig, mielőtt ki tudta volna olvasni a szavakat:

Ne nyisd ki! Nincs benne olyan alkatrész, amit használhatnál.

A férfi felnevetett, mert úgy érezte, hogy ez is olyan belsős vicc lehet, amit a műszakisok már az ő idejében is tökélyre fejlesztettek. Viszont Alpash arcán nyoma sem látszott annak, hogy bármi humorosat vélne felfedezni a feliratban. Sőt, mintha ez afféle szlogen vagy szent szimbólum lett volna a Törzs számára. Holstent hirtelen ismét megszállta az iménti keserűség. Úgy érezte magát, ahogy talán Karst is. Az elveszett múlt egy kis darabjaként élt még, és próbálta elérni a majdnem elveszett jövőt.

– Már elég sokat fogtunk – mondta Alpash, az üzenetekre értve. – Viszonylag folyamatosan jönnek, több különböző frekvencián. Semmit sem értünk belőlük. Nem tudom, ki ez az Avrana Kern, de a parancsnoknak igaza lehet. Elég őrültnek hangzik. Mintha a bolygó saját magával beszélgetne.

– A bolygó? – ismételte meg Holsten csodálkozva.

– Amennyire ki tudtuk deríteni, a jelek nem közvetlenül a műholdról jönnek. – Most, hogy Alpash többet beszélt, Holsten ismeretlen hangsúlyozást vélt kihallani a szavaiból. Érzett benne egy kicsit Lainből, egy kicsit a Gilgamesh automatizált rendszereiből, és egy kicsit még valami újból is. Úgy tűnt, kialakult egyfajta hajónszületett-tájszólás.

Alpash előhívott az egyik monitoron egy számtáblát, amely láthatóan valamilyen tanító célzattal készült.

– Itt látszik, hogy mit sikerült kideríteni az üzenetekről – magyarázta a fiú. Holsten hozzá volt szokva a Gilgamesh adatformázásához, amelyet kis szellemi energiabefektetéssel egy laikus is megértett, ám a Törzs láthatóan nem érezte szükségét, hogy egyszerűsítsen. A klasszicista értetlen tekintetét látva a műszakis folytatta: – Arra tippelünk, hogy ezek az üzenetek a bolygóra irányulnak, akárcsak az eredeti, számsorozatokat tartalmazó üzenet, és mi a visszatükröződésüket kaptuk el. Merthogy egyértelműen a bolygóról jönnek.

– Dolgozott már ezen klasszicista a rakományból? Biztosan van néhány diák vagy…

Alpash nagyon elkomolyodott.

– Attól tartok, nincs. Átnéztük az egész jegyzéket, és már induláskor is kevesen voltak. Maga az utolsó.

Holsten hosszasan meredt a fiúra, közben gondolatban számba vette a hallottak következményeit. Eszébe jutott a földi élet hosszú-hosszú története a bukás előtti időkben, még mielőtt jég borította el a bolygót. A történészek csupán részleteket tudtak összerakni abból a korból, azokról az ősökről, akiket az új társadalom folyton utánozni próbált. Ezeknek a szegényes feljegyzéseknek az összessége, a belőlük eredeztethető tudás szűkült le egyetlen elmére, mindarra, amit egyetlen vénember feje még meg bírt tartani belőle. A történelem… És mi lesz, ha… amikor meghalok? Valahogy nem tudta beleélni magát, hogy Karst új édenkertjében majd lesz alkalma történelmet tanítani a túlélőknek.

Megborzongott – nem a halandóság természetes emberi döbbenetétől, hanem mert úgy érezte, roppant nagy és láthatatlan, örökre elveszett és nem helyettesíthető dolgok hullanak a feledés feneketlen kútjába. Komoran fordult az üzenetekhez, amelyeket Alpash időközben lekért a könyvtárból.

Némi munka után Holsten már értette a numerikus képernyőt. A táblázat nagyon sok felvételt mutatott, amelyek feltehetőleg csupán a teljes rádióforgalom töredékét jelentették. Miféle játékba kezdett Kern? Lehet, hogy végül teljesen megőrült? Megnyitotta az egyik felvételt, de még csak nem is hasonlított azokhoz, amelyekre korábbról emlékezett. Mégis… Holsten érezte, hogy tudósagyának rég nem használt részei mozdulnak meg és kelnek új életre. Kezdte felfedezni az összetevőket és az ismétlődő mintákat. Lefuttatott mindenféle analízist és modellezést, amelyet a konzol lehetővé tett. Az üzenet nem véletlenszerű statikus zörejt tartalmazott, és nem is Kern/Eliza óbirodalmi szavaiból épült fel. A klasszicista azon gondolkodott, hogy lehet-e kódolva a rádiójel.

– Van egy másik fajta is – folytatta Alpash. – A többség ilyen, de néhány különbözik ettől. Itt van az egyik.

Holsten meghallgatta a kiválasztott felvételt, amely lüktető ritmusra hasonlított, de valahogy közelebb állt ahhoz, amit üzenetnek nevezett volna.

– Csak ennyi? – kérdezte. – Semmi segélyhívás? Vagy újabb számsorozatok?

– Ennyi – erősítette meg a fiú. – de ebből annyi van, amennyit csak akar.

– Mennyi időnk van még, mielőtt… mielőtt elkezdődnek a dolgok?

– Legalább harminc óra.

Holsten aprót bólintott.

– Kaphatok valamit enni?

– Persze.

– Akkor hagyd itt ezt nekem, és kiderül, hogy találok-e benne valamit Karstnak. – Alpash máris indult, és Holsten majdnem megállította, hogy feltegye neki azt a lehetetlen kérdést, amit a történészek sohasem kérdezhetnek meg, már csak a tudományuk múltbelisége miatt sem: Milyen lehet a bőrödben lenni? Senki sem képes eléggé kilépni a saját személyéből ahhoz, hogy teljes választ kapjon erre a kérdésre.

Kapott némi segítséget a Törzstől, így sikerült előkotorni a korábban készített segédprogramjai némelyikét a Gilgamesh rendszereinek mélyéről. Ezek között remélte megtalálni azt, amelyik képes kibontani valamiféle üzenetet a rádióadásokból. Megkapta, amit kért, és magára hagyták a munkájával. Volt egy olyan érzése, hogy hajószerte nemrég felébresztett emberek és hajónszületettek sokasága várja félelemmel vegyes izgalommal ezt a pillanatot, amelyre egyesek nemzedékek óta, mások több ezer éve készültek. Örült, hogy ő maga nem érzi ezt. A széthulló idők végezete felé Holsten Mason, a klasszicista örült, hogy egy hiábavaló jelentést kell keresgélnie valami értelmetlen rádiójelben. Ő nem Karst volt, és nem is Alpash, vagy bárki a fajtájukból. Öreg vagyok én már ehhez. Többféle értelemben is. Megöregedett ugyan, de még elég életerősnek érezte magát ahhoz, hogy akár a bárkát is túlélje. Legalábbis ahogy egyelőre álltak a dolgok.

Rájött, hogy az üzenetek többségéből semmit sem tud kihámozni. A jel általában véve gyenge volt, gyaníthatóan a bolygóról küldték, és csak úgy szétsugározták az űrben.

Vagy inkább visszapattant a bolygóról. Nem küldték. Persze hogy nem küldhették onnan. Holsten lehunyta a szemét, próbálta elűzni kellemetlen megérzését. De bárhonnan eredtek is a rádiójelek, semmihez sem hasonlítottak eléggé annyira, hogy még az üzenet jellegük is megkérdőjeleződjön – hiába tűntek úgy, mintha kódolták volna őket. Csak a belső szerkezetük nem hagyta, hogy bárki természetes interferenciának vagy fehér zajnak higgye őket.

A másik fajta rádiójel erősebb volt, és a Törzs által végzett elemzés szerint kifejezetten a Gilgamesh beérkezési pályája felé sugározták, mintha Kern a bolygót használta volna hangszórónak, hogy értelmetlenül hadováljon az érkezőknek. Vagy a bolygó kiabált nekik.

Vagy a bolygó kiabált?

Holsten megdörgölte a szemét. Túl sokat dolgozott egyhuzamban. Kezdett elemelkedni az észszerűség talajáról.

Ezek az utóbbi rádióadások… Eleinte ezek is értelmetlennek tűntek, de összevetette őket a műhold régebbi üzeneteivel, azután azokhoz hasonlóan ezeket is különféle módokon próbálta visszafejteni. Addig küzdött velük, míg végül az egyik módszerrel előbújt valami szövegféle a statikus zörej mögül. Szavakat hallott, vagy csak saját magát is sikerült átvernie, és azt hitte, hogy birodalmi C-szavakat hall, a történelem ködéből előbukkanó szavakat, egy halott nyelv új életre kelt és mutálódott szavait.

Alpash tájszólása jutott eszébe. Ezek a rádióüzenetek arra hasonlítottak, mintha valaki az ősi nyelv barbár változatát próbálta volna beszélni, és ugyanúgy kódolta, ahogy Kern kódolta a saját üzeneteit. A visszafejtés a birodalmi C eltorzult, leépült változatát adta eredményül.

Történészhez illő munka volt végigböngészni a változásokat. Holsten majdnem teljesen megfeledkezett az emberiség maradékának helyzetéről, és úgy tett, mintha egy nagyon fontos, mindenkit lenyűgöző felfedezés előtt állna. Mi van, ha mindez nem csak egy döglődő számítógép őrült zagyválása? Mi van, ha ez jelent is valamit? Viszont ha Kern próbált beszélni hozzájuk, akkor egyértelműen elveszítette a lénye egy részét, valamit abból a gépből/személyiségből, amelynek nem esett nehezére megértetni magát.

És akkor mit akarhat mondani?

Minél többet hallgatta a kódolásból a legtisztábban kibontott szavakat – azokból az üzenetekből, amelyeket egyenesen a Gilgamesh felé küldtek, annál inkább úgy érezte, mintha valaki őhozzá próbált volna szólni több millió kilométer távolságból, és egy ennél is nagyobb fogalmi szakadékon túlról. Ha akarta, még arra is rá tudta venni magát, hogy az elcsípett szavakból összeállítson egy értelmes üzenetre emlékeztető szöveget.

Ne jöjjenek ide! Nem akarunk harcolni. Menjenek vissza!

Holsten összevont szemöldökkel meredt az üzenetre. Csak képzelem? Egyik szó sem volt ennyire tisztán érthető, mert az üzenet eleve rossz minőségben érkezett, ráadásul nem illett Kern korábbi viselkedéséhez. De minél többet nézte és hallgatta, Holsten annál biztosabb volt benne, hogy ezt az üzenetet kapták, és kifejezetten nekik szánták. Ismét elküldték őket, ám ezúttal mintha tucatnyi különböző hangon tették volna. Még a megfejthetetlen részekből is sikerült kihámoznia egy-egy szót. Hagyjanak. Béke. Magunk. Halál.

A klasszicista elgondolkodott rajta, mit mondjon Karstnak.

Végül aludt rá egy rövidet, és amikor visszacsoszogott, a parancsnokot a komszobában találta.

– Láttam a fordítást. Jól megdolgoztál vele, mi? – kérdezte Karst vigyorogva. – Már órákkal ezelőtt elindítottam a drónokat. Úgy számolom, hogy még két óra, és elvégzik a dolgukat. Ha el lehet egyáltalán.

– Megégetik Kernt?

– Kibaszottul – vágta rá a parancsnok. A stílus ellenére kifejezetten kétségbeesetten meredt a körülötte lévő monitorokra. Állandó vigyorgása is csak az álarca része volt. – Gyere, mondd el, mi bánt!

– Azt hiszem, az üzenetek egy részét kifejezetten nekünk szánták. Legalábbis az észszerűség határáig biztos vagyok benne.

– Az észszerűség határáig? Kibaszott tudósok – jegyezte meg Karst nevetve, de inkább jóindulatúan, mintsem megvetően. – Szóval akkor Kern visszament babába, és most gügyögéssel bombáz? Szépen kéri, hogy menjünk el?

– Nem sikerült mindent lefordítanom, de az értelmes részek egészen következetesen követik ezt a tematikát – igazolta Holsten. Ami azt illeti, nem igazán volt elégedett a saját erőfeszítéseivel, mert pályafutása feltehetőleg utolsó szakmai kihívása során kezdő szintű hibákat követett el, és nem is járt sikerrel. Az üzenetekhez nagy mennyiségű referenciaanyagot használhatott fel, és folyamatosan úgy érezte, hogy mindjárt sikerül a nagy áttörés, amely kristálytisztává varázsolja számára a rádióadásokat. Csakhogy az áttörés nem jött el, és nem maradt rá ideje, hogy folytassa a munkát. Úgy érezte, hogy a többséghez hasonlóan ő is túlságosan ragaszkodott az Óbirodalom módszereihez. Vajon mit találhatott volna, ha nyitottakban áll az üzenetekhez, és nem csak megpróbálja belekényszeríteni őket Kern korábbi adásainak formájába?

– Az a ribanc megbaszhatja – foglalta össze Karst a véleményét. – Nem megyünk sehová. Erre nincs már lehetőségünk. Ide jutottunk, de nem baj, mert végig ide tartottunk. Igazam van?

– Igen – válaszolta Holsten minden meggyőződés nélkül. – Kapunk valamit a drónoktól?

– Nem akartam, hogy bármit is sugározzanak, amíg nem kerülnek elég közel, hogy dolgozni kezdjenek. Még jól emlékszem, mire képes az a rohadék Kern. Te nem voltál ott, de egy szempillantás alatt átvette az irányítást az egész űrkompunk felett. Ott lebegtünk a semmi közepén, és csak a létfenntartó berendezéseket hagyta bekapcsolva. Ez volt a tárgyalási pozíciója. Nem volt vicces, nekem elhiheted.

– És hagyta, hogy lejöjjetek értünk – jegyezte meg Holsten. Azt hitte, hogy Karst majd haragosan felcsattan, elpuhultnak és gyengének nevezi majd, ám a parancsnok elgondolkodó arcot vágott.

– Igen – felelte némi hallgatást követően. – Pedig azt hittem, esélytelen lesz a dolog… Mindegy. Most biztos senkit sem fog leengedni a bolygójára. Azt már többször is megpróbáltuk. Ott ül, magáénak nyilvánítja az emberi faj utolsó esélyét a túlélésre, és hagyná, hogy itt dögöljünk meg a semmi közepén.

Holsten bólintott, de alig figyelt oda. A fejében egyre csak a zöld bolygó járt, ahogy suttogva távozásra kéri őket.

– És a hajóról üzenhetek? – kérdezte. – Nem is tudom… talán eltereli a figyelmét a drónokról.

– Nem. Teljes rádiócsendet rendeltem el. Ha olyan hülye, hogy még nem látta, hogy jövünk, akkor nem akarom, hogy felhívd ránk a figyelmét.

Karst nem tudott nyugton maradni. Jelentést kért a biztonsági részleg kisfőnökeitől, azután a Törzs vezetőitől is. Járkálni kezdett a viszonylag kis helyiségben, próbált passzív adatokat szerezni a drónokról anélkül, hogy felkeltené Kern figyelmét.

– Tényleg azt hiszed, hogy nem látja, közelednek hozzá? – kérdezte Holsten némi idő elteltével.

– Ki tudja? Az a ribanc már öreg. Nagyon öreg. Még nálunk is sokkal öregebb, és lehet, hogy már előtte is őrült volt. Lehet, hogy most már totál őrült. Nem adok neki többet, csak amennyit muszáj. Csak egy lövésünk van, mielőtt a Gillel odamegyünk, és elintézzük. Mármint szó szerint csak egy lövésünk van. Tudod te, mennyi energia kell egy jó lézernek? Ráadásul az a két legjobb drónunk, és azokat is úgy eszkábálták össze nekünk a műszakisok különféle alkatrészekből. – A parancsnok ökölbe szorította a kezét, láthatóan küzdött a rárótt felelősség súlya ellen. – Minden szétesik! Le kell jutnunk arra a bolygóra. Ez a hajó már haldoklik. Annak a hülye holdbázisnak, amit Guyen otthagyott, annak is vége. A Föld…

– Tudom. – Holsten biztató szavakat keresett, de egy sem jutott eszébe.

– Főnök! – A Törzs egyik tagja szólalt meg. – Bejövő adás a drónoktól. Közelednek a bolygóhoz, és készen állnak a felfejlődésre.

– Végre! – Karst hangosan felkiáltott, és a beszélőre meredt. – Melyik képernyő a legjobb? Melyik működik?

Négy monitort is bekapcsoltak, és csak egy kezdett el villódzni, mielőtt elsötétedett. A képeken az ismerős, zöld gömb látszott, az álmok buborékja, az ígéret földje. A drónok követték az előre kiszámított nyomvonalat a műhold orbitális pályája felé, nagy sebességgel száguldva akarták meglepni és elpusztítani a célpontjukat. Nem érdekelte őket, hogy mit látnak, ellentétben a röptüket monitorokon követő emberekkel.

Karst szája nyitva maradt. Ezekben a pillanatokban még a káromkodás képessége is elhagyta. Botladozva elhátrált a legközelebbi ülésig, és nehézkesen letette magát. A kommunikációs szobában mindenki abbahagyta a munkát, és a monitorokat bámulta. Nézték, mi történt az érintetlen világukkal.

Kern műholdja nem egyedül járta az égi ösvényeket.

A bolygó körül, széles körben övezve az egyenlítőt egymásba akadt vonalak, szalagok és csomók sávja húzódott. Nem műholdak voltak, hanem egy egész orbitális hálózat, amelynek többszörösen egymásba kapcsolódó részei körbevették a zöld világot. A napfényben csillámló bolygóövön zöld foltok látszottak, mintha szabálytalan virágok nyíltak volna rajta. Az összekötő szálak ezernyi, rendszertelenül elhelyezett csomópontot feszítettek szögletesre. Ráadásul nyüzsgés, folyamatos mozgás látszott rajtuk.

Egy háló. Mintha valamilyen elképzelhetetlen rém elkezdte volna behálózni a bolygót, mielőtt felfalja. A bolygó körül egyetlen hatalmas, geostacionárius pókháló feszült, és Kern fémburka csupán egyetlen pont volt a milliónyi szobából álló építményben.

Holstennek az a többezernyi rádióüzenet jutott eszébe, amely Kern Világáról jött, de nem magától Kerntől. Azokra a gyűlölettől csöpögő suttogásokra gondolt, amelyek a lehetetlenre kérték a Gilgamesht, hogy forduljon vissza, és menjen el. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel…

A drónok nyílvesszőként száguldottak el a szatellitöv mellett. Még mindig Kern műholdját keresték, a magányos Őrlakhelyet, az egyetlent, amely a programjuk szerint a bolygó körül keringett.

– Pókok… – nyögte Karst halkan. Úgy forgatta a szemét, és nézett egyik emberéről a másikra, mintha azt várná, hogy valaki megcáfolja. – Lehetetlen… – A hangjából könyörgés csendült.

A drónok visszafordultak, hogy tegyenek egy újabb kört. Holsten képtelen volt megszólalni, elhűlten bámulta a bolygót övező komplexumot, amely egyre részletesebben látszott, ahogy a gyilkolásra programozott két szerkezet közelebb ért hozzá. Dolgokat látott mozogni rajta – benne –, ide-oda kúsztak. A sáv szélén hosszú szálak nyúltak ki az űrbe, mint egy éhes ragadozó csápjai. Ahogy a drónok látószöge elfordult, mintha lefelé, a bolygófelszín felé is hosszú szálakat látott volna lenyúlni. A klasszicistának eszébe jutott a zendülők halála az alatt a rövid idő alatt, amit a bolygón töltött, és borsódzni kezdett a háta.

– Nem – jelentette ki Karst határozottan. Azután újra: – Nem! A miénk! A miénk! Szükségünk van rá. Nem érdekel, hogy mit műveltek vele azok a dögök. Nincs hová mennünk.

– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Holsten elhaló hangon.

– Harcolni fogunk – jelentette ki a parancsnok újonnan támadt céltudatossággal. – Harcolni fogunk Kern ellen, és harcolni fogunk… az ellen is. – Felemelte a hangját: – Hazamegyünk, mindenki jól hallja? Mostantól ez az otthonunk! Ez az egy otthonunk van az egész univerzumban! Ha kell, lebombázzuk az egész kibaszott helyet orbitális pályáról, de a miénk lesz! Kifüstölünk minden rohadt bogarat! Kifüstöljük őket! Mi mást tehetnénk?

Megdörgölte borostás arcát. Minden mozdulattal egyre összeszedettebbnek és higgadtabbnak tűnt.

– Jól van, ehhez össze kell dugnunk a fejünket. Alpash! Itt az idő!

A műszakis csak bólintott.

– Minek van itt az ideje? – kérdezte Holsten értetlenül.

– Itt az idő felébreszteni Laint – felelte Karst.