3.5. LÁNGOLÓ PALLOSSAL

Holstent és Laint magukra hagyták egy időre, csak néha nézett rájuk Scoles egyik vagy másik embere. A klasszicista remélte, hogy újra elbeszélgethet Nessellel, hátha szakmai alapon sikerülne összehoznia valamiféle együttműködést a nővel, de a vezetője áthelyezte, talán pont emiatt. Helyette hallgatag, fegyveres férfiak és nők váltották egymást az őrposzton. Az egyikük megütötte csak azért, mert Holsten kinyitotta a száját.

Időnként lövéseket hallottak a távolból, de várakozásuk ellenére a zaj nem közeledett, ám el sem maradt teljesen. Úgy tűnt, hogy sem Karst, sem Scoles nem erőlteti az ügy lezárását.

– Ilyen időket élünk… – szólalt meg a férfi halkan, hogy csak Lain hallja.

Fogolytársa megemelte a szemöldökét.

– Milyen időket? – kérdezte. – Holdkóros lázadók tartanak fogva, akik bármelyik pillanatban kinyírhatnak. Pontosan hányszor éltél már át ilyesmit? Vagy talán az akadémián mozgalmasabb az élet, mint képzelem?

– Tekintve, hogy a Földön mind halálra voltunk ítélve, és amikor legutóbb együtt dolgoztunk, valami őrült, ember-számítógép hibrid meg akart ölni, csak mert zavartuk a majmait, gyakorlatilag mondhatjuk, hogy ilyen idők járnak.

Lain halványan, de elmosolyodott.

– Sajnálom, hogy belerángattalak!

– Feleannyira sem, mint én.

Ekkor Scoles robbant be a kis helyiségbe, fél tucat embere az ajtónál zsúfolódott össze. Az őr kezébe nyomott valamit, amit az felvett.

Oxigénmaszk. Mind oxigénmaszkot vettek fel.

– A picsába! – köpte a szavakat Lain. – Karst vezérli a levegőztetőrendszert! – A hangjából ítélve számított erre.

– Oldozzátok el! – jött az utasítás az egyik maszk mögül. A szerkezet kis rádiója, és hangszórója bádogszerűvé tette Scoles hangját. Valaki máris odahajolt, elvágta a kötelet Holsten csuklóján, és talpra rángatta a klasszicistát.

– Velünk jön! – csattant fel Scoles. Ismét lövések hallatszottak, ezúttal jóval több, mint korábban.

– Vele mi legyen? – kérdezte valaki Lain felé biccentve.

– Lőjétek le!

– Várjanak! – kiáltott fel Holsten. Hátrahőkölt, ahogy a fegyver csöve feléje fordult. – Kellek maguknak? Akkor ő is kell. Mégiscsak ő a főműszakis, a francba is! Ha bárhová el akarnak jutni… Ha tényleg szembe akarnak szállni Kernnel vagy azzal a gyilkos műholddal, akkor rá is szükségük van. Ugyan már, emberek! Gondolkodjanak kicsit! Nem véletlenül az alaplegénység tagja! Ő a legjobb műszakis a hajón! – A próbálkozás ellenére a fegyver csöve ismét Lain felé fordult. Holsten folytatta: – Ne, tényleg várjanak még…! Tudom, hogy kényszeríthetnek, hogy megtegyem maguknak, amire kellek, de ha őt megölik, akkor az utolsó leheletemig harcolni fogok maguk ellen. Szabotálom a kompot… Nem tudom, mit tehetnék, de úgyis találok valamit. Hagyják életben, és mindent megteszek, amit csak tudok, hogy maguk is életben maradjanak. Hogy mindenki életben maradjon! Gondolják végig! Biztos maguk is látják, hogy csak ennek van értelme!

Nem látta Scoles arckifejezését, de a fő zendülő először csak állt szobormereven, azután lassan biccentett egyet, és kelletlenül hozzátette:

– Adjatok rájuk maszkokat! Állítsátok fel a nőt is! Kötözzétek meg mindkettőt, és hozzátok őket! Most rögtön elhúzunk erről a hajóról!

Odakint, a folyosón még legalább tucatnyian várták őket, a többségük oxigénmaszkot viselt. Holsten egyik szemlencséről a másikra nézett, míg végül az egyik mögött megtalálta Nessel tekintetét. A nő nem túl barátságosan méregette, de ez is több volt a semminél. A többiek mind idegenek voltak a klasszicista számára.

– A hangárba! Most! – parancsolta Scoles, és mind elindultak, Holstent és Laint maguk előtt lökdösték.

A klasszicista egyáltalán nem ismerte a Gilgamesh belső elrendezését, de úgy tűnt, hogy Scoles és az emberei határozottan tartanak a céljuk felé. A fő zendülő folyton mormolt valamit, nyilvánvalóan rádiókapcsolatban volt a társaival. A biztonságiak valószínűleg nyomás alatt tartották őket, mert megszaporázták a lépteiket, azután még jobban felgyorsítottak. Az nyer, aki először ér oda?

Azután a zendülők egyike megbotlott, és elesett. Holsten csodálkozva nézett körül, és azon tűnődött, hogy miért nem hallotta a lövést. Nessel hirtelen fél térdre esett mellette, és babrálni kezdett az oxigénmaszkkal, majd néhány másodperc múlva az egyik férfi tántorogni kezdett, mint egy részeg. Scoles szitkozódni kezdett.

– Mióta van mérgező gáz a hajón? – kérdezte a klasszicista rémülten. Valahogy az egész jelenet álomszerűvé vált.

– Idióta! – súgta oda Lain. – Elég csak megváltoztatni a levegő keverékét. Szerintem ezek a majmok kezdettől fogva a levegőztetőrendszer irányításáért harcoltak, és most veszítettek. Ez egy űrhajó, emlékszel még, vénember? A levegő olyan, amilyenné a gépek teszik.

– Jól van, na! – válaszolta Holsten; közben valaki durván meglökte hátulról, hogy vegye fel a tempót.

– Mi van? – kérdezte a mellette álló fickó értetlenül pislogva. Holsten rájött, hogy fogolytársa hangját csak ő hallotta.

– Kétségbeejtő vagy, vénember! – mormolta Lain. – Tudtad, hogy a maszkokban nyelvkapcsoló van? Nyilván nem, és ezek a bohócok sem tudják. Négy kapcsolót tudsz használni a nyelveddel. A második a kommunikációs menü, a harmadik a privát sáv. Válaszd a kilencest, megmutatom a belső képernyődön.

A férfinak közel tíz percbe került, mire a vezérlést próbálgatva eljutott a megfelelő beállításig. Közben végig attól rettegett, hogy ha rossz helyre nyáladzik, azzal kikapcsolhatja a levegőellátását. Végül csak akkor sikerült kitalálnia, miről beszélt Lain, amikor a csapat megállt, hogy izgatottan megbeszéljen valamit.

– Most? – kérdezte.

– Tisztán hallom – jött a válasz. – Jól rábasztunk, mi?

– Komolyan ezt akartad közölni?

– Nézd, Mason, engem eléggé utálnak, de téged nem. Azt akartam mondani, te talán rávehetnéd őket, hogy elengedjenek. Mondd nekik, hogy értéktelen vagy mint túsz, vagy hogy semmi szükségük rád. Vagy valami ilyesmit.

Holsten pislogva kereste a nő tekintetét, de csak a folyosó fényeinek tükörképét látta a másik vizorján.

– És te?

– Én nagyságrendekkel szarabb helyzetben vagyok.

– Ők is szarban vannak – vágta rá Holsten. – Sehogy sem fognak lejutni arra a bolygóra.

– Ki tudja? Nem terveztem ilyesmit, de azóta elgondolkodtam a problémán.

– Mozgás! – csattant fel Scoles, ám hirtelen lőni kezdtek rájuk szemből.

Holsten két alakot látott valamiféle páncélozott öltözékben, amely csillámló, szürke szövetre illesztett, sötét színű műanyag lapokból állt. Akár a biztonságiak egyenruhája is lehetett. Esetlenül közeledtek, a fegyvereiket készenlétben tartották. Scoles maga elé rántotta Laint.

– Vissza, vagy a nő meghal! – kiáltott oda.

– Ez az utolsó lehetőségük, hogy megadják magukat! – Az egyik páncél mögül Karstéhoz hasonló hang jött. – Tegyék le a fegyvert, szarháziak!

Az egyik zendülő rálőtt, azután kitört a káosz. Mindkét alak megingott, az egyik hátra is esett, de csak a lövedékek lendülete terítette le. A páncélon nem látszott, hogy bármi átütötte volna, és a biztonsági máris felült, a zendülőkre emelve a fegyverét.

– Arclemez! Célozzatok a fejükre! – kiáltotta Scoles.

– Az is golyóálló, te barom! – mondta a túsza ingerülten.

– Várjanak! – kiáltott fel a klasszicista. – Tüzet szüntess! Tüzet szüntess! – mire Lain összerándult Scoles szorításában, üvöltése rémesen hangosan szólt Holsten fülhallgatójából:

– Te baromállat! Félig megsüketültem tőled! – csattant fel. Az egyik férfi kinyúlt Holstenért, hogy maga elé rántsa túszként és élő pajzsként, de a klasszicista ösztönösen kifordult a markából. A következő pillanatban a zendülő elterült, három folt sötétlett kezeslábasa mellkasán. Az egész túl gyorsan történt ahhoz, hogy Mason reagálni tudjon.

Egy másik zendülőnek, az egyik nőnek sikerült közelebb kerülnie a biztonságiakhoz, és Holsten kést látott megvillanni a kezében. Először arra gondolt, hogy milyen haszontalan próbálkozás ez, de a nő első mozdulatával felhasította ellenfele alkarját. A szürke anyag szétvált, a páncéllemezek utat adtak a pengének. A sebesült férfi kapálózva próbálta távol tartani magától a nőt, társa – Karst – odafordult, és tüzet nyitott. A szétszóródó lövedékek egy része a páncélról pattant le.

– Vissza! – kiáltott fel Scoles, és máris elindult, magával rángatva Laint. – Be egy ajtó mögé! Időt kell nyernünk! Készítsétek elő az űrkompot az indulásra! – Az utolsó mondatot valószínűleg a csapata egy másik részének szánta, amely feltehetőleg a hangárban várta őket.

A biztonságiak utánuk lőttek, és leterítettek még egy zendülőt, aki maga alá csavarodott karral terült el a padlón. Azután Nessel leeresztett mögöttük egy vastag ajtót, és a kapcsolótábla fölé görnyedve próbálta valahogy kiiktatni a távvezérlést, hogy legalább egy ideig visszatartsa a biztonságiakat. Scoles otthagyta, de a nő meglepően hamar utolérte őket.

Amikor a hangárba érünk, már nyilván nem várnak meg senkit, vonta le a következtetést Holsten. Egyre kevésbé látta lehetségesnek, hogy közbeavatkozzon. Addig kattintgatta a kapcsolókat a nyelvével, amíg végül sikerült visszaváltania a nyilvános sávra.

– Scoles! Mindenki! Hallgassanak meg! – kezdte. Az egyik zendülő megütötte a fejét, de Holsten folytatta: – Tudom, hogy azt hiszik, van esélyük a túlélésre, ha felszállnak a komppal, és visszatérnek a terraformált bolygóra. Talán már látták a felvételt arról a pókszerű lényről, ami ott él. Jó, persze vannak fegyvereik. Meg a maguké minden technológia, ami a kompon van. Oké, a pókok nem jelentenek gondot. De komolyan mondom, az a műhold nem hallgat senkire, nem érdekli, hogy mit akarnak mondani neki. Azt hiszik, nekünk sikerült megközelíteni azt az átkozott bolygót? Az a műhold kinyírta majdnem az összes drónunkat, és hajszálnyin múlott, hogy nem intézte el a Gilgamesht is. Az űrkomp jóval kisebb, mint a Gil, és lassabb, mint a drónok. És esküszöm, hogy nem tudok semmi olyat mondani, ami működhet azzal az őrült akármivel szemben, ami abban a műholdban van!

– Akkor találjon ki valamit! – válaszolta Scoles.

– Mondom, hogy… – kezdte Holsten, de közben beözönlöttek a hangárba. Kisebb volt, mint képzelte, és csak egyetlenegy gép állt bent. A klasszicista rájött, hogy mint oly sok mindenről, az űrhajójuknak erről a részéről sem tudott semmit. Lehet, hogy a komp a parancsnok magánjachtja, amivel kirepülgethet néha, vagy minden űrkomp saját hangárt kapott volna? Holsten tanácstalan volt; ez nem tartozott a szakterületéhez, nem tartották szükségesnek, hogy tudjon róla.

– Hallgassanak rám! – kérte.

– Elkövették azt a hibát, hogy megmutatták, milyen lesz az új otthonunk – jött Nessel hangja. – Esküszöm, a parancsnok álmában sem gondolta volna, hogy bárki megkérdőjelezheti mindenható bölcsességét. Mondhat, amit akar, Mason doktor, de maga nem látta. Nem tudja, milyen.

– Inkább a pókok és a mesterséges intelligencia – értett egyet a nővel Scoles.

– Nem mesterséges intelligencia… – próbált ellenkezni Holsten, de addigra már Lainnel együtt bezsúfolták az űrkompba. Újabb lövések hallatszottak, de nem elég közelről, hogy változtassanak a helyzeten.

– Nyissátok ki a hangárajtót! Írjátok felül a biztonsági rendszert! – utasította Scoles az embereit. – Ha utánunk jönnek, legalább kiderül, hogy bírják a vákuumot a golyóálló páncéljaikban. – Miközben Lain valami olyasmit mormolt Holsten fülhallgatójában, hogy szerinte egész jól fogják bírni, a komp hajtóműve elindította őket. A klasszicistának az jutott eszébe, hogy utoljára kétezer éve járt a Gilgameshen kívül.

 

Az űrkomp kabinja meglehetősen szűkösnek bizonyult. A zendülők fele a raktérben kényszerült utazni, és Holsten csak remélte, hogy ott is meg lehet kapaszkodni valamiben. Gyorsulás közben minden mozdítható tárgy – és személy – nagyon hamar a hajó hátsó falán találta magát. Ráadásul amikor elérték azt a sebességet, amely üzemanyag-gazdálkodási szempontból biztonságosnak számított, minden gravitációalapú irány megszűnt létezni.

Holsten és Lain a kabin két leghátsó ülésére került, ahol a zendülők rajtuk tarthatták a szemüket. Scoles a pilóta mellett foglalt helyet, Nessel és két társa pedig mögötte ült a konzoloknál.

Amikor gyorsítottak, a klasszicista bensője összeszorult a terheléstől. Egy pillanatig azt hitte, továbbküldi a gyomra tartalmát az ajtón keresztül a raktárba, de az érzés hamar elmúlt. A hibernáló gyógyszerek még mindig a vérében kavarogtak, és leküzdötték a rosszullétet.

– Tartsd fent a maszkot! – ez volt az első dolog, amit Lain mondott neki, miután a komp eltávolodott a bárkától. – Szükségünk lesz a privát sávra. – A nő halkra fogta a hangját. A zendülők már biztonságban érezték magukat annyira, hogy levegyék a légzőkészüléket. Az egyikük hátranyúlt, hogy Lainről is lehúzza, de a nő hátrarántotta a fejét. A fickó erre megragadta a maszk szűrőjét, mire az eszköz lecsúszott a műszaki főmérnök orrára és szájára, mint valami groteszk, high-tech kendő. Holsten is megpróbálkozott valami hasonlóval, de csak annyit ért el, hogy eredménytelen huzavonába kezdett a zendülővel.

– Kapjátok be! – mondta végül a zendülő. – Fulladjatok meg, ha ez minden vágyatok! – azzal elfordult. Lain odahajolt a másik fogolyhoz, és a gumiperembe vájt fogaival lerángatta róla az oxigénmaszkot. Egy pillanatra nagyon közel került egymáshoz az arcuk, a tekintetük találkozott, és Holsten borzalmasan oda nem illő intimitást érzett, mintha a nő meg akarná csókolni.

Ám Lain eltávolodott, hátradőlt, és mindketten lecsúszott maszkkal ücsörögtek tovább. Mennyire tűnhetünk összeesküvőknek?, ironizált magában Holsten.

Ám a zendülőknek jobb dolguk is akadt, mint hogy a foglyaik külsejével törődjenek. A konzoloknál ülő férfi próbálta megakadályozni, hogy a Gilgameshről átvegyék a komp irányítását, miközben Nessel és egy másik nő rendszeresen jelentést tett a jármű és a fedélzeti számítógép állapotáról. Miután egy ideig hallgatózott, Holsten rájött, hogy még nem derült ki, hozott-e magával a Gil olyan jellegű fegyvert, amelyet egy ilyen helyzetben bevethetne. Nem tudják, döbbent rá a klasszicista.

Tényleg azt hiszik, hogy én és Lain megmenthetjük őket? Nyilván nem figyeltek oda, amikor Guyen elmesélte, mi a helyzet.

Végül Lain megunhatta a többiek feszültségét, mert hangosan odaszólt a konzoloknál ülőknek. Hangja visszhangként jött Holsten maszkjának fülhallgatójából:

– A Gilgameshen csak aszteroidaelhárító rendszer van, és az előrenéz. Ha nem kezdenek el keringeni az elülső kamerák előtt, akkor nem lőhetik le a kompot.

Lehet, hogy nem bíztak a műszakisban, de Nessel jelentései igazolták a szavait.

– És mi lenne, ha egy aszteroida oldalról találná el a hajót? – kérdezte Holsten.

Lain tekintetéből kiolvasta, hogy a jelen helyzetben nem éppen ezt tartja a legfontosabb kérdésnek, de azért válaszolt:

– Erre elenyészően kicsi az esély. Az ilyen jellegű védelem kialakítása nem lett volna az erőforrások hatékony felhasználása.

– Talán nem az emberi faj megmentése volt a legfontosabb? – kérdezte Nessel gúnyosan, főként, hogy odaszúrjon egyet a másik nőnek.

– A Gilt mérnökök tervezték, nem filozófusok. – Isa Lain vállat vont, már amennyire ez hátrakötött kézzel lehetséges volt. – Engedjenek el! – kérte. – Lenne itt dolgom.

– Ott marad – válaszolta Scoles. – Már eltávolodtunk. Nem igazán tudják csak úgy megfordítani a hajót, hogy üldözni kezdjenek. Akár a rendszer túloldalán is lehetünk, mire felgyorsítanak.

– És mégis, milyen messzire viheti el magukat ez a bádogdoboz? – kérdezte Lain kihívóan. – Mennyi ellátmányt hoztak magukkal? Mennyi üzemanyag van a tartályokban?

– Éppen elég. Egyébként meg mindenki tudja, hogy csak odafelé vettünk jegyet – válaszolta a főzendülő komoran. – De nem a végállomásig – vágta rá Lain, mire Scoles kicsatolta az övét, és máris hátul termett. Az üléstámlákba kapaszkodva irányította magát, erőfeszítés nélkül úszott a súlytalanságban. Nyilvánvalóan alaposan felkészült, mielőtt befeküdt a tartályba.

– Ha a Gil úgysem fog ránk lőni, akkor egyre kevésbé hiszem, hogy még szükségünk lehet magára – jegyezte meg Lainnek.

– Nem is a hajó miatt kell aggódniuk. Az a műhold a gyilkos. Védelmi lézert szereltek rá, amivel darabokra vagdalja magukat. A Gilgamesh fegyverrendszere ahhoz képest gyerekjáték.

– Pontosan ezért hoztuk magunkkal a nagyra becsült doktort – biccentett Mason felé Scoles. Úgy lebegett ott, mint valami baljós viharfelhő.

– Engedjenek oda a vezérléshez! Adjanak teljes hozzáférést! A szart is ki kell szedni a kommunikációs rendszerből, különben a műholdnak ránk sem kell lőnie. – Lain megeresztett egy ragyogó mosolyt. – Mason! Mondd el nekik! Meséld el szépen, hogy köszönt be hozzánk doktor Avrana Kern!

A klasszicista a mellette ülő nőre nézett, és a tekintete láttán belekezdett:

– Hát… igen. Teljesen átvette az irányítást a Gilgamesh rendszerei felett, minket meg kizárt. Másodpercekbe telt az egész. Ha akarja, kinyitja az összes légzsilipet, megmérgezi a levegőt, vagy kipucolja a hibernálótermeket… – Bizonytalanul elhallgatott. Csak ekkor jött rá, mennyire kicsi volt a túlélésük esélye.

– Ki az az Avrana Kern? – kérdezte az egyik zendülő.

Holsten ismét Lainre pillantott.

– Ami… aki a műholdban van. Vagy inkább az egyik dolog, ami abban a műholdban van. Vannak ott számítógépek, és valami, ami Elizának nevezte magát, és szerintem… lehet egy MI. Egy igazi mesterséges intelligencia. De az is lehet, hogy csak egy nagyon-nagyon jól megcsinált számítógép. Meg ott van ez az Avrana Kern, valaminek a doktora, aki ugyancsak lehet MI.

– Miért, mi lehet még? – kérdezte Nessel némi érdeklődéssel a hangjában.

– Lehet egy őrjöngő, masszívan pszichotikus emberi lény is, aki valahogy ittragadt az Óbirodalomból, és a fejébe vette, hogy a világ legfontosabb dolga mindenkit távol tartani kedvenc bolygójától. – Miután Holsten egy szuszra végigmondta ezt, az arcokat fürkészte a hirtelen beállt csendben.

– A francba! – mormolta valaki. Úgy tűnt, a klasszicista elég meggyőzően beszélt.

– Ha jó napja van, akkor csak átveszi az irányítást a komp rendszerei felett, és visszaküld a Gilgameshre – dobta be Lain társalgási stílusban.

– Ha már itt tartunk – szólalt meg a pilóta. – Úgy látszik, érdemes volt megpiszkálni a drónhangárokat. Nincs jele távirányított indításnak… Várjunk csak! Utánunk küldtek egy másik kompot!

Scoles megfordult, és odalebegett, hogy megnézze a kijelzőket.

– Guyen nyilván bedühödött – jegyezte meg Lain. Holsten maszkjában visszhangzottak a szavai.

– A parancsnok őrült – jegyezte meg Mason.

A műszaki főmérnök először szenvtelenül nézett rá, és Holsten már azt hitte, meg fogja védeni Guyent, ám a nő végül vállat vont.

– Ja… tényleg őrült. Az a fajta őrült, aki képes volt elhozni minket idáig, csak aztán valahogy minden rosszra fordult.

– Azt üzenik, hogy kapcsoljuk ki a hajtóműveket, tegyük le a fegyvert, és adjuk át a foglyokat – közvetítette a pilóta.

– Miből gondolják, hogy ilyesmit teszünk most, hogy már nyerésre állunk? – kérdezte Scoles némileg meglepetten.

Lain és Holsten ezúttal gyors pillantást váltott, és kiolvasták egymás tekintetéből, hogy mindketten Vrie Guyen hasonmását látják a zendülők vezetőjében… aki ismét odaúszott hozzájuk, és baljósan lebegett felettük.

– Ugye tudja, hogy ha bármivel próbálkozik, azonnal kinyírjuk? – kérdezte Laintől.

– Próbálom nem elfelejteni, hogy a végén mindenképpen kinyírnak, de igen, tudom, hogy ezzel közelebb hozhatom a dolgot. – A nő rezzenéstelenül nézett szembe a parancsnokkal. – Most komolyan, ember; én jobban aggódom a miatt a műhold miatt. Most rögtön el kellene engedniük. El kell szigetelni a komp rendszereit, hogy az az izé ne tudja átvenni felettük az irányítást.

– Nem elég csak elvágni a kommunikációt? – kérdezte a zendülők egyike.

– Sok szerencsét hozzá! És akkor Mason hogy fogja rábeszélni a műholdat, hogy átengedjen minket? Engedjenek el, és felügyeljenek, ha akarnak. Ha kell, még el is magyarázom, hogy éppen mit csinálok.

– Ha egy pillanatra is csökken a sebességünk, vagy elveszítjük az irányítást a komp felett, akkor azt fogom hinni, hogy megpróbál lelassítani, hátha a haverjai utolérnek, és… – kezdte Scoles, de Lain olyan képet vágott, mint akit nagyon fárasztanak a hallottak.

– Tudom, tudom. Engedjenek már el!

Scoles megvetően lebiggyesztette az ajkát, azután előkapott egy kést, és elvágta a kötelet Lain csuklóján. Pillanatnyi tétovázást követően Holstent is elengedte.

– Maga ülve marad! – parancsolt rá. – Még nincs semmi dolga. Majd ha ő elvégezte a feladatát, akkor megpróbálkozhat a műholddal. – Úgy tűnt, szükségtelennek tekintette, hogy halálos fenyegetésekkel tartsa a klasszicistát a helyén.

Lain a gravitáció hiányában ügyetlenül kapaszkodott előrébb az ülések között. A kommunikációs konzolnál bekötötte magát a Nessel melletti ülésbe.

– Jól van. Amit mi keresünk, az… – kezdte, és a folytatás elég technikai jellegű volt ahhoz, hogy Holsten ne tudja követni. Egyértelműnek tűnt, hogy a munka időbe fog telni, és az átprogramozás mellett bizonyos helyeken fizikailag is el kell hozzá vágni a kapcsolatot a kommunikáció és más rendszerek között.

Holsten hamarosan elaludt. Még félálomban lebegett, amikor eszébe jutott, hogy mennyire hülye dolog már ez, hiszen folyamatosan életveszély fenyegeti, ráadásul nemrég aludt át egy egész évszázadot. Persze a hibernálás és az alvás nem egészen egyezett egymással, és ahogy az adrenalin fokozatosan kiürült a szervezetéből, a férfi egyre kimerültebb lett.

Arra ébredt, hogy egy kéz nehezedik a vállára. Egy pillanatig még az álom ölelésében maradva elmotyogott egy nevet, amelyet még a régi világból hozott magával. A tulajdonosa egy évtizeddel a Gilgamesh indulása előtt hunyt el. Azután:

– Lain? – kérdezte, mert hallotta a nő hangját, de valójában Nessel állt mellette.

– Mason doktor! – szólította meg a zendülő, azzal a tisztelettel a hangjában, amelyet látszólag csak számára tartogatott. – Kész vagyunk. Maga jön.

A férfi kicsatolta a biztonsági övét, és hagyta, hogy az emberek kézről kézre adva előrelökjék a mennyezet közelében. A végén Lain felnyúlt, és lehúzta maga mellé az egyik ülésbe a kommunikációs konzol előtt.

– Milyen messze vagyunk? – kérdezte Holsten.

– A kommunikációs rendszer leválasztása tovább tartott, mint gondoltam, de biztosra kellett mennünk. És mivel a barátaink még mindig nem bíznak bennem, folyton leállítottak, nehogy valami gazságot műveljek. Levédtük a komp rendszereit a kívülről jövő jelekkel szemben. Semmi sem fogad olyan kapcsolódási kérelmet, amely nem az űrkompon keresztül érkezik, kivéve a komot, de az meg nincs kapcsolatban semmivel a kompban. Kern most már legfeljebb csak kiabálhat velünk.

– És kilőhet a lézerével – mutatott rá Holsten.

– Ja igen, azt is megteheti. De jobb lenne, ha rávennéd, hogy ne tegye. Akár máris kezdheted, mert egy ideje már fogjuk a jeleit.

Holsten megborzongott, de aztán bólintott:

– Mutasd!

Ismerős üzenetet kaptak, amelyben a jeladó Második Brin Őrlakhelyként azonosította magát, és utasította a közeledő járművet, hogy kerülje el a bolygót. Az üzenet az első vészjelzés helyét vette át. De amikor visszajeleztünk, eleinte még nem vette észre, hogy közeledünk. Ezúttal sokkal kisebb hajóval jöttünk, és ő kezdeményez. Valami még mindig ébren lehet odabent.

Holsten még emlékezett Avrana Kern elektronikus szellemére, ahogy megjelent a Gilgamesh kommunikációs helyiségének kijelzőin, és a saját nyelvükön szólt hozzájuk – ezt a részletet egyikük sem említette a zendülőknek. Úgy döntött, hogy megpróbálja formális mederben tartani a beszélgetést. Beszélhetnék Elizával? Lefordította az üzenetet birodalmi C-re, és elküldte, azután magában számolta a perceket a válasz érkezéséig.

– Lássuk, kijön! – mormolta Lain a fülébe. A nő a válla fölé hajolva figyelte.

A válasz egyszerre volt nyugtalanító és biztató – ez utóbbi csupán azért, mert a műholdon érzékelhetően ugyanaz az állapot állt fenn, mint amikor legutóbb a közelében jártak.

A klasszicista könnyen lefordította az üzeneteket. Nessel ott állt mögötte, és a szöveg láttán csodálkozó hangot adott ki.

Eliza! Nem akarunk beavatkozni Kern Világába. Tudományos missziónk keretében fel kell mérnünk, hogyan halad a kísérlete. Kérem, engedélyezze a leszállást! Holsten úgy vélte, egy próbát ez is megér.

A várakozás a válaszra ezúttal is ugyanolyan idegőrlő volt, ahogyan az emlékezetében élt.

– Van valakinek ötlete, hogy mikor leszünk a lézerek hatótávolságán belül? – kérdezte Lain.

Nessel válaszolt:

– Karst drónjai alapján még négy óránk és tizenkilenc percünk van. Addig kellene megoldást találni.

Eliza! Szeretnék beszélni a nővéreddel, Avranával, üzente Holsten. Élesen tudatában volt, hogy mennyire fogy az idejük, és a másodpercek szinte hangos koppanásokkal hullanak át a homokóra karcsú derekán.

– Készüljenek fel! – figyelmeztette Lain a zendülőket. – Ha nem sikerül, mindent elveszíthetünk. Például a létfenntartó rendszereket is.

A kommunikációs panelből – engedély nélkül – jövő hang egyelőre birodalmi C nyelven szólalt meg, de Holsten már a dölyfös stílusról megismerte. Tartalmilag csupán némileg agresszívebben követelte, hogy változtassák meg a pályájukat.

Holsten megszólította: Kern doktor! Azért jöttünk, hogy megfigyeléseket végezzünk a nagyszerű, kísérletével kapcsolatban. Semmit sem változtatunk meg a bolygón, de valamiféle megfigyelés minden bizonnyal engedélyezett. A kísérlete nagyon régóta tart, bizonyára már eredményre jutott. A segítségére lehetünk? Gyűjthetünk olyan adatokat, amelyek önnek is hasznosak a kísérlet szempontjából. Valójában fogalma sem volt róla, hogy mivel kísérletezett Kern, bár már kidolgozott rá valamiféle elméletet mindazok alapján, amiket Eliza üzeneteiből és az őrült Kern háttérzajként közvetített zagyválásából kihámozott.

Hazudnak, jött a válasz, és Holsten elkomorodott. Azt hiszik, nem hallom, mi zajlik a rendszerben? Maguk menekültek, bűnözők, férgek között is férgek. A magukat üldöző járműről már megkértek, hogy állítsam meg a kompjukat, mert igazságszolgáltatás elé kell állniuk.

A klasszicista a lefordított szavakra meredt, a gondolatai vadul kergették egymást. Az imént jóhiszeműen tárgyalt Kernnel, mintha ő is a zendülők közé tartozna. Teljesen megfeledkezett róla, hogy túszként hozták magukkal.

Az ujjai a billentyűzet felett lebegtek, a következő üzenet elküldésére készen: Akkor miért nem teszi…?

Valami hideg és kemény nyomódott a fejének a füle mögött. Oldalra pillantva Nessel merev tekintetét látta.

– Eszébe se jusson! – mondta a nő. – Ha ez a hajó megáll, nem élnek addig, hogy megmentsék magukat.

– Lőjön csak – jegyezte meg Lain. – Nagy valószínűséggel a komp burkolatát is át fogja lőni.

– Akkor ne adjanak rá okot! – biccentett Nessel a konzol felé. – Tudja, Mason doktor, lehet, hogy maga a szakértő, de valamennyit én is megértek.

Jellemző, hogy pont most találok egy tehetséges tanítványt, gondolta Holsten kétségbeesetten.

– És mit akarnak, mit mondjak? – kérdezte. – Látták, hallották; tudja, hogy kik vagyunk. Minden adást fog a Gilgameshről és a másik kompról.

– Meséljen neki a holdkolóniáról! – csattant fel Scoles. – Mondja el, mit akartak tőlünk!

– Amivel most beszélgetünk, az az Óbirodalom bukása óta egyedül lakik egy kisebb műholdon, mint ez az űrkomp. Tényleg szimpátiát várnak tőle? – vetette fel Lain.

Kern doktor! Mi is emberi lények vagyunk, akárcsak ön, küldte el Holsten, bár közben eltűnődött rajta, hogy ez az utóbbi állítás mennyire lehet igaz. Megsemmisíthette volna a Gilgamesht, de nem tette. Megértem, mennyire fontos önnek ez a kísérlet – ismét hazudott –, de kérem, emberek vagyunk! Túszként tartanak fogva ezen a járművön. Tudós vagyok, akárcsak ön. Ha a másik kompot segíti, akkor megölnek. A szavakat úgy fordította le a rég halott birodalmi C-re, mintha egy tanulmány részeként tenné ezt; közben fájdalmasan tudatában volt, hogy ő maga is egy letűnt korban vitázott utoljára akadémikusokkal a nyelv eredetéről és kifejezéstáráról.

Az üzenet és a válasz között eltelt idő szokás szerint rövidült, ahogy közeledtek a bolygóhoz.

– Ne! – kiáltott fel Holsten. – Ne váltsunk vissza Elizára! – A zendülők többsége meglepetten nézett rá.

– Mi a fene van? – kérdezte Scoles. – Nessel?

– Azt hiszem… egy lépés hátra, vagy valami ilyesmi.

Holsten a halántékát dörzsölte, és magában motyogott.

Semmi sem jutott eszébe.

– Ennyi? – kérdezte Scoles közvetlenül mögötte. – Kifogyott az ötletekből? – A hangjában életveszélyes fenyegetés rejlett.

– Várjon! – mondta Holsten, de ebben a kritikus pillanatban sem támadt használható gondolata. Tehetetlenné vált.

Azután mégis eszébe jutott valami:

– Lain! Megvan a drónfelvétel?

– Áu, hát… – Lain átkapaszkodott egy másik konzolhoz, valahogy talált magának helyet az ott ülő zendülő mellett. – Karst felvétele? Szerintem… Á, megvan!

– Át tudod rakni a kommunikációs panelre?

– Biztos vagy benne? Csak…

– Kérlek!

Miután a komrendszert elszigetelték, nem meglepő módon az adatátvitel meglehetősen bonyolultnak bizonyult. Főként azzal együtt, hogy közben nem akarták megnyitni a hajót az esetleges elektronikus fertőzés előtt. Végül Lain és az egyik technológiailag képzett zendülő létrehozott egy elszigetelt tárhelyet a felvételnek, és csak ennyit tettek elérhetővé a kommunikációs rendszer számára. Holsten akaratlanul is elképzelte, ahogy Kern láthatatlan jelenléte beomlik az újonnan megnyitott helyre, mint valami áradat az ablaktalan szobába. Frusztrálhatta is, hogy csak egy zsákutcát talált.

Előkészítette a következő üzenetet: Avrana Kern doktor! Úgy vélem, nem ártana felülvizsgálnia, hogy mennyire szükséges megfigyelőt küldeni a bolygójára. Amikor a hajónk legutóbb elhaladt mellette, egy távirányítású kamera felvételt készített a lenti viszonyokról. Meg kellene néznie.

Úgy kockáztatott, hogy egy kiszámíthatatlan, bomlott elmével állt szemben a játékban, amelynek tétje az életük volt. Bár ha jól belegondolt, pisztolycsővel a tarkóján neki csak egyféle eredmény kedvezhetett. Persze még ebben a helyzetben sem tagadhatta le, hogy némi tudományos kíváncsiság is vezérelte. Vajon hogyan fog reagálni rá?

Elküldte az üzenetet, és csatolta hozzá a felvételt is. Úgy sejtette, hogy mivel Kern simán átvette az irányítást a Gilgamesh rendszerei felett, az általuk használt kódolás sem jelenthetett gondot számára.

Újabb percek teltek el, majd érthetetlen üzenet érkezett a műholdról, alig több rövid fehér zajnál. Újabb adás követte:

Azután semmi több. A műholdról érkező adás megszűnt, és a kompban ülők heves vitába kezdtek a történtekről. Nem tudtak megegyezni abban, hogy Holsten halálra ítélte őket, vagy elért valamit.