2.3. VARIÁCIÓK REJTÉLYRE

Ezúttal életre keltették az egész alaplegénységet. Holsten majdnem utolsóként ébredt, zsibbadtan botladozott és reszketett, de még így is jobban nézett ki, mint a többség. Kis kitérője több mint egy évszázaddal korábban, az alig néhány órányi magánidő érezhetően ellazította. A legénység java része utoljára akkor nézhetett körül a Gilgamesh belsejében, amikor az még egy naprendszerben tartózkodott a haldokló Földdel.

Az eligazítóban zsúfolódtak össze, csupa borotvált fej és szürke arc; némelyikük felpüffedtnek, míg mások alultápláltnak tűntek. Némelyek bőrén fehér foltok jelentek meg a hosszú altatás ismeretlen mellékhatásaként.

Guyen is ott volt, éberebbnek tűnt a többieknél. Holsten úgy vélte, a parancsnok korábban felkeltette magát, hogy kevésbé gyűrötten tudja ráerőltetni rideg dominanciáját a zombiszerű társaságra.

Minden részleg képviseltette magát; a parancsnokok, a gépészek, a tudósok, és az egész biztonsági személyzet. Holsten próbálta elkapni Lain tekintetét, de a nő alig nézett feléje, egyetlen pillantással sem utalt a közös ébrenlétük során történtekre.

– Jól van. – Miután az utolsók is bebotladoztak, Guyen éles hangja vonta magára a figyelmet. – Megérkeztünk. Ötszázalékos rakomány veszteséggel és a gépészek szerint a rendszerek háromszázalékos állapotromlásával jutottunk el idáig. Ezt az emberi szellem és akaraterő legnagyobb történelmi jelentőségű sikerének tekintem. Mind büszkék lehetünk rá. – A hangja inkább volt ellenséges, mintsem gratulációhoz illő, és folytatta: – Ám az igazi munka még csak most kezdődik. Valóban megérkeztünk, és ahogy azt mindannyian tudják, feltételezetten egy olyan rendszerben vagyunk, amelyet az Óbirodalom hajói gyakran látogattak. Azért indultunk erre, mert ezeken a koordinátákon élet fenntartására alkalmas bolygót és talán némi kinyerhető technológiát is találni véltünk Mindenki ismeri a tervet: a csillagtérképek alapján más hasonló helyszínek is lehetnek odakint viszonylag rövid útidon belül. Ha az eddig megtett úttal hasonlítjuk össze, akkor ezek csupán rövid ugrásoknak számítanak És eddig is megúsztúk baj nélkül.

Kivéve azt az öt százalékot, gondolta Holsten, de nem mondta ki. A klasszicista szerint az is merőben spekulatív volt, hogy Guyen hitt a Birodalom jelenlétében, mert még az „Óbirodalom” kifejezés is őrjítően pontatlannak számított. A többiek kábultsága egyelőre megakadályozta, hogy jobban belegondoljanak a hallottakba. Holsten ismét Lain tekintetét kereste, de a nő látszólag a parancsnoknak szentelte minden figyelmét.

– Amit a többség nem tud, az az, hogy a Gilgamesh ebből a rendszerből sugárzott rádiójelet fogott útközben, és automata vészjelzésként azonosítottuk. Ez pedig azt jelenti, hogy biztosan találunk működő technológiát. – Guyen nem várta meg, hogy bárki is kérdéseket tegyen fel, gyorsan folytatta: – A Gilgamesh már kiszámított egy repülési pályatervet, amelynek során a csillag gravitációját kihasználva fékezni kezdünk, és visszafelé már elég lassan haladunk ahhoz, hogy közelebbről is megnézzük magunknak a jel forrását, azaz egy bizonyos bolygót.

Ettől a hallgatóság hirtelen ébredezni kezdett, és néhányan kérdéseket motyogtak, amelyeket a parancsnok egy intéssel elhallgattatott.

– Jól van, értem az izgatottságukat. A bolygó jónak tűnik, ahogy az ígéretek szóltak. Eltelt ugyan majdnem kétezer év, de az űrt ez nem nagyon érdekli. A bolygó itt van, az Óbirodalom ajándékot hagyott nekünk. Persze ez lehet jó is meg rossz is, óvatosnak kell lennünk. Csak hogy tisztázzuk: a jel nem magáról a bolygóról származik, hanem valamiféle műholdról. Lehet, hogy csak egy jeladó, de lehet ennél több is. Megpróbáljuk felvenni vele a kapcsolatot, de semmire sincs garancia.

– És a bolygó? – kérdezte valaki. A parancsnok intett Renas Vitasnak, a tudományos részleg vezetőjének.

– Egyelőre nem szeretnénk messzemenő következtetéseket levonni – mondta a vékony nő, aki szintén ébren lehetett már egy ideje, vagy a természet nagyobb ellenálló képességgel áldotta meg, mint a többieket. – A Gilgamesh által útközben elvégzett elemzés szerint valamivel kisebb a Földnél, és majdnem ugyanolyan távolságra kering a napjától, mint a Föld a sajátjától. Megtalálhatók rajta a megfelelő összetevők, tehát oxigén, szén, víz, ásványok…

– Akkor miért nem következtetnek? Miért nem mondja ki? – Holsten azonosította a kérdezőt. A nagydarab Karst volt az, a biztonsági részleg vezetője. Az álla és az arca teljesen kivörösödött, és borzasztóan hámlott. A klasszicistának eszébe jutott, hogy a fickó mennyire nem akart megszabadulni a szakállától, amikor befeküdtek a tartályokba. Megfizette a makacssága árát.

Vitatkozott a gépészekkel, gondolta Holsten. Karst számára mintha az egész csupán néhány napja történt volna, de legutóbbi ébresztése során a klasszicista felfedezte, hogy valami nincs teljesen rendben a hibernálással. Nem érezte az eltelt évszázadokat, de valami a tudata mélyén tisztában volt az elveszett idővel; egyfajta ásító üresség, a képzelet purgatóriumának érzetét közvetítette. Nem szívesen tért volna vissza a tartályba.

– Miért kellene? – kérdezett vissza Vitas mindenféle gúny nélkül. – Túl szép, hogy igaz legyen. Ellenőrizni akarom a műszereket, hogy kiszűrjük az esetleges érzékelési hibákat. Az a bolygó túlságosan is olyan, mint amilyen a Föld volt. Nem vagyok hajlandó hinni benne.

Holsten körülnézett, és a csalódott tekintetek láttán felemelte a kezét.

– Természetes, hogy hasonlít a Földre – vetette fel. Sokan néztek rá, de többnyire nem túl bátorítóan, inkább megvetően vagy kétségbeesetten. Az arcukra volt írva, hogy nem értik, mi a fenét akar ez a köcsög történész. Ennyire hiányzik neki, hogy a figyelem középpontjában legyen?

– Ez a bolygó is a terraformáló projekt része volt – magyarázta a klasszicista. – Ha nagyon hasonlít a Földre, akkor valószínűleg befejezték rajta a munkálatokat. Vagy legalábbis majdnem befejezték.

– Nincs rá bizonyítékunk, hogy az ősök valaha is végeztek terraformálást – válaszolta Vitas, és hallatszott a hangján, hogy esze ágában sincs megfontolni a Holsten által vázolt lehetőséget.

Hadd mutassam meg az archívumot! Csak legalább százszor említik, gondolta a férfi, de csak vállat vont. Elvégre ez az eligazítás főleg arról szólt, hogy a vezetőik megmutatták, mennyire vezetnek már az első pillanattól kezdve. Végül csak kikívánkozott belőle egy válasz:

– Pedig van bizonyíték. Odakint. És épp arrafelé tartunk.

– Jól van! – szólalt meg Guyen, kezét hangosan összecsapva.

Talán az zavarhatta, hogy már közel két perce nem hallotta a saját hangját. – Mindenki tudja a dolgát, úgyhogy hajrá, menjenek, és készüljenek fel a munkára! Vitas! Maga ellenőrizze a műszereket, ahogy mondta! Miközben közelítünk, vizsgálják meg alaposan a bolygót és a műholdat! Lain! Foglalkozzon a hajó rendszereivel! Hamarosan nagyon közel leszünk a csillaghoz, és a Gil már jó ideje csak egyenesen haladt. Karst! Maga meg az emberei ismerkedjenek meg újra a felszerelésükkel, mert még szükség lehet rá. Mason! Maga az én embereim mellé lesz beosztva, együtt figyelik majd a jelet. Ha van odakint bármi, ami képes aktívan reagálni a válaszunkra, azonnal tudni akarok róla.

Órákkal később Holsten szinte egyedül maradt a kommunikációs helyiségben, mivel akadémikusként fejlettebb türelemmel bírt, mint Guyen emberei. Fülében a statikus zörejjel teli rádiójel még mindig ugyanazt az egyszerű üzenetet ismételte lüktetve, és bár a rendszeren belül egyre tisztábban szólt, látszólag nem tartalmazott többet annál, amennyit korábban megfejtett belőle. Rendszeres időközönként választ küldött, hátha elérhet vele valamilyen változást. Művelt és összetett játékot játszott, amelynek során Birodalmi C nyelven fogalmazta meg a kérdéseit, hátha felbukkan az, aki megmentők után kiáltott.

Holsten megriadt valami váratlan mozgástól maga mellett, de csak Lain süppedt bele az egyik ülésbe.

– Milyen az élet a gépházban? – kérdezte a férfi, levéve a fülhallgatót.

– Eredetileg nem arról szólt, hogy embereket kell ide-oda rakosgatni – morogta Lain. – Úgy ötszáz koporsót melegítünk fel a rakományból, hogy elvégezhessük rajtuk a szükséges javításokat. Aztán el kell magyaráznunk ötszáz frissen ébredt telepesnek, hogy vissza kell feküdniük a fagyasztóba. A biztonságiak már szóltak, hogy durvul a helyzet, és csak egyre rosszabb lesz. Neked sikerült már kihámozni valamit az üzenetből? Ki van bajban?

Holsten a fejét rázta.

– Nem egészen így működik. Igen, vészjelzés és segítségkérés, de nem tartalmaz semmilyen pontosabb meghatározást. Standard jelzés, amilyet az Óbirodalom használt ilyen esetekben. Rövid és félreérthetetlen, mármint ha te is annak a kultúrának vagy a része, amelyik vészjelzésre rendszeresítette ezt az üzenetet. Én is csak azért ismertem fel, mert az első űrhajósainknak sikerült aktiválnia ezt-azt a Föld körül keringő cuccok közül, és ki tudták következtetni a funkciót a kontextusból.

– Akkor köszönj be neki! Csak tudnia kellene, hogy meghallottuk a hívását.

A férfi úgy harapta be alsó ajkát, mint egy ingerült egyetemi tanár, akit egyik diákja zaklat.

– Ez nem… – kezdte, de Lain összeráncolt szemöldöke láttán elhallgatott. – A rendszer automatizált. Olyan választ vár, amilyet felismer. Nem olyan, mint azok a régebben használt, Naprendszeren kívüli figyelőállomások, amelyek minden létező jelet el akartak fogni. Még ha olyan is lenne… Nekem eleve esetlennek tűnt az egész elképzelés, hogy felismernénk egy idegen jeladást. Túlságosan is belénk van plántálva a feltételezés, hogy az idegenek hasonlíthatnak hozzánk. Ez csak… tudod, mi az a kulturális meghatározottság?

– Nem kell kioktatnod, vénember.

– Csak… Nem hagynád ezt abba? Hét, legfeljebb nyolc évvel lehetek idősebb nálad.

– Akkor is az univerzum legöregebb embere vagy.

Ennek hallatán Holsten hirtelen rádöbbent, hogy fogalma sincs, hányadán állnak egymással ők ketten. Lehet, hogy csak én voltam az utolsó ember a világon. Vagy legalábbis, Guyent is beleszámítva, az utolsók egyike. Mindenesetre most már mindegy.

– Na ja, de téged előbb ébresztett a rendszer – vágott vissza. – Mennyivel is? Az ilyen túlórákkal előbb-utóbb utolérhetsz.

A nő nem válaszolt, és amikor Holsten ránézett, úgy tűnt, elkomorodott és nagyon töprengett valamin. Így nem lehet vezetni egy civilizációt, gondolta a férfi. De persze már nem is számítunk civilizációnak. Ez legfeljebb egy átmeneti civilizáció, tranzitkultúra, amely arra vár, hogy valahol megtelepedve újjászülethessen. Talán pont itt. Mi vagyunk a Föld utolsó örökösei.

A csend egyre hosszabbra nyúlt, és a tudós nem talált rá megfelelő módot, hogy megtörje. Végül a nő vállat vont, megrázta a fejét, és így szólt:

– Kulturális meghatározottság? Beszélhetünk róla.

– A dolog azzal kezdődik, hogy felismerem a vészjelzést – kezdett bele a magyarázatba Holsten hálásan –, de gyakorlatilag csak azért, mert korábban is találkoztunk már birodalmi technológiával, és elegendő kontextus birtokában viszonylag helyes feltételezéseink lehetnek. Viszonylag, mert a feltételezések egy része még így is lehet hibás. A kontextus alapja pedig az, hogy itt nem egy idegen fajról van szó, hanem rólunk, vagy legalábbis az őseinkről. Ugyanakkor visszafelé mindez nem igaz teljesen, ezért nem biztos, hogy felismerik a jelzéseinket. Van ez a mítosz, miszerint a fejlett civilizációk annyira kozmopoliták, hogy erőfeszítés nélkül eltársaloghatnak bárkivel, aki még nem ért fel hozzájuk. Csakhogy a Birodalom nem úgy tervezte, hogy a technológiájuk kompatibilis lesz a primitívekével, jelen esetben a miénkkel. Miért is gondoltak volna bármi ilyesmire? Akárcsak bárki más, nyilvánvalóan ők is elsősorban egymással akartak kommunikálni. Mondhatom ennek a jeladónak odakint, hogy „helló, itt vagyunk”, de nem tudom, hogy a rendszere pontosan milyen protokollokra válaszol, milyen kódolásban fogad el üzeneteket relevánsnak, vagy egyáltalán miféle megmentőre vár kétezer éve, és milyen választ szeretne kapni a standardizált vészjelzésre. Az is lehet, hogy egyáltalán nem fogja a válaszainkat. Lehet, hogy számára csak háttérzörej minden, amit küldünk.

– És? – kérdezte Lain egy újabb vállvonással. – Akkor odaküldjük Karst embereit egy plazmavágóval, hogy nyissák fel?

Holsten a nőre meredt.

– Elfelejtetted, hogy mennyi áldozatot követelt eleinte, amikor kijutottunk az űrbe, és megpróbáltuk megszerezni a birodalmi technológia maradványait? Az elektromágneses fegyvereikkel megsütötték a saját rendszereiket, de azok az űrállomások még így is számtalan módon ki tudták nyírni az embert.

Lain ismét csak megvonta a vállát. Fáradt volt, és már csak a tartalékaiból élt.

– Vagy te felejtetted el, mennyire nem bírom azt a barmot.

Elfelejtettem volna? Tudtam egyáltalán? A férfinak volt egy olyan szédítő érzése, hogy valaha tényleg tudta, de az információ valahogy elpárolgott a fejéből a hibernálásban töltött hosszú évek alatt. Évezredek alatt. Voltak olyan korszakok az emberi történelemben, amelyek rövidebb ideig tartottak. Holsten azon kapta magát, hogy belekapaszkodott a kommunikációs konzolba, mintha a Gilgamesh lassítása által keltett gravitáció hirtelen megszűnhetne, és ő elszállhatna valamerre. Csak ezek az emberek maradtak meg, gondolta. Felsejlett előtte a teremnyi idegen, akiket esélye sem volt megismerni, mielőtt mindenkit beparancsoltak a koporsókba. Ez itt maga az élet, a társadalom és az emberi kapcsolatok. Most és mindörökké.

Ezúttal mintha Lain találta volna kellemetlenebbnek a csendet, de gyakorlatias nőként felállt, és amikor Holsten megpróbálta visszatartani, elhúzódott tőle.

– Várj! – A kérés sokkal könyörgőbbnek hangzott, mint ahogy a férfi szerette volna. – Ha már itt vagy, szükségem lenne a segítségedre.

– Miben?

– Segíts a jellel! Mármint a vészjelzéssel. Mindig is tele volt interferenciával, de lehet, hogy egy másik jel zavar be egy közeli frekvencián. Megmutatom, miért gondolom. – A férfi elemzéseket jelenített meg a nő ülése előtti képernyőn. – Le tudod tisztázni? Ki kellene szűrni a zajt, ha ez zaj, vagy legalább… nem is tudom. Kezdek kifogyni az ötletekből, hogy mivel próbálkozhatnék még.

Lain láthatóan megkönnyebbült az értelmes kéréstől, és visszaült. A következő óra során szótlanul dolgoztak, a nő a kapott feladatán, míg Holsten egyre növekvő kétségbeeséssel küldözgette üzeneteit a műhold felé, de egyikre sem kapott választ. A végén már úgy érezte, bármilyen értelmetlen szósort elküldhetne, az sem változtatna a helyzeten. Ám ekkor:

– Mason? – Lain szólította meg. Volt valami szokatlan a hangjában.

– Hmm?

– Igazad volt. Van itt még egy jel. – Rövid szünet, azután: – De nem a műholdról jön.

Holsten kivárt, figyelte társa ujjait a konzol billentyűzetén, ahogy a nő újra meg újra ellenőrizte az eredményt.

– A bolygóról jön.

– A picsába! Komolyan mondod? – A férfi a szája elé kapta a kezét. – Bocs! Tényleg bocs! Nem épp a felfedezés méltóságához illő szóhasználat…

– Semmi gond, nekem is szó szerint ugyanez jutott eszembe.

– Az is vészjelzés? Ismétlődik?

– Nem hasonlít a te vészjelzésedhez. Ez sokkal összetettebb. Konkrétan élőbeszéd lehet. Nem ismétlődik…

Holsten egy pillanatra úgy érezte, hogy rég elfojtott reményei eluralkodnak rajta, maga a puszta levegő is megtelt a jövő kimondatlan lehetőségeivel, azután a nő elsziszegett egy káromkodást.

– Mi a baj?

– Á, ez is ismétlődik. Hosszabb és összetettebb, mint a másik jel, de ugyanaz a szekvencia hangzik el újra. – Lain ujjai ismét dolgozni kezdtek. – Ráadásul… amit… – Hirtelen abbahagyta, és megereszkedett vállal csak annyit mondott: – Szerintem visszapattan.

– Hogy értve?

– Szerintem ez a másik jel visszapattan a bolygóról. Ez leginkább csak elmélet, de… szerintem a műhold sugároz valamit a felszínre, és ennek a visszaverődését fogjuk el. Bassza meg! Bocs, azt hittem…

– Lain! Nyugi! Biztos vagy benne?

A nő megemelte a szemöldökét. Levertségében nem sikerült értelmeznie a kérdést.

– Tessék?

– A műhold kommunikál a bolygóval – magyarázta Holsten. – Nem a vészjelzés pattan vissza, hanem valami hosszabb üzenet. Egy másik üzenet, amit a bolygónak szántak, és nem a világűrnek.

– De hát ismétlődik! Ugyanúgy, mint… – A nő hirtelen elhallgatott. – Szerinted lehet odalent valaki?

– Ki tudja?

– De hát nem válaszolnak az üzenetre. Semmit sem sugároznak.

– Ki tudja? Mondjon Vitas bármit is, ezt a bolygót terraformálták. Azért alkották, hogy rajta éljenek. Lehet, hogy a műhold ma már csak egy jeladó, amely segélyhívást sugároz, de ha embereket telepítettek a bolygóra… Lehet, hogy még csak vad barbárok. Talán még nincsenek birtokában a technológiának, amellyel foghatnák a jeleket és válaszolhatnának, de ott lehetnek… egy olyan világon, amelyet direkt embereknek terveztek.

– Megyek, hívom Guyent – pattant fel Lain hirtelen. Holsten felnézett a nőre, és azt gondolta: Tényleg ez az első, ami eszedbe jutott? Végül nem szólt egy szót sem, csak lemondóan bólintott. Lain máris eltűnt, és ő egyedül maradt az újonnan felfedezett kapcsolattal a műhold és a bolygó között. Megpróbálta megfejteni az üzenetet.

Legnagyobb meglepetésére nem tartott sokáig.

– Mi van benne? – kérdezte Guyen. Az üzenet hírére nemcsak a parancsnok, de az alaplegénység java is odacsődült.

– Egy sor matematikai probléma – válaszolta Holsten. – Csak azért tartott tovább dekódolni, mert valami kifinomultabbat vártam. Valami informatívat, mint a vészhívás. De ez csak matek.

– Viszont fura matek – jegyezte meg Lain, amikor a férfi válla felett a kijelzőre nézett. – A sorozatok egyre bonyolultabbak lesznek, pedig az alapelvekből indulnak ki. – Összevont szemöldökkel nézegette a számokat és jeleket. – Mintha… Mason! Nem mondtál valamit korábban a Naprendszeren kívüli figyelőállomásokról?

– Ez egy teszt – válaszolta Holsten. – Egy intelligenciateszt.

– És tényleg a bolygóra sugározzák? – kérdezte Karst.

– Ami pedig különféle kérdéseket vet fel – mondta Holsten vállat vonva. – Mármint ez ugye elég régi technológia. A legrégebbi működő technológia, amit valaha is felfedeztünk. Amit most látunk, az éppenséggel egy meghibásodás eredménye is lehet, de mindenképpen elgondolkodtató.

– Vagy pont az ellenkezője – tette hozzá Lain szárazon. Amikor a többiek mind ránéztek, a szokásos cinizmusával folytatta: – Ugyan már, emberek! Csak én gondolkodom itt? Mióta próbálkozik Mason, hogy az az izé felfigyeljen ránk?Már megkerültük a csillagot, és egyre közelebb érünk, de még mindig a sötétben tapogatózunk. Erre most kiderül, hogy a műhold matekból vizsgáztatja a bolygót. Rakjátok már össze!

– Igen, de…

– Küldd el a megoldásokat! – javasolta a nő.

Holsten hosszan méregette, azután oldalvást a parancsnokra pillantott.

– Nem tudjuk, mit…

– Csak csinálja! – utasította Guyen.

A klasszicista előhívta egy képernyőre a korábban már összeállított megoldásokat; az elsőket még kirázta a kisujjából, de a feladatsor vége felé kénytelen volt igénybe venni a gép segítségét. Órák óta küldözgetett üzeneteket a műholdnak, a teszt megoldásait már gyakorlottan továbbította.

Az egész alaplegénység feszült csendben várakozott. Az üzenetnek hét percre és még néhány másodpercre volt szüksége, hogy elérje kijelölt úti célját. Az emberek fészkelődni kezdtek, és Karst megropogtatta az ujjait. A tudósok egyike köhintett.

Valamivel több mint tizennégy perccel a teszt megoldásainak elküldése után nem érkezett több vészjelzés.