4.4. KÍVÁNCSI TERMÉSZET

A járvány először alattomos, azután amikor színre lép, zsarnokká válik, végül pedig iszonyatossá. Alaposan feljegyzett tünetei révén kiszámítható a lefolyása, csak éppen megállítani nem sikerül. Az első jele az ízületek felforrósodása, és száraz érzés a szemek, a szájszerv, az ánusz, a szövőmirigy és a lemezes tüdő nyílásai körül. Izomgörcsök következnek, főleg a lábakban; először csak ritkásan, akadozó beszédet és akaratlan tánclépéseket okoznak, azután az egyre több görcs miatt az áldozat végül már nem érzi magáénak a végtagjait. Dadog és motyog, botladozik, értelmetlenül járkál ide-oda. Ilyenkor, tíz-negyven nappal az első rándulások után a vírus eléri az agyat. Az áldozat elfelejti, hogy kicsoda ő, és hol van. Megváltozik az érzékelése, nem ismeri fel a körülötte lévőket. Ebben a fázisban gyakori a paranoia, az agresszió és a köztes fázisok. A halál újabb öt-tizenöt nap elteltével áll be, és közvetlenül előtte a beteg leküzdhetetlen vágyat érez, hogy felmásszon, amilyen magasra csak lehet. Fabian újra elmondja, mit látott a halott városban, ahová azóta újra ellátogatott: a bomló hálóépítmények és a fák legmagasabb részein tömegével lógnak a megmerevedett testek, üveges tekintetük örökké az eget fürkészi.

A vírus már az első tünetek megjelenése előtt is jelen van az áldozat szervezetében, de nem ismert, hogy meddig lappang. A becslések szerint kétszáz napra tehető az az időtartam, amíg lassan, észrevétlenül megfertőz minden belső szervet. A beteg néha kicsit szédül, vagy szokatlanul melege van, de ennek más oka is lehet, ezért gyakran nem jelentik be. Már csak azért sem, mert mielőtt Nagy Fészket is elérte a csapás, minden fertőzésgyanús egyedet száműztek, halálbüntetés terhe mellett. Így a járvány akár egy szándékolatlan összeesküvés eredményeként is kirobbanhatott, tekintve, hogy mindenki a lehető legtovább el akarta titkolni a tüneteket.

A korai, ártatlannak tűnő fázisban a betegség közepesen fertőző. Ha valaki hosszabb ideig tartózkodik az áldozat társaságában, nagy valószínűség szerint elkapja, bár a vírus az utolsó fázisban őrülten ténfergő áldozatok harapása útján terjed a legbiztosabban.

Nagy Fészekben fél tucat késői fázisban lévő áldozatot találtak. Azonnal megölték őket, lehetőleg távolról. Háromszor ennyi egyed van a középső fázisban, és egyelőre nincs közös elképzelés a sorsukat illetően. Portia és mások is kiállnak amellett, hogy lehetséges a meggyógyításuk. A templomok tudósai közötti hallgatólagos megegyezés szerint próbálják eltitkolni, milyen kevés ötletük van a cselekvésre.

Portia próbálja a lehető legtöbbet kihozni Fabian szerzeményeiből. A fiatal pókok az egyik, járvány sújtotta városból érkeztek, és ez remélhetőleg azt jelenti, hogy immunisak a betegségre. És persze hogy az immunitásukat lehet valamiképpen tanulmányozni.

Leteszteli őket, mintát vesz a hemolimfájukból – pókvérükből –, hogy megvizsgálja, de az elemzéssel töltött órák alatt egyik lencséjével sem fedez fel semmit. Elrendeli, hogy az alanyok testnedvét etessék meg középső fázisban lévő betegekkel, vagy injektálják be őket, mivel néhány évvel korábban feltaláltak egyfajta módot a transzfúzióra. A pókok korlátozott immunrendszere miatt kevésbé kell tartani kilökődéstől a vértípus alapján, mint a gerinceseknél. Így sem érnek el hatást.

A szenvedőkkel dolgozva Portiának arra is gondolnia kell, hogy a lehető legtovább elkerülje a fertőzést. Emiatt a betegekkel főként Fabian foglalkozik, aki ráadásul kapcsolatban áll hímekkel a járvány sújtotta társasházakból. Köztudott, hogy a betegség szempontjából a hímek valamivel ellenállóbbak a nőstényeknél. Ironikus, de az ősi gének összekapcsolják a táncukhoz szükséges állóképességet és eleganciát az immunrendszerük erejével. A természetes kiválasztódás folyamatosan nyomás alatt tartja az előbbit, és az utóbbi együtt fejlődik vele.

Amivel Portia próbálkozik, az nem segít, és a társai sem érnek el jobb eredményeket. Kezd belemerülni a spekulatív tudományokba, kétségbeesetten keresi azt az egy ötletet, amely megmentheti a civilizációját az összeomlástól és a neobarbarizmustól.

Már a nap java részét a laboratóriumában tölti. Fabiant elküldi egy új oldattal a többi segédhez, akik a járvány sújtotta társasházakból lett karanténokban élnek és dolgoznak. Nem igazán hisz benne, hogy ezek a szerek hathatnak. Úgy érzi, a képességei határán jár, és frusztrálja, hogy ismét ugyanolyan tudatlannak érzi magát, akár egy ma született pók. Elvándorolt a népe által összegyűjtött és megértett világ végére.

Látogatója érkezik. Más körülmények között elküldené, de már elfáradt, annyira fáradt, hogy bármilyen új nézőpontot tárt lábakkal fogad. Márpedig ez a látogató az új – sőt a nyugtalanítóan új – nézőpontjairól híres.

Biancának hívják, és korábban Portia egyik társa volt. Nagy, túletetett pók fakó foltokkal a bundájában, és a mozgásából olyan zaklatott energia sugárzik, hogy ha elkapta volna a betegséget, észre se lehetne venni rajta.

Korábban Bianca is papnő volt, de nem végezte kellő tisztelettel a feladatait. Tudósként táplált kíváncsisága felülemelkedett a papnőként érzett hódolatán. Kísérletezni kezdett a kristállyal, és amikor felfedezték, majdnem száműzték emiatt. Portia és a társulásuk többi tagja közbenjárt ugyan az érdekében, de tettével kitaszította magát a társadalom felső rétegéből, így elveszítette a státuszát. Azt hitték róla, hogy már rég elhagyta Nagy Fészket, vagy akár meg is halt.

Ehelyett Bianca jól láthatóan maradt, és még gyarapodott is. Zseniális elme, nem kétséges, a saját mentális tartalékait lassan felélő Portia részben pont ezért engedi be. Bianca úgy árulta képességeit az alacsonyabb rangú társulásoknak, akár egy hím, míg végül a többi elidegenedett tudóssal együtt új, saját társulást alapított. Jobb időkben a nagyobb társulások az egész csoport száműzését tervezték, de a csapás kezdete óta már senkit sem érdekelnek. A pókok az életüket féltik, nem foglalkoznak politikával.

Azt beszélik, közeljársz a gyógyír megtalálásához. Bianca tartása és a szavak közti apró szünetek némi kételkedést tükröznek.

Dolgozom rajta. Mind ezen dolgozunk, válaszolja Portia. Normális esetben talán el is túlozná a szerepét a kutatásban, de ehhez is túl fáradt. Miért jöttél ide?

Bianca tétován arrébb lép, Portia szemébe néz. Szerinted, nővérem, miért megyek el egyáltalán bárhová is?

Erre nincs időm. Bianca a szokásos ügyében jár. Portia szánalmasan lekuporodik, a másik pók közelebb lép, hogy nővére hallja tompított mozgásbeszédét:

Azt hallottam, hogy talán már nem lesz rá több lehetőség, kezdi Bianca. Tudom, milyen üzenetek érkeznek a fonalakon más városokból. Azt is tudom, hogy sok más városban már nem maradt üzenet, amit elküldhetnének. Mindketten tudjuk, mivel kell szembenéznünk.

Ha ezen akartam volna gondolkodni, akkor a laboratóriumomban maradtam volna, feleli Portia dühösen toppantva. Nem engedlek oda a Hírnök kristályához.

Bianca tapogatói megremegnek. Tudtad, hogy volt saját kristályom? A Templom megtudta, és elvették. Pedig közeljártam…

Portia nem akarja hallani, mihez járt közel. Biancát egyetlen mánia vezette, hogy beszéljen a Hírnökkel, üzenetet küldjön a gyorsan mozgó csillagnak. A Templomban nemzedékek óta vitáznak erről, mert minden generációban születik legalább egy olyan nőstény, mint Bianca, akinek nem lehet nemmel válaszolni. Őket mindig szemmel tartják.

Portia nagyon szerencsétlen helyzetben van, mert ha rajta múlna, valószínűleg támogatná Biancát. Csakhogy ő mindig is inkább a többséghez húzott, mert abban hitt, hogy akkor születnek a legjobb döntések, amikor a nagyszerűek és a jók egyazon hálón állva vitáznak. A Templom vén őrei, az előző nemzedék papnői a maga szent tökéletességében akarják fenntartani az üzenetet. Hisznek benne, hogy Portia népe csak így értékelheti a maga teljességében, és csak így fejthetik meg azokat a mélyebb tartalmakat, amelyek eddig rejtve maradtak előttük Nem tartják feladatuknak hogy a sötétségbe kiáltva magukra vonják a Hírnök figyelmét. Az odafent újra meg újra elhaladó Hírnök mindent lát. Az univerzumot rend hatja át, és ennek bizonyítéka maga a Hírnök. Minden nemzedékben felbukkan néhány hang, amely kétségbe vonja ezt, de mindig a hagyomány győz. Elvégre a Hírnök beavatkozott, amikor a pókok bukásra álltak a hangyák elleni háborúban. Akkor sem kért segítséget senki, ő mégis leküldte csillagát. Ha a Hírnök segíteni tervez Portia népén, akkor segíteni is fog, ehhez nem kell megszólítani.

Miért jöttél hozzám? Nem fogok szembeszállni a Templommal, mondja Portia olyan elutasítón, ahogy csak tudja.

Mert még emlékszem rád abból az időből, amikor igazi nővérek voltunk. Te is ugyanazt akarod, amit én, csak nem elég erősen.

Nem fogok segíteni, jelenti ki Portia. A fáradtsága megadja szavainak azt a véglegességet, amelyet saját erőből már nem tudna kifejezni. Amúgy sincs rá mód, hogy beszéljünk a Hírnökhöz. Népünknek szüksége van a Templomra mint a megerősítés és a remény forrására. A kísérleteid valószínűleg elvennék ezt. És mit adna cserébe? Nem érheted el, amit szeretnél, mert elérhetetlen.

Mutatnom kell valamit. Bianca jelez, mire hímek hoznak be egy nehéz tárgyat. Oldalra lépnek, hogy leeresszék a kifeszített hálópadlóra, amely enyhén megereszkedik a súly alatt.

Régóta ismert tény, hogy bizonyos vegyszerek különös módon lépnek reakcióba a fémekkel, magyarázza Bianca. Ha egymáshoz illesztjük és megfelelően összekapcsoljuk őket, bizonyos energia halad át a fémeken és a folyadékokon. Emlékezhetsz ilyen kísérletekre abból az időből, amikor még együtt tanultunk.

Csupán egy érdekesség, nem több, válaszolja Portia. Arra használjuk, hogy fémekkel vonjunk be más fémeket. Emlékszem, egy hangyabolyt vettünk rá, hogy kidolgozzák a megfelelő módszert, és jelentős dolgokat alkottak. Ez a viszonylag ártatlan fiatalkorából származó emlék némi erőt önt a tagjaiba. Viszont sok mérgező gáz szabadul fel. Hangyáknak való munka. Mi van vele?

Bianca odalép a szerkezethez, amely annyiban emlékeztet a felemlegetett kísérletekhez, hogy vegyszertartó van rajta, amelyek más vegyszerekbe merülnek, és fémrudak kötik őket össze. De más fémrésze is van: sok-sok munkával összesodort fém, amely végül olyanná vált, mint egy vastagabb fonál, és sűrűn rátekerték egy rúdra. Valami megváltozik a levegőben, és Portia érzi, hogy a szőrszálai felborzolódnak, mintha vihar közelegne. A jelenség nagyon is érthető félelmet kelt, hiszen a természetes tüzek jelentős károkat okozhatnak a városnak.

Ez a kis játékszer egy láthatatlan háló közepén ül, magyarázza Bianca. Óvatos állítással arra használhatom, hogy megpendítsem annak a hálónak a szálait. Ugye ez szerinted is jelentős felfedezés?

Portia azt akarja mondani, hogy ennek semmi értelme, de valójában kíváncsivá tette a dolog. Egy mindent behálózó szövevény gondolata vonzó és érdekes. Miféle módokon lehetnek még kapcsolatban a dolgok egymással…?

Azt akarod mondani, hogy a Hírnök ezen a láthatatlan hálón keresztül beszél hozzánk?

Bianca az új gépe körül toporog. Kell lennie valamilyen kapcsolatnak, máskülönben hogyan tudnánk megkapni az üzenetét? A Templomban mégsem gondolkodnak el ezen. Pedig az üzenet maga bizonyítja ezt. És igen, megtaláltam az univerzum nagy hálóját. Azt a hálót, amelyen keresztül a Hírnök küldi az üzenetét. És igen, tudok választ küldeni.

Ez még Biancától is ijesztő kijelentés.

Nem hiszem el, dönti el Portia. Ha lehetséges lenne, már megtetted volna.

Bianca dühösen toppant egyet. Mi értelme szólni a Hírnökhöz, ha nem hallom a válaszát? Be kell jutnom a Templomba!

Azt szeretnéd, ha a Hírnök felismerne, és szólna hozzád? Tehát mindvégig Bianca egója volt a hajtóerő. De hát ő mindig is ilyen volt; mindig készen állt, hogy összemérje a lábát akár az egész világgal is, ha kell. Most nincs itt ennek az ideje. Portia ismét nagyon kimerültnek érzi magát.

Nincs már több időnk. Ezt te is tudod, hízeleg Bianca. Hadd teljesítsem a tervem! Nem hagyhatom ezt az eljövendő nemzedékekre. Még ha át is adom a Megértését, nem lesz olyan eljövendő nemzedék, amelyhez érdemes szólni. Csak most van itt ennek az ideje.

Lesznek eljövendő nemzedékek. Portia nem lépi ki a szavakat, csak gondolja őket. Fabian látta őket. Állatokként élnek a városaink romjai között, és a fejük tele van olyan Megértésekkel, amelyeket nem tudnak használni, mert már nincs meg anyáik világának mindazon építménye, amelyben használhatnák. Mi haszna még a tudománynak? Mi haszna még a Templomnak? Mi haszna még a művészetnek, amikor ilyen kevesen maradtak, és ők sem tesznek mást, csak esznek és párzanak? A legnagyobb Megértéseik elmúlnak, nemzedékről nemzedékre egyre többet felejtenek el belőlük, míg végül az életben maradottak közül már senki sem emlékszik majd rá, hogy kik vagyunk. Ám a gondolatsor nem teljes. Valami nyugtalanítja a tudós-papnőt. A Megértések kiválasztására gondol. A bestiálissá vált túlélőket nyilvánvalóan valamilyen ősi Megértések segítik a vadászatban, és az új világ urai az ezeket öröklő utódok lesznek. De nem csak ezeket öröklik…

Portia izgatottan ugrik fel, hirtelen jött energiával, mintha rossz végén érintette volna meg Bianca gépezetét. Őrült ötlete támadt. Lehetetlen ötlete. Tudományos ötlete.

Jelez az egyik segédjének, hogy kérdezzen utána, visszatért-e már Fabian. Visszatért, és Portia érte küld.

Dolgoznom kell a laboratóriumban, mondja vendégének, azután mégis habozik elindulni. Bianca félőrült, megbízhatatlan, veszélyes szerencsevadász és potenciális lázadó, de az intellektusát nem lehet kétségbe vonni. Segítesz? Szükségem van minden elérhető segítségre.

Bianca meglepődik a kérésen. Megtiszteltetés lenne újra együtt dolgozni egy nővéremmel, de… Nem lépi ki a gondolatot, csak apró mozdulattal jelez a gépe felé, amely most nyugalomban van, és nem reszketteti meg a levegőt a láthatatlan hálóval.

Ha sikerrel járunk, és túléljük, akkor mindent megteszek, hogy a Templom elfogadja a kérésedet. Portia lázadó gondolatot forgat a fejében. Ha túléljük, azt a saját erőnkből tesszük, és nem a Hírnök segítségével. Magunkra maradtunk.