3.7. ÉGIHÁBORÚ

Kern megszakította velük a kapcsolatot, hagyta a zendülők űrkompját továbbsiklani a zöld bolygó felé. A gép falta a köztes távolságot, minden másodperccel egyre közelebb jutott céljához. Holsten nagyon szeretett volna aludni, de olyan ülésen kuporgott, amelyet csak a gyorsulásnál ható erők elnyelése érdekében párnáztak ki, és pihenésre alkalmatlannak bizonyult.

Félálomban lebegve egyszer megközelítette az ébredést, máskor ismét eltávolodott tőle, mert Kern hallgatása nem befolyásolta az egyéb kommunikációt. Fogalma sem volt, hogy ki által kezdeményezett, eldurvuló vita hangjaira ébredt. Karst sehogyan sem jutott dűlőre az üldözött komp kommunikációs konzoljánál ülő valakivel.

Karst a szokásos dogmatikus módján képviselte a Gilgamesh hangját az egész emberiség (és meg nem választott vezetője, Vrie Guyen) felhatalmazása alapján. Feltétel nélküli megadást követelt, és olyan pusztulással fenyegette őket, amelyről még Holsten is tudta, hogy az űrkompok nem képesek kivitelezni. A hallgatag műhold haragját szította, és amikor minden próbálkozása kudarcot vallott, személyeskedő sértéseket szórt. A klasszicista kezdte azt érezni, hogy Guyen személyesen a biztonsági főnököt tartja felelősnek a zendülők szökéséért.

Az egyetlen pozitívum az egészben az volt, amikor megemlítették őt és Laint. Úgy tűnt, Karst parancsai tartalmazták a túszok kimenekítését is, bár nem elsődleges feladatként. Követelte, hogy beszélhessen velük, mert meg akart győződni róla, hogy még életben vannak. Lain váltott is vele néhány csípős szót, amelyek egyrészt megnyugtatták Karstot a helyzetük felől, másrészt elvették a biztonsági főnök kedvét minden további csevejtől. Ezután olyan monomániásan hajtogatta a parancsnokság követeléseinek listáját, köztük a túszok sértetlen visszaszolgáltatását, hogy Holsten már-már kezdte megsajnálni.

A zendülők válaszképpen saját követeléseikkel és dogmáikkal bombázták Karstot, emellett részletekbe menően ecsetelték, milyen nehézségekkel kellene szembenéznie a holdkolóniának, és hogy mennyire nincs erre szükségük. Karst ugyanazokkal az érvekkel válaszolt, amelyeket Lain már felsorolt, bár kevésbé összefüggően, ezért inkább úgy hangzott, mintha valaki más szavait próbálná elismételni.

– Egyáltalán minek kezdtek el üldözni? – kérdezte Holsten fáradtan Laintől, amikor a komrendszeren keresztül zajló szócsata ellehetetlenítette az alvás minden további lehetőségét. – Miért nem engednek el, ha tudják, hogy mennyire kevés esélyünk van bármit is elérni a műholddal? Nyilván nem csak mi kettőnkért folytatják.

– Hát, érted, biztos nem – vágta rá a nő. Azután vállat vont. – Nem tudom. Guyen hajlamos mindent személyes sértésnek tekinteni. – Olyan különös hangsúllyal mondta ezt, hogy Holsten elgondolkodott, milyen személyes tapasztalatokból táplálkozhat ez a megjegyzés. – De lehet, hogy többről van szó. Egyszer beléptem az alaplegénység alkalmassági feljegyzéseibe a Gilgameshen.

– Azt csak parancsnoki hozzáféréssel lehet, nem?

– Elég szar műszaki főmérnök lennék, ha ez megállíthatna. A hozzáférési rendszer vázát többnyire én programoztam be. Gondolkodtál már rajta, hogy urunk és parancsolónk miben ért el olyan jó eredményt, hogy megkapta ezt a pozíciót?

– Most, hogy mondod, majd biztosan elgondolkodom rajta.

– Akár hiszed, akár nem, hosszú távú tervezésben a legjobb. Az a legfőbb képessége, hogy ha kijelöl egy célt, akkor bármennyi köztes lépésen keresztül, de végül el tudja érni. Olyan ember, aki mindig négy lépéssel a többiek előtt jár. Szóval lehet, hogy értelmetlennek tűnik ez az üldözéses játék, de biztos, hogy van rá valami oka.

Holsten eltűnődött ezen egy időre, miközben a zendülők tovább vitáztak Karsttal.

– Versengés – bökte ki végül a klasszicista. – Ha mégis sikerül átjutnunk a műholdon, és leszállnunk a bolygóra… és persze túlélni a pókszörnyeket…

– Lehet – értett egyet Lain egy biccentés kíséretében. – Elhúzunk a B jelzésű terraformált hogyishívják bolygóra, és mire pár száz év múlva visszajövünk, Scoles és a többiek már szépen megvetették a lábukat a bolygón. Talán még Kernnel is sikerül kiegyezniük valahogyan. Guyen…

– Guyen a bolygót akarja – szólt közbe Holsten. – Guyen le akarja győzni a műholdat, és el akarja foglalni a bolygót. De azt nem szeretné, hogy bárkivel birokra kelljen kelnie érte.

– És persze ha Scoles letelepszik ott, és küld egy üzenetet, hogy „gyertek csak, a pókok valójában cukik”, máris egy rakás ember akar majd csatlakozni hozzá.

– Végeredményben, Guyen nem teheti meg, hogy futni hagyja a társaságot. – Ezzel együtt Holstennek támadt egy újabb gondolata: – Ezért a megadás utáni legjobb megoldás számára az, ha Kern darabokra vagdal minket.

Lain szemöldöke összeszaladt, tekintete a komrendszer konzolja felé villant, ahol még mindig tartott a szájkarate.

– Hallhatjuk, ha Karst üzen a műholdnak? – kérdezte a klasszicista.

– Nem tudom. Megpróbálhatom elfogni az adást, ha ezek a bohócok odaengednek.

– Szerintem nem ártana.

– Szerintem meg igazad van. – Lain kicsatolta magát, és óvatosan, ülésről ülésre haladva evezett előre a levegőben. A zendülők többsége azonnal ránézett. – Emberek! – szólította meg őket a nő. – Ha odaengednének egy percre a komhoz, akkor…

– Kilőtt egy drónt! – kiáltott fel a pilóta.

– Mutasd! – mondta Scoles, és előrelendült. Közben belekapaszkodott Lain vállába is, és a mozdulattól a nő elszakadt az üléstámláktól, a levegőben forogva a kabin hátsó fala és ajtaja felé repült. Scoles utánamordult: – Nem mehet a közelébe semminek, amíg nem tudjuk, mire készülnek!

Zörgés és szitkozódás hallatszott, amikor Lain eltalált valamit, és megpróbált belekapaszkodni egy másik valamibe, hogy ne pattanjon nagyon vissza.

– Mióta vannak drónok az űrkompokon? – csodálkozott Nessel.

– Némelyikben lehetnek rakomány helyett – jegyezte meg Lain hátulról.

– Mit tudnak ezek a drónok? – kérdezte valaki.

– Fegyverrel is felszerelhették – találgatott a pilóta nyugtalanul. – Vagy egyszerűen csak nekünk vezetik. Egy drón gyorsabb, mint mi, és mi már elkezdtünk lassítani. Azért lőtték ki most, mert már elég közel vagyunk.

– Akkor miért hagyjuk, hogy elkapjanak? – kiabált rá egy másik zendülő.

– Mert ha nem akarunk lyukat ütni a bolygóba, akkor a leszálláshoz le kell lassítanunk! – kiabált vissza a pilóta. Utána még hozzátette: – Inkább kösd be magad, te pöcs!

Amatőrök, gondolta Holsten egyre növekvő rémülettel. Egy űrhajón vagyok, amivel le akarnak szállni egy ismeretlen bolygón, és senki sem ért ahhoz, amit csinál.

A pilóta tovább lassított, mire mindenki úgy érezte, mintha az űrkomp eleje mágnesként vonzaná. Holsten küszködve próbált az ülésében maradni, és egészen addig csúszott előre, míg nem sikerült kitámasztania magát az előtte lévő ülés háttámláján.

– A drón egyre csak közelít – jelentette Nessel. Holstennek eszébe jutott, hogy korábban a félautomata szerkezetek milyen gyorsan letudták a távolságot a Gilgamesh és a műhold között.

– Ide hallgassanak! – jött Lain hangja a sorok közül. A nő ismét elindult előre. – Volt bármilyen rádiókapcsolat Karst és a műhold között?

– Mi van? – kapta fel a fejét Scoles, de a következő pillanatban olyan sikoly jött a kom hangszóróiból, hogy mindenki a füléhez kapott. Nessel a vezérlőpultot ütögette.

Holsten leolvasta a parancsnok szájáról, hogy ki akarja kapcsoltatni a rendszert, de Nessel egyre dühödtebb csapkodásán jól látszott, hogy nem lehet.

Azután a sikoly véget ért, ám egy ismerős hang vette át a helyét.

Egy dühös istenség mennydörgő üvöltéseként áradt a hangszórókból, a birodalmi C-n megformált, elegáns szavak akár a végső ítéletet is közvetíthették volna a zendülőknek. Azt is tették.

Holsten értette, és tolmácsolt: Itt Avrana Kern doktor. Figyelmeztettem magukat, hogy ne térjenek vissza a bolygómra. Nem érdekelnek a pókok. Nem érdekelnek a képeik. Ez a bolygó az én kísérletem, és nem engedem, hogy bemocskolják. Ha a népem és a civilizációm már a múlté, akkor érintetlenül kell fenntartanom az örökségem. Kern Világa nem azért készült, hogy maguk ellopják. Azt mondják, emberek. Menjenek, és legyenek emberek valahol máshol!

– Le fog lőni! – kiabálta a klasszicista. A zendülők másodpercekig csak bámultak egymásra tehetetlenül.

Lain sápadtan kapaszkodott az ülések háttámlájába, várta a további fejleményeket.

– Akkor ennyi volt? – nyögte.

– Nem ezt mondta! – ellenkezett Nessel, bár csak igen kevesen figyeltek oda rá.

Üdvözöllek a klasszicisták világában!, gondolta Holsten szárazon. Lehunyta a szemét.

– A komp pályát változtat – jelentette a pilóta.

– Állítsd vissza! – parancsolta Scoles. – Vigyél le a bolygóra…

– A másik komp – szakította félbe a pilóta. – A biztonságiak kompja. Mi rendben vagyunk, de ők… – hunyorogva nézett a műszereire – …sodródnak? És a drón is másfelé tart. Nem követi a pályamódosításainkat. Elmegy mellettünk.

– Hacsak nem eleve ezt akarták. Lehet, hogy bombahordozó – találgatott Scoles.

– Igencsak nagy bombának kellene lennie ahhoz, hogy ilyen távolságból is elintézzen – jegyezte meg a pilóta.

– Kern csinálja – jelentette ki Lain. A meglepett tekintetek láttán elmagyarázta: – A figyelmeztetés nemcsak nekünk szólt, hanem mindenkinek. Kern elkapta őket. Átvette az irányítást a rendszereik felett. A mieink felett azért nem tudta, mert leválasztottuk őket a kommunikációról.

– Szép munka volt! – mormolta Holsten a nyakában lógó oxigénmaszk rádiójába.

– Kuss! – jött a válasz ugyanazon a sávon.

Ismét Kern hangja hallatszott a hangszórókból; néhány statikus zörejbe fulladt próbálkozás után egyszerű, mindenki számára érthető nyelven szólalt meg:

– Azt hiszik, megmenekültek, csak mert kizártak a számítógépeikből? Megakadályozták, hogy visszafordítsam magukat, és visszaküldjem a járművüket a hajóhoz. Megakadályozták, hogy békés és kegyes módon akadályozzam meg az érkezésüket. Kapnak egy utolsó lehetőséget, hogy megnyissák előttem a rendszereiket. Ha nem teszik, nem marad más választásom, mint megsemmisíteni magukat.

– Ha el akarna intézni, már megtette volna – döntötte el az egyik zendülő. Ki tudja, milyen tények alapján.

– Engedjenek oda a komhoz! – mondta Lain. – Van egy ötletem. – Ismét előrelökte magát a kommunikációs konzol felé, ám ezúttal Scoles nem visszatartotta, hanem odahúzta magához, pisztolya csövét szinte belenyomta a nő orrába. A lassulási erő rántott rajtuk egyet, és majdnem nekizuhantak a pilótaülés háttámlájának.

– Mason doktor! Mi a véleménye Kernről? – kérdezte Scoles, de a tekintetét a főműszakison tartotta.

– Ember – ez volt az első szó, ami Holstennek eszébe jutott az ismeretlen entitásról. Scoles értetlen pillantására magyarázatba kezdett: – Szerintem Kern egy ember. Vagy legalábbis valaha ember volt. Most lehet, hogy valami ember-gép keverék. Átnézte a Gilgamesh egész adatbázisát, úgyhogy tudja, kik vagyunk, és honnan jöttünk. Tudja, hogy az utolsó földiek vagyunk, és szerintem ez jelent neki valamit. Emellett egy olyan lézerfegyver, ami azon a műholdon van, valószínűleg zabálja az energiát, legalábbis a másik megoldáshoz képest, amikor átveszi az irányítást a hajó felett, és mindent kikapcsol, vagy túlhevíti a reaktort. Csak akkor használja a fegyvert, ha tényleg nem lát más megoldást. Energia szempontjából még az Óbirodalom technológiájának is megvoltak a maga korlátai. Ezért van az, hogy csak végső megoldásként lő ránk; előbb megpróbál anélkül megszabadulni tőlünk, hogy megölne. Viszont jelen esetben ez nem lehetséges, mert csak a komrendszerhez fér hozzá.

Scoles dühösen felszisszent, de elengedte Laint, aki rögtön magyarázni kezdett valamit Nesselnek és a mellette ülő zendülőnek. Valamit arról, hogy állítsák vissza a kapcsolatot a kommunikációs számítógép és a hajó néhány másik rendszere között. Holsten csak remélhette, hogy a nő tudja, mit tesz.

– Megpróbál megölni? – kérdezte Scoles lényegre törően a klasszicistától.

Erre most mit mondjak? Hogy hangulatfüggő? Vagy hogy attól függ, éppen melyik Kernnel beszélünk az adott pillanatban? Holsten kicsatolta magát, és a lassítást ellensúlyozva lassan ellebegett a többiek felé. Arra gondolt, hátha le tudná beszélni Kernt a kilövésükről.

– Szerintem még abból a kultúrából származik, amely sikeresen eltörölte saját magát, és megmérgezte a Földet. Nem tudom, mit fog tenni. Úgy vélem, saját magával is viaskodik, miközben távol akar tartani minket.

– Ez az utolsó figyelmeztetés! – szólalt meg ismét Kern hangja.

– A műszerek szerint a műhold beindított valamit – jelentette a pilóta. – Lehet, hogy ránk állt.

– Van rá mód, hogy megkerüljük a bolygót, vagy fedezzük magunkat a másik komppal? – kérdezte Scoles.

– Semmi. Nyílt terepen vagyunk. Egyébként is, leszálláshoz számított megközelítési pályán vagyunk. Lesz húsz perce, hogy bármit műveljen a lézereivel, mielőtt beérünk a légkörbe.

– Kész! – kiáltott fel Lain.

– Mi van kész? – nézett rá Scoles összevont szemöldökkel.

– Elszigeteltük a fedélzeten lévő adatbázist, és rákötöttük a komra – felelte Nessel.

– Hozzáférést adtatok ennek a Kernnek az adatbázisunkhoz? – tolmácsolta Scoles saját magának. – Szerintetek ettől majd meginog az elhatározása?

– Nem – válaszolta Lain. – De kell egy adatátvitel. Holsten! Gyere ide!

Mason elképesztő mértékben méltóságon aluli mozdulatokkal úszott a levegőben, ahogy a zendülők sorra megragadták és visszafogták a lassulás húzóereje ellenében, míg végül bele tudott kapaszkodni a kommunikációs vezérlőpult egyik ülésébe, és utóbb be is csatolta magát.

– Le akar égetni az égről – mondta Lain, miután a férfi elhelyezkedett mellette. A lehetőség mintha felélénkítette volna. – Le tudod beszélni róla? Vagy valami hasonló?

– Hát… van egy ötletem…

– Akkor csináld! Én is csinálom, amit kitaláltam – mondta Lain. – Most!

Holsten lenézett az előtte lévő panelre, és megnyitott egy sávot a műhold felé. Feltéve, hogy nem hallgatott ki minket, gondolta, azután belekezdett:

– Kern doktor! Avrana Kern doktor!

– Nem vagyok hajlandó tárgyalni – jött a válasz.

– Elizával szeretnék beszélni.

Egy pillanatra mintha Kern folytatta volna, de már az első szó félbeszakadt, azután a hang birodalmi C-ben folytatta. Ismét Eliza irányított:

Amilyen gyorsan csak tudta, Holsten megfogalmazta és lefordította a választ: Eliza! Biztosíthatjuk róla, hogy nem áll szándékunkban beavatkozni Kern Világába. Biztos volt benne, hogy Eliza a számítógép, de ki tudja, milyen tudati és programozási korlátai vannak?

Eliza! Beszélhetnék Avrana Kern doktorral?, küldte Holsten.

A várt hang mennydörögve töltötte be a kabint:

– Hogy merészelik…!?

– Éééés elment! – jelentette be Lain. Kern mondandója félbeszakadt.

– Mi? – kérdezte Scoles.

– Vészjelzés – magyarázta a műszaki főmérnök. – A saját segélykérő jelzésének az ismétlődő másolata. – Közben Holsten elküldte a következő üzenetét: Kern doktor! Beszélhetnék Elizával?

Az érkező válaszban annyira összekeveredtek Kern és Eliza mondattöredékei, hogy szinte fehér zajnak tűnt. A műhold próbálta feldolgozni a magas prioritást élvező vészjelzést.

– Közeledünk a légkörhöz – szólalt meg a pilóta.

– Megcsináltuk! – örvendezett az egyik zendülő.

– Ne igyunk előre… – kezdte Lain, de elhallgatott, amikor a kommunikációs rendszer hirtelen elcsendesedett, és Holstennek ellenőriznie kellett a kijelzőket, mert meg akart bizonyosodni róla, hogy a konzol még be van kapcsolva. A műhold nem adott le több jelet.

– Kikapcsoltuk? – kérdezte Nessel.

– Mire fel a többes szám? – csattant fel Lain.

– De akkor ez nem jelenti azt, hogy mindenki lejöhet a bolygóra? Mindenki a Gilről… – kezdte Nessel, de hirtelen felvillantak a kom jelzőfényei, és Kern dühös hangja töltötte be a teret a zendülők körül:

– Nem! Nem kapcsoltak ki!

Lain azonnal a derekához kapott, és rögzítette magán a biztonsági öv kiterjesztéseként az ülésre szerelt hámot, azután Holsten felé nyúlt.

– Kapaszkodni! – kiáltott fel.

Holsten akaratlanul is hátranézett a korábbi ülésére, és a nyitott ajtón keresztül elcsípett egy pillanatot a raktérben dúló fejetlenségből, ahogy a zendülők próbáltak biztos fogást találni, és rögzíteni magukat. Azután perzselő villanás következett, amely beleégette a képet a retinájába, és a komp addigi sima suhanásának helyét bukdácsoló rázkódás vette át, miközben valami felüvöltött odakint. Légkör. Benn vagyunk a légkörben! A pilóta egyfolytában szitkozódott, közben Lain magához szorította Holstent, mert nem sikerült rögzítenie a biztonsági hámot a férfin. Mason kétségbeesetten kapaszkodott az ülésébe, miközben az egész világ arra hajtott, hogy lerázza onnan.

A raktér ajtaja automatikusan becsukódott. Holsten ekkor még nem döbbent rá, hogy a rendszer azért csukta be az ajtót, mert az űrkomp hátsó része leszakadt.

A gép eleje, a kabin tehetetlenül zuhant tovább a bolygó felszínének nagy részét borító, zöld lombtenger felé.