1.3. A FÉNYEK KIALSZANAK

Doktor Avrana Kernt tucatnyi összetett információfolyam ébresztette fel, de egyik sem segített emlékezni rá, hogy mi történt, és miért egy hibernálótartályban tért vissza az álomból, amelytől még mindig ólomnehéznek érezte minden tagját. Nem bírta kinyitni a szemét, az izmai nem akartak mozogni, és a tudata üresnek tűnt, már ha leszámítjuk a folyamatosan támadó információtömeget. Az Őrkapszula minden egyes alrendszere figyelmeztető jelzéseket ontott magából.

Nagy nehezen sikerült kiadnia egy utasítást: Eliza-mód! Szédült, és nem érzékelte a végtagjait. Ahogy a tartály berendezései próbálták valami aktív élethez hasonló állapotba hozni a rájuk bízott testet, Kern egyaránt érzett puffadást és székrekedést.

– Jó reggelt, doktor Kern! – szólalt meg az Őrkapszula a hallóközpontjában. Erős és megnyugtató női hangon beszélt. Kern nem nyugodott meg. Meg akarta kérdezni, miért fekszik az Őrkapszula hibernálótartályában, de úgy érezte, hogy a válasz folyamatosan ott kering körülötte, csak valahogy nem sikerül elkapnia.

Adj valamit, amitől visszatérnek az emlékeim!, parancsolta.

– Nem javasolt – figyelmeztette a gép.

Ha azt akarod, hogy bármiben is döntsék… Hirtelen minden a helyére került, a gátak átszakadtak, és a borzalmas emlékek elárasztották Avrana tudatát. A Brin-2-nek vége. A munkatársai mind együtt vesztek vele. A majmok nem értek földet biztonságosan. Minden elveszett, csak ő maradt életben.

És utasította a gépet, hogy akkor ébressze fel, ha megérkeznek a rádiójelek.

Mély levegőt akart venni, de a mellkasa még nem működött rendesen, ezért csak zihálásra futotta az erejéből. Ideje volt, jegyezte meg a gépnek, pedig sejtette, hogy az Őrkapszula képtelen értelmezni ezt a mondatot. Beszélt Kernhez, és ő akaratlanul is úgy kommunikált vele, mint egy emberrel. Ezt mindig is az Eliza-mód bosszantó mellékhatásának tartotta. Mennyi idő telt el? Földi standard szerint.

– Tizennégy év és hetvenkét nap.

Az… Érezte, hogy a torka megfeszül.

– Az lehetetlen… – Nem volt értelme felhívni rá egy számítógép figyelmét, hogy nem lehet igaza, de ez tényleg nem lehetett igaz. Ennyi idő semmire sem lehetett elég. Még a szabotázs híre sem érkezhetett vissza a Földre, nemhogy mentőcsapatot küldjenek érte. Aztán feltámadt benne a remény. Egy hajó már nyilvánvalóan feléjük tartott, amikor Sering felrobbantotta a Brin-2-t. Kétségtelenül sikerült leverni a terroristákat és lázadó követőiket, és így felfedezték, hogy a csapatban van egy NUN-ügynök. Most pedig ideértek, hogy megmentsék. Megmenekült.

Utasította a gépet: Kezdeményezz kapcsolatfelvételt!

– Attól tartok, ez lehetetlen.

Kern aprót sóhajtott, és előhívta a rendszerüzeneteket. Jobban volt, és úgy érezte, már képes megbirkózni velük. A kapszula különböző rendszerei megnyíltak előtte, ellenőrzési sorrendet kértek. A jelfogók tűréshatáron belül maradtak, és a jeladók is működtek; még mindig sugározták a vészjelzést, közben az elsődleges funkciójuk is beindult, és összetett üzenetkészlettel bombázták a bolygófelszínt. Eredetileg a bolygó egy új faj bölcsőjévé vált volna, amely egyszer képes lesz fogni és dekódolni az üzeneteket. Persze tizennégy év erre is kevés.

– Minden mű… – Saját rekedtes hangja csak felingerelte. Pontosítást kérek! Miért lehetetlen?

– Attól tartok, nincs kivel kapcsolatba lépni – válaszolta udvariasan az Eliza-módban működő számítógép. Kern előhívott egy szimulációt a körülöttük lévő térről: bolygó, Őrkapszula. Sehol egy földi hajó.

Magyarázatot kérek!

– Változás történt a rádiójelekben. Attól tartok, parancsnoki utasításra van szükségem a változás jelentőségének felméréséhez.

– Ne mondd folyton, hogy „attól tartok”! – krákogta Kern dühösen.

– Természetesen, doktor. – Kern tudta, hogy a gép tartja a szavát. Egészen rugalmasan meg tudta változtatni a modorát. – A hibernálás kezdete óta figyelem a Földről érkező jeleket.

– És? – Kern hangja még mindig remegett egy kicsit. Sering háborút emlegetett. Lehet, hogy háborúról érkeztek hírek? A következő gondolata ez volt: És a gép honnan tudta, hogy fel kellene ébresztenie? Nem állítottam be ilyen tartalomszűrésre. Akkor meg mi…?

A válasz ott volt az adattömegben, és ekkor a gép is kiemelte. Nem jelenlétet, hanem a jelenlét hiányát érzékelte.

Rá akart kérdezni, hogy mit lát. Szerette volna bebizonyítani a gépnek, hogy hibázott. Másodszor és harmadszor is ellenőrizni akarta az információt, mintha a gép nem tette volna meg szinte másodpercenként.

Nem érkezett több rádiójel a Földről. Az utolsó jelek elhagyták az Őrkapszulát, és ha fénysebességgel sugározták fel őket a Földről, akkor ezek is húsz évvel korábbi történéseket közvetítettek.

Meg akarom hallgatni az utolsó tizenkét órányi jelet.

Azt hitte, túl sok adás lesz majd egyszerre, de a rendszer alig néhányat fogott, azok is elszórtak és kódoltak voltak Elsőként azokat sikerült értelmeznie, amelyek segítségkérést közvetítettek Kern visszakövette őket a felvételeken még negyvennyolc órányit. Az Őrkapszula öntörlő tárolója csak ennyit tartott meg. A pontos részletek már elvesztek gyorsabban távolodtak az űrben, mint amilyen sebességgel követhette volna őket. Csak arra tudott gondolni, hogy Sering háborúja valóban kitört, és beszippantotta az emberek lakta űr telepeseit is. A fények kialudtak a Naprendszerben, mert a Non Ultra Natura mozgalom megvívott ellenségeivel az emberiség jövőjéért.

És azt is elképzelte, hogy az események megmásíthatatlan fordulatot vettek. Kern tudta, hogy a Föld kormányai és a telepesek egyformán borzalmas erejű fegyvereket birtokoltak, és tudományos elméletekben ezeknél sokkal rosszabbak is léteztek.

A háború a Földön elfajult, ez már biztosnak tűnt. Egyik oldal sem hátrált meg. Mindkettő csak nyomult előre, újabbnál újabb eszközöket hozott játékba. Ez az összesen két és fél napnyi rádióadás nem sokat árult el a háború kezdetéről, de az információmorzsák alapján a nőnek az a rémisztő gyanúja támadt, hogy az egész globális konfliktus legfeljebb egy hétig tarthatott.

És húsz fényévnyivel arrébb, Kern jelenében a Föld elhallgatott. Sőt, már két évtizede hallgatott. Egyáltalán maradtak rajta még emberek? Vagy rajta kívül az emberiség is megszűnt létezni? Vagy talán csak visszazuhant a sötét barbarizmusba, és az égen mozgó fényekre pillantva már elfeledte, hogy azokat őseik alkották meg?

– A Naprendszeren belüli kolóniák és állomások… a többiek… – Nem tudta kimondani.

– Az utolsó földi rádióadást az összes sávon sugározták, és egy elektronikus vírust tartalmazott – jelentette Eliza szomorúan. – Az volt a célja, hogy megfertőzzön és tönkretegyen minden berendezést, amely fogja az adást. Úgy tűnik, képes volt áthatolni az aktuális biztonsági rendszereken. Feltételezhető, hogy a különféle kolóniák elektromos berendezései leálltak.

De ez azt jelentené, hogy… – Avrana ugyanúgy elborzadt a gondolattól, mint bármely más ember. Várta a rádöbbenés dermedtségét, de nem érzett ilyesmit. A Naprendszeren belüli kolóniák és a maroknyi külső bázis még terraformálás alatt állt. Még az emberiség űrbeli terjeszkedésének elején épültek, és a technológia fejlődése ellenére az emberi telepek jelenléte bonyolította, ezáltal lassította a terraformálást, főleg politikai okokból. Az üres bolygókat sokkal gyorsabban átalakították, és ezek közül is Kern Világa készült el elsőként. Az emberiség Földön kívül járó része teljes mértékben erre a technológiára és a segítségül használt berendezésekre volt utalva.

Ha egy ilyen vírus mindenhová bejutott, és tönkretette a számítógépeket például a Marson vagy a Jupiter Európa nevű holdján, azzal halálra ítélte az ott élő telepeseket. Gyors, hideg és levegőtlen halálra.

– De te nem fertőződtél meg. Mi még élünk!

– A vírust nem úgy tervezték, hogy képes legyen megfertőzni kísérleti, feltöltött emberi személyiségstruktúrát. Az ön jelenléte a rendszerben védelmet nyújtott ellene.

Avrana Kern átnézett az Őrkapszula halvány jelzőfényekkel telezsúfolt belső terén, és a végtelenbe révedve az emberiség elszórt otthonaira gondolt, amelyek végül nem nyújtottak több védelmet egy tojáshéjnál. Végül elidegenedett elméjében egyetlen kérdés merült fel újra meg újra:

– Miért ébresztettél fel?

– Parancsnoki utasításra van szükségem.

– Mihez kellhet még parancsnoki utasítás? – kérdezte Kern fáradt gúnnyal a hangjában.

– Szükséges lesz visszatérnie a hibernálásba – jelentette be a számítógép, és a nőnek ezúttal valahogy hiányzott az „attól tartok”, ami legalább az emberi együttérzés látszatát kínálta volna. – Azonban az aktuális külső körülményekre vonatkozó információk hiányát tekintve képtelen vagyok megállapítani, hogy milyen feltétellel ébreszthetem fel újra. Emellett, bár úgy vélem, hogy még saját maga sem tud meghatározni ilyen feltételeket, mégis felébresztettem, mert így adhat utasításokat, vagy meghatározhat egy időtartamot. Szintén lehetőség, hogy a feltöltött személyiségmodelljére hagyatkozik, hogy alkalomadtán döntsön a felébresztését illetően.

Az elmondottak egyenes következménye visszhangzott Kern tudatában: Soha. Lehet, hogy soha nem jön el az a pillanat.

Mutasd a bolygót!

A Belső Szeme előtt megjelent a lassan elforduló, zöld gömb minden méretével és tulajdonságával együtt, és minden egyes adatsor újabb részletekhez vezető linkként működött. Valahol ott rejlettek a készítők is, mindazon halottak nevei, akik minden egyes részletét megtervezték és megépítették, vezérelték a tektonikus mozgásokat, életre keltették az időjárást, felgyorsították az eróziót, és élettel telítették meg a talajt.

Csakhogy a majmok elégtek. A semmiért dolgoztunk.

Lehetetlennek tűnt, hogy ennyire közel került egy nagyszerű álom beteljesüléséhez; hogy az ő elképzelései alapján telítsék meg élettel, sőt változatos és értelmes élettel a galaxist, ezáltal biztosítsák a Föld örökségének fennmaradását. Erre jött egy háború, és Sering idióta módon tönkretette az egészet.

Meddig maradhatunk még életben? Feltette a kérdést.

– A napenergia meghatározatlan ideig biztosítja a túlélésünket, ám előfordulhatnak olyan külső erők vagy többszörös mechanikai hibák, amelyek végül a működés felfüggesztéséhez vezetnek. Ezek hiányában korlátlan ideig működőképesek maradunk.

Ennek valószínűleg reményt kellett volna keltenie az utasban, de Kern számára inkább úgy hangzott, mint egy életfogytig szóló ítélet.

Altass el!, utasította a kapszulát.

– Még hiányoznak a szükséges irányvonalak a következő ébresztési időpontot illetően.

Avrana keserűen felnevetett, de abbahagyta, mert örömtelen hangja ijesztőnek tűnt a szűkös helyen.

– Amikor a mentőcsapat megérkezik. Amikor a majmok válaszolnak. Amikor az élőhalott feltöltött énem úgy dönt. Ez így elég?

– Azt hiszem, ki tudok dolgozni egy sémát ezekkel a tűréshatárokkal. Kérem, készüljön fel a hibernálásra!

A hosszú, magányos alvásra. Kern visszatért sivár koporsójába, amíg utánzata őrködött elcsendesedett teste és a zajtalan űrben lebegő, néma bolygó felett. Az Őrkapszula az űrjáró emberi civilizáció első és utolsó előretolt helyőrségévé vált.