6.5. SZÉTHULLÁS

Kapott egy kezeslábast. Az első sokkot követően nem szívesen ment emberek közé a hátul, a bemenő csövek miatt nyitott, lenge hálóingben – még azután sem, hogy himlőhelyes vén seggével végigparádézott a fél hajón.

Új öltözékén a „Mallori” név volt. Emlékezete szilánkjai között turkálva Holsten nem talált semmiféle Mallorit, arra pedig gondolni sem mert, létezik-e még egyáltalán a kezeslábas eredeti tulajdonosa. Nem tudta eldönteni, hogy melyiket viselné szívesebben: egy hulla, vagy egy bármikor felébreszthető, élő ember ruháját.

Utánakérdezett a saját kezeslábasának, de nem találták meg, valószínűleg már rég elhordta valaki.

Amíg ruhát kerestek neki, másokkal is találkozott. A műszakisok magára hagyták az egyik teremben, amelyet már korábban átalakítottak hálóhelyiséggé. Legalább negyven ember zsúfolódott ott össze, a falakba kampókat rögzítettek a függőágyaknak, és mindig akadt néhány, amelyben éppen aludt valaki. Mindenkinek ijedt kétségbeesés ült a tekintetében, akár a menekülteknek.

Holsten beszélgetett néhányukkal. Amikor kiderült, hogy valaha az alaplegénység tagja volt, elkezdték kérdésekkel bombázni. Kitartóan. Tudni akarták, mi folyik a hajón, mi történt, mielőtt felébresztették őket. Ezt persze Mason is tudni akarta, de válaszával láthatóan nem elégítette ki a többieket. A többségük még egy méregtől haldokló, elöregedett Földön merült hosszú álmába. Egy részük azt sem volt képes elfogadni, hogy mennyi idő telt el az indulásuk óta. Holsten legnagyobb döbbenetére néhányan még abban sem voltak biztosak, hogyan kerültek fel az űrhajóra.

Fiatalok voltak. A rakomány java része fiatalokból állt, hogy amikor kiolvasztják őket, újrakezdhessék az életet, a faj életben tartását.

– Csak egy klasszicista vagyok – mondta nekik Mason. Ami azt illeti, így is legalább ezer dologról mesélhetett volna, ami az utazás során történt velük, de úgy érezte, hogy nem tudna beszélni róluk. Ráadásul ez a fajta tudás nem segített volna megnyugtatni őket. A legfontosabb kérdésben – a közvetlen jövőjükre vonatkozóban – pedig egyáltalán nem tudott segíteni nekik.

Végül a pótműszakisok megjöttek a kezeslábassal, és kivezették a hálóteremből, hiába ellenkeztek a fiatalok.

Voltak saját kérdései is, és már eléggé lenyugodott ahhoz, hogy elviselje a válaszokat.

– Mi lesz velük?

Egy fiatal nő vezette a csoportot, a kérdés hallatán komoran hátrapillantott.

– Visszatérnek a hibernálótartályokba, amint azok újra működőképesek lesznek – felelte.

– És az mikor lesz?

– Nem tudom.

– Eddig mennyi ideig tartott? – Elcsípett néhány beszédes tekintetet és arckifejezést.

– Eddig a legtovább két évig voltak ébren emberek.

Holsten mély lélegzetet vett.

– Hadd találgassak! Jól sejtem, hogy egyre több embert kell kiolvasztaniuk? Kezdenek tönkremenni a hibernálóegységek.

– Minden tőlünk telhetőt megteszünk! – csattant fel a nő védekezően.

Holsten aprót bólintott magában. Nem bírnak el a feladattal. Egyre rosszabb lesz.

– És most merre…?

– Nézze! – A nő megtorpant, és szembefordult vele. Neki is rég elveszett vagy halott neve volt: „Terata”. – Nem azért vagyok itt, hogy válaszoljak a kérdéseire! Van jobb dolgom is!

Holsten széttárta a kezét.

– Képzelje magát a helyembe – jegyezte meg.

A nő újra elindult, miközben válaszolt:

– Hát, barátom, az is éppen elég gondot okoz, ha a saját helyembe képzelem magam. Egyébként is, ki maga? Mi olyan kivételes magában, hogy különleges elbánásban részesülhet?

Majdnem megkérdezte, hogy tényleg nem tudják-e, kicsoda ő, de azután visszafogta magát, hisz sohasem gondolt magára holmi hírességként, így végül vállat vonva ennyit mondott:

– Senki. Csak egy egyszerű vénember vagyok.

Elhaladtak egy szoba mellett, amelyben legalább tucatnyi gyerek volt; Holsten annyira nem számított erre a látványra, hogy akaratlanul is megtorpant, és megbámulta őket. Nyolc-kilenc évesek lehettek, mind egy nagy képernyő előtt ültek a padlón, a kezükben kis vezérlőegységet tartottak.

A képernyőn Lain beszélt. Holsten lélegzete egy pillanatra elakadt a nő láttán.

Más is látszott a képernyőn: háromdimenziós modellek és képek, valószínűleg a Gilgamesh tervrajzának részletei. A gyerekek gépészetet és kapcsolódó tudományokat tanultak. Műszakisoknak képezték őket.

Nem-Terata a karjánál fogva akarta elhúzni onnan, de Holsten belépett a helyiségbe. A diákok egymást bökdösve, sugdolózva meredtek rá, de ő egyre csak a képernyőt bámulta. Lain egy berendezés működését magyarázta, példákkal és nagy ábrákkal mutatta be valamilyen javítás szükségességét és az eszközhiba következményeit. A képernyőn öregebbnek tűnt az egykori főmérnöknél, idősebbnek még a harcos királynőnél is… Isa Lain még mindig megtett minden tőle telhetőt, hogy a gondjaira bízott szerkezet működőképes maradjon.

– Honnan…? – Holsten biccentett a gyerekek felé, akik addigra már egyáltalán nem figyeltek a tananyagra. – Honnan vannak ezek a gyerekek?

– Hát, barátom, ha ezt nem tudja, én biztos nem kezdem el magyarázni – jegyezte meg nem-Terata enyhén maró gúnnyal, mire néhány gyerek elvigyorodott.

– Nem, de most tényleg…

– Természetesen a mi gyerekeink – válaszolta a nő éles hangon. – Miért, mit gondolt? Másképpen hogy tudnánk folyamatosan dolgozni?

– És a… rakomány? – kérdezte Holsten. Azokra gondolt, akik hónapokra, néha évekre is a hibernálótartályokon kívül ragadtak.

Addigra nem-Terata elrángatta az osztályteremből, és egy merev intéssel ismét a képernyőre irányította a diákok figyelmét.

– Szigorúan szabályozzuk a népességet – magyarázta. – Elvégre egy hajón vagyunk. – Ezt úgy tette hozzá, mint valami mantrát. – Ha szükség adódik friss anyagra a rakományból, akkor felébresztünk néhány embert, de a felesleges többlet… – az addig kurta, professzionális hangsúlyozás itt átadta a helyét valami másnak. A személyes fájdalom felbukkanása annyira váratlanul érte, hogy Holsten megbotlott az együttérzéstől.

– Az embriókat jégre tesszük, hogy így várják ki, amíg a jövőben szükség lesz rájuk – fejezte be a nő, miközben összevont szemöldökkel nézett az öregre. Próbálta eltitkolni az iménti elgyengülését. – Könnyebb fenntartani az embriót egy bizonyos fejlődési pont elérése előtt, mint egy kifejlett emberi lényt. – Ez ismét úgy hangzott, mint valami jól begyakorolt szöveg, amellyel nem-Terata együtt nőhetett fel.

– Bocsánat! Én csak…

– Megérkeztünk.

A kommunikációs szoba ajtaja előtt álltak. Holsten egészen idáig nem jött rá, hová tarthattak.

– De mi…? – kezdte volna.

– Csak menjen be! – Nem-Terata majdhogynem durván meglökte, azután magára hagyta.

Holsten egy ideig csak ácsorgott a komszoba előtt, valami megfoghatatlan rossz előérzet megakadályozta, hogy átlépje a küszöböt. Végül az ajtó magától félrecsusszant, és ő kénytelen-kelletlen szembenézett a bent várakozó nővel.

Fogalma sem volt, mire számított valójában. Benne volt a pakliban, hogy egyáltalán nem lesz bent élő személy, csak egy arc a képernyőkön, amely hasonlít Lainre, már amennyire egy halotti maszk hasonlít arra, akiről mintázták. Vagy, ami még rosszabbnak tűnt, hogy Lain arcát Guyen és Avrana Kern arcának részletei torzítják el a monitorokon, meg még ki tudja, mi minden, ami szemét az évezredek alatt felhalmozódhatott a számítógépes rendszerekben. Sőt, ha már itt tartunk, akár egy olyasféle borzalom, gépekkel életben tartott múmia is várhatott rá, mint ami a parancsnokból lett annak idején, akit a végén már meg sem lehetett különböztetni a hajó berendezéseitől, és halhatatlanságról szőtt álmokat dédelgetett sorvadó koponyájában. Az, hogy jól ismerte a nőt, csak még ijesztőbbé tette a Holsten fantáziájában megfogant rémképeket. Még az is jobb lett volna, ha a feltáruló ajtó mögött valaki mást talál.

Ám Lain várta ott, Isa Lain, bár természetesen ismét valamivel öregebben, mint ahogy emlékeiben élt. Már vagy tizenöt évvel lehetett idősebb nála, az entrópia és a rosszindulatú számítógépes alkalmazások elleni harc veteránjává vált. Azóta is újra meg újra felébredt, hogy folytassa a küzdelmet, hogy utoljára találkoztak. Plusz tizenöt év szinte semmit sem jelentett volna az Óbirodalomban; a hitelesnek elfogadott mítoszokból és legendákból mindenki tudta, hogy az ősök átlagos élettartama jóval hosszabb lehetett a jelenlegi emberekénél. Így viszont Lain igazán öregnek tűnt ettől a plusz tizenöt évtől.

Nem volt igazán vén és aszott – még nem. Egy dolgozó nő, aki lassan az ereje végére ér. Már ott állt az idő kérlelhetetlen lejtőjének tetején, és tudta, hogy hamarosan minden lépés elrabol egy morzsányit a lényéből. Felszedett pár kilót, és az arcvonásait átrajzolta az aggódás és a nehézségekkel való küzdelem. Hosszú ősz haját nagy kontyba fogta. Mason még sohasem látta hosszú hajjal. Kétségtelenül Lain állt előtte, az a nő, akinek a változásait hosszú állóképekben követhette nyomon, és aki az ő néhány hónapja alatt elhasznált egy fél életet. A férfi már attól is érzelmi viharba került, hogy rápillantott az idős arcra, amelyet a ráncok sikertelenül próbáltak idegenné tenni.

– Nézzenek oda! A vénember! – szólalt meg valamivel gyengébb hangon, mint amire Holsten emlékezett. Vagy csak ugyanúgy elgyengült a találkozástól, ahogy a férfinak is remegni kezdett a lába.

Könyökénél foszlásnak indult legénységi kezeslábasáról letépték a nevet, és a térdénél foltok borították. Vállán egy másik kezeslábas tépett maradványa szolgált vaskos és alkalmatlan anyagú sálként, amelyet elgondolkodva babrált, miközben a vendégét nézte.

Holsten beljebb lépett, és rögtön felfedezte, hogy két konzol nem működik, egy harmadikat pedig kibeleztek. A többi munkaállomás teljesen épnek és használhatónak tűnt.

– Látom, nem unatkoztál.

Megnevezhetetlen árnyék suhant át az idős nő arcán.

– Tényleg? Ennyi idő után még mindig ilyen esetlen megjegyzésekkel próbálsz beszélgetést kezdeményezni?

– Hát először is – kezdte Holsten összevont szemöldökkel – számomra még nem telt el „ennyi idő”. Másodszor meg szájkaratéban mindig is te voltál a jobb.

Mosolyogva felelt, mivel pont ez a fajta csipkelődés volt az, ami annyira hiányzott neki az ébredése után. Ám Lain csak bámult rá, mint valami szellemre.

– Semmit sem változtál – jegyezte meg, és az arcára volt írva, hogy ő maga is csak akkor értette meg a kijelentés nyilvánvaló voltát, miután már kimondta. Egyszerűen ki kellett mondania. Holsten Mason, a történész túlélte a történelmet. Átbotladozott időn és téren át, miközben folyton tévedett és bénázott, gyakorlatilag sohasem számított igazán hatékonynak, mégis az egyetlen állandó ponttá vált a Gilgamesh minden dimenziójában kizökkent világában. – Ó, basszus! Gyere már ide!

A férfi nem számított könnyekre. Legalábbis Laintől nem. Nem számított a karok erejére sem, az ölelés hevességére vagy a vállak remegésére, ahogy a nő próbálta leküzdeni feltörő érzelmeit.

Még akkor sem engedte el, amikor újra eltávolodtak egymástól, és Holsten rádöbbent, milyen idegen lehet ez a helyzet a másiknak. Számára normális volt, hogy amikor egy régi baráttal találkozik, felméri, az mennyit öregedett. Teljesen természetesnek vette, hogy a régi, ismert arcot keresi a ráncok alatt. De milyen borzasztó érzés lehetett a nőnek megpillantani az ő változatlan vonásait!

– Egyébként igen – mormolta végül Lain, miután összeszedte magát. – Nem unatkoztam. Manapság senki sem unatkozik. Fogalmad sem lehet róla, milyen szerencsés vagy, hogy a rakomány részeként utazhatsz.

– Mondd hát el! – biztatta a férfi.

– Mit?

– Hogy mi minden történt. Legalább végre valaki elmondana valamit.

Lain óvatosan leült Guyen egykori ülésére, és egy intéssel hellyel kínálta vendégét.

– Mit szeretnél hallani? Helyzetjelentést? Csak nem te lettél az új parancsnok? Vagy csak a tudós nem bírja, ha nem tudhat mindent? – Ez végre tényleg úgy hangzott, mintha a régi Lain mondta volna, még a gunyoros mosoly is járt mellé.

– Főleg a tudós – értett egyet Holsten. – De most komolyan. Az összes emberből, aki… aki még megmaradt ezen a hajón, csak benned bízom. Te pedig… Nem is tudom, mit csinálsz éppen. Nem tudom, mit csinálsz ezekkel a… az embereiddel.

– Csak nem hiszed, hogy olyan lettem, mint ő? – Nem kellett megneveznie. Mindketten tudták, kire gondolt.

– Megfordult a fejemben.

– Guyen szétbaszta a számítógépet – morogta Lain haragosan. – Az egész feltöltős ostobaság pont úgy sült el, ahogy akkoriban jósoltam. Minden alkalommal, amikor megpróbált nagyobbra növekedni odabent, kicsapott egy vagy több alrendszert. Mármint az emberi elme leképezése baszott sok adatot jelent, és négy vagy öt félkész másolat marakodott odabent egymással a helyért. Próbáltam valahogy elszigetelni őket, és mozgásban tartani a létfontosságú részeket. Próbáltam minél többet megtartani a rakományból. Próbáltam megakadályozni, hogy a reaktor túlmelegedjen. Ha még emlékszel, ez volt a terv, amikor visszafeküdtél.

– Jó tervnek tűnt. Emlékszem, azt mondtad, hamarosan te is hibernálod magad – jegyezte meg Holsten.

– Ez volt a terv. Csak a bonyodalmak bekavartak. Például helyet kellett találnunk a raktérben Guyen őrültjeinek. Karst jól elszórakozott, amíg egyesével levadászta és jégre tette őket. Addigra egy részük, az értelmesebbje már a műszakisokkal együtt próbált úrrá lenni a hardveres helyzeten, miközben Guyen le-föl szaladgált a rendszerben. Folyton ki akart mászni, megpróbálta lemásolni magát, és ezzel még több kapacitást foglalt le. Vírusokkal bombáztuk a gecit, azután egyesével takarítottuk ki az alrendszereket, miközben folyamatosan kizártuk mindenhonnan. Akkorra már durván szétterjedt az egész hajóban. Mire a csapatom kezelni tudta a helyzetet, és megbíztam bennük annyira, hogy visszafekhessek, én is lefagyasztottam magam, ahogy mondtam. Beállítottam az ébresztőórát, és amikor felébredtem, minden rosszabbul állt.

– Még mindig Guyen?

– Ja. Még mindig ő. Mindenbe belekapaszkodott, amit csak elért a francos elektronikus körmeivel. Na meg persze más is elszaródott. – Holsten mindig megdöbbent Lain szitkozódásain, ugyanakkor abszurd módon szinte vonzónak érezte tőle. Viszont most így, hervadó ajkaival olyan hatást keltett, mintha szándékosan gyakorolná ezt a világba belefáradt keserűséget. – Jött az, hogy még több rakományt veszítünk el, és olyan rendszerleállások is történtek, amelyekért nem Guyen vagy a féleszű tükörképei voltak a felelősek. Mindig is odakint volt a nagyobb ellenség. Saját magunkat csaptuk be, amikor azt hittük, hogy lenyomtuk.

– A pókok? – kérdezte Holsten gondolkodás nélkül, mert elképzelte, ahogy azok a szörnyetegek elárasztják a hajó folyosóit, bármennyire lehetetlennek is tűnt, hogy potyautast hoztak volna magukkal a zöld bolygóról.

Lain elgyötörten nézett rá.

– Az idő, vénember – válaszolta. – Ez a hajó már közel két és fél ezer éves. A dolgok szétesnek. Az idő az, amiből előbb-utóbb biztosan kifogyunk. – Megdörgölte az arcát. A gesztustól fiatalabbnak tűnt, mintha csak úgy letörölte volna az elmúlt évek nyomát. – Azt hittem, ezzel nem kell majd foglalkoznunk. Újra meg újra visszamentem aludni, de mindig történt valami. Az eredeti csapatom… próbáltunk felállítani valamilyen időbeosztást, kiporcióztuk a feladatokat és az ébrenléti időtartamokat. Egyszerűen túl sok volt a munka. Már nem számolom, hogy hány nemzedéknyi műszakis dolgozik most is a hajón, a vezetésem alatt. Sokan egyáltalán nem akarnak visszamenni aludni. Ha láttál már elromlott hibernálótartályt, akkor megértheted, miért.

– És… – Holsten beleremegett a gondolatba. – És a feltöltésre nem gondoltál?

Lain félrebillentett fejjel nézett rá.

– Ezt most komolyan kérdezted?

– Mindent szemmel tarthatnál, miközben visszafekszel, és… – fiatal maradsz. Nem mondta ki, de erre gondolt. Befejezetlenül hagyta a mondatot.

– Attól eltekintve, hogy megszázszorozná a számítógépekkel kapcsolatos gondjainkat, végül is jó ötlet. – A nő hangján hallatszott, hogy pontosan az ellenkezőjét gondolja. – Na meg… Az a másolat. Az a feltöltés az évek során… Végeredményben utasíthatnám, hogy a feladata befejeztével törölje magát, és akkor nem maradna bent a rendszerben. De megtenné? Ha öntudata lenne, akkor élni akarna, és valószínűleg gondoskodna róla, hogy én haljak meg a hibernálótartályban. Egyáltalán emlékezne még rá, hogy melyikünk az igazi én? – A tekintetében olyan kifejezés ült, amely egyértelművé tette Holsten számára, hogy Lain már sokszor és hosszan elgondolkodott ezen a lehetőségen. – Nem tudod, milyen ez… Amikor Guyen bitjei elszabadultak, és feltörték a komrendszert, állandóan őt kellett hallgatnunk… Még most sem tudom elhinni, hogy sikerült visszaszorítanunk. Meg jönnek azok a szellemadások a rádión keresztül, arról a rohadt műholdról vagy ki tudja, honnan… és… – Lain válla megereszkedett: a harcos úrnő ledobta vértjét, lemeztelenedett. – Nem tudhatod, milyen volt. Hálás lehetsz érte.

– Felébreszthettél volna – mutatott rá a férfi. Nem épp a legépítőbb jellegű kritika, de utálta, hogy mindig a szerencsés túlélő szerepét kapja, miközben nincsen beleszólása semmibe. – Amikor te felkeltél, felébreszthettél volna engem is.

A nő tekintete egyszerre vált kiismerhetetlenné és kérlelhetetlenné.

– Persze. Gondoltam is rá. Olyan közel voltam hozzá, hogy el sem hinnéd. Amikor csak én voltam itt, és ezek a tudatlan gyerekek, akiknek próbáltam megtanítani a munkámat. Felébreszthettelek volna, hogy legyen kivel összebújni. Lett volna egy saját szexrabszolgám. – Örömtelenül felnevetett. – Ki-be a tartályból, közben egy kicsit ki-be belőlem is, mi?

– Izé… Nem egészen… Szóval…

– Nőj már fel, vénember! – Lain hirtelen már nem találta magát annyira viccesnek. – Tényleg fel akartalak kelteni – mondta halkan. – Tudtalak volna használni. Lett volna kire támaszkodnom. Lett volna kivel megosztanom a terheimet. Elégethettelek volna, akár egy gyertyát. És mit értem volna vele? Most úgy ülnék itt, hogy én megöregedtem, te meg már meghaltál. Meg akartalak kímélni ettől. Meg akartalak… – beharapta az alsó ajkát – …tartani. Nem tudom. Valami ilyesmi. Talán pont az segített továbbgurítani a köveket, hogy tudtam, neked nem kell átúsznod ezen a szartengeren.

– És most?

– Most mindenképpen fel kellett hogy ébresszünk. Elbaszódott a tartályod. Azt mondták, javíthatatlan. Majd találunk neked egy másikat.

– Másikat? Tudod, most, hogy kikerültem abból a koporsóból…

– Visszafekszel. Ha kell, erőszakkal duglak bele egy hibernálóba. Még hosszú az út. – Úgy mosolygott, mint hajdan az a kemény nő, aki pillanatok alatt képes volt brutálisan nekimenni minden akadálynak, ami elé az univerzum állította. Holsten már látta, honnan jött az a sok ránc.

– Út? Hová? Minek?

– Ugyan már, vénember! Te is ismered a tervet. Guyen biztos neked is elmagyarázta.

Holsten meglepetten nézett a nőre.

– Guyen? De hát… megölted, nem?

– Ez a kialakult helyzet legjobb összefoglalása – jegyezte meg Lain, ezúttal a gúnyos mosoly nélkül. – De igen, az ő tervéről van szó. Amit még azelőtt dolgozott ki, hogy a hajó elkezdett volna szétesni. Most mondd meg őszintén: tudsz más lehetőségről? Ez maradt. Mi vagyunk az emberi faj egésze, és ha jól megnézzük, akkor kibaszott jól kellett csinálnunk mindent, hogy egyáltalán idáig eljussunk. Viszont ez a gép nem fog örökké menni. Minden elhasználódik. Még a Gilgamesh is. Még…

Még én is. Ez volt a kimondatlan gondolat.

– A zöld bolygóra megyünk, ugye? – kérdezte Holsten. – Avrana Kernhez meg a bogaraihoz?

– Kicsit megsütögetjük őket, letelepszünk. A picsába, talán még háziasíthatók is azok a kis szarosok. Biztos van olyan pók, amit meg lehet fejni. Ha elég nagyok, akkor meg majd lovagolunk rajtuk. Vagy megmérgezzük őket, és eltakarítjuk az egész bandát a bolygóról. Emberek vagyunk, Holsten. A fajirtáshoz értünk a legjobban. Ami meg Kernt illeti, Guyen javarészt megalapozta a lehetőségeinket. Generációkon keresztül baszakodott a Gillel, hogy megvédje tőle a rendszereket. Minden szükséges kisjátékszer ott volt azon a régi terraformáló állomáson, ahová az a picsa küldött minket. Megpróbálhatja átvenni az irányítást vagy kisütni a berendezéseket, mindkettőre fel vagyunk készülve. Egyébként meg úgysincs hová menni. Ráadásul már úton vagyunk Kern Világára, úgyhogy megy minden a maga útján.

– Már mindent kitaláltál, ugye?

– Ha odaértünk, hagyom, hogy Karst kiélje hódító szellemét. Én már most készen állok a többire.

Holsten nem mondott semmit, és a hallgatás kezdett kényelmetlenné válni. Nem nézett a nő szemébe.

Végül a szavak felszínre küzdötték magukat:

– Ígérd meg, hogy…

– Semmit! – csattant fel Lain közbevágva. – Nem ígérek semmit. Az univerzum sem ígér nekünk semmit, és ezt nagyjából betartom én is. Ez itt az emberi faj maradéka, Holsten, érted? Szükség van rám. Ha Guyen nem cseszte volna szét ennyire a hajót a kis halhatatlanságprojektjével, akár máshogy is alakulhattak volna a dolgok. De szétbaszta, úgyhogy most itt tartunk. Hamarosan visszafekszem aludni, akárcsak te. A különbség az, hogy én korábban felkelek, mert a következő generációnak is kell valaki, aki ellenőrzi a matekházit.

– Akkor hadd maradjak veled! – kérte Holsten szenvedélyesen. – Nem úgy tűnik, mintha mostanában szükség lenne még klasszicistára. Vagy bármikor máskor. Úgyhogy azt kezdek magammal, amit akarok. Még Guyen is csak annyit akart, hogy legyek az életrajzírója. Hagyd, hogy…

– Ha most azt akartad mondani, hagyjam, hogy együtt öregedjünk meg, akkor feldugom neked valamelyik ujjamat. Lehet, hogy mindet egyszerre – vágott közbe Lain. – Egyébként meg nincs igazad. Még szükség van rád. Meg kell tenned valamit.

– Szeretnéd, ha az életed története fennmaradna az utókor számára? – Mason megpróbált gunyorosnak hangzani.

– Ja, persze. Mindig is én voltam a viccesebb kettőnk közül, úgyhogy pofa be! – A nő a konzolra támaszkodva felállt, közben hallatszott, ahogy ropognak az ízületei. – Gyere, vénember, megmutatom a jövőt!

Átvezette a legénységi szakasz zsúfolt, félig szétszerelt helyiségein és folyosóin. Holsten emlékezete szerint a tudományos laboratóriumok felé tartottak.

– Meglátogatjuk Vitast? – kérdezte.

– Vitast? – köpte a szót Lain. – Eleinte használhatónak bizonyult, de nem a megbízható emberek szűk körébe tartozó részeken alszik. Egyébként sem sározná be a kezét a karbantartással, és még nem felejtettem el, mi mindenben támogatta Guyent. Nem, a raktérbővítést akarom megmutatni.

– Új termeket csináltatok? Hogyan?

– Lehetne, hogy csak kussolj és várj? – A nő elhallgatott, és Holsten látta rajta, hogy próbál nem zihálni. – Mindjárt meglátod.

Valójában amikor Lain megmutatta, ő nem látta. Egy laboratóriumban álltak meg, ahol az egyik falat szinte teljes egészében példánytároló foglalta el: nagy állvány tele kis tartályok, lejegelt szerves minták százaival. Azután, amikor Lain már majdnem kisegítette egy magyarázattal, a férfi hirtelen összekötötte a pontokat.

– Embriók!

– Úgy van. Ez itt a jövő. Ez itt mindaz az új élet, amit folyton termelünk, de nincs helyünk, hogy felneveljük. Amikor valamelyik túlbuzgó kiscsaj családot akar alapítani, amit tudós véleményem szerint nem engedhetünk meg magunknak, a lány megy a sebészetre, és az eredmény ide kerül. Kemény világban élünk, nemdebár?

– Élnek?

– Persze hogy élnek! – csattant fel Lain. – Én még mindig hiszem, hogy az emberi fajnak van jövője, de történelmi szempontból nézve még mindig meglehetősen kevesen vagyunk. Lefagyasztjuk őket, és reménykedünk, hogy egy nap beizzíthatjuk a mesterséges méheket, amelyek majd elárasztják a világegyetemet az árváinkkal.

– A szülők biztosan…

– Vitatkoznak? Küzdenek? Sikoltoznak és kapálóznak? – A nő tekintete kiüresedett. – Ja, hát mikor melyik. Viszont előre tudják, hogy ez lesz, mégis megteszik. A biológiai késztetések már csak ilyen vicces dolgok. A gének mindenképpen szeretnék kitermelni a következő generációt, és nem nagyon érdekli őket, hogy ezt milyen környezetben teszik. Egyébként most is többgenerációs legénység dolgozik a hajón. Tudod, milyenek a kölykök. Hiába ajánlod fel nekik a védekezés különféle módjait, az alkalmak felében egyáltalán nem használják őket. Tudatlan és hanyag kis szarosok.

– Nem értem, miért gondoltad, hogy annyira nagyon látnom kell ezt – jegyezte meg Holsten.

– Ja igen. – Lain az egyik konzol fölé hajolt, különféle menüket hívott elő, míg végül kijelölte az egyik embriótartályt. – Látod azt ott?

Holsten összevont szemöldökkel kutatott valamiféle mutáció vagy rendellenesség után, amit észre kellett volna vennie.

– Mit mondhatnék? – folytatta Lain. – Fiatal voltam és bohó. Meg ott volt az a jóképű klasszicista, aki teljesen levett a lábamról. Haldokló napok fényénél vacsoráztunk egy több ezer éves űrállomáson. Ó, az a romantikus este! – Pillanatra sem vetette le a szenvtelenség álcáját közben.

Holsten meredten bámult rá.

– Nem hiszek neked.

– Miért?

– De… sohasem mondtad. Amikor nekimentünk Guyennek, mondhattad volna…

– Akkor még nem voltam biztos benne, hogy van bármilyen jövőnk. Ráadásul ha Guyen rájött volna, és átveszi a rendszer irányítását… Egyébként lány. Egy lány. Lány lesz. – Ez az ismételgetés mutatta meg igazán a férfinak, hogy milyen közel járt Lain a szakadék széléhez. – Így döntöttem, érted? Amikor veled voltam, akkor döntöttem így. Azt akartam, hogy így legyen. Azt akartam… Azt hittem, hogy lesz még idő… Azt hittem, hogy lesz egy olyan nap, amikor visszajöhetek hozzá, és… mindig közbejött valami. Mindig volt valami átkozott szar. Sohasem jött el az a nap, amire vártam. Most pedig már nem vagyok biztos benne…

– Isa…!

– Ide figyelj, Holsten! Amint találnak neked egy tartályt, visszamész aludni! Érted? Te vagy a legfontosabb! A többiek megbaszhatják. Van némi előnye, hogy itt vagyok, például én mondom meg, mi legyen. Márpedig azt mondom, hogy visszafekszel, és kész! Legközelebb majd akkor kelsz fel, ha beléptünk a zöld bolygó naprendszerébe! Leszállsz a bolygóra, és gondoskodsz róla, hogy a fiatalok mindent megtegyenek az új otthonukért! Jöhetnek őrült számítógépek, pókszörnyek vagy bármi. És létrehozol egy világot, amelyben a lányunk felnőhet. Megértetted, vénember?

– De te…

– Nem. Ezért neked kell vállalnod a felelősséget. Én mindent megtettem, amit tudtam. Mindent megtettem, ami emberileg lehetséges, hogy eljöjjön egyszer az a nap, amire várok. Onnan viszont neked kell átvenned.

Később, amikor Lain az újonnan helyreállított hibernálóhoz vezette, a férfi megpillantotta a nevet a sálnak használt, tépett kezeslábason. A döbbenettől egy pillanatra lemerevedett, úgy, fél lábbal a tartályban. Ez most komoly? Mindvégig magánál tartotta? Különös módon még a hibernálás hosszú, hullamerev öntudatlansága is elviselhetőbbnek tűnt azzal a tudattal, hogy még ha csak egy cinikus és megkeseredett vénasszony is, de valaki, legalább egyetlen ember az univerzumban gondol rá, és törődik vele.