Utóhang

Tanalasta kiöblítette szájából a savanyú ízt, aztán megmosta az arcát friss forrásvízzel. Már napok óta nem volt láza – Owden néhány nap alatt kikezelte az egész társaságot -, de aznap reggel most fordult elő harmadszor, hogy valami furcsa szag okádásra ingerelte. Ezúttal a hegyi csillagvirág illata tette, azelőtt meg egy csokor bolhafű. Már épp azon töprengett, lehetséges-e, hogy a Kőföldeken tett utazás valamiféle ellenérzést váltott ki belőle a növényekkel szemben.

– Jobban vagy, kedvesem? – kérdezte mögüle Alaphondar.

Tanalasta bólintott.

– Nem is voltam rosszul... csak ezek az átkozott hegyi virágok! – Ivott még egy kortyot, majd fölállt, és a bölcshöz fordult. – Iszonyú émelyítő az illatuk.

– Furcsa ilyesmit hallani egy Chauntea-hívő szájából. – Alaphondar elgondolkodva nézett le rá a nyeregből. – Nagyon, nagyon furcsa.

– Biztos vagyok benne, hogy egy imával segíthetek rajta – felelte Tanalasta szinte élesen, mert a bölcs továbbra is különös arckifejezéssel bámult rá, s ez nem először fordult elő, amióta elhagyták a mocsarat. A férfi bekötözött bordájára mutatott. – És te hogy vagy?

– Nos, már gyalogolni is tudok, amire valószínűleg előbb-utóbb szükségem lesz. – Állával a völgy szélén húzódó aprócska rét felé bökött, ahol Alusair és a társaság maradéka ácsorgott a csillagvirágok között, melyek Tanalasta utolsó rosszullétét kiváltották. – Lesegítenél?

A hercegnő odaállt mellé, s a bölcs lassan lekászálódott a nyeregből, aztán együtt indultak visszafelé az ösvényen a tisztáshoz. Tanalasta émelygése azonnal visszatért, amint a csillagvirágok közelébe értek, de mivel gyomra már teljesen üres volt, nem kellett félrevonulnia.

– ...biztos, hogy Cadimus nyomai – mondta éppen Alusair, és szándékosan nem vett tudomást róla, hogy nővére visszatért. – Az viszont homályos előttem, hogy Rowen miért fordult északnak, ha már ilyen közel jutott a Goblin hegyhez.

Miután Alaphondar elmesélte, hogyan menekült meg Cadimus a mocsár melletti csatából, arra a következtetésre jutottak, hogy Rowen fogta be az állatot, és ellovagolt a bölcs üzenetével a királyhoz.

– Talán nem volt más választása – mondta Owden. Ő épp a csoport közepén guggolt, és néhány virágszárat vizsgált elmélyülten. – Ezekre vér tapad.

– Nem! – Tanalasta sietve keresztültörtetett a katonákon. – Hadd nézzem!

Owden odanyújtotta neki a virágokat, de közben gyöngéden megfogta a kezét.

– Ez önmagában semmit sem jelent. Fogalmunk sincs, mi történhetett.

– Én tudom – mondta Tanalasta. Az erődnél ugyan számos varázslatot alkalmaztak, mégsem látták a gaznetheknek nyomát sem, s az utóbbi három napban egyre másra azon töprengtek, hová tűnhettek a fantomok. – Utána kell mennünk.

– Nem nekünk – mondta Alusair. – Csak nekem. Te visszamész a Goblin hegyre a többiekkel.

– Nem – ellenkezett Tanalasta. – Rowen a férjem, és...

– ...és az én felderítőm – fejezte be Alusair, és átható pillantást vetett rá. – Ne vitatkozz! Ha nem a nővérem lennél, most láncra veretve küldenélek vissza Arabelbe azért a hazugságért... és még lehet, hogy változik a véleményem ezzel kapcsolatban.

Tanalasta nyugodtan állta a tekintetét.

– Ha nem a nővéred lennék, nem is kellett volna hazudnom. – Belül forrt benne a harag, de megemberelte magát, és nyugodt, kimért hangon folytatta: – Alusair, ne haragudj, amiért félrevezettelek, ámde lassan eljön az idő, amikor neked, Vangerdahastnak és a királynak be kell látnotok, hogy én is jogosult vagyok bizonyos kiváltságokra, melyeket eddig csak magadnak követeltél.

Alusair a homlokát ráncolta.

– Miféle kiváltságokról beszélsz?

– Arról, hogy élhesse a saját életét, természetesen – szólt közbe Alaphondar. A vén bölcs kézen fogta a két testvért, és félrehúzta őket a többiektől – s Tanalasta szerencséjére a csillagvirágoktól is. – Drágáim, Cormyrban most válságidőszak kezdődik. Ahhoz, hogy ezt túlélje, mindkét hercegnőre szüksége van.

– És én itt is vagyok – mondta Alusair.

– Nagyszerű, ám te egymagadban kevés vagy ehhez – mondta Alaphondar. – Ha meg akarjátok menteni a birodalmat, együtt kell működnötök Tanalastával... és ezt nem tehetitek meg, ha nem bíztok egymásban.

Az ifjabb hercegnő hűvösen méregette testvérét.

– Nem én hazudozom össze-vissza.

– De a tiéd a felelősség! – vágott vissza élesen a bölcs. – Ha nem adod meg a nővérednek az őt megillető tiszteletet, és nem hiszed el, hogy képes megtenni, amit meg kell tennie, mi más fegyvere marad, minthogy cselfogásokat vessen be ellened?

– Vagy hogy távozzon – egészítette ki Tanalasta. Fiatalkorukban Alusairt annyira megviselték az uralkodással járó terhek, hogy se szó, se beszéd, elmenekült a birodalomból. – És annak még nem jött el az ideje.

Alusair bosszankodva rámeredt, aztán összeszorította az ajkát.

– Rendben – bólintott. – Velem jöhetsz, de a maradék társaság...

– Még nem fejeztem be – szakította félbe Alaphondar. Felemelte a kezét, hogy Alusairt elhallgattassa, majd Tanalastára nézett. – Veled kapcsolatban...

– Tudom. Az én értékem nem a kardforgató kezemben van.

Alaphondar szemöldöke magasra szökött.

– Ravasz megállapítás. Nem, én csupán arra akartam célozni, hogy Chauntea híveként igazán ráébredhettél volna: nem ajánlatos mostanság a Kőföldeken csavarognod a húgoddal.

– Mi köze ehhez Chaunteának? – kérdezte zavartan Tanalasta.

Alaphondar égnek emelte a tekintetét.

– A rosszulléteid, drágám. Ma reggel a virágok, tegnap a lovam, egyszer pedig a fenyőfák.

– Csak émelyegtem – védekezett Tanalasta. – Az csak természetes. Ha neked is maláriád és gyomorrontásod lett volna az elmúlt tíznapban, biztos te sem éreznél másképp.

A bölcs egy szót sem szólt, Alusair azonban elképedve nézett nővérére.

– Mi az? – tudakolta Tanalasta. – Miért bámulsz így rám?

Még a kérdés alatt eszébe jutott a válasz. Hiszen Alusair társaságából ő az egyetlen, aki továbbra is szédelgéssel küszködik, pedig nem fáj semmije, nincs láza, és nem is érzi magát betegnek vagy fáradnak. Gyomra egyszerűen megbízhatatlanná vált, a legfurcsább pillanatokban kezdett rakoncátlankodni – de különösen reggelenként.

– Szentséges palánta! – pihegte.

– Nos, akár így is mondhatjuk – jegyezte meg Alaphondar. – Mindenesetre nem jó ötlet, ha ilyen állapotban lovagolsz keresztül-kasul a Kőföldeken.

Tanalasta alig hallotta a szavait, gondolatai már az „állapota" körül forogtak. Aligha időzíthette volna rosszabbul. Vangerdahastnak nyoma veszett, a vész hírnökei bármelyik percben lecsaphatnak Cormyrra, neki pedig az lenne a feladata az elkövetkezendő hónapokban, hogy a királyságot védelmezze. Ha híre megy, hogy terhes, az jócskán megnehezíti a helyzetet. Hogyha megnevezi az apát, sok nemesi család vérig sértődik, és esetleg megvonja a támogatást a koronától. Ha pedig nem mondja meg, hogy hozzáment Rowenhez, az emberek kétségbe vonják majd a gyermek trónöröklési jogát. Bármit is tesz, a királynak talán nem marad más választása, minthogy Alusairt nevezze ki a birodalom élére – holott most a csatatéren lenne rá a legnagyobb szükség, hogy megküzdjön a gaznethekkel, és reményt csepegtessen az emberek szívébe.

Maga is meglepődött, mikor hirtelen ráébredt, hogy valójában csöppet sem érdekli az egész. Áldott boldogság, csodálatos melegség töltötte el, és a szívével tudta, hogy megfelelően cselekedett, saját maga, a birodalom és az alattvalói kedvéért. Megadatott néki az az erő, hogy átvezesse Cormyrt a válságon – nem a benne növekvő gyermek ellenére, hanem éppen a gyermek által. És ez volt a Huthduthban átélt látomásnak az igazi értelme.

– Min mosolyogsz ennyire? – érdeklődött Alusair. Kezét nővére vállára tette. – Ha a király meghallja az újságot, egyenesen kívánni fogod, hogy bárcsak a Kőföldeken lennél, ahol nap mint nap gaznethekkel bújócskázhatsz.

– Nem hiszem! – kacagott föl Tanalasta. Odafordult a húgához. – Te vagy itt a harcos. Kérlek, keresd meg a férjemet, és mondd neki, hogy apa lesz.

Alaundo, a látnok hajdanán megjövendölte a vész hét hírnökének érkezését, akik pusztulásba döntik Cormyr földjét. A királyi család évszázadok óta rettegve várja a napot, s nagy elővigyázattal készül a pillanatra, mikor talán az életüket kell áldozniuk a birodalomért.

Ám eljön a perc, s az ősi őrzők nem ébrednek fel álmukból, a birodalom leghűségesebb szolgái eltünedeznek, és a megtestesült gonoszság életre kel, hogy elsöpörje Cormyrt Toril színéről...

Ki menti meg a királyi családot?