9

Tintafekete árnyékba burkolózott a domboldal. Vangerdahast némán lovagolt, időnként fürkésző pillantást vetett a mögöttük elnyúló, sötét éjszakába, s meg-megrezzent minden egyes alkalommal, mikor a lovak patája arrábbrúgott egy-egy kavicsot. Tudta, hogy bármelyik pillanatban előbukkanhat a gazneth az Ork-tavacska fölött gomolygó párafelhőből, legnagyobb félelme mégis az volt, hogy egyáltalán nem fogja majd látni; hogy lecsap rájuk váratlanul, s elragadja őket, mielőtt egyetlen varázsszót is kimondhatna. Ujjai szünet nélkül védőköröket írtak a levegőbe. Csupán azért nem mondta ki a varázslathoz tartozó igét, mert tudta: abban a szent pillanatban ott lihegne a sarkukban a rém.

Végül felértek a domb tetejére, s kopár, holdfényes pusztaságon haladtak keresztül, amelyen még bokrok sem szolgáltak fedezékül. Még a kőhomály sem rejtette el őket, mert a dombságban szakadatlanul kavargott a szél: a magával hozott homok hamar leülepedett. A hármas gyorsabb ütemre sarkalta a hátasokat.

Vangerdahast kissé megnyugodott, mikor végre ismét lefelé meneteltek a domb túlsó oldalán, s beleereszkedtek a következő szurdok jótékony sötétségébe, Rowen azonban továbbra is feszülten figyelt. A kósza erőltetett iramot diktált, elvezette őket egy homokos csermelyig, ahol leszálltak a lóról, és visszakanyarodtak egy keskeny kőpárkányon. A hegytetőn ismét lóra pattantak, átkaptattak egy másik kopár csúcsra, s ugyanezt az eljárást háromszor is megismételték, mire Rowen végre jelezte, hogy megpihenhetnek. Kanyargós hasadék mélyén álltak.

A kósza még egyszer utoljára felkémlelt az égre, majd maga mellé intette Tanalastát és a varázslót.

– Követjük ezt a szurdokot a Gnoll-pusztáig – mondta nekik. – Aztán délnek fordulunk, a Viharszarvak felé. Ott a legrosszabb ugyan a kőhomály, de hajnal előtt az is ritkul valamelyest. Két hegyet keresünk, melyeket Alusair Szamárfülnek hívott.

– Ezek szerint fel fogjuk ismerni, ha látjuk – állapította meg Vangerdahast. Meg sem kérdezte, miért mondja el ennyire részletesen Rowen az útirányt. Ha már gaznethek üldözik az embert, legalább tudja, merre tart. – Ott találkozunk majd vele?

Rowen ide-oda csúszkált a nyeregben, s teljes figyelmét az ösvénynek szentelte.

– Azt hiszem, nem. Ott táborozott a csapat három nappal ezelőtt, mikor Alusair megkapta nővére üzenetét.

– És most hol vannak? – Vangerdahast szinte biztos volt benne, hogy nem fog tetszeni neki a felelet.

Rowen vállat vont.

– Majd meglátjuk. – Tanalastához fordult. – Tudsz nyomot olvasni, ugye?

– Tudok – mondta a lány.

Rowen bólintott, mintha pontosan ezt a választ várta volna. Kissé meglepett mosolyt aratott érte Tanalastától. A férfi mintha észre sem vette volna, milyen hatással van a hercegnőre, folytatta mondókáját. Vangerdahastra ügyet sem vetett.

– Alusair... nos... nem akaródzott neki félbeszakítani a kutatást – magyarázta a kósza. – Visszamegyünk az utolsó táborhelyhez, onnan követjük őket tovább.

– Ezek szerint nem találta meg Emperelt. – Vangerdahast előrehajolt a nyeregben, hogy jobban hallja a beszélgetést. – Akkor meg mit keresett itt?

– Nyilván követte – vélekedett Tanalasta. – Miért nem hagyod, hogy Rowen beszéljen, Vangi?

Vangerdahast szigorúan ránézett, de a lány a füle botját sem mozgatta. Tekintete mindenestül a kószára tapadt.

– Folytasd, Rowen!

– Ahogy kívánod, hercegnő.

– Arra kért, hogy hívd Tanalastának – rosszmájúskodott Vangerdahast. Túl gyorsan beférkőzi magát ez a gazfickó a hercegnő kegyeibe. – És miért is ne? A koronaékszereket már úgyis láttad.

Rowen szeme fehéren felizzott a holdfényben. Ide-oda bámult Tanalastáról Vangerdahastra, keze önkéntelenül kardjának markolatára siklott. A varázsló már épp nyitotta a száját, hogy rendre utasítsa, ám aztán mást gondolt. Minél inkább hecceli a fiút, annál jobban fogja Tanalasta szeretni.

Ezért inkább elfordult, és felkészült a kellemetlen feladatra.

– Remélem, hercegnő, megbocsátasz. Pusztán azt akartam elérni, hogy a fiú feloldódjon.

– Rowen a neve – mondta Tanalasta.

– De amennyiben a királyi fővarázsló fiúnak szeretne hívni, természetesen nincs ellene kifogásom – jegyezte meg Rowen. – Őszintén szólva annyi éve nem nevezett már így senki, hogy egész mulatságos névnek tartom.

– Örülök, hogy jól szórakozol, Rowen – mondta Tanalasta. – Mától fogva a királyi fővarázsló fiúnak és lánynak szólít majd minket, mi pedig őt nagypapának.

– A királyi udvar minden bizonnyal nagyot mulat majd rajta – felelte Vangerdahast összeszorított foggal. Bármennyire is megbízható ez a Rowen, nem engedheti, hogy a királyi hercegnő beleszeressen egy Cormerilbe. Az abraxus-ügy óta az ilyesmi egyenértékű lett volna azzal, mint ágyba bújni egy sembiaival. – Ha meguntad az ifjú Cormeril szórakoztatását, megkérhetnénk, hogy meséljen Emperelről?

Rowen Tanalastára nézett, s mikor az bólintott, belekezdett:

– Nincs túl sok mesélnivalóm. Féltávtól északra vettük észre a nyomát, és követtük a Kőszirt ösvényen át Suk Csapdájáig. Ott valaki másnak a nyomára bukkant, s azt derítette fel. Délre ment, egészen a dombokig egy sírhoz.

– Sírhoz? – hajolt előre Vangerdahast.

– Miféle sírhoz? – kérdezte Tanalasta. – Régi volt?

– Nagyon-nagyon régi volt, úrnőm – mondta Rowen. – És hogy miféle...? Nem értek én a sírokhoz! Hatalmas, göcsörtös tölgyfa alatt volt, melynek fekete gyökere úgy elrothadt, hogy csoda, hogy még állt. Vénséges írásjeleket véstek a törzsébe. Még sosem láttam ilyesmit.

– Írásjelek? – faggatózott izgatottan a hercegnő. – Elf rúnák voltak?

Rowen vállat vont.

– Fogalmam sincs. Csodaszép, hajlékony betűket láttam.

– Akkor elf rúnák – vágta rá Tanalasta.

– Ahogy a sír is – tette hozzá Vangerdahast.

– A Test Fájára gondolsz...

– No de fekete és rothadt?

Rowen tekintete ide-oda siklott egyikről a másikra; nem tudott lépést tartani velük.

– Fekete és rothadt – ismételte Tanalasta. – Igen, ez fölöttébb érdekes.

– Egyetlen elf sem tenne ilyet egy fával...

– Vannak gonosz elfek.

– Az igaz, de a drow-k gombát termesztenek, nem fákat – mondta Vangerdahast. – És ők a föld alatt élnek.

– Erdei elfekről beszélek, nem drow-król. Emlékszel, mi történt a Távoli Mennydörgés évében?

Rowen odafordult hozzá, és szólni próbált.

– Ha esetleg...

– A Lazúrkő családra gondolsz, természetesen – szakította félbe a gazfickót Vangerdahast. – De Mondarnak nem volt igaza.

– Meg is mondhatták volna neki, mielőtt kiirtották volna az egész családját – ellenkezett Tanalasta. – Mészárlás volt... elf mészárlás.

– Elnézést! – szólt közbe Rowen, immáron hangosabban. – Sajnos ki kell hogy ábrándítsalak benneteket. Az elfeknek semmi közük ehhez a sírhoz.

Vangerdahast és Tanalasta egymásra nézett, homlokuk ráncba szaladt.

– Biztos vagy benne? – kérdezték kórusban.

– Találtunk néhány cifra gyűrűt, egy ezüst fésűt – sorolta Rowen – meg egy női tőrt, egy rézlegyező nyelébe rejtve.

Tanalasta felvonta a szemöldökét.

– Ez valóban nem vall elfre.

– És a másik sírban talált alkarvértek sem – tette hozzá Rowen.

– Másik sír? – hüledezett Vangerdahast. – Hát kettő is volt?

Rowen a fejét rázta.

– Hármat találtunk eddig... mindet nyitva. Emperel követte az emberét mindegyikhez. Azt gondoljuk, ott futhatott össze a gaznethtel.

Vangerdahast és Tanalasta hallgatott. Mindketten megpróbálták értelmezni a kósza történetét. A sírok leírása nem illett az Alvó Kardokéra. Vangerdahast időről időre ellátogatott a barlangba, hogy megvizsgálja az állapotát, s hogy felújítsa az ifjú nemeseket hibernálva tartó sztázisvarázst. Pontosan tudta, hogy jó két mérföldnyi sugárban egyetlen fa sincs a környéken.

– És ezek a sírok – kezdte Tanalasta – mind egyformák voltak?

– Némelyik idősebbnek látszott a másiknál – felelte Rowen. – Legalábbis a fa nagyobb volt; mindegyik törzsébe ugyanolyan rúnákat véstek. A sírokban viszont különböző dolgokat találtunk. A legutolsóban például egy harci mágus köpönyeg csatját.

A kósza két társának viharkabátjára mutatott.

Vangerdahast szemöldöke magasra szökött.

– És persze nincs nálad az a csat, ugye?

– Sajnos nincs. Alusair hercegnő azt mondta...

– El tudom képzelni, mit mondott – szakította félbe Vangerdahast.

– Csönd! – szisszent fel Tanalasta.

A hercegnő keresztbeállt előttük a lovával, úgyhogy mindketten megrántották a gyeplőt. Vangerdahast tekintete azonnal az égre tévedt, keze a csatját babrálta. Ha a gazneth mégis rájuk talált...

Tanalasta keze a magasba lendült, lefogta a mágus karját.

– Orkok! – suttogta.

Vangerdahast szinte felsóhajtott megkönnyebbülésében, aztán hamar rájött, hogy lehetetlenség elbánni az összes orkkal mágia nélkül. Végigkémlelte a szurdok falait, agyában sorról sorra megjelentek a legkülönfélébb tűzvarázslatok. Ha Tanalasta látja a disznófejűeket, akkor azok is látják őt. Az orkok szeme igen érzékeny, s ők az élőlények testének melegét is látják a sötétben.

Mikor egyetlen orkot sem sikerült felfedeznie, Vangerdahast halkan megkérdezte:

– Hol?

– Nem tudom – felelte Tanalasta. – Csak a szagukat érzem.

– Érzed a szagukat? – szisszent fel Vangerdahast. – Ha olyan közel lennének, hogy éreznénk a bűzüket, már halottak lennénk.

– Ha a te orrodra bíznánk magunkat, feltétlenül – suttogta Rowen. – De Tanalasta fürdött az imént. Mást is érez hát, nem csak a saját szagát.

Leugrott a lováról, lekapart egy maroknyi agyagot a szurdok talajáról, és hagyta, hogy a kezéből a földre peregjen. Ily módon eldönthették, hogy a szurdokon keresztül fúj a szél. Hármasban gyalogosan átbaktattak a hasadék szélvédett oldalára, s ott óvatosan megindultak előre. A következő félórát árnyékban bukdácsolással töltötték, de egyetlen orkot sem láttak. Vangerdahast épp javasolni akarta, hogy üljenek ismét lóra, mikor távoli csattogás visszhangzott végig a szoroson. A hátuk mögül jött a zaj. Félrehúzódtak, megvárták, míg az orkok elhaladnak mellettük, majd ismét lóra ültek.

Hallgatagon meneteltek tovább újabb félórán keresztül, míg elérték a szurdok kijáratát, és felkaptattak a Gnoll-puszta holdfényes síkságára. Rowen korábbi figyelmeztetése ellenére nem is találták olyan borzasztónak a kőhomályt – legalábbis közel sem volt olyan rossz, mint a Kőszirt ösvény közelében -, és Vangerdahast még a Viharszarvak sötét falát is megpillantotta a messzeségben. Bárhogy is próbálkozott, sehogy sem talált olyan csúcsokat, melyek szamárfülekre emlékeztették volna.

Közel maradtak a puszta széléhez, hátha sietve el kell rejtőzniük egy hasadékban az orkok vagy a gazneth elől. A hasadék barátságos rejteke után Vangerdahast egyenesen öngyilkos vállalkozásnak vélte az utat a sík pusztán keresztül, s csak azért nem javasolta, hogy táborozzanak le éjszakára az egyik szurdokban, mert tudta: akkor nappali fényben kellene átvágniuk a kopár vidéken.

Tanalastán és Rowenen nem látszott, hogy aggasztaná őket a fedezék hiánya. Egymás mellett lovagoltak az éjszaka hátralévő részében, lábuk szinte összeért. Vangerdahast ugyan fáradt és nyűgös volt, mégsem lett volna szíve megzavarni az idillt – még a birodalom érdekében sem. A kósza szemlátomást tisztelte a hercegnő tehetségét és tudását, a lány pedig őszinte szeretettel viszonozta Rowen dicséretét. Mivel Alaphondaron és a családján kívül nemigen érintkezett másokkal, Tanalastának igazán nem sok alkalma volt a tapasztalatgyűjtésre. Ha a Kőföldeken kívánja mindezt megtenni Cormeril Rowennel, akkor Vangerdahast néhány órára igazán félreteheti Cormyr érdekeit. Minden makacssága ellenére a mágus úgy szerette Tanalastát, mintha a saját lánya volna, és olyan boldognak akarta látni, amilyen boldog egy királynő csak lehet.

Azt persze semmiképp sem hagyhatja, hogy összeházasodjanak. Ha egy Cormeril-gyermek lépne a trónra, az összes család felháborodna, amelyik hűséges maradt a koronához az abraxus-ügy kapcsán, azok, akik meginogtak, pedig újra cselszövésen törnék a fejüket. Ám köztudottan nem a házasság az egyetlen út az érzéki boldogsághoz. Ha a két fiatal megkedveli egymást, talán rá tudja venni Tanalastát, hogy kössenek diszkrét alkut. Azun kedvéért már többször is elintézett ilyesféle ügyeket, s lehet, hogy épp ez lesz az a kaland, mely kiveri Tanalasta fejéből a királyi egyházzal kapcsolatos ostobaságot.

A keleti láthatár már halvány vörösben játszott, mikor a varázsló arra lett figyelmes, hogy a párocska beszélget. Lehajtotta fejét a mellkasára, becsukta a szemét, és finoman megbökte lovát, hogy gyorsabban haladjon. Hallgatózó varázslatok segítségével persze sokkal egyszerűbben és hatékonyabban ment volna a dolog, de a gaznethtel a sarkukban nem maradt más választása: hagyományos módszerekhez kellett folyamodnia.

– ... ez vezetett el a Földanyához? – kérdezte éppen Tanalasta. – Chauntea aligha népszerű isten a nemesség körében.

– Mielőtt Gaspar szégyent hozott a nevünkre, a mi családunk nem ártotta bele magát a politikába. Inkább a földnek éltünk – nagyarázta Rowen. – Chauntea kegyes volt hozzánk: bőséges terméssel ajándékozta meg birtokainkat, mi pedig cserébe hódolunk neki.

– Értem – mondta Tanalasta. – És még mindig az ő híve vagy, annak ellenére, hogy a földeket elkobozták?

– Igen. – Rowen elfordult, majd hozzátette: – Miután tisztára mostam a nevemet Alusair hercegnő szolgálatában, azt remélem, kapok egyszer a királytól egy kis birtokot.

Tanalasta kinyúlt, megfogta a kósza kezét.

– Legyen erős a hited, Rowen. Chauntea megajándékozza azokat, akik szolgálják.

– Az ám. A Földanya minden hívét bőséges terméssel látja el.

A párbeszéd kezdett kísérteties jelleget ölteni Vangerdahast számára. Feje búbjától a lábujjáig megborzongott, aztán előreösztökélte lovát, és befurakodott a két fiatal közé, akiknek persze el kellett engedniük egymás kezét.

– Mi történt? – kérdezte a varázsló ásítást mímelve. Most már látta, hogy Rowen még veszélyesebb volna szeretőnek, mint férjnek. – Valami baj van?

Tanalasta savanyúan rámeredt.

– Semmi. olyan, amit egy kis tapintattal ne lehetne helyrehozni.

Vangerdahast kábán pislogott.

– Talán megzavartalak benneteket valamiben? – Ügyelt rá, hogy kissé nyersebben csengjen a hangja, hogy a többiek megtudják: jobb lenne, ha nem úgy lenne. Érdeklődve tekintett Rowenre. – Már megint a koronaékszereket becsülgeted?

– Vangerdahast! – Tanalasta keze felemelkedett, mintha meg akarná ütni a varázslót, aztán kétségbeesetten megcsóválta a fejét. – Te vagy itt az egyetlen, aki minősíthetetlenül viselkedik... s ezt minden bizonnyal te is tudod!

Vangerdahast továbbra is Rowenre meredt.

– Nos?

A kósza arca elsötétült.

– Tudom, hogy nem válaszolhatok úgy, ahogy szeretnék, de meg kell mondanom: megsértetted a becsületemet. Csakis erényes gondolataim vannak a hercegnővel kapcsolatban.

– Remek. – Vangerdahast visszanézett Tanalastára, és összerezzent a lány szeméből áradó harag láttán. Inkább ismét Rowenhez fordult. – Tudod, ugye, milyen szerencsétlen helyzetet eredményezne, ha... hm, túlságosan ragaszkodna hozzád.

A férfi értetlenül bámulta.

– Ragaszkodna? Hozzám?

– Ne is figyelj rá! – szólalt meg Tanalasta. – Vangerdahastnak mindig is piszkos volt a fantáziája.

Rowen mereven kiegyenesedett.

– Értem. Nos, attól nem kell tartanod. Egy kakas nem vadászik hattyúkra.

– Nem is – értett egyet Vangerdahast. – Tisztes távolságban marad tőlük, különben egyes emberek tyúknak hiszik a hattyút.

– Nem vagyok háziszárnyas! – szegte fel az állát Tanalasta. Megpaskolta fáradt lova hátát, s az állat lassú ügetésbe fogott. – Köszönöm mindkettőtöknek, hogy...

Szónoklatát rémült lónyerítés szakította félbe.

Mivel attól tartott, hogy Tanalasta lova megsérült, Vangerdahast Cadimus oldalába vágta a sarkát, és meglódult a hercegnő után. Ahogy közeledett hozzá, a lány megfordult, és elvágtatott mellette visszafelé, közben kihajolt a nyeregből, hogy a földről fölvegyen valamit. Tucatnyi torokból szóló horkanás, morgás visszhangzott végig a síkságon, s a varázsló lassan ráébredt, hogy a ló panaszos nyerítése sokkal nagyobb bajt jelent, nem csupán egyszerű lábsérülést.

Vangerdahast a hang irányába fordította Cadimust. A síkság peremén orkfejek hada vált láthatóvá. Alig húsz lépésnyire voltak tőlük, széles pofájuk, hegyes fülük fekete árnyékot vetett a hajnali bíbor láthatárra. Közvetlenül Rowen mögött tucatnyi halom púposodott ki – nyilván álcaképp sekély gödröt ástak. A kósza vergődő lovával küszködött, kinek testét négy görbe lándzsa járta át.

Tanalasta odavezette lovát a földön vonagló jószághoz, és Rowennek nyújtotta a kezét. A férfi felnyúlt, megragadta a kezét, ám ekkor lova ismét felvisított: újabb dárda állt bele a hasába. Sziszegve szelte át a levegőt egy másik fegyver, elsuhant Tanalasta feje fölött, két lándzsa meg a lova patái mellett ért földet. A kósza az álcagödrök felé pillantott, majd gyorsan visszahúzta a kezét – az első tucat ork csupán tíz lépésnyire járt.

– Nincs rá időnk, hercegnő! Menj!

– És hagyjalak itt? Szép kis hercegnő lennék akkor! – Tanalasta kipattant a nyeregből, és hátranézett Vangerdahastra. – Csinálj már valamit!

Aligha volt szükség a parancsra; Vangerdahast már a kezében tartotta egyik kedvenc pálcáját. Amint Tanalasta leszállt, hogy segítsen Rowent kiásni a lova alól, a varázsló kimondott egy parancsszót, és a pálca hegyét a legközelebbi orkra irányította. A teremtmény rémülten felüvöltött, ahogy remegő végtagokkal hátrabukfencezett, majd feje nekicsattant egy sziklának. A mágus háromszor megismételte a mozdulatot, mire a hercegnő végre kiszabadította Rowent a kengyelből. A kósza nagy nehezen feltápászkodott, s épp elfedte a kilátást a többi ork felé.

– A Bíbor Sárkányra! – Vangerdahast előrelovagolt, hogy jobban lásson; újabb ork bukott hátra sikoltva. A horda maradéka oldalról közelített, nagy sebesen. Nemsokára lándzsavetésnyi távolságba kerülnek. – Tanalasta, tűntesd már el az útból azt az idiótát!

– Vigyázz, mit beszélsz, Vangerdahast! – A hercegnő visszalendült a nyeregbe, majd a nyakán lévő kapocshoz nyúlt. – Gyerünk, Rowen, indulnunk kell.

Vangerdahast megállt Rowen lovának másik oldalán, és gyors ütemben tisztítani kezdte a terepet. Végül visszalökte a pálcát az ujjába, és a köpenyébe nyúlt. Egy örökkévalóság telt el, mire megtalálta a szükséges kelléket, talán azért, mert szeme már az eget fürkészte. Várta a gaznethet.

Rowen fölemelte kardját, megragadta a hercegnő kezét, és felpattant mögéje a nyeregbe. Még a mozdulat közben lesújtott valamire a másik oldalon; egy ork visítva hátrabukott. Tanalasta rácsapott karperecére, s újabb ellenfelet lyuggatott szitává a négy varázsnyíllal. Végül megfordította hátasát, és belenyúlt a rejtett zsebbe. Alig hallható pukkanás következett, és Vangerdahast hirtelen szembetalálta magát három döbbent orkkal.

Fél kézre fogta a gyeplőt, a másikkal meg a disznófejűek felé intett. Varázsnyilak röppentek elő ujjából, szétrobbantottak két teremtményt; a mágus végre megtalálta a keresett vasdarabot. Rámutatott a harmadik remegő orkra, s elkántálta a varázsigét.

– Ne mozdulj!

Az ork karja lehanyatlott, Vangerdahast pedig hátratekintett a nyeregben, s látta, hogy a horda nagy része alig harminc lépésnyire jár tőle. Apró üvegcsét halászott elő a zsebéből, gyorsan kidugaszolta, majd kezével az orkcsapat felé intett. Hosszú kántálásba fogott, miközben az üvegcséből lassan öntötte a fehér port, amely estében füstölögni kezdett; apró lángocskák jelentek meg széles sávban a horda orra előtt.

Mire végzett a varázsigével, már ork lándzsák sziszegtek a füle mellett. Még mindig túl távol voltak ahhoz, hogy pontosan célozzanak, Vangerdahast azonban nem bízott semmit a véletlenre. Rowen halott lovát szemelte ki fedezékül, és türelmesen várta, hogy a vezérorkok elérjék az apró lángocskákat. Ekkor kimondta a parancsszót.

Izzó tűzfüggöny lobbant a magasba; a lángoló fal húsz lábnyi magas és vagy hatszáz lépésnyi széles volt. A levegő megtelt haldokló orkvonyítással, égett hús bűze facsarta a mágus orrát. Lángoló madárijesztők váltak ki a falból, vakon tántorogtak ide-oda, majd erejük vesztve összecsuklottak.

Vangerdahast egy ideig szótlanul bámulta a művét, biztos akart lenni abban, hogy egyetlen ellenfele sem ért át egészben a fal másik oldalára, aztán ahhoz az orkhoz fordult, amelyet az imént megbénított. A disznófejű ugyanott állt, tágra nyílt, vörös szeme a lábára szegeződött. A varázsló odalovagolt mellé, kirúgta kezéből a dárdát, és még utoljára felnézett az égre. A nap már túljutott a zeniten, aranyló fénye most nyugat felől ragyogott le rá. Szinte szélcsend volt – ahogy Rowen az este megjósolta -, így a kőhomály sem akadályozta a látást.

Addig pásztázta az eget, amíg biztos lehetett benne, hogy a gazneth még nem érkezett meg, ekkor leszállt hátasáról, és egy apró selyemdarabbal megdörzsölte foglyának mocskos páncélját. Az torokhangon óbégatott, kérlelte őt, hogy ne játsszon már vele, végezze ki. A mágus pusztán mosolygott, suttogva kimondta a varázsigét; aztán a lény szájába gyömöszölte a selyemdarabot, felpattant lovára, és így kiáltott:

– Menekülj!

Az ork előredőlt, majd visszanyerte az egyensúlyát. Egyetlen pillantást vetett Vangerdahastra, aztán megfordult és elnyargalt, még a lándzsáját sem vitte magával. A varázsló délnek fordult, a Viharszarvak felé. Társai egy alacsony hegytetőről integettek neki, úgy egy mérföldnyi távolságban. Mögöttük a Gnoll-puszta kopár sziklaságát, csenevész bokrait sötétbarna hegyhátak, kanyargó szurdokok útvesztője váltotta fel. A távolban két sivár, karcsú hegycsúcs tört a magasba: a Szamárfülek.

Vangerdahast bekapcsolta köpenyét, és belenyúlt a rejtett zsebbe. Fekete ajtó jelent meg sziszegve az orra előtt, s ő beterelte rajta Cadimust. Ma már többször nem használhatja a menekülő zsebet, ám rengeteg más módja van annak, hogy egy mágus sietve távozzon a csatatérről. Tanalasta viszont ma már nem teleportálhat, s a varázslónak eszében sem volt magára hagyni – különösen úgy, hogy Rowennel közös lovon ülnek.

Egy pillanattal később már a társai mellett pislogott, próbálta felmérni, hol van. Mindegy, hányszor teleportál az ember életében, s mindegy, mekkora távolságra, az utazást követő pillanatnyi zavarodottságtól nem lehet megszabadulni. Tanalasta keze a nyakához siklott, gyorsan kikapcsolta a viharkabát csatját.

– Jól vagy, Vangi? – kérdezte, még mindig a karján nyugtatva a kezét. – Ugyan te vagy az ügyeletes hercegnő-szomorító, mégsem szeretnélek egy ork lándzsára tűzve látni.

– Jól vagyok. – Vangerdahast lassan élesen látta a körvonalakat. Közelebb kerültek az útvesztőhöz, mint gondolta volna, az egyik száradt agyag hegyszoros úgy száz lépésnyire volt.

– Siessünk! Kineveztem csalimadárnak az egyik orkot, ennél a fénynél viszont nem tart majd sokáig, mire a gazneth rájön, hogy félrevezetik.

A varázsló megindult előre, Rowen viszont megfogta Cadimus gyeplőjét.

– Arra kell menni a Szamárfülekhez – mutatott egy kisebb kanyonra kelet felé. – Arrafelé semmit sem találnánk, csak rémségeket és zsákutcákat.

– Akkor hagyd abba a mesét, és induljunk! – morogta a varázsló. – Egyébként meg jobb lenne, ha velem lovagolnál. Cadimus sokkal...

Nem lett volna értelme befejeznie a mondatot. Tanalasta máris keletnek fordította a lovát, és könnyű vágtában megindult a hasadék felé. A varázsló utánuk poroszkált hatalmas csataménjén, s azon töprengett, nem tudná-e valahogy meggyőzni arról őket, hogy Chauntea szívének nem kedves, ha ennyire leterhelik azt a szegény jószágot.