14

A Királyi Túratársaság villámok kíséretében bukkant elő az időtlen homályból, s egy darabig ide-oda billegett a nyeregben, míg gyomruk és szédelgő fejük le nem küzdötte a teleportálás utóhatásait. A sötétség lassan barnás fénnyé szelídült, orruk előtt kirajzolódott a kopár hegyoldalon álló megvetemedett platán alakja. Forró szél borította be őket barna homokkal, s az előbbi csendet horkantás, csattogás váltotta fel. Vaskos termetű alakok bukkantak fel mindenütt.

Éles tárgy ütközött Vangerdahast mellkasának, és ártalmatlanul lepattant varázspajzsáról. A lovak rémült nyerítésbe fogtak.

– Disznófejűek! – üvöltötte Vangerdahast, mikor végre rájött, hol van. – Csapda!

Feketeség zuhant rá jobb oldalról, eltalálta a karját; Vangerdahast hirtelen azon kapta magát, hogy kiemelik a nyeregből. Lepillantott a magasból az ötven hatalmas harci mágusból és kétszáz Bíbor Sárkányból álló túratársaságra, amelyet sivító, döbbent disznófejűek vettek körül. Vangerdahast nagyot káromkodott. Persze ők is számítottak holmi fogadóbizottságra, de arra nem, hogy közvetlenül egy orkhorda szívébe teleportálnak.

A varázsló apró ólomgolyót húzott elő köntösének ujjából, hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, s hevesen kántálni kezdett valamit. Teste ezüstössé és böhöm súlyúvá változott. A gazneth meglepetten felrikoltott, s azonnal zuhanni kezdett lefelé, szárnya vadul verte a levegőt, Vangerdahast pedig megfordult, és belekapaszkodott a lény karjába; mondani sem kell, nem azért, mert félt, hogy a teremtmény elejti őt. Az egész társaságot varázsvédelemmel látták el még Arabelben, semmi baja sem történt volna, ha lezuhan. Azért esett neki a fantomnak, mert ismét erőt vett rajta az az eszelős vérszomj, amely azonnal rátört, mikor meglátta a lényt – ugyanaz a vérszomj, amelyet már az első találkozásukkor is érzett. Egyetlen vágya volt csupán: hogy lecibálja a lényt a földre, kivonja vastőrét, és fekete szeletekre vagdossa a gonosz teremtményt.

Felnézett, s nem lepődött meg, mikor megpillantotta az elsőnek felfedezett gazneth ösztövér arcát. A sziszegő lény orrlyuka kitágult, vörös keretes szeméből sütött a gyűlölet. Vangerdahast lenézett az alig húsz lábnyira dúló csatára, aztán előhúzta vastőrét. Ellenfele mintha végül belátta volna, hogy kilátástalan a küzdelem. Dühödt sziszegéssel szétnyitotta sárga karmait, és elejtette a varázslót.

Őrült haragjában Vangerdahast másra sem tudott gondolni, minthogy végezzen a lénnyel. Tovább kapaszkodott hát a gaznethbe – és felordított, mikor mágikusan megnövelt súlya hirtelen az ő karjára tevődött át. Válla kicsavarodott a helyéből, keze magától szétnyílt, ő pedig nekicsapódott a hegyoldalnak, és gurulni kezdett a sziklák között.

Még gurulás közben hallotta a tucatnyi íj pendülését, fekete csíkok röppentek el a feje fölött. A gazneth felrikoltott; Vangerdahast tudta, hogy egy-két vashegyű nyílvessző célba talált. Nemsokára sikerült abbahagynia a bukfencezést is, ám amikor megpróbált felállni, rájött, hogy nem bírja el nehéz testét.

Egyetlen gondolattal megszüntette az előző varázslatot, aztán feltápászkodott, tőrét még mindig a kezében szorongatta. A gazneth már száz lábnyira volt tőle, egyre emelkedett a magasba; észak felé repült, mellkasából vagy fél tucat nyílvessző állt ki.

Két lándzsavég fúródott a varázsló hátába, aki ismét a földre zuhant. A fegyverek ugyan nem törték át páncéljának mágiáját, sérült vállán mégis izzó fájdalom söpört végig. Vangerdahast ordítva káromkodott, kiejtette kezéből a tőrt, aztán viharkabátjának zsebéből előrántotta legvastagabb harci varázsbotját.

Mivel az első támadást sikertelennek ítélték, az orkok tovább folytatták a lándzsahajigálást. Újabb fájdalomhullám futott végig Vangerdahast karján.

– Ostoba disznófejűek! – A hátára fordult, és kirúgta a legközelebb álló ellenfél térdét. – Még egy kobold is rájönne, hogy a lándzsa hatástalan!

Felemelte botját, s az ork mellkasába arany fénysugár fúródott. A teremtmény elejtette lándzsáját, a szívéhez nyúlt, majd hirtelen vörös szökőkúttá változott. A varázsló elhajolt a véres zuhany elől, térdén hirtelen karmos szorítást érzett. Lenézett, s újabb orkot pillantott meg, melynek vöröslő szemében őrült vérszomj csillant.

Vangerdahast felvontra a szemöldökét az orkokra nem jellemző bátorság láttán, aztán a lény homlokára célzott botjával. Az ork meg sem rezzent, mikor az aranyló fény eltalálta, és szilánkokra robbantotta koponyáját. Vangerdahast kisöpörte öléből a lény maradványait, és talpra szökkent. Egy disznófejű loholt el mellette, felemelt lándzsával. A varázsló felemelte pálcáját, és legnagyobb meglepetésére diadalittasan felordított, mikor az ork teste apró cafatokra bomlott.

Hangos dübörgést hallott a háta mögül. Megfordult, s egyenest a csata közepébe bámult, ahol csillogó villámok és ezüstös halálsugarak kaszabolták az orkok seregeit. A disznófejűek természetesen nem vehették föl a versenyt ennyi mágiával. Kőlándzsájuk vége nem hatolt át a Bíbor Sárkányok páncélján, puha kardjuk semmit sem ért a harci mágusok varázsköpönyege ellen, karmuk kicsorbult a csatamének mágikus védelmén. A Királyi Túratársaság cormyri acéllal és jól megválasztott varázslatokkal küzdött, s az orkok tucatjával hullottak. Az egyik sárkány három ellenfél fejét is levágta egyetlen csapással, ám őt is túlszárnyalták a varázslók, akik fél tucat orkot változtattak fekete csontkupaccá egyetlen tűzgolyóval.

Mivel a csata szépen haladt, Vangerdahast visszafordult a gazneth felé. Hosszas keresés után végül ráakadt: a lény magasan odafent szárnyalt, jó néhány nyíllövésnyi távolságban. A csatazaj lassan elhalkult, a fantom pedig tovább körözött az égen, nem mutatta jelét, hogy közelebb akarna jönni. Vangerdahast egykedvűen elfordította tekintetét, és megindult előre a hullák között.

– Mágiát szüntess! – parancsolta, s egy papot keresett, aki visszailleszthetné vállát a helyére. – Páros szakasz, vasat! Páratlan szakasz, acélt!

A Királyi Túratársaság azonnal engedelmeskedett. A varázslók hatástalanították védőmágiájukat, a sárkányok pedig megtisztították fegyverüket, mielőtt előhúzták volna a másik fémből készültet. Sokat gyakorolták a különleges manővereket az elmúlt két napban – ennyi ideig tartott ugyanis, míg az Arabeli kovácsok mindenkit el tudtak látni vaskarddal -, ám Vangerdahast még mindig nem volt elégedett a teljesítményükkel. A gaznethek villámgyors lények, s minden tétovázást halállal torolnak meg – emellett a varázslónak fogalma sem volt róla, menynyien vannak, s milyen hadmozdulatokat tesznek majd a Királyi Túratársaság ellen.

Tegnap nyomát sem látták a fantomoknak, mikor ő és a harci mágusok feltérképezték a kanyont, ahol Tanalastát magára hagyta, ám most rájött, hogy legalább egy gazneth megfigyelte őket, mikor a platánt választották a csapatok találkahelyéül. Vangerdahast nem hitte, hogy a lény szándékosan teleportáltatta őket az ork horda közepébe – egyetlen hadvezér sem kocáztatná meg, hogy ennyire összezavarja a seregét -, de ezzel egyértelműen jelezni akarta, hogy mit tart a Királyi Túratársaság felől. Nem lesz egyszerű megtalálniuk a hercegnőt, még Cormyr kétszázötven legjobb harcosával sem.

Vangerdahast a sereg élére sietett, ahol egy szakasznyi, álcázott páncélt viselő ember már le is szállt a lováról, és elindult az elesettek irányába. Az agyaruknál fogva vonszolták arrébb a sebesült disznófejűeket, s ork nyelvű morgással és sziszegéssel kegyetlen kínzásokkal fenyegetőztek, ha valaki nem mondja meg nekik, hol találnak „két embert egy lovon". A rémült teremtmények mindegyike más-más irányba mutogatott, amiből rögtön levonhatták azt a következtetést, hogy halvány fogalmuk sincs róla, mi történt Rowennel és Tanalastával.

– Felderítők! Csak az időt vesztegetitek! – Vangerdahast ép kezével körbemutatott a csatatéren. – Keressetek nyomot... de villámgyorsan!

A királyi felderítők rögvest engedelmeskedtek, miután megszabadították a foglyul ejtett orkokat a szenvedéseiktől. Minden irányba szétszéledtek, közben Owden is megérkezett Vangerdahast lovával. Összeráncolt homlokkal figyelte a kószák ténykedését.

– Ez nem vezet jóra – mondta, miközben leszállt a lováról. – Ez az értelmetlen gyilkolás csak bajt hozhat ránk.

– Ezek nem Chauntea földjei – förmedt rá a varázsló. Csak Azun közbenjárása folytán hozta magával a papot, s cseppet sem tette boldoggá, hogy az kioktatja az orkokat illetően. – E földek Gruumsch és Maglibuyet istenek védnöksége alatt állnak, kiknek vérszomja nem ismer határokat. Különben is: az a legemberségesebb, ha egyszerűen megöljük őket. Egy sérült orkkal pusztán két dolog történhet: vagy szép lassan éhen hal, vagy saját népének rabszolgája lesz. Az orkok nem törődnek a sebesültjeikkel.

– Akkor szerencséd van, hogy mi nem orkok vagyunk. – Owden segédjének kezébe nyomta a gyeplőt, és megfogta a varázsló sérült karját. – De nem is az orkokra gondoltam. Te nem érezted azt az eszelős harci lázat?

Vangerdahast rátekintett.

– Neked is feltűnt?

– Természetesen... még mindig érzem. – Owden egyik lábát Vangerdahast bordájának nyomta, közben pedig megrántotta a karját. – Az a gazneth tette... ahogy a másik meg az őrületbe kergetett téged.

A varázsló nagyot ordított, mikor válla egy reccsenéssel visszakerült megszokott helyére, majd térdre hullott, és elfojtott egy sikolyt.

– A vérszomj elveszi az ember józan eszét – mondta Owden. – Szerinted mi történik majd, ha a gaznethek felkészülnek ellenünk?

– Szerintem tudod a választ – morogta Vangerdahast. Talpra kecmergett, és megpróbálta felemelni a kezét. Sziszegve feltornázta néhány hüvelyknyire, majd ismét a törzse mellé ejtette. – Van valami ötleted?

– Chaunteának van. – Owden rátette a kezét a vállára, és gyógyító fohászba kezdett. – Tessék, az istennő segíteni fog.

Vangerdahast eltolta magától.

– Nincs szükségem a segítségre. – Kihalászott a köpenyéből egy gyógyitalt, felhajtotta, majd így szólt. – És a Királyi Túratársaságnak sincs.

Owden az üres palackra mutatott.

– Azt az italt is egy isten áldotta meg. Nincs különbség, hogy megiszod-e, vagy elfogadod a Földanya segítségét.

– Az a különbség, hogy a Királyi Kincstár arannyal fizetett ezért. – A tüzes folyadék máris kiűzte a fájdalmat a varázsló vállából. Gyorsan hozzá is vágta sérült karjával a palackot egy sziklához. – S Tempus mindössze ennyit kíván meg viszonzásul.

Owden a fejét csóválta.

– Nem vagyok az ellenséged, Vangerdahast.

– Akkor miért vetted rá a királyt, hogy küldjön el velünk?

– Mert talán szükségetek lesz rám. – Owden szeméből sütött a harag, bár megpróbált uralkodni magán. – Nem akarlak kitúrni a helyedből. Csupán Tanalastára gondolok.

– Dehogy gondolsz Tanalastára! – Vangerdahast kiragadta Cadimus gyeplőjét a segéd kezéből, majd a nyeregbe lendült. – Ha valóban rágondolnál, mostanra már vissza is tértél volna Huthduthba.

A göcsörtös platán felé fordította Cadimust, s magára hagyta a papot. Durva szavai ellenére Vangerdahast pontosan tudta, hogy az aratásmester értelmes és jó ember – hiszen épp ez okozta a problémát. Mivel mind a királyt, mind a királyi fővarázslót kigyógyította az őrületből, Owden nagyot nőtt sok befolyásos ember szemében – például a legbölcsebb udvari bölcs, Emmarask Alaphondar tiszteletét is elnyerte, valamint sok nemesét, aki először ellenezte a királyi egyház tervét, s nem utolsósorban magáét Azunét is. A király nem csupán ahhoz ragaszkodott, hogy Owden a lányai keresésére induljon; nem, az aratásmester néhány papját Merulával küldte, akik a királynőt indultak megmenteni.

Azun veleszületett becsületességét ismerve tudta, a király ragaszkodni fog hozzá, hogy illendően kifejezze háláját a szerzeteseknek, talán valóban létrehozza majd Tanalasta királyi egyházát – s ezt Vangerdahast egyszerűen nem engedheti meg. Owden talán megbízható és ügyes, ám semmi biztosíték nincs rá, hogy az utódja is ugyanilyen hasznos lesz a birodalom számára, vagy hogy Chauntea nem használja majd föl arra a papokat, hogy a saját akaratát érvényesítse a királyságban. Több mint tizenhárom évszázada annak, hogy az elfek megbízták Ethart a királyi fővarázsló tisztjének ellátásával, akinek fő feladata a király és a birodalom védelme volt. Vangerdahast nem akarta, hogy az ő ideje alatt szakadjon vége ennek a hagyománynak – hiszen tizenhárom és fél évszázada ez jelenti a birodalom biztonságának zálogát.

Közben elért a göcsörtös platánhoz, és pontosan ott találta Alaphondart, ahol számított rá: az öreg bölcs a törzs körül járt fel-alá, vizsgálgatta a rúnákat, és aprólékos gonddal bemásolta őket a naplójába. Annyira belefeledkezett a munkájába, hogy észre sem vette a varázslót, míg Cadimus szelíden meg nem harapdálta a nyakát – ekkor tollát és papírjait a levegőbe hajítva hangosan felsikoltott, hogy a fél sereg feléjük fordult, hátha valami baj történt.

Vangerdahast intett nekik, hogy nyugodjanak meg, aztán megkérdezte.

– Nos, öreg barátom? Megérte a hosszú utat?

Alaphondar visszatolta orrára a pápaszemét, s a királyi fővarázslóra tekintett.

– Különös dolog ez, Vangerdahast... rettenetesen furcsa. Nem mutatta, hogy felzaklatta volna a mágus hirtelen megjelenése. Egykedvűen felvette naplóját és tollát a földről, majd visszafordult a fához, és folytatta a munkát.

– Ezek a rúnák az Első Királyi Korból származnak – mondta.

– Még az is lehet, hogy Poszt-Thauglor koriak.

Vangerdahastnak fogalma sem volt, miről beszél a bölcs.

– Első Királyi Kor? – visszhangozta. – Azaz Ferlthan idejéből?

– Azt Ferlthani Kornak hívják – törölte meg Alaphondar a pápaszemét. Olyan pillantást vetett Vangerdahastra, mintha az aprócska, tudatlan csemetéje lenne valami köznemesi családnak. – Az Első Királyi Kor az elfek idejét, azaz Iliphar korát jelenti.

– A Jogarok Uráét? – pihegte a varázsló.

Alaphondar fáradtan bólintott.

– Valóban – mondta. – Nagyjából tehát tizennégy és fél évszázada keletkezhettek... száz évvel Ferlthan koronázása előtt. Ötven évvel azelőtt tehát, hogy az Obarskyrok letelepedtek a vidéken. Vangerdahast körbepillantott a kopár pusztaságon, s képzeletben megpróbált visszautazni abba az időbe, amikor itt dús erdő zöldellt, s elfek lakták a földet.

– De nem is a rúnák a legérdekesebbek – folytatta Alaphondar.

– Nem?

Az öreg bölcs megrázta a fejét.

– A fa ugyanis nem elég öreg. Legalább háromszáz évvel fiatalabb, mint kellene.

Vangerdahast nem vonta kétségbe a bölcs szavait.

– És ezt onnan tudod, hogy...?

– Innen.

Alaphondar visszafordult a törzshöz, és ujját végigfuttatta a feliraton. Szomorú elf hang rezegtette meg a levegőt, s Vangerdahast mögött ideges lónyihogás és döbbent felkiáltások harsantak.

Alaphondar lefordította a dalt:

 

Emberfinak teste táplálja e fát

S testének fája nőjön, gyarapodjon

Szelleme pedig növekvőn térjen vissza hozzá

 

Aludjanak hát a pusztítás hozói, álmuk nyugtalan legyen

Vessék el a bánat atyjai közöttük a romlás magját

Gyilkolják hát a halál urai fiaik fiait.

 

Jöjj hát, őrült Boldovar király, feküdj e gyökerek közé!

 

Mikor az ének véget ért, Vangerdahast felkiáltott.

– Boldovar?

Alaphondar izgatottan bólogatott.

– Látod? – Ujjával egy rúnasorra bökött, mely semmiben sem különbözött az összes többi rúnától. – Háromszáz évvel azután halt meg, hogy ez a fajta kígyóhurok kiment a divatból.

– Megbízom az ítéletedben, öreg barátom – mondta Vangerdahast. Azt ő is tudta, hogyan lehet éneklésre bírni a rúnákat, olvasni azonban nem tudta őket... hát még felismerni, hogy melyik korban készültek. – S mit jelent mindez?

– Mit jelent? – Alaphondar zavartan bámult rá. – Rengeteg mindent!

– Azt viszont leszögezhetjük, hogy az elf, aki ezt írta, legalább háromszáz éves volt – sóhajtott Vangerdahast. Szeme sarkából észrevette, hogy a királyi felderítők visszaérkeztek. Egyikük épp feléje lovagolt, jelentést tenni.

– Valóban – biccentett Alaphondar -, s ami még érdekesebb, az is biztos, hogy legalább annyi ideje távol élt már a népétől. El tudod képzelni, mit tesz egy elffel háromszáz év magány?

Vangerdahast visszatekintett az írásra, s ismét eszébe jutott a keserű dallam s a fájdalmas énekhang.

– Attól félek, el tudom.

Alaphondar elindult lefelé a hegyoldalon, a gyökerek alatt tátongó üreghez.

– A sírboltban talán többet is megtudok.

– Arra már sajnos nincs idő! – Vangerdahast odafordult a felderítők vezéréhez, aki eléje vezette a lovát. – Azon nyomban indulunk.

Alaphondar megtorpant.

– Indulunk? – visszhangozta hitetlenkedve. – Még nem mehetünk! Legalább egy napig tart, míg lerajzolom a környéket, s egy újabb napig, míg a leleteket feltárjuk.

– Nem vesztegelhetünk itt egy napon keresztül. – Vangerdahast felnézett, de nem látta a gaznethet. – Talán már egy órányi időnk sem maradt.

– De...!

– Ez itt katonai felderítőcsapat, Alaphondar! – szakította félbe Vangerdahast, s magához intette a felderítőt. – Az a cél, hogy megtaláljuk a hercegnőket, és visszavigyük őket Arabelbe... amilyen gyorsan csak lehet.

A bölcs szemében kihunyt a lelkesedés.

– Hát persze... hogy is felejthettem el? – motyogta. Elindult a lovához, majd hirtelen eszébe jutott valami, és visszafordult Vangerdahast felé. – Mi lenne, ha előre mennétek?

– Két gaznethtel is találkoztál már – mondta neki Vangerdahast. – Biztos vagy benne, hogy egyedül akarsz megküzdeni velük... vagy esetleg egy tucat Bíbor Sárkánnyal, akit itt hagyhatok?

Alaphondar arca elborult, és visszanézett a lovára.

– Felejtsd el, hogy megkérdeztem.

Vangerdahast a felderítőre nézett.

– Megtaláltátok a nyomokat?

A vezér bólintott, és a Szamárfülek között húzódó völgyre mutatott.

– Találtunk néhány patanyomot. Dél felé vezetnek, a hegyek közé.

– Ez aztán az örömhír! – Vangerdahast megkönnyebbülten felsóhajtott. – Talán Tanalasta végre észhez tért, és úgy döntött: itt az idő, hogy visszatérjen Cormyrba.