3

Még mindig hallotta a fejében a táncmuzsikát, mikor már a Marlírok egyik degesz székében kuporgott. Öreg csontjai fájósan tiltakoztak a hideg ellen, s Vangerdahast nyűgösen zsémbelődött. A vendégek hintói lassan kigördültek az udvarból, Azun viszont még mindig ide-oda járkált, Vangerdahast és a barátságosan lobogó meleg tűz között.

– Látod, felség, erről le kell szoknod – fenyegette meg bütykös ujjával a királyát. – Öregembereknek szüksége van a tűzre.

Azun megállt a kandalló mellett, és a szemébe nézett.

– A kilenc pokolra! Ugyan mi járhatott a fejében?

– Fogalmam sincs – felelte Vangerdahast. – Ha tán elfelejtetted, uram: megtiltottad nekem, hogy olvassak a hercegnő gondolataiban.

– Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem tetted meg – állt fel Filfaril a királyi fővarázsló kanapéjáról.

Vangerdahast nem vett tudomást a királynő megjegyzéséről. Elmormolt néhány ősi szót, s gyors mozdulatot tett a kezével. Azun mintha mindezt észre sem vette volna: eltávolodott a tűztől, és odaállt a varázsló széke mellé.

– Lassan aggaszt a dolog. Milyen királynő lesz Tanalastából? – kérdezte Azun. – Először Lazúrkő veszi rá, hogy adja el a trónt...

– Nem Tanalasta volt az egyetlen, akit Lazúrkő Aunadar megtévesztett – szakította félbe Filfaril. Bíbor ruhája, melyet a bál óta viselt, selymesen felsuhogott, mikor letelepedett Vangerdahast mellé. – Amennyire én emlékszem, mindketten el voltunk ragadtatva a fiatalembertől. Ha én nem nyitok rájuk a könyvtárban, vagy ha te nem hívod el vadászni azon az emlékezetes napon, Tanalasta talán magától is átértékelte volna róla a véleményét.

Fájdalmas villanás jelent meg a király szemében.

– Az, hogy egy férfi meg akarja ismerni a lánya udvarlóját, még nem jelenti azt, hogy rá is akarja tukmálni.

– Nem. Mint ahogy szegény Daunethet sem akartad „rátukmálni". – Filfaril gyors pillantást vetett Vangerdahastra, aki úgy tett, mintha teljes mértékben a tűz bámulásával lenne elfoglalva. – Nem csoda, hogy Merelda úgy érezte, nyeregben van.

Azun bólintott.

– Igen. Azt hiszem, az a kavarodás az én hibámból történt... de egy apának is joga van bátorítani valakit, nem? Csak azt szeretném, hogy Tanalasta boldog legyen.

– Boldog és férjezett – tette hozzá Filfaril. – És szüljön örököst.

Azun mérges pillantást vetett feleségére, ami csak ritkán fordult elő.

– Főleg azt, hogy boldog legyen – erősködött.

– Mindegy, mibe kerül a boldogsága Cormyrnak? – érdeklődött a királynő.

Azun egy pillanatra elgondolkozott.

– Tanalasta boldogsága talán nem azonos a birodalom jövőjével. Talán itt az idő, hogy belássam: lehet, hogy mást tartogat számára az élet, nem a királynői trónszéket.

Vangerdahast döbbenetében csuklani kezdett. Persze ez a gondolat már korábban is ott motoszkált mindenkinek a fejében, legalábbis az abraxus-ügy óta, de a király most először mondta ki nyíltan.

Filfaril nem látszott annyira meglepettnek. Pusztán felvonta a szemöldökét, s baljósan nyugodt hangon kijelentette:

– Nagy horderejű döntés lenne az.

– De nem feltétlenül nehéz döntés. Tanalasta harminchat éves. Amikor te ennyi idős voltál, ő már tizenöt fele járt, Foril pedig... – Azun nem fejezte be a mondatot, sem ő, sem a királynő nem beszélt sokat elveszített fiukról. – Lehet, hogy Tanalasta is boldogabb lenne, ha nem nyomná az örökösszülés terhe a vállát.

– Lehet – jegyezte meg Filfaril. – Ám lassan abban a korban jár, amikor kicsúszik a kezéből a választás lehetősége, és a királyságra is gondolnunk kell.

Vangerdahast elcsüggedt. Eddig mindig a királynő volt Tanalasta legelkötelezettebb támogatója, állandóan azt hangoztatta, hogy a hercegnő majd felnő a feladataihoz, amikor eljön az idő. Ha már Filfaril bizalma is megrendült legidősebb lányában, ugyan ki fogja Tanalastát támogatni Cormyr határain belül?

Azun visszament a kandallóhoz, és a tűzbe bámult, ezzel elvágta a meleg áramlatot a varázsló felé.

– Tanalasta már nem a régi. Lazúrkő ármánykodása alatt naiv kislány volt talán, de biztosan nem ostoba. Most viszont... – vitte föl a hangsúlyt a király, majd bosszankodva megrázta a fejét. – Már az is elég volt, ahogy sértegette Marlír úrnőt.

– Felség, ne feledkezzünk meg róla, hogy Tanalasta nem teljesen... önhatalmúlag cselekedett – mondta Vangerdahast. – Ha jól emlékszem, én akadályoztalak meg benne, hogy fellépj az emelvényre.

Azun csodálkozó pillantást vetett rá.

– Azt hittem, haragban vagytok a hercegnővel.

– Veled sem értek mindig egyet, uram.

– És nem is hagytok ki egyetlen alkalmat sem, hogy bosszantsátok egymást – tette hozzá Filfaril. – Tehát, miért fogod most a pártját?

– Mert az igazságérzetem így kívánja – mondta Vangerdahast. – Pusztán a saját érdekeit védte, meglehetősen méltánytalan körülmények között.

– Méltánytalan? – Filfaril szeme jégkék réssé szűkült. – Miféle játékot játszol, vén hamiskártyás? Hiszen te javasoltad, hogy segítsünk be a sorsnak, és bízzuk meg a Marlírokat a király báljának megrendezésével.

Vangerdahastnak hirtelen nagyon melege lett, s nem is tudta teljesen elrejteni az érzéseit az uralkodó pár előtt. Nyugalmat erőltetett magára, s a legkönnyedebb hangján így szólt:

– Talán egy kicsit túlságosan is besegítettem, úrnőm.

– Túlságosan is? – gyanakodott Filfaril. – Ha te varázslatot bűvöltél...

– Ugyan, dehogy! – kiáltott fel sértetten Vangerdahast. – Azt képzeled, hogy manipuláltam a hercegnő érzelmeit?

– Ha más kiutat nem láttál – dörmögte Azun. – Nos, halljuk, mit tettél!

– Pusztán apróság volt – emelte föl a kezét Vangerdahast, hüvelyk és mutatóujját összenyomva a hatás kedvéért. – Egy két szó volt csupán, erre a szavamat adom.

– És ugyan kinek a fülébe suttogtad azokat a szavakat? – kérdezte Filfaril. – Marlír úrnőébe?

– Egyrészt – mondta Vangerdahast. – De ez nem is olyan fontos.

– Nem csoda, hogy Tanalasta nem bírja elviselni a társaságodat! – A király hitetlenkedve megcsóválta a fejét. – Ez persze nem mentség a királyi egyházas ostobaságra. A birodalom nemeseinek fele áttérne Chauntea hitére, pusztán azért, hogy a korona kedvére legyenek, a másik fele meg fegyvert ragadna, a saját vallásának védelmében. Hogy képzeli, hogy én mindezt tétlenül végignézem?

– Mert ha nem teszed, oda a jó híre – állapította meg Filfaril. Ő is odaállt a király mellé a tűzhöz, és Vangerdahast már végképp dideregni kezdett. – Ne haragudj, hogy kimondom, Azun, de azt hiszem, a lányunk pontosan tudja, mit akar.

A király szemöldöke a magasba szökött.

– Tegyük fel, hogy így van... de mit akar vele elérni?

– Hogy kényszerhelyzetbe hozzon minket – közölte Filfaril. – Minden jel arra mutat, hogy nem akar királynő lenni.

Vangerdahast felpattant, és odatolakodott a király mellé.

– Ne jussunk elhamarkodott következtetésekre, úrnőm! Tanalasta senkinek sem mondott ilyesmit.

A királynő olyan pillantást vetett rá, melyet eddig a méregkeverőknek és merénylőknek tartott fent.

– Ugyan, mi közöd neked ehhez, vén cselszövő? Te aztán soha nem akartad, hogy Tanalasta királynő legyen, legalábbis attól a naptól fogva nem, amikor Alaphondar ölébe mászott bele, és nem a tiédbe!

Vangerdahast nyugalommal tűrte a szónoklatot. Negyven év alatt most először látta jellemgyengének a királynőt: nem a hercegnő az, aki vissza akarja utasítani a trónt, hanem Filfaril tagadná meg tőle a koronát. A királynő egyszerűen nem tudná elviselni, ha szeretett kislányának sok szenvedés és áldozat árán kellene megfelelnie olyan elvárásoknak, melyek önnön természetéhez képest túl magasak neki. Ha egy éve tudta volna, mit érez a királynő, amikor Tanalastával felkerekedett a nagy útra, talán tiszteletben tartotta volna az érzéseit. Filfaril állt a legközelebb hozzá, ahogy másoknak a húguk, feleségük vagy szerelmük, s az ezer világ minden kincséért sem sértette volna meg őt. Most azonban már késő volt. Elővette legtitokzatosabb pillantását, szilárdan viszonozta a királynő tekintetét.

– Egyszerűen nincs igazad, úrnőm. Ha túl keményen bántam a hercegnővel, az azért történt, mert ti pedig túl engedékenyek voltatok hozzá.

Filfaril szeme megvillant.

– Mit mondasz, királyi fővarázsló?

– Azt, hogy elkényeztetted a lányodat, felség... s ez bocsánatos bűn lett volna, ha nem Cormyr királyi hercegnőjével történik meg.

– Hogy merészelsz... !

Filfaril keze meglendült, s Vangerdahast minden bizonnyal hanyatt esik, ha Azun nem kapja el felesége csuklóját.

– Ne most, kedvesem – villant mérgesen a király szeme. – Először szeretném, ha elmagyarázná, mire célzott.

Elnyomva megkönnyebbült sóhaját Vangerdahast odafordult urához, és megbillentette a fejét. Azun persze soha nem üt, csak akkor, ha ölni akar.

– Egészen egyszerű a dolog, felség – kezdte. – A gyerekek mindig fellázadnak a felnőttek ellen. Te és a királynő szerető, ám túlságosan engedékeny szülők voltatok, s a lányaitoknak nem volt miért lázadniuk. Tanalasta esetében ezt a szerepet én töltöttem be.

– Egyszóval szándékosan ingerelted? – kérdezte Filfaril.

– Pontosan – vágta rá Vangerdahast, szinte büszkén. – Azt hiszem, jó munkát végeztem, nincs igazam?

Ismét Azunnak kellett közbelépnie, hogy a királynő ne üsse le a vén varázslót. Vangerdahastnak kissé elfacsarodott a szíve, mert rájött, hogy a királynő szeméből nem fog egykönnyen eltűnni a haragos kifejezés. Igen, néha nagy árat kell fizetnie annak, akinek mindig igaza van.

– Akkor hagyd abba! – mondta Azun. – Különben sem működik!

– Attól félek, már nem lehet abbahagyni. – Vangerdahast igazán nem szívesen mondott ilyesmit a királynak. – Most, hogy felkavartuk, Tanalasta dühe nem nyugszik le egyik napról a másikra... hiszen már húsz éve gyűjtögeti magában, s végül kicsordult a pohár. Meg kell várnunk, hová fejlődik a dolog, s még mindig jobb, ha rám mérges, mintha rád. Így legalább elkerüljük az árulás veszélyét.

– Elment az eszed? – rikkantotta Filfaril. – Árulás? Tanalasta?

– Nem fog megtörténni – biztosította Vangerdahast. – Teljes mértékben kézben tartom az ügyet. Tanalasta nagyszerű királynővé növi majd ki magát.

– A kilenc pokolra, hogy nem így lesz! – csattant fel Azun. – És gondolom, legközelebb majd azzal állsz elő, hogy engedélyezzem Chauntea királyi egyházát?

– Természetesen nem. Ez engem is meglepett. – Vangerdahast igyekezett türelmesnek látszani. – De én leszek az, aki foglalkozik a dologgal. Ha te utasítod vissza a kérését...

– Én vagyok a király! – mennydörögte Azun. – Azt teszem, ami a legjobb Cormyrnak, és ha ez azt jelenti, hogy meg kell mondanom a saját lányomnak: nem hozhat játékszerként királyi egyházat az udvarba, akkor megteszem!

– Játékszerként? – Vangerdahast égnek emelte a tekintetét. – Nem is erről beszéltem. Nem kislány már, felség. Harminchat éves hercegnő, akinek megfelelő férjre van szüksége... méghozzá minél hamarabb.

– Nekem ez nem tetszik, Azun – fordult el Filfaril a tűztől. Keresztülment a szobán, egészen az ajtóig, mely a lakosztályukba vezetett. – Ugyan mit tud a varázsló a gyereknevelésről? Én pontosan megértem a lányomat. Nem akar királynő lenni, én pedig azt mondom: akkor ne is legyen. Alusair úgyis egy évvel fiatalabb.

– Alusair? – hüledezett Vangerdahast, aki végül kifogyott a béketűrésből. – Miből gondolod, hogy ő akar királynő lenni? Semmi kedve hozzá, még csak el sem tudnám sorolni az ellenérveket!

– Attól félek, Vangerdahastnak igaza van – mondta Azun, felesége hátának címezve a szavait. – Ha nem akarjuk, hogy Tanalasta legyen a királynő, aligha igazságos Alusair vállára rakni a terhet.

– Akkor talán újabb örököst kellene nemzened, tisztelt férjem, és abból aztán Vangerdahast kedvére való uralkodót faraghat – vetette oda Filfaril fagyosan. – Ám attól félek, ehhez másik királynőre is szükséged lesz. Mondjuk olyasvalakire, aki úgy tíz évvel fiatalabb a lányaidnál, hogy biztos lehess a dolgodban.

Azzal Filfaril sarkon fordult, és becsapta maga mögött az ajtót.

Azun felsóhajtott, és beletelepedett a királynő elhagyott székébe. Ledobta koronáját a földre, és megdörzsölte a homlokát.

– Vangerdahast, kérlek mondd azt, hogy tudod, mit csinálsz.

– Természetesen, uram. Ha emlékszel még, ahogy téged is végigkalauzoltalak...

A varázslót ideges kopogás szakította félbe, s Emmarask Alaphondar dugta be a fejét az ajtón. Hosszú, fehér haja még borzosabban állt a szokásosnál, arca gyűrött volt.

– Elnézésedet kérem a zavarásért, uram, de úgy fest, a Marlír-ház udvara lassan megtelik papokkal.

– Minden bizonnyal a saját királyi egyházukat kívánják létrehozni – következtetett Azun.

A legbölcsebb udvari bölcs a padlót bámulta.

– Azt hiszem, uram, itt nemcsak kívánságról van szó.

– Igen, mindig így kezdődik. – A király mélyet lélegzett, aztán felemelte a koronát a padlóról. – Van még más is?

– Igen, uram. Csodálatos Merula kihallgatást kér Vangerdahasttól. Azt óhajtja megvitatni, milyen veszélyekkel jár a harci mágusokra nézve, ha az egyházi...

– Mondd meg Merulának, hogy később beszélünk – szakította félbe Vangerdahast. – És nyugtasd meg, hogy a harci mágusok tekintélyét semmi sem veszélyezteti.

Azun a szeme sarkából nyugtalan pillantást vetett rá.

– Biztosak vagyunk magunkban, nem igaz?

– Teljesen – vágta rá a varázsló, határozottra véve a hangsúlyt.

A legbölcsebb udvari bölcs még mindig ott ácsorgott a kamrában.

– Még valami? – kérdezte Azun.

– Sajnos igen, felség. Marlír herceg is kihallgatást kért – mondta Alaphondar. – Azon bosszankodik, vajon miért kellett megrendeznie a király születésnapját, ha egyszer Tanalasta hercegnő csupán annyit jelentett be, hogy nem megy férjhez a fiához.

– Hát persze. Engedd be! – sóhajtott Azun. Megforgatta ujján a koronát, aztán fölnézett Vangerdahastra. – Udvari főmágus, remélem, mire ma végzünk, már lesz ötleted, hogyan hozd helyre ezt az elbűvölő zűrzavart, amit okoztál.

– Hát persze, uram. – Vangerdahast elvette a koronát, és Azun fejére tette, kicsit féloldalasan, hogy a király most úgy nézett ki, mintha kissé túlzásba vitte volna a születésnapja megünneplését. – Ahogy parancsolod.

* * * * *

Az istállónak szalma, bőr és harmatszaga volt, s minden ízében a becsületes, kétkezi munkát idézte, melyből Tanalastának nem lehetett része eddigi életében. Hiányzik majd neki a munka öröme, ha visszatér Suzailba, de most legalább tudni fogja, hol keresse, ha már csaknem belefulladt a kastély mézesmázos illatába. Feltette a hámot a szamárra, becsatolta, majd Owden aratásmester kezébe nyomta a gyeplőt, aki már odafent trónolt a bakon. A többi pap a szekéren ült, szerszámaikkal együtt. Várták, hogy megkezdődjön a munka.

Dobbanó lábak zaja közeledett az istálló ajtaja felől. Tanalasta odafordult, s a hajnali ragyogásban szüleit pillantotta meg, Vangerdahastot és a szokásos testőrséget. Ugyan alig félóra még, mire a nap felkel, a társaság kócosan, álmosan pislogott.

– A király és a királynő – pihegte Owden. – Nem látszanak valami boldognak!

– Én nem ítélnék rögtön a külsőségekből – nyugtatta meg Tanalasta. A kastélyban nem szokás megelőzni a napot. – Nemrég az ilyesmit ő is képtelenségnek ítélte volna. – Biztos vagyok benne, hogy Vangerdahast egész éjjel a lelkükre beszélt, a, királyi egyházzal kapcsolatban.

Owden arcára szorongó kifejezés ült ki, Tanalasta azonban bátorítóan rámosolygott, és az ajtóhoz szaladt, a szülei elé.

– Felség, nem számítottam rá, hogy ilyen korán találkozunk.

– Nem? Ezek szerint el akartál osonni az éjszaka leple alatt?

A király ugyan viccesen akarta feltenni a kérdést, mégis keserű hangsúly vegyült bele. Tanalasta szinte kitapinthatta volna a feszültséget a szülei és Vangerdahast között. A hármas általában összeszokott csapatot alkotott, most viszont Azun és Vangi alig-alig nézett egymásra, anyja pedig kissé távolabb állt mindkettejüktől. A hercegnő nyájasan pukedlizett.

– Chauntea népénél megszokott dolog a koránkelés. – Miközben beszélt, a királyi testőrség lassan körbeállta a csoportot, hogy a Marlírok egyetlen lovászfiúja se állhasson meg egy kis hajnali fülelésre. – Aggasztó híreket kaptunk Tyrlukból. A település körül tíz földön is észlelték a fertőzést, s a termés fele már elveszett, mikor a hírnök elhagyta a falut.

Owden kecsesen megkerülte az őröket, és odaállt Tanalasta mellé.

– Ha ilyen iramban halad a kór, felség, a Magas út és a Vihar-szarvak között egy tíznapon belül nem terem semmi többé.

– Ezért rakjuk tele a királyi magtárakat. – Azun rá sem hederített az aratásmesterre, továbbra is Tanalastát méregette. – Már több mint egy éve nem láttuk a hercegnőt. Jobb lenne, ha nem tűnne el megint...

– Egy tíznapon belül? – vágott közbe Vangerdahast, és Owden elé lépett. – Akkor ugyancsak gyorsan terjed a fertőzés!

Owden komoran bólintott.

– Gyorsabban, mint eddig bármi, amivel találkoztam. Ha nem lépünk közbe, egész Cormyr elveszítheti a termését.

– Tényleg? – Vangerdahast beletúrt hosszú szakállába, aztán a királyi pár felé fordult. – Felség, talán valóban meg kellene vizsgálnunk az ügyet.

Azun zavartan összeráncolta a homlokát.

– Épp tegnap mondtad, hogy Csodálatos Merula...

– Azt hiszem, Tanalastának mégis igaza volt vele kapcsolatban – szakította félbe ismét Vangerdahast. – Ha sárkányt akarsz ölni, vagy egy orkhadsereget átsegíteni az örök vadászmezőkre, Csodálatos Merula valóban csodálatos. Ebben a kérdésben azonban vak, mint egy denevér.

A királyi pár döbbenten összenézett, majd Filfaril megkérdezte:

– Hogy is mondtad?

– Merula még a vízililiomot is összekeveri a hóvirággal – magyarázta Vangerdahast. – Biztosított róla, hogy a kór nem terjed túl a hegyeken, mégis, másnap már itt van Tyrlukban. Nem, ha növényekről van szó, inkább a jó aratásmesterbe kell fektetnünk a bizalmunkat.

Tanalasta nagyon szeretett volna rájönni, mit forgat már megint a fejében Vangerdahast. A vén zugprókátor most Owdenhez fordult.

– Tisztelt aratásmester, szerinted honnan ered ez a kórság?

– Először a hegyekben észleltük. A felszín közeli gyökereket támadja meg. – Owden elgondolkodva megvakarta az állát, majd hozzátette: – Talán valami barlangi gombaféle... minden bizonnyal az orkok hozták. Azok a mocskos lények mást sem csinálnak, csak barlangokban csúsznak-másznak. Ha egy vándorhordáról lenne szó, az máris megmagyarázná, miért nem folyamatos a fertőzés terjedése.

– Nagyszerű következtetés, Owden... ha nevezhetlek így barátian – mondta Vangerdahast.

– Természetesen, királyi fővarázsló – felelte Owden.

– Kérlek, csak Vangerdahast, vagy Vangi, ha úgy tetszik. Magunk között vagyunk, semmi szükség a formaságokra. – Az öreg mágus oldalról rápillantott Tanalastára, majd folytatta: – Talán már más neveimet is hallottad.

– Ugyan, dehogy! – hazudta szépen Owden. Tanalasta a Huthduthban töltött első tíznap során mást sem tett, mint a királyi fővarázslóra panaszkodott, s azóta nagyon hálás volt Owdennek a türelméért, hogy nem hajította ki a hercegnőt mindjárt a kezdet kezdetén. – A hercegnő mindig nagyon szívélyesen, szinte apjaként beszélt rólad.

– Milyen kedves, hogy ezt mondod.

Tanalasta Vangerdahast lágy hangjára most már végképp gyanút fogott. Alaposan szemügyre vette a szüleit, kíváncsi volt, mit szólnak hozzá, hogy Vangerdahast Owdennel barátkozik. A rózsaszín hajnalfény most már beáradt az istálló szélesre tárt ajtaján, mégsem látott rajtuk semmi mást, csak zavart – ahogy ő maga is érzett.

Vangerdahast most a királyhoz fordult.

– Felség, talán üzennünk kellene Magasszarvba, hogy háromszorozzák meg az őrjáratok számát, nehogy az orkok betörhessenek Cormyrba. Ha esetleg a rendelkezésemre bocsátasz néhány Bíbor Sárkány felderítőt, kiküldhetek egy harci mágus csapatot, akik majd lezárják az összes barlangot, amelyben orkok lapulhatnak.

– S utána a harci mágusaid aratják le a babérokat – állapította meg Tanalasta. – Látom, miben mesterkedsz, vén tolvaj!

Vangerdahast ártatlanul nézett rá.

– Csupán a fertőzést akarom megállítani – mondta. – Azt hittem, te is ezt szeretnéd.

– Hogyne – felelte Tanalasta. – De ha azt hiszed, Owden szakértelmét használhatod fel arra, hogy elorozd a dicsőséget a királyi egyháztól...

– Vangerdahast nem orozza el a dicsőséget senkitől – szólt közbe Azun. – Nem lesz királyi egyház.

– Micsoda? – Tanalasta olyan hevesen fordult apja felé, hogy néhány őr gépiesen hátrapillantott. – Hagytad, hogy Vangerdahast lebeszéljen a dologról, mielőtt engem meghallgattál volna? Szerinted igazságos ez?

– Az a helyzet, hogy Vangerdahast nem akart lebeszélni a királyi egyház létrehozásáról – jelentette ki a király. – Édesanyád és én alig vonultunk vissza a bálról, mikor már gyülekeztek a főpapok a Marlír-ház előcsarnokában. Mind azt akarták, hogy legyen királyi egyháza az ő istenüknek vagy istennőjüknek is.

– És miért ne lehetne? – kérdezte nyugodtan Tanalasta. Owden higgadt arccal állt mellette. Úgy beszélték meg, az lesz a legjobb tárgyaló stratégia, ha Owden türelmes önbizalmat sugároz. – Amíg minden templom fenntartja önmagát, mi baj származhatna belőle, ha kegyesek hozzánk az istenek?

Filfaril úgy méregette lányát, mintha az hirtelen megkergült volna.

– Miért keresnénk a Hazugságok Hercegének a kegyeit? Vagy a Fájdalom Asszonyáét? – rázta meg a fejét elképedten. – Talán valóban jelentkezhetnél Loviatar papnőjének. Épp elég szomorúságot okozol a szüleidnek.

Tanalasta döbbenten elhallgatott. Vangerdahast részéről nem lepte volna meg a tiltakozás, anyja azonban nem szokta rendreutasítani. Eddig mindig Filfaril támogatta őt az udvari főmágus ellenében, s most nehezére esett tudomásul venni, hogy a szerepek felcserélődtek. Rámosolygott egy istállófiúra, aki szájtátva bámulta őket, hóna alatt két kanna kecsketejet szorongatva, majd visszafordult a királynőhöz.

– A „királyi" jelző az Obarskyrok támogatását jelenti, nem igaz? – Nem kérdezte olyan éles hangon, mint szerette volna, mert nem akart anyjának fájdalmat okozni. – Nem hiszem, hogy a családunkból bárki is támogatná Cyric egyházát.

– Én is így gondolom – mondta Azun. Filfarillal ellentétben ő türelmes, nyugodt hangon beszélt. – Ámde más nehézségekkel is számolnunk kell. Egyrészt azzal, hogy a nemesek köreiben divattá válik mindaz, amit csinálunk.

– Ennél rosszabb divatot is el tudnék képzelni – mondta Tanalasta.

– Lehet, ámde ezen kívül ott vannak még a harci mágusok is. Vérig sértené őket, hogy a korona annyira nem bízik a képességeikben és a hűségükben, hogy szükségesnek látta az újabb mágiaűző-csapat létrehozását.

– S azt hiszem, a királyi hercegnőnek nem kell elmondani, milyen fontosak a birodalom számára a harci mágusok – tett hozzá a királynő. Sárga fénnyel beköszöntött a nappal, bearanyozta Filfarilt, aki így sokkal jobban hasonlított egy bosszús égi szeráfra, mint Tanalasta édesanyjára. – S azt sem, mekkora gondot okozna, ha megkérdőjeleznénk az értékességüket. Már ma reggel is hallottam egy-két varázslót, amint „varázsige-koldus"-nak vagy „múmiafi"-nak bélyegezte a papjaidat.

Vangerdahast bocsánatkérő pillantást vetett Owdenre.

– Ne vedd zokon, jó Owden. Majd beszélek a fejükkel.

– Nem fontos – felelte az aratásmester, akinek nem sikerül teljesen elrejtenie a sértődöttségét. – Érthető, hogy félté.. hm... neheztelnek ránk.

Vangerdahast barátságosan megmosolyogta a nyilvánvalóan véletlen nyelvbotlást, Tanalasta meg lassan rettegni kezdett, hogy anyja kijelentése megmásíthatatlan. Ha Owden akkor sem tud elbánni Vangerdahasttal, ha az a legjobb modorát öltötte fel, mi lesz, ha a vén csatornaszáj nem tesz lakatot a szájára?

Gyorsan odafordult a királynőhöz.

– Ha a koronának félnie kell a harci mágusok bosszújától, talán mégsem olyan hasznosak a birodalom számára, mint gondoljuk – mosolygott Vangerdahastra. – És biztos vagyok benne, hogy a királyi fővarázsló megfelelően kordában tartja majd őket. Kár lenne, ha piszkos politikai okok miatt nem tehetnénk azt, ami a legjobb a birodalom számára. Vangerdahast maga is rámutatott, hogy csak Chauntea papjai képesek elbánni egy ilyen krízishelyzettel.

Hiába határozta el, hogy barátságos lesz, ez egy kicsit túl sok volt Vangerdahastnak.

– Nem teljesen ezt mondtam, ifjú hölgy. Ez a kis gombafertőzés aligha teremt krízishelyzet az egész birodalomban.

– És nem is akarjuk, hogy annak lássák – tette hozzá Azun. – Ha új társaságot alapítanánk, azzal pánikhangulatot teremtenénk. Az pedig eszeveszett harácsoláshoz, rablásokhoz, uzsorásügyletekhez vezethet. Sajnálom, Tanalasta. Be kell jelentened, hogy Chauntea visszahívta Huthduthba Owdent és a papjait.

– De hiszen nem tette! – tiltakozott Tanalasta. – Az istennő sosem tenne ilyet!

– Nem haragszunk sem Owdenre, sem Chaunteára, s annak is örülünk, hogy te követed a Földanyát – mondta Filfaril. – Csupán arról van szó, hogy nem most jött el az idő a királyi egyház létrehozására. Nem kellett volna bejelentened anélkül, hogy velünk megbeszélted volna, s szerintem ezt pontosan tudod magad is. Megbocsáthatatlan pimaszság, hogy ilyesmit a nyakunkba akartál varrni – legalább annyira megbocsáthatatlan, mint Vangi mesterkedése, hogy férjet szerezzen neked, mielőtt még túl késő lesz.

– Túl késő? – rikoltotta Tanalasta, mert anyja érzékeny pontra tapintott. Morcosan nézett Vangerdahastra. – Tehát erről van szó! Még a saját szüleimet is ellenem fordítod, hogy megkapd, amit akarsz!

A királyi fővarázsló felvonta terjedelmes szemöldökét, arca mintha sajnálkozást tükrözött volna.

– Elnézést, úrnőm, de nem tudom, miről beszélsz.

– Házasság a királyi egyházért cserébe. Így szólt a megállapodás? – nézett Tanalasta a szüleire. – Ha egy gyermek az egyetlen, amit adhatok a birodalomnak, legalább engedjétek meg, hogy úgy csináljam, ahogy nekem tetszik. Higgyétek el: inkább ugaron hagyom a földemet, minthogy egy olyan férfival álljak össze, akit nem szeretek.

Azun elsápadt, gyorsan körbepillantott az istálló udvarán, majd jelzett az őröknek, hogy tisztítsák meg a terepet. Filfaril teljesen másként reagált. Bár szemében könnyen csillogtak, fagyos, jégkék pillantást vetett rá, amely még az éles nyelvű nemes asszonyokat és vasakaratú hadvezéreket is megtörte egykor.

– Apád döntésének semmi köze ahhoz, amit Vangerdahast mondott! – jelentette ki hevesen, majd közelebb lépett a lányához, és még élesebb hangon folytatta: – A király pusztán Cormyrra gondol. Itt az idő, hogy leszokj erről az önző magatartásról, és te is ezt tedd!

Vangerdahast szeme elkerekedett.

– Felség, nem szabad!

Piciny vattapamacs jelent meg a varázsló kezében, Filfaril keze azonban rászorult a csuklójára, mielőtt még belekezdhetett volna a rigmusba.

– Vangerdahast! – ordított rá fenyegetően. – Ha kimondod azt a csendvarázst, még Azun hatalma sem lesz elég hozzá, hogy a fejed a nyakadon maradjon!

A pamacs visszakerült a köntös ujjába.

– Filfaril, kérlek! Hibát követsz el!

– Talán igen, de hát húsz éve volt rá, hogy megtalálja a kedvére való férjet. – A királynő visszafordult Tanalastához. – Most viszont be kell érnie Marlír Daunethtel.

Owden lépett oda a királynő mellé.

– Felség, ha szabad... azt hiszem, egyvalamiről tudnod kell.

– Owden, ne! – Tanalasta megragadta az aratásmester vállát, és az őrök felé fordította. – Elbocsátom ezt az embert.

– Még ne! – avatkozott közbe a király. Odaintett a papnak. – Van valami, amit esetleg nem tudunk Tanalasta állapotáról?

– Állapot, apám? – visszhangozta Tanalasta. – Ha lenne valami, amire célzol, akkor...

– Owdenhez beszéltem – közölte Azun.

A hercegnő dühödten bámulta a papot.

– Hallottad, mit parancsolt a király.

Owden nagyot nyelt, majd Azunra emelte tekintetét.

– Uram, azt hiszem, tudnod kell, hogy a lányod egyes-egyedül Cormyrra gondol. Amikor Marlír úrnő meghívása megérkezett Huthduthba, mondta is nekem, hogy visszatér Cormyrba, hogy férjhez menjen valakihez, akit nem szeret.

– És akkor miért nem teszi? – csattant föl Filfaril.

– Azt hiszem, az egész az én hibám – meredt Owden zavartan a lábára. – Én tanácsoltam neki, hogy jobb királynője lenne Cormyrnak, ha megtalálná azt a férfit, akit igazán szeret.

Tanalasta nagyon igyekezett, hogy ne üljön ki az arcára a meglepődés. Eddig nem hitte volna, hogy az aratásmester ennyire meggyőzően tud hazudni. Az igazság persze az volt, hogy Owden minden jót kívánt neki, s próbálta meggyőzni arról, hogy Marlír Dauneth nagyszerű ember. Ő pedig, mikor utolsó sétájára indult az erdőben, álmot látott, s attól kezdve már Owden sem győzhette meg őt semmiről. Filfaril összeszűkült szemmel hallgatta az aratásmester mondókáját.

– Ilyen körülmények között ez a tanács akár árulásnak is minősíthető.

– Vagy bölcs tanácsnak – pillantott Azun komolyan Filfarilra és a varázslóra. – S ezt Tanalasta, és egyedül csak ő döntheti el. Ami viszont nem az ő hatáskörébe tartozik, az a királyi egyház kérdése. Be fogja jelenteni, hogy Chauntea papjait visszahívták Huthduthba.

Vangerdahast tiltakozóan megrázta a fejét.

– De felség...

Azun keze a magasba emelkedett.

– És a harci mágusokat bízzuk meg a fertőzés kiirtásával. Még ha kissé hosszabb ideig is tart nekik, hogy megállítsák a kórt, Cormyr embereit megnyugtatja a jelenlétük.

Tanalasta megszédült. Filfaril durva szavai annyira megsebezték, annyira összezavarták, hogy képtelen volt odafigyelni a beszélgetésre; csak az járt a fejében, mivel haragíthatta magára ennyire anyját. Az sem nyugtatta meg, hogy Vangerdahastban váratlan szövetségesre lelt. Túl gyakran tapasztalta már meg kobrabűbáját, melynek még a legelvetemültebb ellenfelek is lépre mentek.

Azun odabólintott Owdennek.

– Köszönjük, hogy megtetted ezt a hosszú utat, aratásmester, most azonban a papjaiddal együtt vissza kell térned Huthduthba. Tanalasta majd gondoskodik valami elfogadható magyarázatról.

Owden arcáról most már világosan leolvasható volt, mennyire csalódott; mégis engedelmesen, mélyen meghajolt, majd sarkon fordult, és búcsúzóul megszorította Tanalasta kezét. Az viszont alig hallotta szavait, mert hirtelen megérezte magán anyja pillantását, s mikor odanézett, látta, hogy Filfaril fagyos tekintettel méregeti. A lány önkéntelenül behúzta a nyakát, korábbi mérge azonban ismét visszatért. Mindegy, anyja mit gondol, ő akkor is Cormyr javát akarja, azt, hogy a királyság elkerülje a pusztulást.

Mikor Owden visszafelé indult az istállóba, Tanalasta elkapta a karját.

– Aratásmester, a király téved. Nem fogom kimagyarázni, miért mentek el.

Azun arca azonnal viharos kifejezést öltött.

– Dacolni akarsz velem?

A hercegnő anyjára pillantott, látta, hogy a királynő alsó ajka megremeg, és bólintott.

– Követnem kell a meggyőződésemet, uram.

Owden arca legalább annyira elfehéredett, mint amennyire a király elvörösödött.

– Tanalasta hercegnő, nincs szükség vitákra...

– Dehogyis nincs, aratásmester – ellenkezett Tanalasta. – Cormyrnak szüksége van rád és a papjaidra... most és a jövőben is.

– Én vagyok a király – nyilatkoztatta ki Azun olyan hangon, amelyet csak akkor használt, amikor végképp kijött a sodrából. – Cormyrt az én meggyőződésem irányítja.

– És mi lesz, ha te már nem leszel, apám? Kérjem meg Vangerdahastot, hogy támasszon fel, minden alkalommal, mikor fontos döntés előtt állok? – Tanalasta megrázta a fejét. – Azt kell tennem, amit helyesnek gondolok... később úgysem lesz más választásom, minthogy azt tegyem.

Vangerdahast mélyet sóhajtott, és érthetetlen szavakat dünnyögött a bajsza alatt, Filfaril pedig a szájához emelte a kezét. Szeméből eltűnt a harag, s csak akkor tért vissza ismét, mikor a királyi főmágus felé fordult. Azun pusztán meredten bámulta Tanalastát, szeme elsötétült, ahogy megpróbált uralkodni magán.

Végül így szólt:

– Talán nincs is rá szükség, hogy ekkora terhet rakjunk a válladra. Végtére is két lányom van.

Tanalasta csaknem hátrahőkölt.

– Tudom, apám.

– Helyes – állapította meg a király. – Vangerdahast nem tudott kapcsolatba lépni Alusairral. Fogd a papokat, és menjetek a Kőföldekre, keressétek meg! Mondd meg neki, hogy valami fontosat kell közölnöm vele. Amint lehet, térjen vissza Arabelbe, s úgy vigyázzon az életére, ahogy a korona örököséhez illik.

Azzal Azun sarkon fordult, és öles léptekkel visszaindult az udvarházhoz. Vangerdahast és Filfaril tátott szájjal bámult utána. A királynő szeméből kicsordult a könny. Kinyújtotta a kezét Tanalasta felé, majd hirtelen visszarántotta, és a királyi főmágushoz fordult.

– Átkozott légy! – jelentette ki nyugodtan, s ez ijesztőbb volt, mintha rikácsolt volna. – Átkozott légy, Cyric hazug fia!

Vangerdahast válla megroskadt, s egyszerre olyan öregnek látszott, mint Cormyr maga.

– Mondtam, hogy túl késő – suttogta. Táskás szeme kivörösödött, s úgy nézett bütykös ujjaira, mintha bűvölnie kellene őket, hogy ne érintsék meg a királynő kezét. – Vele megyek. Minden lépését figyelni fogom. Vigyázok rá.

– Gondolod, hogy ez engem megnyugtat? – A királynő még egy utolsó pillantást vetett Tanalastára, majd Azun után sietett.

A hercegnő némán állt, azt fontolgatta, mi történt, mikor Owden megragadta a karját. Lerázta magáról. Furcsamód egyáltalán nem volt szüksége támaszra.

Erősebbnek érezte magát, mint eddig életében bármikor.