16

A harmadik emeleti lőrésen vöröslő szempár villant elő, melyet tintafekete bőr keretezett. Időnkét bozontos hajzuhataga is láthatóvá vált. Széles, patinás korona ült az alak homlokán, mely időnként majdhogynem lecsúszott róla – Azun csupán ennyit látott a fantomból az utca túloldaláról. Várt, míg a lény vöröslő szeme másfelé tekint, majd ellépett a függönytől, és behúzta.

– A gazneth az, minden bizonnyal. – Csodálkozva megrázta a fejét, majd Marlír Mereldához fordult. – Hála az isteneknek, hogy ilyen éles a szemed, Marlír úrnő... és hála neked, hogy beengedtél minket az otthonodba, hogy megfigyelhessük a ténykedését.

Bár még csak ebédidőre járt, Merelda mégis állig felékszerezve, báli ruhában állt mellette. Most mélyen meghajtotta magát.

– Igazán örömömre szolgál, uram. Miután meghallottam Dauneth leírását, alig hittem a szememnek, mikor személyesen is megpillantottam, amint leszállt a Fehér Toronyra.

– És biztos vagy benne, hogy a királynő is vele volt? – kérdezte Dauneth. Azunhoz és a tágas öltözőszobában összegyűlt társaság többi tagjához hasonlóan ő is csatapáncélt viselt.

Merelda helytelenítő pillantást vetett rá.

– Megismerem a királynőt, ha látom... még ha nem is volt olyan sugárzóan szép, mint máskor. – Aggodalmas pillantást vetett Azunra, majd hozzátette: – Fogalmam sincs, hogy jutott a fantom eszébe az az őrült ötlet, hogy idehozza. Azt hallottam, a toronyban a harci mágusok fegyvertára található.

– Valóban ostoba megmozdulás volt, hogy bárhol is leszállt a citadellán belül – értett egyet Azun, ügyesen kikerülve Merelda „félkérdését". Mivel a nemes asszony nagylelkűen felajánlotta saját öltözőszobáját összpontosítási körletnek, nem akarta megsérteni őt azzal, hogy hazudik neki – viszont nem is lett volna tanácsos elárulnia, merre van a harci mágusok fegyvertára, különösen nem a birodalom egyik legnagyobb pletykásának. – Hiba lenne viszont, ha ostobának bélyegeznénk ellenfelünket. Végtére is már csaknem egy tíznapja hiábavalóan üldözzük.

Azun elkapta Dauneth pillantását, aztán Marlír úrnőről az ajtóra nézett.

A kormányzó elértette a célzást, s az anyjához fordult.

– Nem szívesen kérlek rá, anyám, de biztos vagyok benne, hogy megérted.

Marlír úrnő hüledezve bámult rá.

– Micsodát?

– Pusztán holmi apróságról van szó. Egész nap a hadműveleteken töprengünk, és már jócskán kiszáradt a torkunk. Nem hoznál nekünk valami italt? – A választ meg sem várva az ajtóhoz vezette anyját. – Küldethetnék a szolgákért is, persze, de mivel szigorúan titkos ügyekről van szó, csakis a legmegbízhatóbbak tehetik be a lábukat ebbe a szobába.

– Szégyellem, hogy eddig ez nem jutott eszembe! – Marlír úrnő arca sugárzott a hízelgés hatására. – Kiüríttetem az egész szárnyat!

– Köszönöm, hogy ilyen megfontolt vagy, űrnőm – vágta rá gépiesen Azun. Alig bírta kivárni, hogy a hölgy eltávozzon, máris odafordult Csodálatos Merulához. – Hány embert tudsz bevinni a fegyvertárba?

– Egyszerre? – Merula körbepillantott a teremben, felmérte társainak nehéz páncélzatát, majd csukott szemmel rövid fejszámolást végzett. – Magamon kívül legfeljebb négyet, de hívhatok...

– Ne! – szakította félbe Azun. – Az mágiát és időveszteséget jelentene, s bármelyik a királynő életébe kerülhet.

A háta mögött álló férfiakhoz fordult. Bár nem is kért önkéntes jelentkezőket, mindegyiknek a szemében ott csillogott a vágy, hogy kiválasszák a torony-hadművelethez. Azun megveregette Dauneth vállát, majd két Bíbor Sárkányt intett maga mellé, akikről tudta, hogy nagyszerű kardforgatók – s még jobban bánnak a számszeríjjal.

Aztán odafordult Merulához.

Mit szólsz őhozzájuk?

– Nagyszerű – mondta a mágus. – De ki a negyedik?

– Előtted áll, természetesen.

Merula szeme tágra nyílt.

– De uram, túlságosan nagy a koc... !

– Ő a királynő – vágott közbe Azun. – És ami még fontosabb, a feleségem is.

– Az igaz, de te magad mondtad, hogy a gazneth nagyon ravasz – ellenkezett a varázsló. – Talán csapda az egész.

– Merula, nem kértem ki a véleményedet.

A mágust nem hatotta meg a király komoly hangja.

– És még ha nem is az, teleportálás után szédeleg az ember. Egy pillanatig mindannyian tehetetlenek leszünk.

– Merula! – vakkantotta Azun.

A varázsló elhallgatott, de nem látszott bűnbánónak.

Most Mungan, Owden egyik szerzetese lépett előre.

– Uram – kezdte -, sok igazság van abban, amit Merula mond.

Merula szeme gyanakvóan összeszűkült; Azun rámeredt.

– Hát itt mindenki meg akarja tagadni a parancsot?

– Nem is gondolnék ilyesmire. – Mungan védekezően felemelte a kezét. – Nem csodálkozom rajta, hogy személyesen akarsz Filfaril királynő után menni, ám a szédelgés valóban problémát jelent. Ha a gazneth nem is öl meg téged vagy bárki mást abban a pillanatban, minden bizonnyal elmenekül majd.

Azun elgondolkodott, majd bólintott.

– Igazad van, Mungan. Köszönöm. – Lecibálta a viharkabátot Merula válláról, és a katonákhoz fordult. – Még egy önkéntesre van szükségem, aki felmegy a Fehér Torony tetejére. Könnyen lehet, hogy egyedül kell majd szembeszállnia a gaznethtel.

Minden kéz a magasba emelkedett. Azun köszönésképpen biccentett, majd egy ősz hajú sárkánynak nyújtotta a köpenyt, akiről tudta, hogy fürgén, ravaszul bánik a karddal.

– Tudod, hogy kell használni?

A férfi bólintott.

– Hogyne. Szolgáltam már egy-két harci mágus mellett. – A vállára kanyarintotta a köpenyt, és mélyen meghajolt. – A gazneth nem menekül el a királynővel. Amennyiben megpróbálja, örömmel áldozom az életem azért, hogy megakadályozzam benne.

Azun komoran bólintott, és megveregette a katona vállát. Aztán Merulára nézett.

Mungan ismét közbeszólt.

– Van még valami, uram. Nekem is veled kell mennem.

– Hogy a királyi egyház is képviseltessék a csatában? – gúnyolódott Merula.

– Hogy a teremtmény gonoszsága ne vegye el a józan eszedet... ahogy Vangerdahasttal tette – vágott vissza Mungan.

Merula szeme megvillant.

– Nem fogom arra pazarolni a mágiámat...

– Az én mágiámat – szakította félbe Azun. – Talán a harci mágusok újabban nem a királyt szolgálják?

– Dehogynem, felség. – Merula meghajtotta magát a király felé, ám továbbra is szúrósan bámulta a papot. – Köszönöm, hogy rámutattál a hibára az érvelésemben.

– Nagyon szívesen – felelte Azun. – Ne felejtsük el, hogy Owden mester és segédei kulcsszerepet játszottak benne, hogy én és a királyi fővarázsló kigyógyultunk az őrületből... s erre a képességükre talán a királynő esetében is szükségünk lesz.

Merula arcvonásai viharosan eltorzultak.

– Hát persze. Ha a király tehát lecserélne egy Bíbor Sárkányt egy egyszerű papra...

– Nem cserélne. – Azun Munganhoz fordult. – A csata kimenetele az első pillanatokban eldől már, nagyobb szükségünk lesz a kardra, mint a józan észre. Attól félek, addig magunkra vagyunk utalva, míg te is megérkezel gyalogosan a csapat többi tagjával.

Mungan szája lebiggyedt, de egyetértően bólintott.

– Ha már én nem lehetek veled, uram, engedd, hogy a Földanya menjen helyettem. – Belenyúlt a köpenyébe, s öt, egyszarvút formázó faamulettet húzott elő, melyet kiosztott a teleportálni kívánók között. – Ezek védelmet nyújtanak majd ellene, amíg oda nem érek.

Merula felhorkant, és visszaadta az amulettet a papnak.

– Nincs szükségem ilyesmire!

Mungan nem vette vissza.

– A király védelméért!

– Nem azért, hogy Chauntea behízelegje magát a király kegyeibe? – Merula a földre dobta az amulettet, aztán odafordult Azunhoz. – Remélem, a hűségem még nem szabja meg egyben a vallásomat is?

A király figyelmét nem kerülte el a különös hangsúly. Ránézett a katonákra, akik vele mennek majd. Azok várakozva bámulták, kezükben az amulettel, készen arra, hogy kövessék az ütközetbe. Azun fáradtan felsóhajtott. Lehet, hogy annyira hálás Owdennek, hogy a kelleténél jobban a szívébe zárta Chauntea egyházát?

– Tegyetek úgy, ahogy a szívetek diktálja – adta vissza Mungannak a faragványt. – Én azt hiszem, vigyázok a józanságomra, amíg nem érkezel meg személyesen.

– Legyen, uram... de valóban kockára akarnád tenni a királynő életét emiatt? – Mungan Azun övére kötözte az amulettet, és elhátrált. – Ha szükséged van rá, veled lesz.

A Bíbor Sárkányok bólintottak a pap bölcsessége hallatán, és övükre hurkolták a védőtárgyat, Marlír Daunethet kivéve. Ő a sajátját ugyanis a nyakába kötötte.

* * * * *

Filfaril szorosan a meztelen gazneth testéhez nyomódott; a szárnyán feküdt, egyetlen öltözéke a bálterem szemetesvödréből származó mocskos selyemdarab volt. A terem egyre kevésbé emlékeztetett fegyvertárra, inkább hálószobát formázott, s a királynő azon töprengett, mi tarthat Azunnak ilyen sokáig. Az alattuk lévő viharkabátok kupaca most már selyemtakarós ágyat idézett, s a tölgyfa borítású szekrényeken buja rajzolatok jelentek meg.

A királynő elnyomta a késztetést, hogy megborzongjon. Kemény tapasztalatok árán megtanulta, hogy Boldovar illúziói mindig a legbensőbb vágyait tükrözik. Ennek ellenére mély lélegzetet vett, gyöngéden belesuttogott hegyes fülébe, s ujjaival végigsimított a lény tetű lakta, szőrős mellkasán. Napokba telt, mire ravasz mesterkedésekkel rávette fogva tartóját, hogy jöjjenek ide; tudta ugyanis, hogy a Fehér Toronyban könnyen bekeríthetik őket a harci mágusok, ő pedig mindent meg fog tenni, hogy elterelje a gazneth figyelmét, mígnem Azun megérkezik.

Boldovar kinyitotta a száját; egy falásnyi gyűrű bukott elő rajta, mind szürke és homályos már, most, hogy a gazneth bekebelezte mágiájukat. Filfaril felkuncogott – nem is kellett erőlködnie, hogy kissé őrülten hangozzék -, majd elvett egy parancsgyűrűt a mellette lévő varázstárgy kupacból, és a teremtmény szájához emelte.

– Még egyet?

Boldovar vörös szeme a Marlír házra néző lőrésre tévedt, s Filfaril tudta: túl ijedős még ahhoz, hogy a terve sikerüljön.

– Nem kéred? – Becsúsztatta a gyűrűt a mellei közé, hogy a turinalin még épp kilátszott a kivágásból, mint holmi sápadt, kék szem. – Akkor ez az enyém.

A gazneth tekintete visszafordult hozzá, s megállapodott a varázsgyűrűn. Sokáig bámult rá kifejezéstelen arccal, s Filfaril már azon töprengett, nem túl egyértelmű-e, amit csinál. Az elmúlt napokban kényszerítette magát arra, hogy kissé hasonuljon a lénnyel, eddig azonban még egyszer sem próbálta meg elcsábítani.

Az is lehet, hogy kissé merészen viselkedik. Bárhogy is nézzük, Boldovar ravasz és értelmes lény. Az elmúlt tíznapban többször is bebizonyította ezt, mikor nap mint nap másik rejtekhelyre költözött vele, s kétszer ilyen gyakran csapdát állított a harci mágusoknak. Filfaril azt az egyet nem értette, hogy miért maradnak Arabelben. Ha fogva tartója másra sem vágyik, minthogy igazi királynőt ültessen káprázattrónjára, sokkal békésebb palotára is lelhettek volna a vadon valamelyik barlangjában. Később aztán rájött az okára. Ha a gaznethet fél napon belül nem támadták meg, illúziói egyre gyengébbek, homályosabbak lettek. Miután ezt alaposan átgondolta, a királynő arra a következtetésre jutott, hogy Boldovar azzal a mágiával táplálkozik, amelyet ellene felhasználnak. Így időnként a fülébe súgta, merre találhat varázstárgyakat – egyrészt a saját életét is biztosítani akarta ezzel, másrészt elő akarta készíteni a napot, mikor végre a Fehér Toronyba csalogatja a gaznethet.

Most hát eljött a nap, ám a mentőcsapat csak nem mutatkozott. Holdkóros gondolatok – Boldovar elkerülhetetlen velejárói – viharzottak végig a fején. Férje talán már fel is adta a keresést, s mivel Filfarilnak sehogyan sem sikerült megszöknie, végül már azt kiszí, szívesebben tölti az életét Boldovarral. Egy gazneth ugye mégiscsak hatalmasabb lény, mint Azun király, s mivel már ezer éve annak, hogy él, minden bizonnyal más érdekességet is nyújthat a királynőjének, mint amit a leggazdagabb ember el tudna képzelni. De nem. – Azun szereti őt. Vagy nem? Azun a király, ő pedig a királynő. Legalább annyira politikai házasság volt az övék, mint szerelmi, s Filfaril nem volt sem süket, sem vak. Hallotta, hogy sok nemes ifjú hasonlít feltűnően Azunra, s némely esetben a saját szemével tapasztalta, hogy e pletykák szilárd alapokon nyugszanak.

Filfaril megrázta a fejét, megpróbálta kiűzni agyából Boldovar káprázatait. Bármit is tett Azun a múltban, soha nem hagyná el őt – még száz emberöltő alatt sem.

– Valami baj van, drágám? – A gazneth rámosolygott, sárga agyara kivillant. – Ideges vagy a nászéjszakánk miatt?

Vörös nyelve bekígyózott a királynő melle közé, s a gyűrű máris ocsmány szájában termett.

* * * * *

Azun és társai előbukkantak az időtlen sötétségből, de legnagyobb megdöbbenésükre nem a Fehér Torony fegyvertárában találták magukat, hanem egy félhomályos budoárban. A falakat züllött rajzok díszítették, melyeken mindenféle becstelenséget követtek el a nők és a természet ellen. A király első gondolata az volt, hogy Merula véletlenségből egy romlott nemes titkos játéktermébe teleportálta őket – talán egy Vészdárda-házba vagy a Lazúrkőkhöz. Ekkor meglátta, a gaznethet, amely egy selyem bevonatú ágyon hevert a szoba másik végében, arcát egy fátyolkelmébe öltözött alak mellkasába rejtette, akit a szárnyában szorongatott. A király még inkább elbizonytalanodott. Az a nő nem lehet Filfaril. Filfaril nem feküdne ilyen nyugodtan, és senkinek sem engedné, hogy ilyesmit tegyen – a férjén kívül legalábbis!

Ekkor valaki felordított:

– Mozgás, uram!

Azun egy kéz szorítását érezte a vállán. Lassan a terv is eszébe jutott, úgyhogy végiggördült a padlón, s közben reménykedett, hogy mire kitisztul a fejéből a teleportálás kábulata, minden értelmet nyer majd. Pajzsát előre tartva ugrott talpra, másik kezében hidegen kovácsolt kardot szorongatott – Vangerdahast figyelmeztette, hogy ne használjon varázsfegyvert a lény ellenében -, és visszafordult a selyemtakarós ágy felé.

A fantomnak mintha gondjai lettek volna ágyasával. A nő a szárnyán gubbasztott, szorosan a nyakába kapaszkodott, és azt ordítozta, hogy védje meg a merénylőktől. Mivel a hisztérikus nőszemély súlya erősen leterhelte, a teremtmény fölállni is alig tudott, nemhogy harcba szállni a királlyal és embereivel. Aranyló nyilak röppentek a lény pucér hasa felé, ám annak szárnya felfelé lendült, villámgyorsan, mint mindig.

A nő Merulához fordult, és kinyújtotta a kezét.

– Mágiát ne! – zokogta.

És ebben a pillanatban Azun felismerte őt: az asszony meztelen testére egyetlen fátyolszerű kelmét csavart, mely az utolsó arabeli cafkát megszégyenítően mocskos volt. A királyt annyira megrázta a látvány, hogy csaknem elejtette kardját. Rádöbbent, hogy a nő valóban az ő felesége.

Dauneth és a Bíbor Sárkányok keresztülvágtattak a termen; a gazneth végre lefejtette nyakából a királynőt, és a földre dobta. Azun is rohamozott, agyában zavart, dühödt gondolatok kergették egymást; alig tudta elhinni, hogy Filfaril megcsalta őt... mivel is? Valamiféle démonfajzattal?

Dauneth és a sárkánygárda teljes lendületből a gaznethre vetette magát, vaskardjuk megvillant. Az első kard a teremtmény karjába fúródott, nekiszegezte az oldalának, s így a kormányzó mélyen belehasíthatott a lény duzzadt potrohába. A harmadik támadás felülről érkezett, a gazneth nyakát vette célba, akkora erővel, hogy még egy ogre fejét is leválasztotta volna megszokott helyéről.

Filfaril a rém oldalán kucorgott, s rémülten bámulta a csatát. Azun feléje indult, agyában zakatolt a vér, alig látott féltékeny dühében.

– Ringyó!

Filfaril szeme elkerekedett, s gyorsan elhátrált, mikor a gazneth fekete karma elsuhant a feje fölött, és eltalálta a második sárkány karját. A férfi karjából kicsúszott a kard, s csattogva földet ért a tölgyfa padlón; a közelébe sem ért a fantom nyakának. A gazneth viszont könyökből letépte a támadó karját, s az első sárkány képébe vágta a leszakított végtagot. Mindkét férfi a földre került, egyikük fájdalmasan vonyított, a másik pedig csöndes volt, akár a halál.

Azun megkerülte Daunethet, megpróbált Filfaril közelébe férkőzni, ám váratlanul egy fekete szárny állta el az útját. Elhajolt előle, még hallotta a gazneth üvöltését, mikor a kormányzó hasba szúrta. A király végre megkerülte a lényt, és lecsapott a hátára. Az ütés bármely férfi gerincét felhasította volna, a rém vastag bőrén azonban mindössze ujjnyi repedést ejtett.

Halk mocorgást hallott odalentről. Azun lenézett: Filfaril kuporgott a lába előtt, szemében könnyek csillogtak, koszos ringyóruháját a csuklójára csavarta.

– Azun? – pihegte a nő.

– Hűtlen szajha!

A király kicsavarta kardját a gazneth hátából, és a királynő felé indult – ekkor azonban feketeség borult rá. Nem maradt ideje arra, hogy félreugorjon, vagy belemélyessze kardját a lény szárnyába; az ütés ereje keresztülrepítette a termen. Nekicsapódott egy tölgyfa szekrénynek, és a földre zuhant, körülötte viharkabátok és harci karperecek záporoztak.

Dauneth a gazneth másik oldaláról közelített Filfaril felé, egy füst alatt azonban át is röpült felette, mikor a lény villámgyors ökle eltalálta a sisakját. A kormányzó nekiesett egy alacsony paravánnak, nyögve pislákolt a földön, de szerencsére komolyabb baja nem esett.

Most, hogy senki sem téblábolt a gazneth környékén, Merula dübörgő villámot eresztett meg feléje. A lény szárnya a teste elé lendült, s a villám vakító fénnyel belécsapódott, ragyogó, ezüstös legyezőként villódzott végig a fekete bőrredőkön; az ütésben azért mégis volt annyi erő, hogy a rém hátrabukfencezzen.

Filfaril felugrott, és a varázsló elé vetette magát.

– Ne! Ne használj mágiát!

– Óvakodj tőle, Merula! – ordította Azun. – Ez a nő áruló!

Mindez elég volt ahhoz, hogy Filfaril megtorpanjon. A király felé fordult, majd hirtelen ragadós hálóban találta magát.

– Ez majd helyben tartja a cafkát! – jelentette ki diadalmasan a varázsló.

A gazneth felugrott, és keresztülzúgott a termen, beékelődött Filfaril és a többiek közé. Merula azonnal összeérintette két kezét, s hosszú varázstűz sugár kígyózott elő ujjaiból. A fantom megemelte szárnyát, és kissé oldalt fordult. Mikor a tűz elérte a végtagot, egyszerűen elhamvadt, a szárny pedig ragyogó vörös színben tündökölt. Boldovar Merula felé lépett, s vigyázott rá, hogy mind ő, mind a királynő rejtve maradjon.

Azun is talpra kecmergett, és megpróbált a háta mögé kerülni, Dauneth azonban megfogta a karját.

– Nem, kormányzó uram! Alig állsz a lábadon! Merula meg én majd elintézzük a rémet. Te csak törődj a ringyóval! – Azun a felesége pókháló beszőtte alakjára mutatott.

– Ringyó? Felség, elhagyott a józan... – Dauneth tekintete Azun derekára siklott, majd a kormányzó lenyúlt, és előhúzta az egyszarvút formázó amulettet a király övéből. – Vedd ezt fel!

Azun a fejét rázta.

– Nincs most időnk... !

– Tedd, amit mondok! – Dauneth mindenféle engedély nélkül áthúzta az amulett bőrmadzagját a király sisakján, és lerántotta a nyakára. – Most pedig mondd utánam: Chauntea, ments meg minket!

Azun elfintorodott.

– Még mit nem... !

– Mondd!

Dauneth maga is meglepődött parancsoló hangján; ekkor Merula ordított fel a terem másik végéből.

– Felség, elkél egy kis segítség!

Azun odanézett, amerről a varázsló hangja szólt, ám nem látott semmi mást, csak a gazneth szárnyának belsejét. Már-már odasietett, hogy védje a mágust, Dauneth viszont megmarkolta a mellvértének gallérját.

– Kérlek, uram!

– Legyen hát! – Azun eltolta magától Dauneth kezét, nekiugrott a gaznethnek, és közben azt kiáltotta: – Chauntea, ments meg minket!

S már amint csapásra emelte a kardját, a szoba hálóteremből fegyvertárrá voltozott, a dévaj rajzok eltűntek a tölgyfa szekrényekről, s most már maga is látta Filfaril nagyszerű tervét: hogy hogyan használta fel egyetlen fegyverét arra, hogy egy kis időt nyerjen a mentőcsapatnak, akik így magukhoz térhettek a teleportálás után – s hogy mennyire fájhatott neki, hogy saját férje ezek után szajhának és árulónak titulálja.

– Dauneth, a királynő! – Azun épp a gazneth szárnyvége előtt állapodott meg, és vadul elhessentette magától, aztán előredőlt, hogy karjával védje a fekete karmok csapását. – Mentsd meg a királynőt!

Mivel a király áttörte az első védelmi vonalát, a gazneth tekintetet átsiklott őrá, és nem figyelte Merulát. Azun kardjával hárította a karmokat, majd előreszúrt fegyverével a lény kulcscsontja felé.

A gazneth felordított, rávetette magát, hogy összelapítsa a királyt. Mivel már ismét tisztán látta a helyzetet, Azun a lény lába felé vetődött, továbbgurult, páncélja fülsértően csörömpölt. Egy faliszekrény állította meg a bukfencet, s a tartalmát a király fejére ürítette. Mivel biztos volt benne, hogy a lény a nyakában lesz, mielőtt még felállhatna, Azun félresöpörte a hulladékot, és előreszegezte a kardját, vakon várta a csapást.

Amely azonban soha nem következett be. Furcsa gurgulázás tört elő a rém torkából, s mikor a király talpra kecmergett, azt látta, hogy a teremtmény alig néhány lépésnyire áll tőle; Merula ott lógott a vállán, s megpróbálta beleszúrni vastőrét a lény vastag nyakába. Azun fogást váltott a kardján, előrelendült, és egy ujjnyi mélyre belenyomta pengéjét a szörny püffedt hasába.

Az hátratántorodott, ordítva próbálta lerázni magáról Merulát. Dauneth szaladt a királynő felé, hátán a harci mágusok viharkabátjával. A terv szerint ugyan Daunethnek vagy az egyik sárkánynak kellett volna elmetszeni a rém torkát, és Merula feladata lett volna, hogy mentse Filfarilt, ám Azun boldogan figyelte, amint Dauneth megmarkolja a királynő szövedékét, és a rejtett zsebe felé nyúl.

Valahonnan a torony aljából páncélzörgés hatolt feléjük. A gazneth a fegyvertár vaskos tölgyfa ajtajára meredt. Elreteszelte ugyan az ajtót, de legalább olyan jól tudta, mint Azun, hogy a zár addig tart, amíg egy mágus ki nem mondja a megfelelő varázsigét. Mocskos káromkodás kíséretében a rém felemelte a kezét, s óriási pofont kevert le Merulának. Éles csattanás hallatszott, Merula szeme kifordult, és arca eltűnt Azun szeme elől.

A gazneth most Dauneth felé perdült. Azun már készült, hogy közbelépjen – ekkor azonban a kormányzó végre ráakadt a megfelelő zsebre, és eltűnt Filfarillal együtt.

A király az elreteszelt ajtó felé iramodott, a gazneth azonban keresztültörtetett a termen, és hátulról kapkodott utána.

– Királynőrabló! – sziszegte. – Trónbitorló!

Azun felemelte kardját, megfordult, hogy ne álljon közvetlenül az ajtó mögött, ha Mungan megérkezik. A gazneth testén ugyan tucatnyi sebből csordogált fekete, avas szagú vére, mégsem látszott túlságosan kimerültnek.

– Mi vagy te?

– Boldovar, Cormyr királya.

A válasz legalább annyira eszelősnek tűnt, mint a gazneth maga, ám Azunnak nem volt ideje vitatkozni. Most már közvetlenül az ajtó mögül hallotta a zörgést. Gyorsan a földre vetette magát.

– Mungan, most!

Mungan hangja harsant odakintről, s egy pillanattal később rémisztő villám repesztette szilánkokká az ajtót. A gazneth a mentőalakulat felé perdült, felrikoltott, a szoba pedig elsötétült.

Izgatott hangok töltötték be a termet. Azun talpra szökkent, hátát a falnak vetette, kardja vakon védekező köröket írt le maga előtt. Tudta, hogy nincs elég ereje ahhoz, hogy kivédje a gazneth öklének ütését, ám abban reménykedett, hogy így időt nyer, és el tud hajolni előle.

Néhány perc leforgása alatt tökéletessé vált a zűrzavar – mintha örökké tartott volna. Zuhanó testek puffanása vibrált végig a padlón ijesztő rendszerességgel, és Azun kétszer is arrább táncolt, mikor valami láthatatlan fenyegetés megérintette a kardját. Állandóan azt várta, hogy a gazneth karma felhasítja mellvédjét, ám a csapás nem következett be. A csata lármája végül elhalkult, emberek kúsztak-másztak a padlón, egymás nevét suttogták, míg végül valakinek a kezébe került egy parancsgyűrű, és vakító fény öntötte el a termet.

A padlót sebesültek és halottak borították – a legtöbbjük saját társuk által esett el, a kardvágásokból és behorpadt páncélokból ítélve. Mungan és a két mögötte lévő férfi azonban széttépett torokkal feküdt az ajtóban: őket minden bizonnyal a gazneth ölte meg. A fantomnak nyoma sem volt, ám Azun hűvös fuvallatot érzett az arcán, s tudta, hogy valaki kinyitotta a tetőajtót.