19

A hegytetőről, ahol Alaphondar rejtőzött, az erőd pusztán hüvelykujj méretű doboznak látszott a lassan örvénylő barna mocsár közepén. A Királyi Túratársaság katonái – már az, ami megmaradt belőlük – apró pálcikaembereknek tűntek, melyek időnként felbukkantak a füstös, tüzes félszigeten. Az orkok bugyborékoló tömegként várakoztak a vízben, a gaznethek pedig négy árnyékra és egy lángnyelvre hasonlítottak, ahogy nekinyomódtak a láthatatlan falnak. Alaphondar dombja időnként meg-megrezdült a földmorajlás hatására, s a szél néha kénes, égett hússzagot sodort feléje. A csata már eldőlt – Alaphondarnak pedig fogalma sem volt róla, mi történik, és mi lett a társaival.

Egyetlen dolgot látott tisztán: a mocsári ködöt, amint csigavonalban körülfogja az erődöt, s ez a valami rémisztette meg a legjobban. Az még hagyján, hogy roppant természetellenes külsejű dologról van szó, ám nagyon úgy tűnt, mintha a torony magába szippantaná a Királyi Túratársaságot gaznethestül, orkostul, s még a mocsár bomlasztó energiáit is. Alaphondar szinte biztosra vette, hogy Vangerdahast nem figyel fel a ködre, vagy pedig nem tulajdonít nagy jelentőséget neki. A királyi fővarázslónak sok erőssége van, a filozófiai gondolkodás azonban nem tartozik ezek közé – különösen nem egy csata kellős közepén.

Alaphondar már nyúlt is a nyakcsatja után, ám aztán elhúzta a kezét, és felállt rejtekhelyéről. Még ha sikerülne is kapcsolatba lépnie Vangerdahasttal, mit mondhatna neki? Hogy gyanús ködöt lát az erőd körül? A vén varázsló csak annyit morrantana vissza, hogy magára vonja a gaznethek figyelmét – és igaza lenne. Ahhoz, hogy a barátai segítségére lehessen, többet is meg kell tudnia.

Sietve szedte vén lábait, leszaladt a hegyoldalon, aztán kivette látcsövét a nyeregtáskából, és visszaindult a hegytetőre. Amikor évtizedekkel ezelőtt először bemutatta Vangerdahastnak az új találmányát, az a goromba pokróc kigúnyolta: ugyan miért használná bárki is ezt a „négy lábnyi monoklit", és nézné a homályos, ugrálós képet, amikor egy távolbalátó varázs tökéletesen tiszta látványt nyújt. Alaphondar némán tűrte a kritikát, és motyogott valamit arról, hogy tökéletesítenie kell az optikát.

A bölcs felért a csúcsra, és a szeméhez emelte a látcsövet. Most már egyáltalán nem volt homályos a kép – és nem is ugrált, hogyha rendesen kitámasztotta a másik végét. Az erőd így akkorának látszott, mint a karja, s még a fátyolos ködön keresztül is látta, hogy Owden Vangerdahast mögött besuhan a toronyba egy ablakszerű repedésen. Furcsamód az előbbi fakapu most tömör vasnak látszott, s az építmény alsó szintje csillogó, fekete márványból állt.

Ezüstös villódzások rajzottak Vangerdahast körül, mikor belibegett a kapun, valami pálcával intett a terem belseje felé. Odakint újabb hat hüvelyknyi fal feketedett meg, s a bölcsnek egyre inkább az az érzése támadt, hogy helyes volt a feltételezése az erőd elhelyezkedését illetően. Azért készítették, hogy őrizzen valamit, ami a mocsárból jön elő, s Vangerdahast mágiája csak sietteti a dolgokat.

Most egy harci mágus lépett a képbe – valami varázslatfélét mormolt ő is, s közben az ablakra mutogatott. Alaphondar legnagyobb megrökönyödésére egy tucat sárkány fogta hirtelen körül a mágust. Vasfal jelent meg a fejük fölött, és a nyakukba zuhant. A szélén néhány katonának sikerült kimásznia, ezek gyorsan elsántikáltak a csata irányába. Néhányan az erőd felé indultak, ám az ablakból rögvest eltalálta őket egy villám.

Alaphondar a fejét csóválta az őrület láttán, aztán észrevette a mocsárban vágtató lósereget. Ismét a szeméhez emelte a látcsövet, s megütközve bámulta, amint a rémült állatok egyenest megrohamozzák az orkokat. A disznófejűek vagy félrehúzódtak, vagy a lovak patái alatt végezték. A királyi főmágus bátor csődöre, Cadimus vezette a támadást; olyan vadul hadakozott, hogy Alaphondar eltöprengett rajta, hátha Vangerdahast valami varázslattal csatamámorba kergette szegényt.

Kíváncsisága egy csapásra eloszlott, mikor a víz felől egy gazneth közelítette meg hátulról Cadimust. A fantom széttárta szárnyát, és kinyújtotta a karját a csatamén irányába, ekkor azonban majdhogynem felborult, mikor egy ló végigdübörgött a szárnyán. A gazneth megperdült, ujjhegyéből vörös lángot lövellt, s a pimasz lóra bökött. Sötét repedés nyílt a talajon, s fél tucat fejvesztve vágtató állatot magába zárt. Egy pillanattal később füstölgő tetemük egy lángoszlop tetején bukkant fel újra.

Még egy gazneth érkezett a víz felől, és emelkedett a magasba: ködös sötétséget szitált a szárnyából. Ide-oda körözött a riadt lósereg körül, s a sötétség szalagját körbetekerte az állatokon. Azok nyomban megvadultak, s egymást kezdték harapdálni, vagy megrugdosták azokat, akik mögöttük haladtak.

Az ütközet már a végére járt. Egy harmadik gazneth jelent meg, s az orkok felé siklott, vadul a fejvesztett állatokra mutogatva. Az orkok erre megfordultak, és rohamra igazították kezdetleges fegyverüket, mit sem törődve saját életükkel. A lovak hasonló modorban válaszoltak: megálltak a horda közepén, haraptak, rúgtak, s mikor megtisztították egy darabon a csatateret, visszatértek a közdelembe. Egyedül Cadimus és hat társa menekült meg a gaznethek befolyása alól, ők folytatták útjukat előre.

A maradék két gazneth együtt emelkedett ki a barnuló mocsári fű közül. Egyikük a menekülő lovak után vetette magát, hátulról zuhant feléjük, s röptében barna cseppeket hullajtott rájuk szárnyából. Az állatok szinte azonnal lelassultak, orrukból fehér hab csordult ki. Egyedül Cadimus futott tovább: ő bevetette magát a mocsárba, és eltűnt a víz alatt.

Alaphondar azt már nem várta meg, hogy kibukkan-e újra a vízből. Látcsövét visszairányította az utolsó gaznethre. A lény egy hatalmas pej ló fölött lebegett, melynek állkapcsa összezárult egy alak nyaka körül, míg két másikat a mellső lábaival támadott. Egy ork koponyája széthasadt, a másikat belelökte a vízbe, a harmadiknak pedig elharapta a torkát; őrjöngésbe hajszolta az igyekezet, hogy lerázza a gaznethet a hátáról.

Egy pillanattal később azonban a ló elfáradt. Bőre elszürkült, pofája besüppedt, izmai lefoszlottak testéről. Az állat az oldalára fordult és a hátára dobta magát, hogy még utoljára megpróbálja levetni lovasát. A gazneth mindössze újabb áldozat után nézett, a pej pedig belefulladt a mocsárba.

Alaphondar leeresztette a látcsövet, és belapult a szikla mögé; hátán végigfutott a hideg a látottaktól: tűz és tombolás, sötétség, ragály és rothadás – az öt elemi pusztító erőt megtestesítő fantomok, akiknek üldözése során Emperelnek nyoma veszett... Egyértelműnek látszott az utalás. Emperel az Alvó Kardok őrzője volt, a cormyri lovagok titkos csapatáé, akiket mágikus tetszhalálba küldtek, hogy életre keljenek, amikor eljön a nagy gyertyavári bölcs, Alaundo által megjósolt nap:

 

A vész hét hírnöke – öt rég elment, egy a nap szülötte, egy hamar követi – nyitja meg a kaput, melyet eleven ember nem csuk be többé. Rajta pedig holtak seregei özönlenek, és ördögi módon támadt teremtmények, hogy Cormyr elpusztuljon, hacsak a sok éve alvók nem kelnek föl ellenük.

 

Boldovar a maga idejében valóban veszedelmet jelentett, s most visszatért, sötétséget és őrületet támasztva maga körül. Alaphondar nem ismerte a többi gazneth nevét, ám ésszerűnek látszott a gondolat, hogy őket is Cormyr múltjában kelljen keresnie. Így kapásból legalább egy tucat szóba jöhető nevet fel tudott volna sorolni, már ami a hajdanvolt gonosztevőket illeti.

Ez viszont azt jelenti, hogy csupán két vészhírnök marad: „egy a nap szülötte" és egy, aki „hamar követi", aki kinyithatná a kaput, melyet „eleven ember nem csuk be többé". Alaphondar szíve összeszorult. Mi van, ha ezek egyike Tanalasta? Vangerdahast szörnyű veszedelmet jósolt a birodalomnak, ha Tanalasta tovább erőlteti a királyi egyház tervét, és a legbölcsebb udvari bölcs épp eléggé ismerte a történelmet ahhoz, hogy belássa: a királyi fővarázslók ilyen dolgokban ritkán tévednek.

Nagy nehezen feltápászkodott. Cadimus már a part felé haladt, kikerülte az orkokat és a gaznetheket, mert egy darabig a mocsárban lapult meg, aztán elbújt a magas fűben. A többi ló a félsziget közelében hevert, egyesek félig az ingoványban, mások a part mentén, hogy a kifelé evickélő orkoknak ne legyen annyira egyszerű a dolguk. A gaznethek nem hajtották őket túlságosan: nem zavarta őket, hogy Vangerdahast bement a toronyba. Természetesen nem is volt félnivalójuk, hiszen a mágus minden varázslata egy darabon márvánnyá alakítja a sárerődöt.

Alaphondar ismét a szeméhez emelte a látcsövet. A torony már háromnegyedig fekete volt, s a barna mocsárköd egyre szorosabb gyűrűbe vonta. A földhöz közel úgy besűrűsödött, hogy a bölcs még a falat sem tudta kivenni, csupán Vangerdahast harci varázslásainak ezüstös csillogását, onnan, amerre az ablakot látta. Alaphondart elkeserítette, hogy barátai ilyen kevéssé haladtak előre. Mire elérnek Tanalastához, a torony szilárd márvánnyá válik, és teljesen beleveszik majd a barna ködbe.

Ami a Királyi Túratársaságból megmaradt, nagyjából húszlépésnyire gyülekezett az erődtől. Az aprócska had – hihetetlen módon – támadáshoz készülődött. A sárkányok vaskarddal a kezükben egymást taszigálták, míg a sereg ugyancsak szabálytalan kettős sorba rendeződött. A harci mágusok két túlélője a második sor közepén állt egymással szemben, s mérgesen hadonászott. Alaphondarnak halvány gőze sem volt, mit akarnak elérni a sárkányok, ám szaggatott mozgásuk és mulatságos hadirendbe fejlődésük azt sugallta, hogy áldozatul estek Boldovar sötét őrületének.

Épp le akarta ereszteni a látcsövet, hogy elinduljon lefelé, mikor a csapatot hátulról rovarraj fogta körül. Az emberek eszelős csapkodásba és rángatózásba kezdtek, egymást is ütötték, néha még a kardjuk lapjával is. A két mágus vadul hadonászott az erőd felé. Nem sikerült befejezniük a varázslatukat. Egyikük hirtelen eltakarta a szemét, és megvonaglott, a másik pedig a földre zuhant, mikor egy kósza kard átszúrta a tarkóját.

Alaphondar visszafordult az erőd felé, nyomon követte a fekete felhőt a második lőréssorig. Bár a torony belsejében még mindig áthatolhatatlan sötétség uralkodott, kétsége sem volt afelől, mit találna odabent: a hatodik gaznethet, a rovarok urát, a nap szülötte vészhírnököt.

Otthagyta a látcsövet, kilépett a szikla mögül, és elindult lefelé a hegyen; aztán eszébe jutott, hogy mégsem kellene készületlenül a csatába rohannia. Kivette jegyzetkönyvét a viharkabátja alól, előhalászott egy ólomceruzát a zsebéből, és rövid üzenetet firkált egy üres lapra.

 

Te, ki e sorokat olvasod, remélem, hűséges vagy a Bíbor Sárkányhoz, s örömest teljesíted e létfontosságú küldetést a királyod kedvéért. Amennyiben azon kevesek közé tartozol, akik ismerik az Alvó Kardok búvóhelyét, eredj oda rögvest, és ébreszd fel őket – eljöttek végül a vész hírnökei, nyílik a kapu. Hogyha e sorok néked üres fecsegésnek hangzanak csupán, fuss hamar a királyhoz, és add át neki e levelet. Bölcs Oghma vigyázza eme írást, s juttassa el a megfelelő kezekbe.

 

Emmarask Alaphondar, Cormyr királyi udvarának legbölcsebb bölcse

 

Kitépte a lapot a könyvből, lepecsételte, aztán szétcsavarta a látcsövet, és belerejtette az írást. Ha minden jól megy, ő maga fog visszajönni érte. Ha nem, a király felderítőket küld majd, akik kivizsgálják, miként pusztult el a Királyi Túratársaság, azok pedig megismerik az eszközt, és megtalálják benne a levelet. Két szikla közé rejtette a látcsövet, csak a csücske kandikált kifelé, hogy a figyelmes szemlélő észrevehesse, aztán elindult a mocsár felé.

Vangerdahast prizmafalából ítélve el kell érnie a hegy lábát, mielőtt még használná a viharkabát rejtett zsebét, addig viszont van ideje még egy kis gondolatbeszédre. Bekapcsolta a csatot a nyakán, és elképzelte Tanalasta arcát.

* * * * *

Mikor Tanalasta észrevette az ösvényt, Alusair csapata épp egy keskeny, meredek szurdokban bukdácsolt lefelé, mely minden jel szerint céltalanul kóválygott a Viharszarvak belsejében; ami persze egész napos, őrjítő rejtvényfejtő és sziklamászó képességeket kívánt meg a társaságtól. A csapat feléhez hasonlóan a hercegnő is egyszerre vacogott és izzadt a láztól, úgyhogy mikor először meglátta a fenyők közt előtűnő kopár földcsíkot, mely a mocsaras völgy belseje felé kúszott, pusztán lázálomnak gondolta. Hat napja már az utolsó gyógyító varázslatnak, s tapasztalatból tudta, hogy a képzelgés a betegség velejárója. Házassága után öt nappal – mintha már sok-sok éve lenne, hogy hozzáment Rowenhez, bár a valóságban csupán egy tíznap telhetett el azóta – megpróbálkoztak néhány gyógyító varázslattal, s rögvest három embert vesztettek egy gaznethtel való csatában. Azóta csak akkor alkalmaztak mágiát, ha valaki már túl beteg volt a járáshoz is. A gaznethek persze minden varázslatot kíméletlenül megtoroltak.

Végül Tanalasta kibotorkált a fák közül; az út füves szalagja kígyózott az orra előtt, s valahonnan a távolból patakcsobogást hallott. Két tucat lépésnyire magas fűzsor emelkedett, ezek takarták el a patakot. Harminc lábbal mögötte a szurdok déli fala szökött a magasba, észvesztően meredek szikláit fenyők tarkították. Mivel mind azon a véleményen voltak, hogy a hideg víz majd leviszi a lázat, a csapat hamar átgázolt a fűzesen, és hasra vetette magát a patak partján: tenyerükkel meregették a hűsítő folyadékot.

Tanalasta épp a harmadik kortyot nyelte, mikor ismerős, édeskés lótrágya-illat csapta meg az orrát. Még egy kortyot ivott, aztán átkelt a patakon a medrébe ékelt köveken keresztül. Elhaladt a másik partot szegélyező fűzfák mellett, s mögöttük kopár földre bukkant: ugyanazt az ösvényt látta, amelyet már korábban is észrevett.

Az út nagyjából tíz láb széles lehetett, száradt lótrágya borította. Három nyomot látott benne. A patanyomok a cormyri csatalovak jellegzetes öblös alakú patkóját mutatták, s ezek fölött egyetlen könnyű csizmás lábnyomsor húzódott.

Rowen.

Tanalasta visszafordult, hogy hívja a többieket, s azt látta, hogy húga már közeledik is feléje a fűzfák irányából. Alusair leguggolt, és belemarkolt a trágyába.

– Jó ideje már – jelentette ki. – Talán egy tíznapja.

– De Vangerdahast volt az! – Tanalasta a három patkónyomra mutatott. – Az Acélhercegnő útmutatásai Bíbor Sárkány hadvezérek számára alapján pontosan ilyen alakzatban lovagol egy csapat, amely harci mágusokkal is fel van szerelve. Elöl a harcosok, mögöttük a varázslók.

– Te ilyesmit olvasol? – Alusair elfintorodott. – Szerintem a hadsereg parancsnokainak fele még a borítót sem látta. – Aztán a csizmanyomra bökött. – Gondolom az én könyvemet is ismered, amelyet a nyomolvasásról írtam?

– Hogyne, bár az kiderült belőle, hogy nem forgatod Lanathar Manyont. – Húga durcás tekintetére ügyet sem vetve Tanalasta leereszkedett a nyomok mellé. – Azt hiszem, csaknem bizonyos, hogy Rowen is itt járt. Mivel a nyom a lovaké fölött húzódik, az illető később jött errefelé. Valószínűleg őket követte. És a jelek szerint egészséges volt.

Tanalasta a nyomok közepére mutatott, melyek apró bemélyedései azt jelezték, hogy az illető fürgén, sietősen haladt.

Alusair félrebillentette a fejét.

– Nagyszerű. Remélem, most boldog vagy.

– Akkor leszek boldog, ha viszontlátom. – Tanalasta felállt, és végignézett a fekete földúton. Rowent természetesen nem látta, de megnyugtatta az a tudat, hogy ugyanott áll, ahol a férfi is járt. – Lanathar szerint könnyen megállapítható, milyen régi egy nyom pusztán a kopás figyelembevételével.

– Nagyjából – dörmögte Alusair. – És ha ennél többet is állít, aljas hazugnak nevezem.

Tanalasta elhallgatott, és megvárta, míg húga is szemügyre veszi a nyomokat. Eközben a csapat többi tagja is átlábalt a patakon, és csatlakozott hozzájuk. Ketten közülük végigsétáltak egy darabon az ösvényen, maguk is felderítették a terepet.

Alusair végül kiegyenesedett.

– Én azt mondanám, hogy a társaság úgy nyolctól tizenöt napja haladt erre. Rowen nyomát nehezebb megítélni, de azt mondanám, annak úgy nyolc napja lehetett.

– Akkor lehet, hogy már be is érte őket – vetette fel Tanalasta.

Alusair egy pillanatra az arcába nézett, aztán összeráncolta a homlokát, és elszántan megrázta a fejét.

– Ne is gondolj ilyesmire! A Goblin hegyhez megyünk, és kész! – Odafordult az embereihez. – Igyatok sokat, és töltsétek tele a tömlőket. Meg kell másznunk a hegyet még sötétedés előtt.

– Miért? – kiáltott fel Tanalasta meglepetten. – Vangerdahasthoz közelebb az út!

– Vangerdahast ennyi idő alatt bárhová eltűnhetett. És Rowen is.

– Nem. Rowen erre hozza vissza a társaságot. Épp ezt akarta jelezni nekünk – ellenkezett Tanalasta. Mikor húga kétkedve ránézett, tudta, hogy nyert ügye van. A nyomokra bökött. – Rowen nem ilyen meggondolatlan. Ha nyomot hagyott, azt azért tette, hogy meglássuk.

Alusair a fejét csóválta.

– Honnan sejthette volna, hogy erre jövünk?

– Tudta, hogy az Ingoványleső-hágón kelünk át, s csak két napnyira vagyunk attól délre – mondta nővére. – Dél felé haladunk, az ösvény pedig nyugatnak megy. Valahol mindenképp kereszteznünk kellett volna.

Néhány katona helyeslően felmordult.

Alusair figyelmeztető pillantást lövellt feléjük, aztán visszanézett Tanalastára.

– Szerintem kissé sokat próbálsz kiolvasni e nyomokból. Hogyha tévedsz...

– Nem tévedek! – szakította félbe Tanalasta. – Ismerem Rowent.

Ezt nem kellett volna mondania. Alusair arca megkeményedett. Húga elővette kulacsát, és megtöltötte a patakból.

– Döntöttem. Nem hajszolom végig ezeket az embereket a Viharszarvakon, csak mert te unatkozol egyedül a hálózsákodban.

Tanalastának leesett az álla, és nem csupán amiatt, mert nem szokott hozzá, hogy ilyen hangnemben tárgyalják ki a szívügyeit.

– Azt hiszem, fején találtad a szöget. – Követte testvérét a patakpartra. – Hát annyira nem szeretnéd, hogy férfit találjak magamnak, hogy inkább még tíznapnyi lázra kárhoztatod a csapatodat, mindössze azért, hogy távol tarts minket egymástól?

– Ha Cormeril Rowenről beszélsz, vedd ügy, hogy nem is hallottam! – vágott vissza Alusair. Emberei időközben feltöltötték a tömlőket, és visszalábaltak a másik partra, ahol megfeszült figyelemmel bámulták a lábujjukat vagy az erdőt. A hercegnő nem törődött velük, továbbra is Tanalastához beszélt: – Vangerdahast nem fogja megengedni, hogy folytassátok az enyelgést.

– Nem enyelgünk! – fortyant föl Tanalasta. Hideg düh ütötte fel a fejét a belsejében, s úgy döntött, eljött az idő, hogy Alusair is megtudja: egyszerre két makacs hercegnővel verte meg a sors az Obarskyr-családot. – Vangerdahast meg semmit sem tehet ellene!

Alusair ajka gúnyosan megrándult.

– Elvette a láz az eszedet? Ha ezt tovább folytatjátok, Vangerdahast majd gondoskodik róla, hogy Rowen több időt töltsön a sivatagban, mint egy bennszülött tevepásztor.

– Vangerdahastnak többé nincs joga parancsolgatni – mondta Tanalasta. – Legalábbis Rowennek nincs.

– Miről beszélsz? Még ha formálisan is, de Vangerdahast bárkinek adhat parancsot Cormyrban... talán a királyi családot kivéve.

– Hát éppen ez az. – Nővére mély lélegzetet vett, majd folytatta: – Azt hiszem, eljött az idő, hogy elmondjam.

– Micsodát? – Alusair szeme összeszűkült. – Tanalasta, mit tettél?

– Ugyan már, Alusair. Hát nem te vagy a családban a világleány? – Nem bírta elfojtani önelégült mosolyát, úgyhogy a csapat felé fordult. – Tudjátok meg hát, hogy Tanalasta hercegnő férjhez ment. Cormeril Rowen immáron királyi férj.

Húga egy szemvillanás alatt odaugrott melléje.

– Remélem, egyikőtök sem figyel a testvéremre... és biztos vagyok benne, hogy tudjátok: mi vár arra, aki valaha is elismétli e szavakat.

A katonák becsukták tátott szájukat, és roppant kényelmetlenül érezték magukat a bőrükben. Alusair még egy pillanatig farkasszemet nézett velük, majd visszafordult nővéréhez.

– És te? – rikoltotta. – Megszöktél? Egy Cormerillel? Legfeljebb harminc percig tarthat ez a házasság, legalábbis azután, hogy apa megtudja... akkor viszont rossz sorsra jut szegény Rowen. Nem érdemli meg, hogy száműzzék.

– És nem is fogják – mondta Tanalasta. – Legfeljebb akkor, ha a király ugyanezt a büntetést szánja nekem is. Nem mondok le Rowenről. Szeretem.

– Szereted? – Alusair arca kivörösödött a félelemtől. – Te vagy a királyi hercegnő, te önző boszorkány! Gondolj a királyságra!

– Önző? – Tanalastát hirtelen földöntúli nyugalom szállta meg. – Alusair, igazán furcsa, hogy te másokat önzőnek mersz nevezni. Tisztán látom az arcodon a félelmet. Valóban fel akarod áldozni a boldogságomat, csakhogy tovább csatangolhass a Kőföldeken, és egymás után rángasd be a kedvedre való nemes ifjakat a bokrok közé?

Alusair arcáról váratlanul eltűnt a feszültség. Egyszerre elmosolyodott, és gyengédebb hangon folytatta:

– Természetesen nem. Ugyanis az emberek pont ezt várják tőlem. Nem is kellene abbahagynom. – Szórakozottan belerúgott egy lócitromba, amely elmerült a patakban. – Engem csak az aggaszt, hogy nem lennék elég jó. Hozzád sokkal inkább illik a királynő-szerep.

– Ha ez igaz, miért próbálsz meg elszakítani Rowentől? Nem bízol benne, hogy ez a legjobb nekem... és Cormyrnak is?

– Nem Rowenről van szó. – Húga habozott, nem nézett a szemébe. – Én is megpróbálkoztam vele...

– Alusair!

Az ifjabb hercegnő felemelte a kezét.

– Tudom... makulátlan a híre. És szerintem rendes ember... de Tanalasta, a politika, az más dolog. Az unokatestvére megpróbálta megbuktatni a királyt, az ég szerelmére!

– Szerinted én nem ismerem a politikát?

– Dehogynem, egész addig, amíg könyvből olvasod, de... – Alusair vállat vont, nem fejezte be a mondatot. – Nézd, csak annyit akarok mondani, hogy én nem leszek királynő. Ha ezt meg tudod beszélni Vangerdahasttal és a királlyal, semmi kifogásom a házasságotok ellen.

– De nem segítesz.

Alusair tehetetlenül széttárta a karját, aztán fogta Tanalasta vizes kulacsát, és leguggolt, hogy megtöltse a pataknál.

– Rendben.

Tanalasta épp meg akarta jegyezni, hogy húgának hozzá kell szoknia a gondolathoz, mikor hirtelen Alaphondar képe jelent meg az agyában. A vén bölcs lefelé nézett, és erősen lihegett, s a lánynak az a benyomása támadt, hogy holtra rémült valamitől. Sziszegve érkeztek az üzenet szavai.

Tanalasta, ne nyisd ki a kaput! A gaznethek a vész hírnökei. A pokol teremtményei önmagukból születnek. Vangerdahast és Owden odabent, mindenki más halott. Várj ránk, vagy ugorj a mocsárba! Válaszolj, kérlek, kérlek... !

– Tanalasta?

Ez Alusair hangja volt, aki odatérdelt mellé, és megfogta a karját. Tanalasta mutatta neki, hogy várjon, aztán Alaphondarra összpontosított, és elküldte a választ.

Biztonságban vagyunk Alusairral a hegyekben, két napi járóföldre a mocsártól. A gaznethek a vész hírnökei, értettem. Négy nevet mondok: Suzara, Boldovar, Merendil, Melineth. Cormeril Xanthon engedte ki őket.

– Tanalasta! – rázta meg a karját Alusair. – Mi az?

– Azt hiszem, most már akár gyógyíthatunk is – sóhajtott a hercegnő. – Alaphondar küldött híreket.

– Micsoda?

– A jelek szerint a Messzi Tengerlápban van valahol Vangerdahasttal és Owdennel. – Gyorsan elismételte az üzenetet, aztán hozzátette: – Attól fél, hogy Alaundo jóslata valóra vált. Tudod, a vész hét hírnökéről...

– „Öt rég elment, egy a nap szülötte, egy hamar követi" – idézte Alusair. – Persze, hogy tudom. Azonnal utánanéztem, mikor megtudtam, hogy Emperelt keressük.

– Szólnunk kell a királynak – mondta Tanalasta, és bekapcsolta köpenyének csatját. – Jobb lesz, ha felkészíted az embereket. Úgy tűnik, a gaznetheket lefoglalja Vangerdahast, ám azért jobb, ha nem kockáztatunk.

Alusair bólintott, gyors parancsokat osztogatott a csapatának, majd visszanézett nővérére.

– Kérdezd meg, mit akar. Az én csapatom éppenséggel követheti Vangerdahast nyomát, és két napon belül elérhetünk a mocsárhoz. Tálán ez lenne a legegyszerűbb.

– Megkérdezem.

Tanalasta néhány pillanatig gondolkodott, hogy röviden megfogalmazza a küldeményt, majd becsukta a szemét, és elképzelte apja arcát. Mikor a férfi hirtelen levette koronáját, és oldalra fordult, elküldte az üzenetet.

Apám, Alaphondar szerint eljött a hét vészhírnök. Vangerdahast csapata elpusztult a Messzi Tengerlápnál, Vangi és Owden él. Alusair és én két napra járunk, megyünk segíteni.

A király arca először megkönnyebbülést tükrözött, mikor megtudta, hogy a lányai még életben vannak, aztán elképedt a rémisztő hírek hallatán. Végül megrázta a fejét.

Nem kockáztathatjuk a királyi hercegnőt. Harci mágusok és sárkányok majd felkeresik a csatateret. Térj vissza Arabelbe! Anyád biztonságban van, de megviselte az eset.

A kép elhalványult, s Tanalasta azon kapta magát, hogy a saját lábujját bámulja.

– Nos? – kérdezte Alusair.

Nővére nem is figyelt rá, úgy tett, mintha még mindig a királlyal csevegne, bár közben a következő lépésén gondolkozott. Alusair türelmetlenül toporgott mellette.

Tanalasta végül fölnézett.

– Azt mondja, anya biztonságban van, de megviselte az eset.

– Hát ez meg mit jelent?

Tanalasta vállat vont.

– Gondolom, azt hitte, mi tudjuk.

Alusair eltöprengett, aztán egykedvűen megcsóválta a fejét.

– Nos, mindenesetre jó hír, nem vitás. Mik a parancsai?

Nővére azonnal válaszolt, mielőtt még átgondolta volna:

– A birodalom nem engedheti meg magának, hogy ebben a válsághelyzetben elveszítse Vangerdahastot és Alaphondart. – Inkább csak a saját véleménye volt, nem is igazi hazugság. – Mindent meg kell tenned a megmentésük érdekében.

Alusair lehunyta a szemét, majd bólintott, és testvérére nézett.

– És veled mit csináljak?

Tanalasta bizonytalanul széttárta a karját.

– Gondolom, magaddal viszel. Erre már nem volt ideje válaszolni.