11

Elegánsan kígyózták körbe a rúnák a platánt. Tanalasta ugyan nem ismerte fel, melyik korból származik az írás, de elég jártas volt az elf irodalomban ahhoz, hogy rájöjjön: ősi stílusban készült. A betűk kecsesen egymásba fonódtak, hosszú, íves szárral, lágyan hullámzó keresztvonásokkal. Minden bizonnyal magas welda nyelven íródott, ám maga a stílus ősinek és mesterkéltnek tűnt, még az Othorion korából származó írásokhoz képest is.

 

Emberfinak teste táplálja e fát

S testének fája nőjön, gyarapodjon

Szelleme pedig növekvőn térjen vissza hozzá

 

Az első versszak után Tanalasta abbahagyta az olvasását, és hátrábblépett. A furcsa írásmódtól és az emberekre utalástól eltekintve a szöveg megegyezett a Test Fájának szokványos sírfeliratával; ilyesféle memorandumokat készítettek az Erdőkirályság ősi elfjei. Mikor egy nagyra becsült elf meghalt, társai belevésték a feliratot egy fiatal fácska törzsébe, s a testet a fa gyökereihez temették. Tanalasta nem ismerte a megemlékezés minden vonatkozását, azt azonban olvasta valahol, hogy csupán a legnagyobb elfeknek jár ki ez a tisztesség. Mindenesetre több ilyen sírt is meglátogattak Vangerdahasttal az útjuk során, s a hercegnőt mindig bámulatba ejtette a fejedelmien magasra nyúlt, öreg fák szépsége.

Ez a platán azonban sem szép, sem fejedelmi nem volt. Törzse megvetemedett, összegörnyedt és kettéhasadt, göcsörtös, bozontosan égnek meredő ágak alkották félrecsapott koronáját. Sárga levelei aszott kezekként nyúltak az alant elhaladó boldogtalan után, s a felső ágak fehér háncsa szemmagasságban beteges szürkére vált. A legnagyobb különbség a fa aljába ásott alagút volt, mely lefelé kígyózott a dohos gyökerek közé.

Tanalasta visszafordult az íráshoz, és elolvasta a következő versszakot.

 

Aludjanak hát a pusztítás hozói, álmuk nyugtalan legyen

Vessék el a bánat atyjai közöttük a romlás magját

Gyilkolják hát a halál urai fiaik fiait.

 

A hercegnő gyomra furcsán összeszorult. Nemigen találkozott eddig átkokkal az elf irodalomban, még az Othorion uralkodásának kezdetét övező feszültségekkel teli időszakból sem. A Királyi Könyvtárban persze nem őriztek munkákat az Othoriont megelőző időkből – az első cormyri telepeseknek úgy látszik, nem volt idejük vagy kedvük hozzá, hogy megtanuljanak magas welda nyelven -, ám a hercegnő nem hitte, hogy a Pre-Othorioni korban szokványos téma lett volna az ilyesmi az elfek költészetében. Az egyetlen hírhedt mészárlástól eltekintve Iliphar uralkodása nyugodt és békés volt.

Tanalasta követte az írást a fa törzsén, s elolvasta az utolsó versszakot, mely csupán egyetlen sorból állt:

 

Jöjj hát, őrült Boldovar király, feküdj e gyökerek közé!

 

A hercegnőnek azonnal eszébe jutott a koronás gazneth, amely Vangerdahasttal együtt eltűnt. Elhátrált a fától, a szájára szorította a kezét, szíve veszettül dobogott. Őrült Boldovar az egyik őse volt, aki mintegy tizenegy évszázada uralkodott Cormyrban. A történelemkönyvek tanúsága szerint Boldovar királyi ágyasok hosszú sorát gyilkolta le, mielőtt az utolsó áldozata kiráncigálta volna Ferlthan tornyából. A szerencsétlen asszony ott helyben szörnyethalt.

Azt viszont már kevesen tudták, hogy a király utána hosszú napokig bujkált, míg Ethar, Cormyr első királyi fővarázslója idegen földön járt. A birodalom embereinek szerencséjére Boldovar egyedül „elkóborolt", mielőtt az udvari főmágus visszatért volna. Mikor tíz nappal később szörnyen püffedt, királyi bíborba öltözött hullát találtak az Ősgyík-folyamban, Ethar bejelentette, hogy ura meghalt, s megparancsolta, hogy azonnal égessék el a holttestet. Mindezidáig mindenki úgy hitte, Ethar sietős parancsával pusztán az orrának kívánt kedveskedni, Tanalasta azonban most újra felidézte a történetet. Ethar talán arra használta a kis balesetet, hogy megoldja életének egyik legszörnyűbb dilemmáját. Cormyr királyi fővarázslója lévén eskü kötötte a koronához, s így aligha vett volna részt akár egy őrült király megbuktatásában – ám minden bizonnyal azt sem hitte, hogy Boldovar uralkodása jót tesz a birodalomnak. Talán ő rendezte meg a cserét, s titokban eltűntette az eszelős királyt valahova, ahol már nem okozhatott galibát.

Rowen odalépett mögéje a fához.

– Valami baj van, hölgyem? Olyan... sápadtnak látszol.

– Csak félek... félek és tanácstalan vagyok. – Tanalasta nem vette le a szemét a fatörzsről. – A többi fán is ugyanilyen rúnákat láttatok?

A kósza rá sem pillantott a betűkre.

– Így néztek ki azok is.

– Pontosan így? – firtatta Tanalasta, és az alsó sorra mutatott, őrült Boldovar nevére. – Itt is?

– Azt hiszem, hercegnő – mondta Rowen kissé zavartan. – Hogy őszinte legyek, számomra a vers mindegyik sora ugyanúgy néz ki. Sajnálom.

– Ne sajnáld! – fordult hozzá Tanalasta. – Csak most jutott eszembe, hogy nehéz lenne megtanulni magas welda nyelven a Királyi Könyvtár nélkül.

– Vagy könyvtárral együtt – mondta Rowen. – Attól félek, sosem beszéltem jól a régi nyelveket.

A hercegnő mosolygott a férfi őszinteségén.

– A magas welda nem annyira beszéd. Közelebb áll a zenéhez. Figyelj!

Megkerülte a fát, s ujját a vers első betűjére helyezte. Dallamos nyikorgás töltötte be a levegőt, s felcsendült a felirat első sora. Éterien szóló, fájdalmas női hangot hallottak, mely fenyegető légkört teremtett köréjük. Tanalasta természetesen ugyanannyira nem értette a szavait, mint Rowen, hiszen az emberi fül nem képes teljességében felfogni a welda versek összes árnyalatát.

Rowen szeme elkerekedett.

– Soha életemben nem hallottam még ilyesmit!

– Én sem! – borzongott meg Tanalasta a fájdalmas ének hatására. – Egy elf szellem hangját hallottad, akár hiszed, akár nem.

Körbevezette a kószát a fa körül, s minden egyes rúnát külön értelmezett, egyrészt a férfi kedvéért, másrészt pedig biztos akart lenni abban, hogy nem értett félre valamit. Mire végzett, Rowen arca alabástromfehérre sápadt.

– Az elfek csinálták? – kérdezte, s nyilvánvaló volt, hogy a gaznethek járnak a fejében. – De miért?

– Ezt csak akkor fogjuk megtudni, ha rájövünk, ki volt az az elf – mondta Tanalasta. – Először is meg kell bizonyosodnunk róla, hogy a gaznethek tényleg összefüggésben állnak a fákkal. Ezért kérdeztem, hogy vajon ugyanúgy festett-e a vers utolsó sora a többi véseten is.

Rowen vállat vont.

– Fogalmam sincs. Ha tudtam volna, mire kell figyelni...

– Honnan tudhattad volna? – kérdezte Tanalasta. – Mindegy! Majd megvizsgálom Alusair jegyzeteit.

– Jegyzeteit?

Tanalasta felsóhajtott.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy nem jegyezte fel az írást?

– Emperelt akarta utolérni.

– Tudom, hogy sietett. – Tanalasta átment a fa túlsó oldalára, a dohos alagúthoz. – Mindig azt teszi. Legalább benézett a sírba?

– Ezt ott találtuk. – Rowen kihúzta a vastőrt a hüvelyéből, és a hercegnőnek nyújtotta. – A második sírban.

Tanalasta megállt a lyuk mellett, és megvizsgálta a fegyvert. A kés élét kővel csiszolták, s még látszottak rajta a kalapácsnyomok.

– Hidegen kovácsolt vas – mondta. – Érdekes, hogy ennyi éven át fennmaradt. Még Suzailban csinálhatták, több mint ezerháromszáz évvel ezelőtt.

– Honnan tudod? – pislogott Rowen a tőrre. – Hisz nincs is rajta írás!

– Épp onnan tudom. Suzailban az első acélverdék 75-ben épültek, a Kapaszkodó Halál évében. Azelőtt az emberek egyszerű tűzhelyen olvasztották a vasat, és a közös üllőn verték formára. – Visszaadta a kószának a kést. – Ahhoz képest nagyszerű kézimunka, ám egyetlen cormyri kereskedő sem pakolna fel vasat, ha tudja, hogy a piac acélt akar.

– Értem. – Rowen elképedten megrázta a fejét. – Van valami, amit nem tudsz? – kérdezte.

– Hogyne! – felelte könnyeden Tanalasta. – Vangerdahast mindig azt mondja: köteteket tudna írni mindazokról a dolgokról, amikről nekem halvány fogalmam sincs.

Rowen felkuncogott, majd visszafordult oda, ahonnan a királyi fővarázsló eltűnt. Tanalasta követte a tekintetét. A másik gazneth még mindig az útvesztő fölött körözött, fején továbbra is viselte a fénylő gömböt. Bár alig félóra telt el, hogy Vangerdahast rábocsátotta a bűbájt, a mágikus izzás azóta jelentősen elhalványult. Mivel gyorsan be akarta fejezni a kutakodást, a hercegnő kivette zsebéből a Bíbor Sárkány parancsgyűrűt, és az ujjára húzta.

– Őrködj! – mondta, s az alagút felé indult.

Rowen elkapta a karját.

– Hová mész?

Ezt a gesztust mindenki mástól arcátlannak érezte volna, Rowen azonban szemlátomást aggódott érte. Tanalasta megpaskolta a kezét.

– Be kell mennem – közölte kedvesen. – Mindketten tudjuk, hogy én olyasmit is észreveszek, ami mások figyelmét elkerüli.

A férfi foga megcsikordult, ám aztán bólintott.

– Jobb lenne, ha sietnél, hercegnő.

Tanalasta a gazneth felé pillantott.

– Nem piszmogok sokat. – Működésbe hozta gyűrűjének fényvarázsát, és elindult befelé az üregbe. Még egyszer visszanézett, és a férfira mosolygott. – Nem azt beszéltük meg, hogy Tanalastának hívsz?

Rowen visszavigyorgott rá.

– Ahogy parancsolod, hercegnő – mondta makacsul.

Tanalasta hozzávágott egy marék sarat, aztán elindult befelé az alagútba. A dohszag egyre áthatóbb, egyre áporodottabb lett, bőrét megborzongatta a hely gonosz lehelete. Mikor tíz yarddal később elérte a járat végét, tetőtől talpig lúdbőrzött, állkapcsa pedig fájt a visszatartott öklendezéstől. Előtte emberi test formájú bemélyedés feküdt, körülötte szétszaggatott fekete gyökerek hevertek. A fának hiányzik a központi gyökere, vette észre a hercegnő. Az apró kamra lapos kőpadlóját szétmállott ruhafoszlányok, homályos csatok, gombok és pántok borították. Tanalasta bekúszott a bűzös kamrába, s majdnem felkiáltott, mikor valami puha és fehéres dolog végigsimított az arcán. Gyorsan lesöpörte magáról. Ujjára áttetsző, hálószerű valami tapadt. Eltartott néhány pillanatig, mire rájött, hogy nyersselyem fonalat tart a kezében, s most már azt is látta, hogy a szövedék mindenütt jelen van: a feje fölött himbálódzó gyökereken, a sírbolt falán, a padlón szétszórt limlomokon.

Először ösztönösen vissza akart fordulni. A fehér fonadék erősen emlékeztette a fekete özvegy hálójára. Ám aztán összeszorította a fogát, és nekiállt lekaparni a szövedéket a falakról. Legnagyobb megdöbbenésére egész szövetlabdát tapintott a keze: a mögött pedig újabb, tíz lábnyi hosszú, keskeny üreg nyílt.

Tanalasta elnyomott egy rémült kiáltást. A fa – vagy az alatta fekvő holttest – a jelek szerint annyira tönkretette a földet, hogy a normális talajfeltöltődés teljesen megszűnt. Visszament a fa közepéhez, és megvizsgálta a gombokat. Az aranyozás annyira elhomályosult, hogy alig tudta kivenni az ágaskodó sárkány alakját, mely széttárta szárnyát, farkát pedig a lába köré csavarta. Most már kétség sem férhetett hozzá, kit tisztelhet a gaznethben. A sárkány Boldovar király jelképe volt. Mivel félt, hogy a szinte tapintható gonoszság az ő lelkét is beszennyezi, a hercegnő félredobta a gombokat, és kimászott a sírból.

Rowen ott várta az üreg szája mellett, kezében a ló gyeplőjével. A kanyon bejárata felé tekintgetett.

– Mennyi időbe telik, míg Vangerdahast visszatér? – kérdezte, mielőtt a lány kimászott volna az alagútból.

Tanalasta felnézett rá. A férfi arcán nyugtalan kifejezés ült.

– Lehet, hogy holnapig magunkra vagyunk utalva. Nem hiszem, hogy két teleportáló varázslattal is készült volna, s még neki is időre van szüksége, hogy újabbat tanuljon.

Rowen nyugtalansága egy csapásra szorongássá változott.

– Akkor jobb lesz, ha sietünk.

Kinyújtotta a kezét, Tanalasta pedig már megfogta volna; a férfi azonban csupán a gyűrűt akarta lehúzni az ujjáról.

– Vegyük le a nyeregtáskát – fordult vissza a ló felé. – Csalinak használjuk a gyűrűt.

– Nem gondolod, hogy a trükknek már szakálla van? – kérdezte Tanalasta, miközben kimászott az üregből. – Legutóbb kis híján nem működött.

– Ez most másik trükk lesz.

Rowen állával észak felé bökött, miközben két kézzel a ló sörényéhez erősítette a gyűrűt. Az első gazneth még mindig a szurdoklabirintust pásztázta a magasból; a fejét körülvevő arany fényudvar annyira elhalványult már, hogy Tanalasta beesett arcát is látta – nem is ő volt aggodalmának legfőbb tárgya. Észak felől egy másik sötét folt közeledett az égen, s rohamosan növekedett. A hercegnő odasietett a lóhoz, és a nyeregtáskáért nyúlt.

– Laza csomót köss! – mondta. – Tudom, hogy akkor van a legnagyobb esélyünk a megmenekülésre, ha csalinak használjuk az állatot, de ez a ló mindig jó volt hozzám. Szeretném, ha élve megúszná.

– Természetesen. – Rowen hátralépett; laza de bonyolult csomóval kötötte fel az állat sörényére a villódzó parancsgyűrűt. – Holtsúly nélkül ő sokkal esélyesebb arra, hogy élve hazajut, mint mi.

– Akkor jó – mondta Tanalasta.

Lecsatolta a nyeregtáskákat, majd a magasba emelte a kezét, és erőteljesen megpaskolta a ló farát. Az állat megugrott, s elgaloppírozott dél felé, egy mély kanyon irányába, mely a Szamárfülek két csúcsa között húzódott. Tanalasta gyorsan levette karpereceit, becsúsztatta őket a táskába, aztán kikapcsolta a viharköpeny csatját. Alaposan átvizsgálta holmiját, van-e még rajta aktív varázstárgy, mely elárulhatná őket.

Mikor végre megbizonyosodott róla, hogy minden rendben, megkérdezte:

– Merre induljunk?

Rowen délnyugat felé intett, a Szamárfülek mentén.

– Menj előre – mondta. – Húsz lépés múlva megtalálod a lovak járta csapást. Én majd eltűntetem a nyomainkat.

A lánynak persze nem tetszett, hogy el kell válnia Rowentől, főképp hogy a gaznethek ott köröztek fölöttük, de tudta, hogy ez a legbölcsebb, amit tehet. Futásnak eredt a megadott irányba. Ahogy Rowen ígérte, nemsokára keskeny ösvényre bukkant, melyen patanyomok vezettek végig: Alusair és csapatának útja. Lekanyarintotta válláról a köpönyeget, s húzni kezdte maga után; közben elátkozta Alusairt a hanyagságáért. Amennyire csak tudott, segített Rowennek elfedni a nyomokat.

Húsz lépéssel később azonban a patanyomokat hirtelen mintha a föld nyelte volna el; Tanalasta rájött, hogy Alusair csupán azért hagyta az ösvényt, hogy Rowen megállapíthassa, merre mentek, később azonban ő is óvatosabb lett. A lány továbbra is el-elsimított egy-egy nyomot, amelyet meglátott, ám erre már alig-alig volt szükség. Saját taktikáján is változtatott: mostantól inkább a sziklásabb, keményebb talajra lépett, s messziről elkerülte a bokrokat, nehogy azok letört ágacskái elárulják.

Az égen egyre növekedett az előbb látott sötét folt: először V betűvé, majd apró keresztté alakult át. Tanalasta négy lábnyomra bukkant, melyek enyhén dél felé fordultak. Gyorsan elsöpörte az árulkodó jeleket, és az új irányban indult tovább: alacsony dombocskára mászott felfelé. A hercegnő hátranézett. Mikor látta, hogy Rowen ötven lépésnyire jár mögötte, úgy döntött, megkockáztatja a kaptatót, s teljes erejéből futásnak eredt.

Ahogy közeledett a csúcshoz, a másodok gazneth már akkorára nőtt, mint a hüvelykujja. A hercegnő lekushadt, s az utolsó néhány yardot négykézláb tette meg, közben persze vigyázott, hogy ne érjen a bokrokhoz, és hogy csak a sziklásabb részekre nehezedjen. A hegy tetején hason csúszva mozgott tovább, majd bekuporodott egy bokor mögé, onnan bámulta a fantomot.

Rowen még tíz lépésnyire járt a hegytetőtől, mikorra már a teremtmény szárnyát is ki tudta venni. Halkan rápisszegett a kószára, és mutatta neki, hogy hasaljon le ő is. A férfi a földre lapult, begurult a bozót alá, s úgy beburkolódzott terepszín köpenyébe, hogy még Tanalasta is alig látta a körvonalait.

Kimerülten, lihegve vártak így, míg a gazneth végre alig fél mérföldnyi távolságban elhaladt mellettük. A rém először az aszott platán felé vette az irányt, majd átsiklott a szurdokok fölött, aranyló dicsfénnyel övezett társának nyomában.

Tanalasta előbújt rejtekhelyéről, és integetni kezdett a kószának.

– Most, Rowen! Gyerünk!

A férfi kigördült a bokor alól, gyorsan végigsimított köpenyével a talajon, aztán felrohant a domboldalon Tanalasta mellé.

– Nem akármilyen... futó... vagy – pihegte. – Alig... tudtalak beérni!

– A félelem teszi. – Tanalasta elindult lefelé, abban az irányban, amerre Alusair ösvénye mutatta. – Ha te is halálra lennél rémülve, nem esne nehezedre, hogy utolérj!

Rowen felzárkózott mellé.

– Lehet, hogy nem félek, ám ez csak azért van, mert nincs vesztenivalóm. Te... te egy napon királynő leszel. Miért nem mentél Vangerdahasttal?

– Mert a király parancsa úgy szólt, hogy találjam meg Alusairt – válaszolta a lány. – Valamit mondanom kell neki.

– Ugyan! – legyintett Rowen. – Ez kifogás, nem igazi indok! Még ha nem is vitáznátok ilyen nyíltan Vangerdahasttal, akkor is olyan sűrű volna körülöttetek a levegő, mint a tethyri mézbor!

Elérték a hegylánc lábát, s széles mélyedésbe jutottak. Dél felé a Viharszarvak göröngyös fala szökött a magasba, északra lankásabb volt a vidék. Rowen kabátja újabb négy nyomot tüntetett el, melyek egyenest a barázdához mutattak. Tanalasta hátranézett a válla fölött, s észrevette, hogy az ég kellemesen gazneth-mentes – legalábbis jelen pillanatban.

– Kényszeríteni akarod... valamire – zihálta Rowen. – Mi az?

Tanalasta szigorúan feléje pillantott – aztán megbotlott egy sziklában, és majdnem elesett.

– Még ha igazad... is lenne – kezdte, immáron maga is levegő után kapkodva -, akkor sincs jogod ilyesmit kérdezni egy királyi hercegnőtől.

– Most már van, hercegnő – hangsúlyozta ki a rangját Rowen. – Azzal, hogy nem mentél Vangerdahasttal, szinte kötelességemmé vált, hogy megkérdezzem.

– Nos, rendben. – Tanalasta már alig bírta tartani a lépést, Rowen pedig mintha egyre gyorsabban haladt volna. – Tudom, hogy tisztában vagy vele, hogyan szedett rá Lazúrkő Aunadar. Hogyha... jól akarok uralkodni, vissza kell nyernem az alattvalóim tiszteletét. Nem akarok folyton biztonságba teleportálni, ha valami aprócska veszély leselkedik rám.

– Nem. – Rowen hirtelen megtorpant.

Tanalasta két lépéssel később szintén megállt, és visszanézett rá.

– Mit csinálsz, Rowen?

– Azzal nem nyered el az emberek tiszteletét, ha hazudsz nekik – mondta a kósza. – Inkább csak még inkább elveszted.

A hercegnő felnézett az égre. Két sötét folt mozgott ide-oda.

– Nincs most időnk erre.

– Az én tiszteletemet nem kell elnyerned, hercegnő – folytatta Rowen. – Ugyanis már megtetted, épp a bátorságoddal és az eszeddel. Most pedig mutasd meg, hogy te is tisztelsz engem!

Tanalasta égnek emelte a tekintetét.

– És akkor mehetünk?

Rowen bólintott.

– Rendben. – A lány lesütötte a szemét, majd a kósza arcába nézett.

– Ha feltétlenül tudni akarod, hát miattad maradtam.

– Miattam?

Tanalasta bólintott.

– Gondolom ismered a királyi fővarázsló aggodalmait, miszerint már túl öreg vagyok ahhoz, hogy utódot nemzzek.

– Ezt többen is így gondolják – vélte Rowen -, én viszont nem látom...

– Végighallgatnál? – szakította félbe nyersen a lány, és a gaznethek felé intett. – Nincs túl sok időnk.

Rowen nagyot nyelt.

– Persze.

– Apám születésnapi ünnepségén az volt a terve, hogy összeadjon Marlír Daunethtel, és ezt mindenki tudja. – Kétségbeesetten összeszorította a fogát, majd folytatta: – Amit viszont nem tudnak, az az, hogy amint megkaptam a meghívót Huthduthban, megmondtam az aratásmesternek, hogy visszamegyek Cormyrba, és hozzámegyek Daunethhez.

– És mit mondott az aratásmester, hogy megváltoztattad a véleményed?

– Azt, hogy sok boldogságot kíván, és hogy Dauneth jó ember – vágta rá élesen a hercegnő. – Kételkedni később kezdtem, amikor egyedül búcsúzkodtam a hegyektől.

Rowen bólintott, s nem szólt egy szót sem; nem mosta meg a hercegnő fejét, amiért egyedül kimerészkedett az orkjárta hegyekbe.

Tanalasta folytatta:

– Mikor elértem az Ork-folyó forrását, a levegő megtelt madárénekkel, s a napfény bearanyozta a vizet. Fejedelmi szürke csataló jött felém az erdőből. Idős asszony ült a hátán, szeme gyöngy, finommívű páncélja ezüst; s mikor megszólítottam, felém vezette a lovát a patakon keresztül. Nem szólt hozzám, de amíg a ló ivott, fekete pára gomolygott elő az orrlyukából, s egyenest a vízbe vegyült. A szemem láttára pusztultak el a part menti növények. Fölöttem a hegyoldalon elsárgultak a fenyőfák, s lehullajtották leveleiket.

– Biztos, hogy nem álom volt? – kérdezte Rowen.

– Épp annyira ébren voltam, mint most – felelte Tanalasta. – Az asszony arcát egyetlen könnycsepp csordult le, majd rám nézett, és megrázta a fejét.

– És azt gondoltad...

– Nem gondoltam semmire! – förmedt rá Tanalasta. – Annyira megrémültem, hogy azonnal elfutottam: azt sem tudtam, merre megyek. Mire észbe kaptam, el is tévedtem, s már alkonyodott. Egy idő múlva elérkeztem egy fűzfás-cseresznyéshez; annyira sűrű volt az erdő, hogy alig bírtam keresztülmenni rajta. Mikor visszanéztem, hallottam, hogy kuncog valahol egy lány; én pedig arra gondoltam, hátha meg tudja mondani, hogyan jutok vissza a kolostorba.

Rowen arca elborult.

– És?

– Átküzdöttem magam a bozótoson, s végül egy kis tavacska partján lyukadtam ki. A fiatal nő, akinek a nevetését hallottam, a lovát fröcskölte vízzel. Gyönyörű állat volt: fehér, csillogó, akár a gyémánt, ám még én sem jöttem rá, mi ő valójában; csak akkor, amikor megkérdeztem, merre van a kolostor, és az állat felemelte a fejét.

– Egyszarvút láttál. – Nem kérdés volt.

– Arany szarvat, hasított patát, mindent – bólogatott Tanalasta. – A nő persze nem válaszolt; nevetve felpattant az állat hátára, és eltűnt az erdőben. Az egyszarvú lába nyomán pedig virágok nyíltak.

Rowen sokáig hallgatott. Végül megkérdezte:

– És mikor eltűnt, rájöttél, hogy végig ott voltál a kolostor mellett?

– Majdnem – felelte meglepetten Tanalasta. – A kedvenc tavamnál lyukadtam ki. Honnan tudod?

– Ha utána is bolyonganod kellett volna, nem lett volna valami nagy látomás – állapította meg Rowen. Arca zavart kifejezést öltött. – És azt hiszed, hogy én vagyok ez az egyszarvú?

Tanalasta a vállát vonogatta.

– Eddig még te vagy az, aki a leginkább szóba jöhet... és aligha véletlen, hogy épp az Ork-tavacska mellett találtam rá a hitpalántádra.

Rowen a fejét rázta.

– De a családom...

– Most viszont te nem vagy őszinte! – Tanalasta ismét felnézett az egére: az egyik gazneth abbahagyta a körözést, és délnek indult, a lova után. – Te is tudod, hogy a látomás nem a politikáról szólt. Hanem a szerelemről.

Rowen észrevehetően elsápadt, s a meglepődéstől szóhoz sem jutott.

Tanalasta megfogta a kezét, és visszafordult az ösvény felé.

– Most már akkor indulhatunk?

* * * * *

Filfaril egyedül ült a csendes trónterem magányában, s bámulta a hornyolt márványoszlopok szegélyezte, hosszú folyosót. A teremnek penész és rothadásszaga volt, ám gyönyörű barna és aranyszövetek díszítették. Egyszerű mintákat hímeztek rájuk, melyek ezer évvel ezelőtt nagyon népszerűek voltak a cormyri nemesség körében, mikor a királyság még alig nyúlt túl a Csillagvízen, s Arabel alig volt több néhány kocsmánál. A királynő nem hitte, hogy az arabeli nemesség keze munkája volna ez az archaikus tervezésű fogadócsarnok – hiszen ki áldozna ennyi időt és aranyat egy nyirkos, dohszagú palotára? Egyszerűen nem tudta, mit higgyen felőle.

Persze amióta Vangerdahast visszatért, minden értelmét vesztette. Filfarilnak fogalma sem volt róla, miért hozta magával a varázsló a rémet, s hogy az iszonyatos lény miért rabolta el őt, és miért hagyta itt magára. A teremtmény ennyire biztos benne, hogy nem tud megszökni? Vagy egyszerűen megfeledkezett róla? Egyáltalán miféle lény ez?

Bármily fontos kérdések is voltak ezek, a királynőnek mégis más járt a fejében. Elsősorban tudni szerette volna, mi történt Azunnak és Tanalastával – és Vangerdahasttal. S ezekre itt, ebben a trónteremben nem fog választ találni.

Egy ideig elücsörgött még, végigfürkészte a termet, próbált rájönni, merre járhat fogva tartója. Emberrablás esetére Vangerdahast természetesen jó előre tanácsokkal látta el a királyi család tagjait. Egy: ne tégy semmi feleslegeset, várd meg a harci mágusokat. Kettő: ne adj okot az emberrablónak, hogy bántalmazzon. Három: csak akkor menekülj, ha közvetlen veszély fenyegeti az életedet. Vangerdahast sokszor mondta neki, hogy ilyen esetben csupán percek kérdése, hogy egy harci mágus különítmény a helyszínre érkezzen. Filfaril viszont már órák óta üldögélt ebben a csarnokban, s a mentőalakulatot legalább annyira nem látta, mint a rémet. Valószínűleg valami hiba csúszott a királyi fővarázsló számításaiba.

Fölállt, és lassan lesétált az emelvényről. Időnként megállt, várakozott, hátha felbukkan a fantom. Mikor semmi sem rezdült, végigballagott a csarnokon, egészen a bronzveretes kapuig. Résnyire nyitva állt, fogva tartója még csak be sem zárta maga mögött. Filfaril keresztüllépett rajta, s azon kapta magát, hogy az emelvényt bámulja, mintha egyszerűen csak megfordult volna.

Filfaril megperdült, s szemügyre vette a kaput; ugyanazt a homályos folyosót, hatalmas tölgyfa ajtókat látta mögötte, mint az imént. Szélesre tárta a bronzkaput, és kilépett rajta. Ismét szembekerült az emelvénnyel. A királynő a homlokát ráncolta, aztán becsukta a kaput, kinyitotta, és újra átlépett. Ugyanaz lett az eredmény.

Dühödten bevágta maga mögött a kaput, és visszaszaladt a szőnyegen. Sejtette persze, hogy a fantom nem feledkezett meg róla... az, hogy nyitva hagyta a kaput, inkább csak hangsúlyozta gonosz természetét. Minden vallató tudja, hogy az áldozat akaratát úgy a legkönnyebb megtörni, ha irányítjuk az elméjét... a résnyire nyitva hagyott kapuval a reményétől akarta megfosztani Filfarilt. Jobban is sikerült neki, mint a királynő be merte volna vallani magának.

Az emelvényhez visszamenet minden boltív alatt átlépett, de nem lepődött meg, mikor újra visszakerült a csarnokba. Ilyenkor a terem átellenes oldalán bukkant elő, épp azzal a boltívvel szemben, ahol kiment.

Végül beletörődött, hogy börtöne szilárdabb még a királyi palota legmélyebb zárkájánál is, és visszatért a trónhoz. Leült, olyan elszántan és nyugodtan, amennyire csak tudott. Miután kissé összeszedte magát, elképzelte a királyi fővarázsló bozontos szakállas arcát, és megdörzsölte pecsétgyűrűjét.

Mivel semmi sem történt, azon kezdett töprengeni, miért hallgat vajon Vangerdahast. Tucatnyi indokot is talált rá, de egyik sem volt túlságosan szívet melengető. Pontosan tudta, hogy Vangerdahast válaszolt volna, ha megtehette volna. Talán nincs magánál, vagy a furcsa börtön megakadályozza a távbeszédet.

Egyszerre harsonaszó visszhangzott végig a termen, s a bronzkapu előtt megjelent a fantom. Ugyanolyan ocsmány volt, mint azelőtt, fekete szárnyával, sápadt koronával; vörös szeme Filfarilt fürkészte. Kezében szürke rongyköteget tartott, mely egyszer valaha egy köpönyeg lehetett. A rém karmairól vér csöpögött.

– Hölgyem! – Mélyen meghajolt, aztán elindult a csarnokon át Filfaril felé. – Elnézést, hogy megvárakoztattalak. Dolgom volt az árulókkal.

Ahogy közeledett az emelvényhez, Filfaril látta, hogy a kezében tartott rongycsomó valójában egy bronzcsatos viharkabát maradványa. A harci mágusok tehát megtalálták őt. A királynő ujjai lüktetni kezdtek: most vette csak észre, hogy mélyen belevájta a körmeit a trónszék karfájába.

A fantom hanyagul ledobta a köpenyt a földre, és elindult fölfelé a lépcsőn.

– Nincs szükséged senki másra. – Most már csaknem mellette állt, s a vérszag és csatabűz betöltötte a levegőt. – Nem megyek messzire. Soha!

Megállt Filfaril széke mellett, lenyúlt, és megfogta a kezét. Az asszony akaratlanul is megborzongott, és elfordult.

– Gyere! – A rém gyöngéden lehúzta az ujjáról a gyűrűt: meleg vér kenődött a királynő kezére. – Csak nem hiszed, hogy ártanék neked?

Filfaril csak bámult rá. Őszintén megfordult a fejében, hogy elvesztette az eszét.

A fantom a tenyerébe szorította a gyűrűt, szeme hátragördült, szárnyát kissé kiterjesztette. Halk nyögés tört elő a torkából. Meztelen ágyéka épp szemmagasságba került, úgyhogy Filfaril undorodva el akart fordulni – ám aztán meggondolta magát, és a kontyához nyúlt. Kikapcsolta a csatot, s tűhegyes végét fogva tartójának hasába bökte, miközben kimondta a halálos mágiát aktiváló parancsszót.

A fantom fájdalmasan felhördült, nyitott tenyeréből hangos zörrenéssel a földre hullott a gyűrű. A rém azonban nem követte. Filfaril ismét elordította a parancsszót, és teljes súlyával nekiesett a teremtménynek. Alatta a trónszék nagyot csattanva összedőlt, s hirtelen a padlón találta magát, egy korhadt padocska romjai között. Előtte egy kövön Cormyr királyi sárkányát mintázó cingyűrű feküdt. A királynő ugyan nem tudta, mi történt a trónussal, arra viszont rögtön rájött, hogy a gyűrűje nem varázsgyűrű többé.

A fantom kihúzta a hasából Filfaril csatját, és zavartan bámulta. Mögötte a hatalmas királyi trónterem egészen elsötétült, a hatalmas oszlopok helyett most mintha inkább hordókat látott volna.

– Nézd, mit tettél a trónszékekkel! – A fantom a romos padocskára mutatott, majd vöröslő szeme Filfarilra szegeződött. – Mikor híztál meg ennyire? Dagadt vagy, mint egy disznó!

És nagydarab is, akár egy csataló! – ébredt rá Filfaril hirtelen. Légzése lelassult, nehézkessé vált, teste egyszeriben lomhának, tohonyának tűnt, gyomra vészjóslóan korogni kezdett. Iszonyatos kétségbeesés lett úrrá rajta, s elborzadva meredt hatalmas potrohára, mely valaha karcsú dereka helyett nőtt. Felsikoltott, megpróbált elszaladni a rém elől, ám alig tudta megmozdítani súlyos testét.

– Ki vagy te? – nyögte ki végül a kérdést. – Ki vagy, és mit csinálsz velem?

A lény letérdelt eléje, s véres ujjait végigfuttatta a haján. Filfaril szíves örömest ellökte volna magától, de mikor mozdulni akart, rá kell döbbennie, hogy túl nehéz a keze. A fantom mögött ismét kivilágosodott a szépséges trónterem.

– Miért kényszerítesz rá, hogy ilyet tegyek? – kérdezte vissza a fantom. Ujjaival beletúrt a fürtök közé, majd hátrarántotta Filfaril fejét. – Gondolod, hogy így akarok bánni a királynőmmel?

– A királynőddel? – Filfaril mély lélegzetet vett, s kényszerítette magát, hogy belenézzen a fantom őrjöngő szemébe. – Pusztán a vendéged vagyok... s jobban teszed, ha kedvesen bánsz velem. Ha a király ránk talál...

Valami nagy és kemény csapódott az arcába, s terjedelmes teste átrepült az emelvény fölött. Abba sem hagyta a gurulást, míg egy márványoszlop talapzatának nem ütközött.

– Én vagyok a király! – A fantom odaugrott mellé, megragadta az állát, és maga felé fordította. – Te pedig a királynőm vagy!

Filfaril a fejét rázta.

– Én Azun felesége vagyok.

Szavaira ismét elsötétült a trónterem. Halványan megjelent a hordók árnyéka a falak mentén, s a királynő reménykedni kezdett, hogy talán felülkerekedhet a rémen.

– Filfaril vagyok, negyedik Azun királynője.

A hordók körvonala egyre világosabban látszott.

– Senki másé nem vagy, csak az enyém! – A fantom megint megütötte, s Filfaril előtt egy pillanatra elsötétült a világ. – Boldovar király felesége vagy. Az enyém.

Filfaril megremegett, s a sötétség úgy elinalt a trónteremből, mintha soha nem lett volna ott. Bakfiskorában gyakran meséltek egymásnak hátborzongató történeteket a barátnőivel, köztük Boldovar királyét is, aki előszeretettel gyilkolta le ágyasait.

– Az ő... őrült Boldovar?

– Boldovar, a király! Kinek felesége Filfaril királynő! – A fantom odanyomta a csatot a királynő melléhez, és megparancsolta: – Mondd ki!

– B... Boldovar k... király, k... kinek... – Filfaril elhallgatott. Ha enged a rémnek, talán örökre elveszik az őrületben. Megázta a fejét. – Inkább meghalok! – jelentette ki felszegett állal.

Teste szinte azonnal zsugorodni kezdett, szépsége visszatért. Sötét borospincében feküdt. Boldovar zavartan tekintgetett körbe, majd vállat volt, és ismét Filfarilnak szentelte a figyelmét.

– Ahogy parancsolod, hölgyem.

Belemélyesztette a hegyes csatot a királynő bőrébe: négy keskeny vágást ejtett az asszony melle fölött. A királynő lehunyta a szemét, furcsállta egy kicsit, hogy még nem telepedett rá az agyára a halál fekete fellege. Ha valaki egyszer aktiválta a tárgy varázserejét, már egy karcolásnak is azonnal végeznie kellett volna vele. Szúna istenasszonynak ajánlotta a lelkét, majd egy idő után kinyitotta a szemét. Boldovar üveges szemmel bámult rá.

– Mi az? Már ki is ittam az összes mágiáját? – Félredobta a csatot, majd rámosolygott, kivillantak tűhegyes agyarai. – Nem gondoltad meg magad?