6

Meg volt ijedve, nem vitás – csak egy bolond nem féltené az életét -, de egyben valami őrületes tombolásvágy is elfogta. Szíve a torkában dobogott, úgy vert, ahogy már évek óta nem. Minden szívdobbanás csatára buzdította, hogy essen neki a rémnek varázslattal, bűbájjal, s hogy addig támadjon, míg a lényből semmi sem marad, pusztán égett folt a szikla peremén.

Vangerdahast soha életében nem tapasztalt ilyesmit egy csata előtt, s nem is értette, honnan került elő egyszerre ez az érzés. Hisz tucatszor mosta már meg Azun fejét, mondván: csatát nem haraggal nyer az ember, hanem hideg, érzelemmentes számítással; most meg itt áll egymagában, s alig bírja féken tartani érzelmeit. Fölöttébb nyugtalanító dolog. Utolsó villámának maradványai még mindig ott cikáznak a rém szárnyain, átlátszó csíkot húzva belé, ő meg máris emelné a botját, hogy újra megpróbálkozzon ugyanazzal a használhatatlan varázslattal. Fölöttébb nyugtalanító, valóban.

Ledobta a botot, és belenyúlt köntösének ujjába. Egy másodpercig tartott csupán, míg rálelt az aprócska zsebre, ahol a pókhálót tartotta. A fantom kikukucskált összehajtogatott szárnya alól, és rávetette magát. Vangerdahast lova megugrott, csaknem kivetette urát a nyeregből. A rém utána száguldott, s a szakadék felé terelte az ijedt Cadimust. Vangerdahast kihúzta kezét a köntöséből, a sötét teremtmény felé hajította a hálót, és ordítva kántálni kezdte a varázsigét.

Már az első szavainak hallatán lekushadt a rém a földre, és betemette magát szárnyával. Szinte azonnal óriási, ragacsos fonadék képződött körülötte, míg végül teljesen körbevette a lényt fehéres szálaival.

Cadimus hirtelen visszafordult a szikla pereméről, s a varázsló elveszítette az egyensúlyát. Magában átkozva az ostoba állatot, kétségbeesetten kinyúlt a sörénye után, mikor elzúgott a feje fölött, ám rá kellett ébrednie, hogy másodperceken belül a jó néhány száz lábnyi mélységben fekvő homokdűnén fog földet érni.

Éles bizsergést érzett, mikor a kabátjának mágiája működésbe lépett, majd a ruhadarab szétnyílt, egyfajta durva vitorlát alkotott. Az egyik dűnén szállt le, nem messze az őr tetemétől, akit a rém lelökött a szikláról. Szegény fickó fejjel beleállt a homokba, vállig elmerült benne, s az ütközés ereje elroppantotta a nyakát. Mellvértjén véres csík jelezte, hol találta el a fantom szárnya.

Vangerdahast elfordult, és madártollat halászott elő a zsebéből. Még mindig emésztette belülről a furcsa tombolásvágy, úgyhogy gyors varázsigét mormolt, kinyújtotta a kezét, és felugrott a levegőbe, s közben azt ismételgette magában, hogy neki most a csatában a helye, Tanalastával később is ráér foglalkozni. Tudnia kell, honnan jött a rém. Tudnia kell, miért érkezett a nevetséges orkcsapat segítségére. Meg kell ölnie a lényt, mielőtt még szétszakítja a varázshálót. Ez a legfontosabb dolog, amit meg kell tennie.

Sebesen a magasba emelkedett, közel maradt a szikla falához, hogy ellenfele ne vehesse észre. Fentről, a hegyoldalról kardcsengés, lónyihogás hallatszott. Valamilyen oknál fogva Ryban úgy döntött, megküzd az orkokkal, ahelyett hogy a tervezett módon menekülne előlük. Hetvenkedő szamár! – káromkodott gondolatban a varázsló. Megérintette a kabátja nyakát összefogó csatot. Mikor az bizseregni kezdett az ujjai alatt, elképzelte Ryban arcát.

Hacsak nem Tanalasta védelmében harcoltok, vonuljatok vissza, és keressétek meg!

Nem találom a hercegnőt, és akkor sem futnék, ha tudnék, jött Ryban válasza. Találkozunk Mindvirrasztban!

A csat hirtelen jéghideggé, halottá vált a kezében, s a férfi egyszerre érzett szomorúságot és zavart. A parancsnok aligha tagadná meg az engedelmességet, hiszen úgy soha nem is jutna el Mindvirrasztba. Így hívták Helmnek, a soha nem alvónak az égi palotáját, s csak a leghűségesebb strázsákat engedték be falai közé.

Vangerdahast a másik oldalról érkezett vissza a szikla tetejére, mint amerre lefelé vezetett az útja, s óvatosan megállt a peremén. Varázshálójából alig maradt több, mint átlátszó szürke selyemfonalak kusza sokasága, mely alatt formás fehér bőrszárnnyal takart nőalak hevert. A lény mintha összegömbölyödött volna, nyaka és válla előremutatott, lábát maga alá húzta, szárnyát védelmezően maga köré tekerte.

Vangerdahast előrekúszott, s megpróbált úrrá lenni az érzelmein, hogy végrehajthassa a támadást. Harci botjának vége kilógott a szürke masszából. A fantom meg sem moccant, a háló azonban egyre fogyatkozott, töpörödött a lény körül, mint holmi gyorsan aszalódó héj. A férfi emlékezetébe idézte a leggyorsabb és leghalálosabb varázsigéjének sorait, majd hátrált néhány lépést.

A fehér szárny megrezzent.

– Ugyes volt, varázsló – hallotta a reszelős hangot. – Nem sokan fognak gaznethet, úgy, hogy maguk is életben maradjanak utána. Mit kívánsz tőlem?

– Gazneth?

– Ezt kívánod? – rikácsolta a lény. – Meg akarod tudni, ki vagyok?

A háló egyre zsugorodott a gazneth – vagy akármilyen lény – körül.

Vangerdahast a fantom hátára szegezte az ujját. – Többek között igen.

– Többek között? – A gazneth hangja immáron egészen emberivé vált... igazság szerint női hang volt, s furcsa, archaikus cormyri tájszólással beszélt. – Csak egyetlen kívánságod van, jobb, ha tőlem tudod.

– Nem az én tarkómnak szegeznek halálujj varázslatot – felelte Vangerdahast. – És eszemben sincs bármit is kívánni a magadfajtától. Kérdezni fogok, te pedig válaszolsz. Ha őszintén beszélsz, talán visszaküldelek arra a pokoli helyre, ahonnan jöttél, így legalább a földet is megkímélem, ahol máskülönben rothadna a tested.

A gazneth szárnya enyhén megmoccant – csak annyira, hogy Vangerdahast lássa: nem is annyira fogoly, mint amilyennek mutatja magát -, aztán így szólt:

– Tehát azt kívánod, hogy ne kívánhass semmit. Furcsa vágyaid vannak, de legyen: megadom, amit kérsz.

– Nem kértem semmit – mordult fel Vangerdahast, aki pontosan tudta, hogy a rém minden szavát ki fogja forgatni. A beszélgetés annyira felborzolta az idegeit, hogy majdnem szabadjára eresztette a halálos varázslatot. – Semmivel sem tartozom neked.

– Nem igaz.

A háló most már vékony szövetté zsugorodott a gazneth testén. Vangerdahast előrelépett, hogy visszaszerezze harci botját. Közben észrevette, hogy a feketeség már kezd visszatérni a teremtmény szárnyába.

– Többel tartozol nekem, mint gondolnád, Vangerdahast – folytatta a gazneth -, és fizetni fogsz... te is, és egész Cormyr is.

– Vangerdahast? Ugyan már, kedves gazneth! Pusztán egyszerű harci mágus vagyok.

– Vigyázz, mennyit hazudozol – figyelmeztette a lény. – Különben te is úgy végzed, mint én.

– Feltétlenül észben fogom tartani ezt a fölöttébb haszontalan tanácsot – mondta Vangerdahast, és még jobban eltökélte, hogy elhallgatja a nevét. A teremtény egyre inkább démonra emlékeztette, s egy démonnak sosem tanácsos bemutatkozni. – Honnan is ismered Vangerdahastot? Szívesen átadom neki az üzenetedet.

– Sajnos arról csak Vangerdahasttal beszélhetek, senki mással. – A gazneth teste feketén csillogott, pusztán ennyi maradt a háló varázslatból. – De annyit mondhatsz neki: ha ő nem fizet, majd Cormyr fog.

– Hogyan? – Mikor a lény nem válaszolt, Vangerdahast rámordult: – Felelj! A türelmem legalább annyira fogyatkozik, mint az a háló!

– Milyen kár! Akkor már semmi sem maradt belőle! – A fantom feléje mozdult, védekezésre emelte egyik szárnyát, a másikkal pedig ellökte magát a talajtól.

Vangerdahast hátraugrott, ügyelve rá, hogy jócskán szárnytávolságon kívülre kerüljön. Még épp láthatta a karcsú orrú, idősebb nő savanyú arcát, majd a gazneth szeme kékből fehérre vált, vonásaira feketeség borult. A férfi a mellkasára mutatott, s kimondta a parancsszót, mely beindította a halálvarázst. A gazneth szárnya előrelendült, hogy útját állja az igének, de Vangerdahast még be sem fejezte a varázslatot, máris fehér karika jelent meg a lény mellkasán.

A fantom rikoltva markolta a mellét, hosszú karma mély árkot szántott meztelen keblébe. Az alatta lévő hús megsárgult, elfolyósodott, s forró viaszként kicsordult a sebből.

A mágus vállat vont.

– Igazad volt. Vangerdahast vagyok.

Okosabb is lehetett volna.

A gazneth keze lehullott, mögötte tátongó üreg vált láthatóvá, ahol a lény szegycsontja kifordult a helyéből. A lyukon keresztül Vangerdahast beláthatott a belsejébe: odabent vénák tekeregtek keresztül-kasul holmi durván szív alakú, nedvedző gombakupac körül. A férfi hátrahőkölt, s meglepődött, mikor érezte, hogy pánikba esik. Régen nem fordult vele ilyesmi elő – Azun koronázása óta biztosan nem.

A rém előrebukdácsolt darázsszerű lábain, Vangerdahast pedig kényszerítette magát, hogy végiggondolja a dolgot. A lény szíve tehát elrohadt. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy ellenfele legyőzhetetlen – vagy élőholt vagy démoni, s neki mindkét fajta ellen vannak fegyverei. Pusztán arra kell rájönnie, melyik a helyes, aztán majdcsak megtalálja a módját, hogyan kerülje meg a mágiafelszívó szárnyakat.

A gazneth kitért oldalra, s így éppen Vangerdahast és a még mindig teljes gőzzel folyó csata közé került; a királyi főmágus pedig azon töprengett, nem jött-e el az ideje annak, hogy hasznát vegye a köpönyeg sok harci varázsló szerint leghasznosabb képességének – a rejtett, menekülő zsebnek. Kitapogatta a titkos nyílást, ám aztán rájött, hogy a menekülés nem jöhet szóba. Tanalasta még mindig a közelben jár, s a lény minden bizonnyal észrevenné a levegőből.

Ellenfele kinyújtotta a szárnyát, s ezzel elvágta a menekülés útját – kivéve persze, ha az ember röpülni szeretne, vagy esetleg leugrani a szikláról. Vangerdahast rémülete elszántságnak adta át a helyét, ujja rákulcsolódott a köpenyében őrzött békehozó jogarra. Minden Bíbor Sárkány parancsnok rendelkezett ilyen tárggyal, amely ennek megfelelően közel sem volt képes olyan hatalmas mágiára, mint néhány másik pálca, mely még a zsebében lapult, fürgébb volt viszont a többinél.

A gazneth nekilódult, közben gondosan szemmel tartotta a mágus kezét. Vangerdahast hagyta, hadd terelje a szakadék széle felé, remélte ugyanis, hogy a lény nem is sejti: képes repülni. De ugyan miért tenné? Az imént, mikor ő lefelé vitorlázott, a teremtmény a háló fogságában vergődött, s rossz irányból várta őt.

Elérte a szikla peremét, megtorpant. A gazneth ugráshoz készülődött. Vangerdahast előhúzta a békehozó jogart.

– Ez az utolsó lehetőséged, hogy megadd magad! Máskülönben annyi sem marad belőled, amennyi egy csizmára elég volna.

Maga elé tartotta a botot, s a fantom, ahogy előre sejtette, védekezőn betakarta magát a szárnyával, hogy felszívja a várható tüzes mágiát.

Vangerdahast hátralépett, lába a semmit taposta. Sietve bukfencet vetett a levegőben, s visszatornázta magát oda, ahonnan az imént levetette magát. A gazneth ugyanabban a pillanatban megmoccant, s szélesre tárt szárnnyal átlendült a szikla pereme fölött.

Vangerdahast szétroncsolt mellkasába vágta a békehozó jogart.

– Menj keletnek! – parancsolta.

Mintha nyílpuskából lőtték volna ki, a gazneth a magasba emelkedett, kelet felé fordult, s zavarodott rikácsolás közepette elröpült.

A mágus kuncogott egyet. Hátralépett a szikla közepére. Jó félóráig tart még, mire a lény magához tér a békehozó bot taszítóvarázsából. Annyi idő alatt megkeresheti Tanalastát, és hazamenekülhet vele. Visszatette a jogart a zsebébe, és keresni kezdte a pecsétgyűrűjét.

* * * * *

Tanalasta a Kőföldek szélén, az utolsó homokdűne mögött kucorgott, és figyelte a kelet felé elviharzó rémet. Lehúzta pecsétgyűrűjét, és köpenyének titkos zsebébe rejtette. Már csak az hiányozna, hogy Vangerdahast megint kapcsolatba lépjen vele. Azt ugyan nem tudta, mit tett a fantommal a vén varázsló, de mivel a lény már bebizonyította, hogy hallja a gondolat-beszédet, nem akarta magára vonni a figyelmét.

A rém ponttá zsugorodott a láthatáron, aztán végérvényesen eltűnt. Tanalasta odamerészkedett lovához. Elindult a dűnék között, vissza a gránitszikla felé, ügyelve arra, hogy lehetőség szerint rejtve maradjon. Két alkalommal is, mikor épp kiért a dűnék takarásából, Vangerdahastot látta a szikla tetején, aki felfelé bámult a hegycsúcsra, vagy a karavánt fürkészte, amely lassan-lassan rendezte sorait. Harmadszor a varázsló lovára bukkant rá: a jószág egy mélyedésben gubbasztott, s remegett a félelemtől. Tanalasta odavezette mellé a lovát, s nyugtató szavakkal próbálta megvigasztalni a rémült állatot. A ló fáradtan, hatalmasra tárt, gyanakvó szemmel méregette.

Tanalasta tíz lépésnyire tőle megtorpant.

– Ne félj, Cadimus! – Kezét továbbra is a nyeregkápán nyugtatta, érezte, hogy nem szabad siettetnie az eseményeket. – Nem ismersz meg? Vangerdahast barátja vagyok.

Gazdájának neve hallatán a ló hegyezte a fülét. Tanalasta lassan felemelte a karját, és a gránitsziklára mutatott.

– Vangerdahast – ismételte. – Tudod, kiről beszélek, ugye? Vangerdahastnak semmi baja. Miért nem mégy oda hozzá? Ott van arra!

Cadimus kikukucskált a dűne mögül az említett irányba. A sziklát ugyan épp nem láthatta, mert eltakarta egy alacsony kőrakás, ám azért óvatosan előrelépett. Tanalasta előrehajolt, el akarta kapni a gyeplőt, a ló azonban vészjóslóan rámordult.

– Jól van, Cadimus – húzta vissza a kezét a hercegnő. – Kövess hát egyedül. Elmegyünk Vangerdahasthoz.

Megfordult és elindult fölfelé a vízmosásban. Lassan haladt, nehogy elriassza a nyugtalan állatot. Bármi is történt a szikla tetején, alaposan megrémiszthette szegény Cadimust, pedig a jószág a legkiválóbb harci paripa tenyészetből származott. Bátyja, Damasztsárkány, a király kedvenc csataménje volt. Most már látták a kiszögellés csúcsát a dűnék fölött. Cadimus nyugtalanabb lett, mint valaha, vadul kaparta patájával a homokot. Először Tanalasta megpróbálta halk szóval megnyugtatni, ám minél többet beszélt, annál elszántabban próbálta Cadimus őt a másik irányba terelni.

Végül a hercegnő taktikát váltott, elfordult a lótól, és szótlanul haladt tovább. Kockázatos vállalkozás volt, és nem csupán azért, mert nem akarta, hogy a szegény pára egyedül bolyongjon a Kőföldek vidékén. Vangerdahast tekintélyes pocakkal rendelkezett. Nem tudta, elbírja-e a lova kettejüket, de nem is akarta megtudni. Nem szeretett volna az elkövetkezendő egy tíznapban egy nyeregben ülni a mágussal. Vagy ötven yardnyit lovagolt már, mire Cadimus beérte, s mérges horkantásokkal nekifeszítette vállát a hercegnő lovának, mintha hátra akarná fordítani. Tanalasta kihasználta az alkalmat, elkapta a gyeplőt, és maga felé húzta a ló fejét.

– No hiszen, szép kis csataló vagy te!

Cadimus undorodva felszusszant, de lesunyta a fülét, és abbahagyta a bökdösést. Tanalasta megkönnyebbülten felsóhajtott, s újabb tucatnyi lépés után végre elértek a kiszögellés árnyékába.

Innentől felfelé kellett mászniuk. Cadimus tiltakozóan felnyerített, vadul rángatta a gyeplőt, a hercegnő viszont elfordult a sziklától, s így végre rávette a lovat, hogy nekiinduljon hegynek fölfelé.

Épp csak nekifogtak a mászásnak, mikor hangos puffanást hallottak a hátuk mögött. Cadimus rettegve felnyihogott, két lábra ágaskodott, majdnem kirántotta a hercegnőt a nyeregből. A lány kezéből kicsúszott a gyeplő, de megkapaszkodott a nyeregkápában, és gyorsan hátrafordult: ujjával a hang irányába mutatott, és rácsapott varázskarperecére.

– Meg ne tedd! – dörögte Vangerdahast, aki kis homokvihar kíséretében bukkant fel a dűne tetején. – Épp eleget bosszantottak ma már.

Tanalasta leeresztette a karját; nem túlzottan lepődött meg a repülő varázsló láttán.

– Mi lenne, ha legközelebb figyelmeztetnél? – Elnézett a mélyedés mentén Cadimus menekülő alakja után. – Látod, mit tettél?

– Nincs időm arra, hogy bejelentsem az érkezésemet! – mutatott a varázsló a hercegnő feltűnően pecsétgyűrűtlen kezére. – Hogyan is figyelmeztettelek volna? Már negyed órája beszélni próbálok veled!

– Gondoltam, hogy így lesz. – Tanalasta visszahúzta magát a nyeregbe. – Azért is vettem le.

Vangerdahast arca rubinvörös lett.

– Micsoda?

– Attól féltem, hogy magunkra vonnánk a rém figyelmét. – A hercegnő kelletlenül lenyúlt, és felsegítette a mágust maga mögé a nyeregbe. – Hallja a gondolat-beszédet.

– Ez nevetséges! – fortyant fel Vangerdahast, ám aztán elgondolkodva összeráncolta homlokát. – Másrészt viszont...

Nem fejezte be a mondatot. Két ujját a szájába dugta, s nagyot füttyentett lovának.

– Másrészt viszont? – faggatózott Tanalasta.

– Gyere velem! – Vangerdahast széttárta a kezét, a levegőbe szökkent, és megindult előre. – Nincs sok időnk.

A hercegnőnek nem kellett megkérdeznie, miért sietnek annyira. Ha a mágus megpróbált kapcsolatot teremteni vele, a fantom tudni fogja, hogy szétváltak, s minden bizonnyal vissza fog térni, hátha egyedül találja Tanalastát. Megsarkantyúzta lovát, és a varázsló után vágtatott; időközben Cadimus is csatlakozott hozzájuk, kinek bátorsága a jelek szerint visszatért, mikor megpillantotta gazdáját.

Végül beérte a repülő varázslót, s megállt, közvetlenül alatta.

– Vangi, miért futunk el a rém elől? – hajtotta hátra a fejét, hogy a mágusra felnézhessen. – Miért nem ölted meg, amikor lehetőség nyílt rá?

Vangerdahast kissé zaklatottan bámult vissza rá.

– Némiképp meglepett az eset – felelte. – És őszintén bevallom: fogalmam sincs, mi a kilenc pokol fattya az a gazneth.

– Gazneth?

Elérték a dombok lábát, s Vangerdahast most magasabban repült, hallótávolságon kívül. Nyugat felé tartottak a lejtőn, míg a talaj elég sziklássá vált ahhoz, hogy ne látszódjanak rajta a patanyomok. Ekkor északkeletnek fordultak, mögöttük az orkok még mindig ádáz küzdelmet vívtak a Kőszirt ösvény melletti csatatéren. Tanalasta most vette észre, hogy Ryban ott maradt, harcba szállt a disznófejüekkel. Tucatnyi Bíbor Sárkány hevert a halottak között, s egy csapat ork végzett mészárlást legalább kétszer ennyi ló tetemén. A hercegnőnek elszorult a szíve. Remélte, hogy a vezér nem azért maradt ott a csatatéren, mert azt hitte, Tanalasta veszélyben van – bár persze ez az egyetlen épkézláb magyarázat.

Most már magasan jártak a lankák között, s az alattuk elterülő síkság beleburkolózott a kőhomályba. Vangerdahast körbevezette a csapatot a hegycsúcs mellett. Sziklás szurdokba érkeztek, ahol a varázsló magára hagyta őt, s feltérképezte a menekülési útvonalakat. Visszatértében a háromnegyed mérföldnyire fekvő hegycsúcsra mutatott, melynek tetejét óriási, spirális alakú szikla díszítette.

– Ha a gazneth ránk talál, használd a köpenyedet, és teleportálj oda, aztán lovagolj, ahogy csak bírsz! – Szúrós pillantást vetett rá. – Még nem használtad, ugye?

Tanalasta megrázta a fejét.

– És emlékszel rá, hogy kell?

– Csak tapasztalatlan vagyok, nem ostoba. – A hercegnő a köpenyének rejtett zsebére mutatott. – Nem olyan nehéz használni. Egyébként is, minek ez a hűhó? Öld meg azt az átkozott démont, és álljunk tovább.

Vangerdahast pislogott.

– Attól félek, az nem lesz olyan egyszerű.

– Azt hittem, bármivel el tudsz bánni – emelte fel Tanalasta a szemöldökét.

– Nem akartam elsietni a dolgot – tért ki Vangerdahast ügyesen a válasz elől. Zsebéből marékra való varázslat komponenst húzott elő, s rendezgetni kezdte őket egy lapos kövön; közben vigyázott, nehogy Tanalasta szemébe nézzen. – Tudta a nevem.

– Hát persze, hogy tudta a neved. – A hercegnő továbbra is figyelmesen kémlelte a környező vidéket. – Hallotta a gondolatbeszédünket.

Vangerdahast válaszolt valamit, de Tanalasta nem figyelt oda. Borzalmas gondolata támadt, s először nem is akarta hangosan kimondani. Rémülten ragadta meg Vangerdahast könyökét.

– Vangi, mi van, ha Alusair is ezért vette le a pecsétgyűrűjét?

Vangerdahast zavartan rábámult, s egy szót sem szólt. A hercegnő érezte, hogy a varázsló legalább annyira nem figyel rá, mint ő az imént. Elővette a pecsétgyűrűjét, és előretartott tenyerébe rakta.

– Vangerdahast, én azért vettem ezt le, hogy ne vonjam magamra a gazneth figyelmét – mondta. – Mi van, ha Alusair ugyanígy cselekedett?

A mágus elfintorodott.

– Ugyan miért tenné? A gazneth itt van! – Szemében aztán fény gyúlt. – Nem! – ordította.

– Hiszen még nem biztos, hogy baja esett – nyugtatgatta Tanalasta. – Az, hogy Alusair nem válaszol, azt is jelentheti, hogy pusztán óvatos. Végül is nem tudhatja, merre jár éppen a rém.

Vangerdahast odafordult hozzá, arca aggodalmasabb volt, mint valaha.

– Nem Alusair miatt aggódom, ha tudni akarod. – Arca fehérre sápadt a hercegnő orra előtt. – Nézd, a gazneth azt mondta, hogy tartozom neki valamivel. És ha én nem fizetek, Cormyr fog.

– Te beszéltél azzal a förtelemmel? – Tanalasta a mágus ráncos arcába meredt. Teljesen megfeledkezett az őrködésről.

– Nem hívott meg teára, ha erre célzol – dörmögte Vangerdahast. – Elkaptam egy varázshálóval.

– És elengedted?

– Nem engedtem én őt sehová. Szétolvasztotta a hálót, vagy magába szívta, mit tudom én. Tényleg nem tudom. – A mágus Cadimushoz lépett, és kivett egy varázskönyvet a nyeregtáskából. – Ha visszaértünk Arabelbe, megkérdezem a legbölcsebb udvari bölcset, mit tud a gaznethekről. Csak holnap teleportálhatunk haza, de ha kibírjuk itt az éjszakát...

– Vissza? – ismételte Tanalasta. – Arabelbe?

Vangerdahast kinyitotta a könyvet, és szórakozottan végigpergette a lapokat az ujjai között.

– Hát persze. Remélem, megérted, hogy el akarlak innen távolítani.

– Hogyne. Te pedig remélem, megérted, hogy vissza fogok jönni, és megkeresem Alusairt!

Vangerdahast becsapta a könyvet.

– Ebből elég, hercegnő! A kisded játékaid miatt már így is túl sok jó ember pusztult el!

– Az én kisded játékaim miatt?

– Úgy van – vágta rá Vangerdahast. – Ha nem ragaszkodtál volna hozzá, hogy essünk neki az ork hordának, ahogy Alusair tenné...

– No igen, de az nem azt jelenti...

– Így viszont elvesztettük Rybant és egész csapatát.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy az egész az én hibám? – sértődött vérig Tanalasta. – Arról volt szó, hogy nyilaznak egyet-kettőt, aztán elfutnak!

– Ez semmit sem változtat a történteken – magyarázta Vangerdahast. – Kockára tetted az embereid életét, s ezt többé nem fogom hagyni.

Tanalasta szeme összeszűkült.

– Sajnálom Rybant és a többieket, Vangerdahast, de tudd meg: én nem játszom. Ellenben a király meg te...

– A király komolyan beszélt, arról biztosíthatlak. Nem szándékozik ilyen hatalmi pozíciót adni holmi varázsige koldusok rendjének!

– Ezt ő mondja? – csattant fel Tanalasta. – Vagy inkább te, Vangerdahast?

– Ebben a kérdésben megegyezik a véleményünk – felelte Vangerdahast. – Ettől függetlenül vissza fogunk térni Arabelbe. Nem sodorhatod veszélybe a magad és mások életét. Ezzel is zsarolást követsz el a korona ellen.

– Csak akkor lenne zsarolás, ha a király blöffölt volna – mondta Tanalasta. – És ha blöffölt, akkor a te lelkeden szárad a dolog. Én semmi mást nem tettem, minthogy követtem a parancsát.

– A király nem hazudik a saját lányának.

– Akkor hát egyértelmű, mi a kötelességünk – vélte Tanalasta. – A király azért küldött minket, hogy megtaláljuk a trónörököst, s e miatt a gazneth miatt kétszeresen is sietnünk kell.

Vangerdahast nagyot fújt, láthatólag kétségbe ejtette a helyzet. A hercegnő már újra a terepet kémlelte, belemeredt a kőhomályba, hátha megpillantja a fekete szárnyakat.

– Hercegnő, légy észnél! – kérte a varázsló. – Minden úgy van, ahogy mondtad, de az apád igazán nem gondolt ilyesmire, mikor elküldött...

– Honnan tudhatnám, mi járt az apám fejében? – makacskodott Tanalasta. – Csak annyit tudok, hogy itt vagyok, s hogy a király megparancsolta nekem: kerítsem elő Alusairt.

Magában még hozzátette, hogy épp azért kell végrehajtania a küldetést, mert a király nem számított rá, hogy veszélyes lesz. Ha a fantom elől visszamenekülne Arabelbe, azzal mindenkinek bebizonyítaná, hogy védelemre szorul. De ha megtalálja Alusairt, és kideríti, mi történik a Kőföldeken, talán apja is jobban bízik majd a döntéseiben, s egy napon jó királynő lesz belőle.

Egy pillanat múlva Vangerdahast felsóhajtott.

– Rendben. Ha már feltétlenül úgy akarsz tenni, mintha nem tudnád, mi célból keltünk útra, majd én elmagyarázom.

Tanalasta feltartotta a kezét.

– Arra nem lesz szükség, Vangerdahast. Azt hiszem, inkább te nem érted, hogy pontosan tudom, mi folyik itt. A harci mágusok félnek, hogy a királyi papok ki akarják túrni őket a helyükről, te attól tartasz, hogy nemsokára meg kell küzdened az aratásmesterrel, ha tanácsot akarsz adni a királynak, a király meg attól fél, hogy mindketten megharagudtok rá.

– Aligha foglalkozunk ilyes csip-csup ügyekkel – tette helyre Vangerdahast. – Engem a többi istenség papjainak féltékenysége aggaszt, és az sem jó, ha az ország vallásilag megosztott...

– Igen, igen, ismerem az érveidet, és tudom, hogy te csak a birodalomra gondolsz. Másra sem. – Tanalasta szünetet tartott, majd mézesmázosan hozzátette: – Soha nem kérdőjelezném meg, hogy hűséges vagy a koronához, azt viszont nem hiszem, hogy mindig te tudod a legjobban, mi a jó Cormyrnak.

Vangerdahast elvörösödött.

– De úrnőm! Igazságtalan vagy.

– Pedig igazat beszélek. És lehet, hogy valóban te tudod a legjobban, mi a jó Cormyrnak. Még én is belátom, hogy általában bölcsek a tanácsaid. – A hercegnő elhallgatott, összeszedte a bátorságát. – Egyetlen dolgot nem értesz meg: engem! Ha nem uralkodhatok úgy, ahogy én szeretnék, nem lesz belőlem királynő!

Vangerdahast úgy nézett rá, mintha most látná először.

– A Mágia Szövetére! Visszautasítanád a trónt néhány vacak kis pap miatt?

– Ez elvi kérdés – mondta Tanalasta. – S az is, hogy megtaláljam Alusairt. Úgy látom, én vagyok az egyetlen, aki komolyan veszi ezt a feladatot.

Vangerdahast elfordult, belemeredt a kőhomályba.

Tanalasta nem szólt többé, boldog volt, hogy a vitából ő került ki győztesen. Mindketten gondolataikba merülten álltak, azt tervezgették, mi lesz a következő taktikai lépés az akaraterő-küzdelmükben, mikor a keleti égbolton fátyolos fekete V-betű jelent meg. Olyan apró volt még, hogyha Tanalasta nem épp azt a részét kémlelte volna az égnek, észre sem vette volna.

A távoli alakzat hihetetlen sebességgel növekedett, s most már bőrszárnyának csapásai is látszottak, ahogy szelte a kőhomályt. Párhuzamosan elsiklott a rejtekhelyük mellett, s oda sem fordulva továbbhaladt a Kőszirt ösvény felé. Tanalasta remélte, hogy a karavánosok és Ryban csapatának életben maradt tagjai már biztonságos helyre húzódtak.

Miután a rém alakja eltűnt az egyik hegycsúcs mögött, Vangerdahast elnézett arra, amerre a gránitszikla feküdt, s három követ halmozott az apró szurdok bejáratához.

– Onnan jön majd.

– Jön? – visszhangozta Tanalasta.

– Ha igazad van, és valóban hallja a gondolat-beszédet – magyarázta a varázsló. Kihúzott egy pálcát a köpönyege alól, és hozzátette: – Egészen pontosan üzenetküldést hajtunk majd végre, de remélem, ez nem változtat a dolgokon. Ha egyfajta telepátiát érzékel, valószínűleg a többire is felfigyel majd.

Tanalasta a homlokát ráncolta.

– Miről beszélsz?

– Természetesen arról, hogy meg akarjuk találni Alusairt – mondta a varázsló. – Azt mondtad, ez a kívánságod.

– Azt mondtam, keressük meg, nem azt, hogy hívjuk ide a gaznethet.

– És hol akarod elkezdeni a keresést? – érdeklődött a mágus.

– Hát nem tudod? – fortyant fel hitetlenkedve Tanalasta. – Meg sem próbáltad megtalálni?

– Ugyan hogy tudtam volna? Ha nem akarja, hogy megtalálják, leveszi a pecsétgyűrűjét, és fölveszi a Rejtőt. – Vangerdahast arról a varázsgyűrűről beszélt, amelyet Alusair kért Azuntól, magánéletének védelmében. Ha az ujjára húzta, még Vangerdahast mágiája sem tudta felderíteni a helyzetét. – És még ha nem is használja a Rejtőt, akkor is gyorsan jár. Nincs értelme addig keresgélni, amíg minket is üldöz valaki.

– És amíg nem beszélted le a nővérét holmi ostobaságokról – tette hozzá szárazon Tanalasta.

Vangerdahast megvonta a vállát.

– Talán. De ez még nem ad választ a kérdésre, merre kezdjük a kutatást.

– Mivel Emperelt keresi, előbb-utóbb biztos felbukkan az Alvó Kardok barlangjánál – mondta a hercegnő. A rejtett barlang hosszú évek óta vigyázta az alvó harcosok álmát, kiknek őrzésével Emperelt bízták meg. – Arra gondoltam, ott kezdhetnénk.

– És vezessük oda a gaznethet? – kérdezte Vangerdahast. – Aligha lenne bölcs dolog. Tudod, az alvó hadsereg rejtekhelyét titokban akarjuk tartani az ellenség elől.

Tanalasta szeme sértődötten összeszűkült.

– Akkor hol kezdjük?

– Miért nem kérdezzük meg Alusairt? – tudakolta Vangi.

– Mert nincs rajta a pecsétgyűrű! – csattant fel fáradtan Tanalasta. – És mert azt hisszük, jó oka van rá, hogy ne viselje.

– Az igaz, de az az ok éppen itt köröz, és minket keres – mutatott Vangerdahast a gránitszikla felé. – Szerintem ennél jobb alkalom nem is kínálkozik arra, hogy megpróbáljunk beszélni Alusairral, anélkül hogy veszélybe sodornánk az életét. És azt is kitapasztalhatjuk, valóban érzékeli-e a gazneth a gyűrű mágiáját.

Azt már hozzá sem tette, hogy ha Tanalastának igaza van, ugyancsak szedniük kell a lábukat, hogy elmenekülhessenek a gazneth elől. Ámbár az előkészületeiből ítélve Vangerdahast nem is akarta elkerülni a csatát.

– Mielőtt beleegyeznék, mondd el, mi a terved – intett Tanalasta a lapos kövön szétrakott mütyürök felé. Volt közte fokhagymagerezd, rozmaringszál, egy flaska szentelt víz és más egyéb furcsaság. – Mire jók ezek?

– Pusztán kísérlet – mosolygott rá Vangerdahast ártatlanul. Tanalastát ez a mosoly már azóta idegessé tette, amióta beszélni tudott. A mágus felemelte a galambtollat. – Mivel nem tudjuk, mi az a gazneth, nehéz volt kitalálnom, mitől undorodik, de azt hiszem, ez működni fog. Még sosem találkoztam olyan démonnal, amelyik szeretné a galambtollat.

– El akarod űzni?

– Ha igazad volt a gondolat-beszéddel kapcsolatban, feltétlenül. – Vangerdahast felvett egy kavicsot, és pentagrammát rajzolt a lapos kő tetejére. – Visszaküldöm abba a pokolba, ahonnan jött... bárhol is legyen az.

– És ha nem?

Vangerdahast bütykös ujjával a spirális sziklára bökött. – Arra való a menekülési terv. Nos, segítesz, vagy nem?

Tanalasta bólintott.

– Remélem, nem csupán személyes büszkeségből teszed mindezt – motyogta. Miután az imént kiselőadást tartott a varázslónak a kötelességeikről, most igazán nem tagadhatta meg a segítséget. – Mit csináljak?

Vangerdahast nagy vonalakban elmagyarázta neki a tervet, majd visszafordult a kőhöz, hogy bevégezze a rajzot. A hercegnő közben elkötötte a lovakat. Mire visszatért az állatokkal, a mágus már elkészítette a védőkört, és készen állt a varázslat végrehajtására. Felmászott a kőre, és beleállt a csillag közepébe, egyik tenyerébe fogva a különös mágikus komponenseket.

– Te figyelheted a peremről – mondta. – Ha sikerül a varázslat, kinyílik majd egy kapu, és visszaszippantja a gaznethet pokoli hazájába.

– És ha a gazneth nem megy? – érdeklődött Tanalasta.

– Akkor odamegyek melléd... és azonnal eltűnünk innen. – A férfi odabólintott neki, majd a három kőből rakott halom felé fordult. – Készen állok.

Tanalasta a gerincre nézett, majd elképzelte Alusair ezüstszőke haját, fekete szemét, és megérintette köntösének csatját. A fém megremegett az érintése alatt, s húgának arca hirtelen életre kelt.

Vangi itt van velem a Kőszirt ösvény mellett, a Viharszarvak lábánál. Üldöz a rém. Téged keresünk.

Tanalasta? Alusair nem rejtette véka alá bosszúságát. Ork-tavacska. Vangi tudja, hol van. És semmi mágia, vagy elvesztek!

Alusair arca elhalványult. Tanalasta megrázta a fejét, és visszanézett Vangerdahastra.

– Ismersz egy Ork-tavacska nevű helyet?

– Már sokszor jártam ott. – A varázsló továbbra is az eget kémlelte a szurdok bejáratánál. – Most pedig menj innen!

Tanalasta nem mozdult.

– Azt mondta, ne varázsoljunk többet.

– Micsoda? – nézett rá megrendülten Vangerdahast. – Akkor hogyan jussunk el az Ork-tavacskához?

A hercegnő elcsüggedt.

– Csak ennyit mondott: semmi mágia, vagy elvesztek.

Nem tudta volna megmondani, Vangerdahast inkább bosszús vagy megdöbbent arcot vág-e. Az öreg mágus mindenesetre nem félt.

– Most már nem változtathatunk a terven – jelentette ki. Elnézett a szikla felé, és elhessegette a lányt. – El innen! Már meg is érkezett.

Tanalasta akaratlanul is feltekintett, s fekete alakot pillantott meg a hegyoldalban. Gyorsan nyeregbe ugrott, s a spirális felé fordulva bedugta kezét a köntös rejtett zsebébe. Karja elzsibbadt, majd éles csattanást hallott, s ajtó méretű fekete négyszög jelent meg az orra előtt.

Cadimus riadtan felnyihogott, megpróbált hátrakúszni, de Tanalasta szilárdan tartotta.

– Ne most, te oktondi! – Nagyot rántott a gyeplőn, és megsarkantyúzta a lovát.

Feketévé vált a világ, s a hercegnő úgy érezte, csak zuhan, zuhan lefelé, és soha nem fog földet érni. Megszédült, elgyengült, s hirtelen mintha lefagyott volna a keze és az orra hegye. Fülében hangos dübörgést hallott, mintha még a gyomra is rezgett volna az ezernyi dob okozta lármától. Aztán, egy pillantásnyi idővel később ismét a fényben állt, kábán nézett körül. A szél hangosan fütyült a hegytetőn.

Cadimus felnyerített mögötte, zavartan és nyugtalanul, Tanalasta pedig azonnal ráébredt, hol van, és mit csinál. Sietve belevágta a sarkát lovának véknyába, s addig vezette a két üveges szemű állatot, míg már biztos volt benne, hogy odalentről nem látszanak. Ott kikötötte mindkettőt egy ostorfa bokorhoz.

Mire visszatért a peremhez, már alábbhagyott a szédelgése. Lefeküdt a magas gránitcsavar mellé, s lekukucskált a hegyoldalba. A gazneth a szurdok bejáratánál keringett, Vangerdahastot figyelte.

A fantom röptében hirtelen megingott, irányt változtatott, s Tanalasta egy borzalmas percig azt hitte, őutána ered. Ám a gazneth más tervet eszelt ki: hosszú, karmos végű szárnyával hátulról akarta elkapni Vangerdahastot. A mágus pálcával a kezében megperdült, de a gazneth már rá is vetette magát. Tanalasta tudta, a varázslat nem lesz elég gyors, s Vangerdahastot pillanatokon belül cafatokká szaggatják a rém karmai. Talpra ugrott, mielőtt még végiggondolta volna, mit csinál, egyik keze a rejtett zsebben, a másik a békehozó jogar után kutatott.

Mindkettejük szerencséjére Tanalasta ott maradt, ahol volt. Ahogy a köntös csatjának mágiáját, a rejtett zsebet is csupán naponta egyszer lehetett használni. Visszafeküdt a földre, s aztán döbbenten látta, amint a gazneth visszapattan a varázsló védőköréről, és egyenest nekirepül a sziklafalnak.

Vangerdahast válla megkönnyebbülten leereszkedett, hangja visszhangot vetett a sziklás lankákon, ahogy ordítva kántálni kezdte a varázsigét, s a furcsa mütyüröket a levegőbe szórta. A gazneth megkerülte a lapos követ, amelyen a mágus állt, egyremásra nekiugrott, lepattant a védőfalról és nekizuhant a szikláknak. Csillogó fényspirál jelent meg a lény mögött, s úgy haladt vele, mintha az árnyéka lett volna.

Mikor a gazneth végül belefáradt a játékba, berepült a szurdokba Vangerdahast mellé. Mintha mondott volna valamit, aztán leguggolt, és a lapos kő köré fonta a karját. A kő remegni kezdett, s Tanalasta látta a varázsló pillantásából, hogy az erre a lépésre nem számított.

Vangerdahast kántálása felgyorsult, egyre hangosabban dübörgött végig a szurdokon, majd előrehajolt, és ellenfele vállára hajította a varázskomponenseket. A gazneth árnyéka megnőtt, örvényleni kezdett, s a rém fekete bőrszárnyát beszippantotta a hirtelen támadt forgószél. A lény idegesen maga mögé tekintett, majd a tornádó közepén apró szem jelent meg. Vangerdahast leírása alapján Tanalasta valamiféle tüzes poklot várt, vagy véráztatta kopár síkságot, ám az apró gömbben megjelenő táj a megtévesztésig hasonlított a Kőföldekre.

A gazneth felbömbölt, veszettül dobálta magát. Éles csattanás rázta meg a hegyeket, aztán a lapos kő kiszakadt helyéből, Vangerdahast pedig hátraesett.

Tanalasta ismét talpra szökkent, visítva biztatta a varázslót, hogy használja a rejtett zsebet, bár tudta, hogy ebben a zajban sosem fogja meghallani. Ahogy a mágus lebucskázott a kőről, utolsó erejével még kinyúlt, és a galambtollal megérintette ellenfelét.

Iszonyatos visítás visszhangzott végig a hegyoldalon. A gazneth beleveszett az örvénybe, Vangerdahast lapos kövével együtt. A varázsló arcra borulva feküdt a szurdok mélyén, teste remegett. Az örvény zsugorodott, végül eltűnt. Néma csend lett.

Tanalasta vidáman felrikoltott, ám ekkor immáron ismerős alakot látott az égen, és azonnal hasra vágódott. Vangerdahast felnézett, ő pedig feltérdelt, és a mágus háta mögé mutogatott. A varázsló megfordult, feltekintett a hegyoldalba, ahol a gazneth épp előbukkant a kőhomályból.

Vangerdahast továbbra is mereven bámult, s Tanalasta már-már elüvöltötte magát, mikor a varázsló végre megfordult, és hirtelen mellette termett, pislogva próbálta lerázni magáról a teleportálás hatását. Vakon kinyúlt, hogy megfogja a lány kezét.

– Tűnjünk el innen!