4

Utolsó Menedékben nem terem répa az idén.

Hamuszín penészszőnyeg borította a mezőt, dohszag, rothadásbűz terjengett a levegőben; Tanalasta a szájára szorította a kezét, hogy ne kerítse hatalmába az émelygés. Apró szürke halmok jelezték a gyökerek helyét, termésnek azonban nyoma sem volt. A mező másik végén a gazda és családja épp a kunyhóból hurcolkodott ki, egy ökrösszekérre dúcolták holmijukat.

– Szent boronára! – káromkodott Owden. – Micsoda irtózat!

– Szomorú látvány – értett egyet Tanalasta. Intett a Bíbor Sárkány osztag parancsnokának, hogy zárják körül a terepet, majd megsarkantyúzta a lovát. – Furcsa, hogy a környéken nyomát sem láttuk a kórságnak.

– Valóban furcsa – bólintott Owden, s követte a lányt a mező szélére. – Miért épp ezt a tanyát támadnák meg az orkok, mikor sokkal közelebb van a városhoz, mint néhány másik, amely mellett elhaladtunk?

– Talán a répára fájt a foguk – találgatott Vangerdahast, s felzárkózott Tanalasta mellé. – Szerintem azt még az orkok sem tudják, miért épp ez a farm került sorra, és nem egy másik.

– Amíg nem biztos, hogy orkok voltak, addig nem érdekelnek a miértek – jelentette ki Tanalasta. Egy mérfölddel korábban vette észre az orknyomot egy sziklás folyóágyban, amelyen keresztüllovagoltak. Vangerdahast gyöngécske tiltakozása ellenére a hercegnő folyásiránnyal szemben vezette tovább a csapatot, követték a földből kifordult kavicsok és homokos patanyomok jelezte ritkás nyomot, egészen a fertőzött földig. Most azonban, mikor látta, hogy a kunyhó ép és sértetlen, kételkedni kezdett a korábbi feltevésében. Rámutatott a kisházra. – Az orkok nem szoktak kegyeletből meghagyni egy ilyen védtelen célpontot.

– Most meg az a baj, hogy nem romboltak le holmi putrit? – emelte égnek a tekintetét Vangerdahast türelmetlenül. – Már így is épp elég időt elvesztegettünk efféle értelmetlen dolgokkal. A király azért küldött északra, hogy megtaláljuk Alusairt...

– És biztos vagy benne, hogy a gazdák nem tudnak segíteni? – kérdezte vissza nyugodtan Tanalasta. – Tudom, hogy miért küldött ide a király, s szerintem kevésbé volt célja, hogy megtaláljam Alusairt, minthogy egy darabig ne legyek láb alatt Arabelben. Aligha tiltakozna, ha megvizsgálnánk, vajon ezek az orkok terjesztik-e a fertőzést.

– Rendben – sóhajtotta Vangerdahast, aki gyanúsan könnyen beadta a derekát. – De nem vadásszuk le őket.

Tanalasta elgondolkodva bámulta a mágust. Az elmúlt két napban megpróbált rájönni, miféle játékot űz a varázsló, s ez furcsamód roppant boldoggá tette őt. Nem tudta, apja komolyan gondolta-e, hogy új örököst jelöl ki, hamar rájött azonban, hogy nem is érdekli a dolog. Mikor kilovagoltak Arabelből, hirtelen mázsás kövek gördültek le a melléről, s ebből arra következtetett, hogy valójában sosem akart Cormyr uralkodója lenni.

Később aztán, mikor beleszokott új helyzetébe, hirtelen úgy tetszett neki, elvesztett valami fontosat; ebből aztán megértette, hogy nem megkönnyebbülés az, amit érez, hanem büszkeség. Életében először kockára tette az egész jövőjét a személyes meggyőződése miatt. Az a tény, hogy mindez egy királyság elvesztésével járt, csöppet sem aggasztotta: épp ellenkezőleg, erősebb lett tőle.

Mikor végre gondolatban eljutott idáig, már egész figyelmét Vangerdahast megfigyelésének szentelhette. A varázsló eddigi hozzáállása alapján ugyanis azt várta volna, hogy Vangerdahast örömmel fogadja, ha Tanalastát megfosztják trónörökösi címétől. A mágust ennek ellenére mintha zavarba ejtette volna a király kinyilatkoztatása, s azóta szinte emberi módon bánt a hercegnővel. Óvatosnak kell lennie. Vangerdahast egész biztosan forral valamit, s talán akkor a legveszélyesebb, mikor felölti ezt a szívélyes modorát.

Egy idő múlva Vangerdahast felvonta bozontos szemöldökét.

– Nos? – kérdezte. – Megegyeztünk, vagy tegyelek bele a szütyőmbe az út hátralevő részére?

– Arra nem lesz szükség – felelte Tanalasta. – Nem vagyok orkvadász. Csak meg akarom tudni, mit tettek a tanyával.

Időközben megkerülték a mező szélét. A farmer beküldte családját a kunyhóba, és kurtán tisztelgett az arra járóknak. Bár rongyos göncöt viselt, és haja kócosan lógott a homlokába, a hercegnő mégis biztos volt benne, hogy a gazda valaha katona lehetett – talán épp egy hajdani Bíbor Sárkány, aki földben kapta meg a zsoldját.

Ahogy közeledtek a férfihoz, Tanalasta a zsebébe csúsztatta a pecsétgyűrűjét, és kissé esetlenül viszonozta a köszöntést. Hercegnő lévén, általában nem foglalkozott a katonai formaságokkal, ám most rangrejtve utazott, a társaság Bíbor Sárkány osztagnak álcázta magát. Vangerdahast, Owden és ő a harci mágusok fekete kabátját viselte, a tizenkét pap pedig a sárkány közlegények egyenruhájában, egyszerű köpenyben és láncingben feszített.

A gazda mintha egyetlen pillantással felmérte volna mindezt.

– Tőzeges Gordon, szolgálatodra, varázsló úrnőm. Nem is tudtam, hogy újabb őrjáratot menesztettek ide, a Gnoll-hágóba.

– Nem is – felelte Tanalasta. Kihallotta a férfi hangjából, hogy az máris sejti: nem egyszerű katonaosztaggal van dolga. – Te pedig a...

– ...Hullacki Mérgesek csapatában voltam – fejezte be Gordon, szeme a papok köpönyegére siklott, melyen egy fia jelvényt sem látott. – Hölgyem – tette hozzá.

A hercegnő sejtette, hogy vétett a katonai illemszabályok ellen, de aligha leplezhette le az igazi küldetésüket. Még ha biztos is lehetne Tőzeges Gordon hűségében, a férfinak akkor sem kell tudnia, hogy a királyi hercegnő – avagy hajdani királyi hercegnő – pusztán néhány Bíbor Sárkány kíséretében lovagolja körbe a birodalmat. Ilyen titkokkal nem dobálózik az ember.

Széles ívben a termőföld felé mutatott.

– Erre jártunk, és ork nyomokat fedeztünk fel a patakmederben.

– Orkokat? – Gordon szeme elkerekedett. – Hiszen a hágó innenső oldalán nincsenek orkok!

– Megismerem az ork nyomát, ha találkozom vele – erősködött Tanalasta. – Még a víz alatt is. Imádnak átgázolni a patakokon. A kutyák úgy nehezebben találnak rájuk.

Tőzeges Gordon elgondolkodó tekintettel méregette. Tanalasta ekkor ébredt rá, hogy tévedett. Gyorsan odafordult Owdenhez és Vangerdahasthoz.

– Nem az orkok tették – jelentette ki, az üszkös földre mutatva. – Legalábbis nem azok, amelyeket követtünk.

Owden elfintorodott, s a hercegnőről a pusztításra fordította a tekintetét.

– Pedig úgy kell lennie. Nem lehet véletlen...

– Pedig véletlen... vagy összefügg az orkokkal, csak még nem értjük, miképp – mondta a hercegnő. – Lassan folyik ugyan a patak, a nyomok mégsem maradhatnak meg egy-két óránál tovább.

– A répaföld viszont egy tíznapja indult pusztulásnak – tette hozzá Tőzeges Gordon segítőkészen. – Mit kerestek tulajdonképpen?

– A hullacki mérgesek hajdani hadnagya igazán tudhatná, hogy ilyesmit nem illik megkérdezni – szólalt meg Vangerdahast. A szemrehányás ugyan Gordonról lepergett, Tanalasta azonban jócskán megilletődött. Képtelenségnek tűnt, hogy bárki, akár még Vangerdahast is fejből emlékezzen minden hajdani Bíbor Sárkány rangjára. A varázsló továbbra is sötéten meredt a férfira. – Ha úti célunk rád tartozna, azt is megtudtad volna, miért nem viselünk rangjelzést.

– És azt is megtudnám, miért cipelnek a közlegények buzogányt kard helyett? Akármi történt a földemmel, másokéval is megtörténhet, s az öreg Dörgőmedve reszketni fog az ijedségtől.

Vangerdahast arca testes vörösborszínt öltött.

– Dörgőmedve, Tőzeges hadnagy?

– A királyi fővarázsló – magyarázta Gordon.

Tanalasta az ajkába harapott, nehogy hangosan felkacagjon. Vangerdahast arca most már mélylilában játszott. A hadnagy viszont mintha észre sem vette volna, mennyire felbosszantotta ezt a bizonyos harci mágust.

– Mindenki tudja, hogy valójában a vén Gyűrűsujj tartja a kezében a hatalom gyeplőit. – Azzal Vangerdahast gyűrűkkel megrakott ujjaira pillantott, és közelebb lépett. – Soha nem toborozna papokat maga köré, ha nem aggasztaná a dolog. És ha ő retteg, akkor bizony én is rettegek. Szóval, mi történt a földemmel... uram?

Vangi Tanalastához fordult, szeme vörösen izzott a haragtól. Nem szólt, de nem is volt rá szükség. A király egyik érve a királyi egyház létesítése ellenében épp az volt, hogy szükségtelen pánikot keltene. Most már Tanalasta is értette, miért.

– Én a helyedben nem foglalkoznék a buzogányok kérdésével – jelentette ki nyugodtan. A gazda arca ismét fintorba torzult, s a hercegnőnek újra eszébe jutott, hogy talán formai hibát vétett, amivel felkeltette a férfi gyanakvását. – Ám hajdani Bíbor Sárkány lévén még mindig eskü köt a koronához. Megismételtessem veled az esküt, hogy végre együttműködj velünk?

Gordonra a hercegnő fenyegetése éppoly kevés hatással volt, mint Vangerdahast rendreutasítása.

– Az esküm királyi okirathoz kötött. Ha van nálad ilyesmi, természetesen rendelkezhetsz velem, úrnőm. Máskülönben annyi kérdésre válaszolok, amennyire kedvem tartja.

– Királyi okirat! – prüszkölte Vangerdahast, és benyúlt a zsebébe. – Olyan okiratot kapsz tőlem mindjárt...!

– Az ország nem szenved hiányt a békákban, varázsló uram – intette le Tanalasta, majd visszafordult a makacs gazdához. – Azt még csak elhiszem, hogy egy hajdani Bíbor Sárkány tartja a száját, de elmondható ugyanez a gyerekeiről is?

A kunyhó felé pillantott: az egész család ott kíváncsiskodott a repedtes ajtó mögött. Gordon szeme tágra nyílt a felismeréstől, majd a férfi megtörten bólintott – épp ahogy a hercegnő várta. Nemhiába élt le több mint három és fél évtizedet a Bíbor Sárkány palotájában: tudta, mivel lehet hatni az emberekre.

Gordon a répaföld közelebbi sarkára mutatott.

– Jöjjetek velem! – mondta. – Van itt valami, amit látnotok kell.

– Hát persze – mosolygott Tanalasta. Leugrott a lováról, s közben dagasztotta keblét a büszkeség, hogy íme: egyik képessége végre hasznára vált Suzail falain kívül is. Odaintett Owdennek és kissé vonakodva Vangerdahastnak is, hogy kövessék. – Gordon, ha már egyszer úgyis rájöttél, milyen természetű valójában a mi kis „Bíbor Sárkány" osztagunk, válaszolj! Szeretnéd, ha kezelésbe vennék a földedet? Az idei termést már aligha tudják megmenteni, de talán megfékezhetik a fertőzést, nehogy az a talajt is tönkretegye.

Tőzeges Gordon arcára rémület ült ki; Tanalasta látta rajta, hogy meg sem fordult a fejében: talán örökre terméketlen marad a földje.

– Hálás leszek, bármit is segítenek – felelte végül. – Így is nehéz lesz a városban dolgozni az év végéig, hát még azzal a tudattal, hogy jövőre új földet kell bevetnem.

Owden odabiccentett a papjainak. Azok leszálltak a hátasaikról, és szemügyre vették a gazda szerszámkészletét – saját eszközeiket ugyanis Arabelben hagyták. A segítség dacára Gordon még mindig nem árulta el, mit tud a történtekről. Odavezette Tanalastát és két társát a mező sarkához, majd várakozóan megállt.

Tanalasta zsebre tette a kezét.

– Esküdj a Bíbor Sárkányok becsületére, hogy bizalmasan kezeled mindazt, amit tőlem hallasz. – Gyakorlott mozdulattal felöltötte az egyik varázsgyűrűjét, melyet még Vangerdahast nyomott a kezébe Arabelben. – Még a feleségednek sem mondhatod el.

– Esküszöm – mondta Gordon. – Még a feleségemnek sem.

– Rendben. Most már nyilván tudod, hogy nem vagyok harci mágus, s a társaim többsége nem is Bíbor Sárkány katona.

Vangerdahast hangosan megköszörülte a torkát.

– Hölgyem, nem hiszem, hogy bölcs dolog...

– Azt én döntöm el, varázsló uram. – Tanalasta kihúzta a kezét a zsebéből. Ujján a Bíbor Sárkányok parancsgyűrűje villogott. – Nem kételkedem benne, hogy felismered ezt a gyűrűt, s azt is tudod, mit jelent. Nyílván csodálkozol, hogy olyasvalakinek az ujján látod, aki nem tudja megkülönböztetni az osztagot az osztrigától.

– Valóban tudom, mi ez – helyeselt Gordon. – De nem tudom, mit keres nálad.

– Dehogynem tudod. – Tanalasta a tizenkét papra mutatott, akik már el is indultak a mező felé. – Hiszen már rá is jöttél, még a mi segítségünk nélkül is. Meg akarjuk állítani a fertőzést, mielőtt még komoly károkat tenne Cormyrban. Ehhez viszont meg kell találnunk az orkokat, akik terjesztik a ragályt.

Gordon elgondolkodott, majd félrebillentette a fejét.

– Talán tulajdonképpen nem is számít, kik vagytok – mondta.

– Addig nem, amíg nem jár el a szád – fenyegette meg Vangerdahast.

A gazda kelletlenül bólintott, majd fölvett a földről egy botot.

– Azt hiszem, ezt látnotok kell. – Azzal nekiállt lekaparni a penészt a termőföld felszínéről. – Éjszaka lopódzhatott be a földre. A kutyák csak akkor vették észre, mikor a kerítésen belül járt, s mire én is megpillantottam, már félig át is szelte a földet.

– Kicsoda? – kérdezte Owden.

– Az, aki ezt hagyta – mutatott a lába elé Gordon. Meztelen férfi lábnyom díszelgett a földben, mely azonban másfélszer nagyobb volt az átlagnál, s minden ujj lenyomata előtt vágat képződött a talajban, mely éles karmokra utalt.

– Ez nem ork lábnyom – jelentette ki Tanalasta.

– Inkább úgy festett, mint valami koldus – mesélte Gordon. – Magas férfi volt, óriási rongyos köpönyegben, fesledező csuklyával. Éppen be akartam hívni éjszakára a fészerbe, mikor megfordult, és megláttam a szemét.

– A szemét? – unszolta Tanalasta.

– Vérben forgott a szeme. – Gordon habozott, majd hozzátette: – És mintha... mintha csillogott volna.

– Mintha? – faggatózott Vangerdahast. – Fejezd ki magad pontosabban, hadnagy!

Gordon kissé kihúzta magát.

– Sötét volt, varázsló uram. Fakó árnyéknak látszott csupán, a szemét viszont tisztán láttam. Nem mintha világított volna, inkább az volt az egyetlen része, amit pontosan ki tudtam venni.

– Tett valami fenyegető mozdulatot? – kérdezte Tanalasta.

Tőzeges Gordon elpipilt.

– Nem éppen... de azért én jól megijedtem tőle. Ráuszítottam a kutyákat. Utána futottak, egészen addig a sarokig, ahol bejöttetek. Az volt az utolsó alkalom, hogy élve láttam őket.

– Hogy pusztultak el? – firtatta Vangerdahast.

– Nem tudnám megmondani. Reggel a fiam a patak partján találta őket, aludtak. Csakhogy nem lehetett őket felébreszteni.

– A fiadat küldted a keresésükre? – kérdezte Owden.

– Őt küldtem, hogy fogja be őket – javította ki Gordon sértetten. – Nekünk az asszonnyal dolgunk volt a mezőn.

– A ragály miatt?

Azonnal megjelent, egy átlós csíkban, ahol áthaladt a földön. Minden répát kicibáltunk a lábnyomok közeléből, mégis tönkrement az egész termés estére. – Tőzeges gazda a mezőre mutatott. – A többit már tudjátok.

Owden és Vangerdahast aggodalmas pillantást váltott. Végül az aratásmester így szólt:

– Úgy fest, nem volt igazam az orkokkal kapcsolatban. Elnézést kérek.

Vangerdahast barátian átkarolta a vállát.

– Én a helyedben nem lennék túl szigorú magamhoz. Pusztán munkahipotézis volt, és annak nem is akármilyen. – Odafordult Gordonhoz. – Mit tudsz még mondani erről a csavargóról?

Gordon vállat vont.

– Semmit. Erre járt és továbbállt, a nyomában meg minden elpusztult.

– Merről jött? – érdeklődött Vangerdahast, körbepillantva a sziklás udvaron. – Honnan hová tartott?

– Nincs értelme nyomok után kutatni. Erős szél volt idestova két napja – mondta Gordon. – Emellett jómagam is utánanéztem, rögtön azután, hogy Jarl halva találta a kutyákat. A csavargó – vagy bármi is volt – nem hagyott több lábnyomot.

Tanalasta alaposan szemügyre vette a környező vidéket. A tanya alig egy lóugrásnyira volt Utolsó Menedéktől, a kicsiny falucska pedig a Hegyi út mentén feküdt, közvetlenül a Viharszarvak-hegység lábánál, ahol az út beletorkollott a Gnoll-hágóba. Alacsony, bozontos fűzfák, bükkösök, cserjések nőttek errefelé – alig hihető, hogy valaki úgy át tudjon kelni a bozótoson, hogy közben semmilyen nyomot ne hagyjon.

– Nem vagyok ugyan felderítő, de tudom, hol kutassak nyomok után – tette hozzá Gordon, aki helyesen értelmezte Tanalasta fürkésző tekintetét. – Nem találtan se letört ágat, se odábbrúgott kavicsot... olyat legalábbis nem, amely összefüggő ösvényt alkotott volna.

Vangerdahast ujjával egyenes vonalat húzott a mező távolabbi sarkától odáig, ahol álltak, majd tovább folytatta a képzeletbeli egyenest. Az ösvény két vaskos hegy közé mutatott, közvetlenül a Gnoll-hágó balján.

– A Kőföldek! – bukott elő Tanalastából.

Vangerdahast bólintott.

– Nos, nem is olyan meglepő az eset. A Kőföldekből eddig még semmi jó nem származott.

Owden Tőzeges gazdához fordult.

– Talán többet is megtudhatnánk az idegenről, ha megvizsgálnánk a kutyákat. Vethetnék rájuk néhány pillantást?

– Ha kiásod őket! – bökött Gordon vállvonogatva a fészer túloldala felé.

Vangerdahast homlokráncolva Tanalastára nézett.

– Remélem, nem kell senkit sem emlékeztetnem rá, mi a küldetésünk célja. Aligha időzhetünk itt egész délután, míg szegény aratásmester kihantolja a tetemeket.

– Hát persze, hogy nem! – jelentette ki Tanalasta, és a lovához indult. A többiek követték. – Te meg én most átkelünk a Viharszarvakon, amilyen gyorsan csak lehet. Az aratásmester és a papok meg itt maradnak, megvizsgálják a földet, aztán a csavargó nyomába erednek.

Vangerdahast erre végképp elkomorodott.

– Nem szükséges mindannyiukat hátrahagynunk. Bármelyikünk megteheti a jelentést...

– Ez a parancsom – jelentette ki Tanalasta. – És ha ellenszegülsz, egyszerűen felmentem a papokat a királyi szolgálat alól. Ami persze azt jelentené, hogy vissza kellene vennem a köpönyegeket, úgyhogy álca nélkül lovagolnának keresztül-kasul a birodalomban, és faggatnák az embereket, mit tudnak a ragályról és a csavargóról...

– Ezt nem mered megtenni!

– Nem? – Tanalasta elérte a lovát, és kivette a gyeplőt az ott őrködő pap kezéből. – Hát akkor próbáld ki!

A varázsló felöltötte legmérgesebb arckifejezését.

– A király hallani fog erről!

– Ebben nem kételkedem. De gyanítom, hogy számít valami ilyesmire – jegyezte meg könnyeden Tanalasta. Aztán Gordonhoz fordult. – Köszönöm neked, a birodalom nevében. Remélem, a papok meg tudják menteni a földedet.

Tőzeges gazda mélyen meghajolt.

– Én köszönöm neked, úrnőm. Nyugodt lehetsz, megtartom a titkodat... mindegyiket.

– Azt jól teszed – dörmögte Vangerdahast, miközben feltornászta magát a lovára. – Ha beszélni próbálsz, biztos lehetsz benne, hogy hallani fogom.

Gordon ismét meghajolt, ez egyszer, úgy látszik, hatott rá a fenyegetés. Tanalasta búcsút intett Owdennek, megígérte neki, hogy Arabelben találkoznak két tíznapon belül, majd jelzett a Bíbor Sárkányoknak, hogy gyülekezzenek, és álljanak csatarendbe.

Végiglovagoltak a patak mentén, a gázló irányába, ahol Tanalasta először látta az ork nyomokat. Vangerdahast lassan felzárkózott a lány mellé.

– Komolyan mondtam, hogy kapcsolatba fogok lépni atyáddal. Nem dacolhatsz folyton a kívánságaival, s nem várhatod el tőle, hogy mindezért meg is bocsásson!

– Téged is jobban aggasztanak a szabadon kószáló orkok, mint az apám haragja – mutatott Tanalasta a patak mélyére. – Üzentél már a Crag kastélyba?

– Öh... hát persze.

– Ténylég?

Vangerdahast arca tulipiros lett.

– Biztos vagyok benne, hogy Magaskard parancsnok már ki is küldte a felderítőket.

– Hát persze. – Tanalasta magában elmosolyodott. – Akkor azt mondd meg: mikor hallottál erről a földről?

– Parancsolsz, úrnőm? – kérdezte Vangerdahast zavartan.

– Tudtad Tőzeges Gordon rangját – mondta Tanalasta. – Ugyan ki más mondhatta volna meg, mint Magaskard parancsnok, aki gondolom a ragályról is beszámolt neked? Remélem, a derék hadnagy azért nem részese az összeesküvésnek. Nem szeretném, ha Owden mester ide-oda kószálna, és birodalom szerte beverné minden csavargó fejét!

Vangerdahast fáradtan felsóhajtott.

– Sajnos attól félek, az aratásmesternek épp elég dolga akad majd. Magaskard parancsnok valóban mesélt nekem a földről három napja – a csavargóról viszont ma hallottam először. És igen, valóban kapcsolatba léptem már a parancsnokkal, és elmondtam neki, milyen férfit keressenek. – Elmosolyodott. – Arra is megkértem, hogy ügyeljen rá, nehogy a pap barátaid a király szeme elé kerüljenek.

– Én nem az apám szeme miatt aggódom – vélte Tanalasta. – Füle is legalább annyi van, mint neked.

Vangerdahast elgondolkodva méregette.

– Egy hercegnőnek nem illik túlzásokba esnie.

– Miért gondolod, hogy túlzásokba esem? – nevetett Tanalasta. Egy időre elhallgatott, némán élvezte a ritka, boldog pillanatot, melyben Vangerdahast társaságában már a huszadik születésnapja óta nem volt része. – Nem fog működni, hidd el.

– Hercegnő? – Vangerdahast szemöldöke ártatlanul a magasba szökött. – Biztos vagyok benne, hogy nem tudom, miről beszélsz.

– Én viszont tudom, hogy tudod, és figyelmeztetlek: nem fogsz meggyőzni! Elég idős vagyok már ahhoz, hogy tudjam: miben hiszek és miben nem.

– Valóban? – A varázsló tekintete őszinte irigységet tükrözött. – De szép is lehet az!

* * * * *

Azun szemügyre vette a májas ostyás tányért Filfaril kezében, s a szájában rögtön szétáradt a mentás tehéntrágyához hasonlatos íz. Már az ötödik fogadáson vettek részt a királynővel ugyanennyi nap alatt. Most épp a hatalmas Misrim kereskedőcsalád óriási udvarházában vendégeskedtek, s a királynak annyira elege lett a helyi ételkülönlegességből, hogy már ránézésre is felkavarodott tőle a gyomra.

Érdeklődést mímelve hallgatta az ifjú Bhela gróf tanácsait, aki kövezett kereskedőút-hálózatot szeretett volna kiépíteni a birodalomban, s közben feleségére kacsintott, jelezve, hogy sürgősen távolítsa el az ételrémséget a közeléből.

Filfaril gonoszul rávigyorgott, odalépett mellé – persze anélkül, hogy megbotlott volna, vagy kiejtette volna a kezéből a tányért -, hófehérben ragyogó mosollyal félbeszakította az ifjú Bhela értekezését – amivel a király már jó félórája hiába próbálkozott -, majd odadugta a tányért férje orra alá. Mentás iszonyat kúszott Azun orrába, s már az is komoly akaratpróbát igényelt, hogy ne ejtse el a borospoharát.

– Egy kis májas pástétomot, drágám? – kérdezte Filfaril. – Isteni!

– Hát hogyne! – Azun elvett egy szeletet, beleharapott, háromszor megrágta, és nagyot nyelt. Nem volt elég gyors: nyelve sajnos azonosította a förtelmes ízt. – Csodálatos! Nem kérsz belőle, Bhela gróf?

Bhela szeme hatalmasra nyílt.

– A te tányérodról, felség?

Azun lelkesen bólogatott.

– Épp eléggé ismerem a családodat ahhoz, hogy tudjam: nem akarsz megmérgezni.

Bhela sóvár pillantást vetett az ostyákra, már-már nyúlt is az egyikért, de aztán megemberelte magát, és visszahúzta a kezét.

– Nem volna helyes, felség. Én csupán gróf vagyok.

– Kérlek, ragaszkodom hozzá!

Bhela arca idegességet tükrözött. Lopva körülnézett a teremben, végigmérte a többi nemest, aki az elmúlt negyed órában mind őt bámulta.

– Bocsáss meg, uram. A magasabb rangú nemesek még rátartinak gondolnának – mondta végül. – Ha nem veszed zokon, én most távoznék, felség. A többiek azt hihetik, hogy ki akarom sajátítani a figyelmedet.

– Hogyne, persze, persze. Milyen figyelmetlen vagyok. – Azun derűsen a vállára csapott, miközben mély sóhaj hagyta el az ajkát. – Feltétlenül küldj írásos tervet a javaslataidról, gróf uram. Micsoda óriási ötlet! Kikövezni egy egész utat!

– Egy tíznapon belül elkészítem, felség.

Büszkeségtől dagadó kebellel Bhela gróf mélyen meghajolt mind a király, mind a királynő előtt, majd sarkon fordult, hogy sütkérezzék egy kicsit a dicsfényben, mely mindenkinek kijárt, aki hosszabb eszmecserét folytatott a királlyal. Filfaril újabb ostyát emelt fel a tányérról, és Azunnak nyújtotta. Az rámosolygott, óvatosan két ujja közé csippentette a pástétomot, s jó nagyot kortyolt a borából, hogy legalább az előző falat ízét kimossa a szájából.

– Egyél, kedvesem – unszolta Filfaril. – Már csak az kellene, hogy a házigazdák azt higgyék: méregre gyanakszol.

Azun leeresztette a poharát, és szélesen mosolyogva odasúgta feleségének:

– Kegyelmezz, édesem! Sosem élem túl a mai napot a segítséged nélkül!

– S én segítek is. Ha jóvá akarjuk tenni, amit Tanalasta elrontott, minden egyes nemest kitüntetett figyelemben kell részesítenünk. – Filfaril átnézett a terem másik végébe, egy durva külsejű, sárga harisnyát és térdszalagot viselő férfi irányába. – Nocsak, megérkezett Hiloar gróf. Nagyszerű tervet eszelt ki a Sárkányerdő átformálásáról. Rögtön idehívom! – Azun az egész májas ostyát a szájába tömte, aztán megragadta a királynő karját.

– Még ne! – mondta teli szájjal, és valahogy megállta, hogy ne köpje az egész falatot feleségének damasztruhájára. Egy tucatnyi rágás után végre lenyelte az ostyát. – Tanalasta nem hagyott nekem más választási lehetőséget.

– Te mindig választhatsz. Végül is te vagy a király.

Azun komoran rápillantott.

– Ezt te sem gondolod komolyan. Egyébként is, miért vagy rám mérges? Azt hittem, te is másik trónörököst akarsz!

– Azt szeretném, hogy Tanalasta boldog legyen – vágott vissza Filfaril. – Ehelyett hagytad, hogy Vangi addig mesterkedjen, amíg a lányod ellened fordult.

– Te is benne voltál.

– Nem tudatosan. – Le sem véve a szemét a királyról, kinyújtotta a kezét. Abban a pillanatban felbukkant mellettük egy pincér, teli borospoharat nyomott a királynő kezébe, melyből az nagyot kortyolt; megvárta, míg az inas hallótávolságon kívül kerül. – Vangi engem is kihasznált. Ha tudtam volna, hogy a lányunk ennyire megváltozott, sosem tettem volna... Csak éppen nem vettem észre, mennyire megváltozott.

– Azt hittem, mindazok után, ami az abraxus körül történt, örülni fogsz a változásoknak – mondta Azun. – Ő biztos, hogy örül. És én is, meg Vangerdahast is.

– Erősebb királynő lesz belőle, annyi bizonyos – állapította meg Filfaril. – De boldog életet él-e majd?

Azun mellkasába belemart a fájdalom, s egy pillanatra el kellett fordulnia. Éppúgy szerette Tanalastát, mint bármely más atya a leányát, s az bántotta a legjobban, hogy nem lehet tekintettel lánya boldogságára. A birodalom azt követelte meg, hogy erőskezű uralkodót faragjon belőle. Tanalasta szüleinek komoly árat kellett fizetniük.

– Tanalasta a kedvencem, tudod jól – jegyezte meg kis idő múlva. – Mindig annyira szeretett tanulni. Pusztán egyszer kell neki valamit elmondani, s egy év múlva is szóról szóra megismétli. És milyen édes lány! A drága mosolya, amely beragyogja a termet...

– Emlékszem – szakította félbe hűvösen a királynő. – Attól félek, mindazt, amit a legjobban szerettünk benne, Vangi már tönkretette.

Azun elgondolkodott.

– A királyi főmágus a birodalom javát akarta. – Kényszerítette magát, hogy farkasszemet nézzen Filfarillal, majd így szólt: – Rosszul tettük, hogy a széltől is óvtuk Tanalastát. Az ártatlansága rossz szolgálatot tett volna neki a trónon, még ha Lazúrkő Aunadar soha be sem tette volna a lábát Suzailba.

– És most – sziszegte mérgesen a királynő -, hogy Vangerdahast elorozta az ártatlanságát, mégsem tetszik az eredmény? Most megtagadod tőle a trónt?

– Még nem veszítette el – tiltakozott Azun. – Nagyszerű királynő lehet még egy napon belőle – feltéve, ha megtalálja a férfit, akit szeret, és nem követi ennyire túlbuzgón Chaunteát.

Filfaril tekintete megfagyott.

– Te és Vangi tettétek olyanná, amilyen. Ha nem tetszik ahogy viselkedik, az a te hibád, nem az övé. – Kiitta a borát, majd egy szolgának nyújtotta az üres poharat. – Emellett, hogy lehetsz olyan biztos abban, hogy nincs igaza? A ragály tényleg terjed, nem hallottad?

– De igen, hallottam – felelte Azun. – És Tanalasta e tekintetben is ellenszegült a parancsomnak. Az Ősgyík-folyamtól a Csillagvízig azt beszélik, hogy Bíbor Sárkány osztagok gyógyítják Chauntea mágiájának segítségével a fertőzött földeket.

– Helyes. – Filfaril megvárta, míg a pohárért odasiető pincér elvonul, majd újabb májas ostyát tartott a király orra elé. – Egyél!

Azunnak nem volt más választása, el kellett fogadnia a visszataszító csemegét. Mikor rágcsálni kezdte, a királynő sugárzóan rámosolygott Marlír Raynarra, s mutatta neki, hogy csatlakozzon hozzájuk. Azun magában felnyögött, de tudta, hogy nincs menekvés. Hallott már róla, hogy Marlír néhány nemes, harci mágus és magas rangú pap közreműködésével egyletet hozott lére, akik meg akarták tárgyalni a „birodalom jövőjét". A király tudta persze, hogy nem is annyira tárgyalni akarnak, mint inkább irányítani – főként, ami a királyi hercegnőt illeti -, mégis udvariasan végig kell hallgatnia a szónoklatot. A Marlír család hűsége kulcsfontosságú szerepet játszott Arabel féken tartásában, hiszen a város eddig arról volt híres, hogy épp a legalkalmatlanabb pillanatokban kiáltja ki önnön függetlenségét.

Megforgatta szájában a vörösbort – sokkal jobb íze volt, mint a májpástétomnak – és elővette legszélesebb mosolyát.

– Marlír herceg, de jó, hogy újra látlak. Remélem, Marlír úrnő jobban van.

– Sajnos nem – vakkantotta Raynar kurtán. – Még mindig rázza a hideg, különben nyilván ő is itt lenne a körünkben.

Erre a párbeszédre öt napon belül ötödszörre került sor. Miután Tanalasta kikosarazta Daunethet, Merelda úrnő ágynak dőlt, s megkérte a királyi családot, hogy a saját egészsége érdekében hagyja el a házat. Azun viszont tudta jól, hogyha egyszerűen távozik Arabelből, azok után, amiket Tanalasta művelt, legközelebb azért térne vissza a városba, hogy újabb lázadást fékezzen meg. Így az északi ragályra hivatkozva itt maradt még egy tíznapot, Myrmen Lhalnak, a város úrnőjének palotájában. Meg is hívta fejedelmi lakomára az összes helyi nemest, akik különlegesnél különlegesebb májpástétom-fogadásokkal válaszoltak. A király tudta, hogy mindez előbb-utóbb a végét jelenti. Marlír úrnő természetesen túl beteg volt ahhoz, hogy bármelyik estélyen megjelenjen, s Azun sejtette, hogy egész addig beteg lesz, amíg a királyi pár el nem hagyja a várost.

Marlír válasza után a király várt néhány pillanatig, míg biztos lehetett benne, hogy az összes jelenlévő megértette: tudja az igazságot.

– Add át neki a jókívánságaimat, kérlek. Remélem, nemsokára jobban lesz.

Marlír „kérem"-szerűen megbiccentette a fejét, majd a támogatóihoz fordult.

– Biztos vagyok benne, hogy felséged ismeri az itt összegyűlt nagyszerű embereket: Kraliqh úrnőt, Csodálatos Merulát és Daramos atyát, Tymora házából.

– Hát persze.

Azun mindenkire rámosolygott: a szigorú tekinteté Kraliqh úrnőre, a gömbölyded Merulára és a lázas szemű Daramosra. Hát persze, hogy ismeri mindegyiket, főként Daramost. A férfi fanatikus módon szolgálta Tymorát, s most éppen központi egyházat kívánt létrehozni Arabelben, természetesen önmagával, mint az isten által odarendelt főpappal az élen.

Azun kivette a tányért felesége kezéből, és körbekínálta Marlír és társai között.

– Kér valaki májpástétomot? Isteniek!

Ezzel mintha lefegyverezte volna a négyest. Furcsálkodó pillantást váltottak, míg végül Marlír herceg elmart egy szeletet a tányérról, s a többiek követték a példáját. Sajnos egy még így is maradt. Azun Filfarilhoz fordult.

– Egy kis rágnivalót, kedvesem?

A királynő sugárzóan rámosolygott, kivette a tányért a kezéből, az ostyát azonban a kezébe nyomta.

– Nem, nyugodtan edd meg, drágám. Mindjárt hozok másikat.

Azun elvette a pástétomot, és igyekezett nem savanyú arcot vágni, mikor beleharapott.

– Finom, nem igaz?

– Valóban – értett egyet Marlír herceg. – Felség, valami roppant fontos dolgot kell megbeszélnünk.

– Tényleg? – Azun nyelt egyet. – Ugyan, mi lehet az? Ha a ragály bánt benneteket, biztosíthatom, hogy a harci mágusok már kézbe is vették az ügyet.

– A ragály csupán egy része az ügynek – szögezte le Kraliqh úrnő. Azun kémei szerint a hölgy nem csupán üzleti kapcsolatban állt Marlír herceggel. – Minket inkább a korona jövője aggaszt.

– A korona jövője? – Azun meglepett arcot vágott, a nemes asszony azonban ellentmondást nem tűrő pillantást lövellt feléje. Engem nem fogsz semmitmondó közhelyekkel, üres ígérgetésekkel lekenyerezni, mondta a pillantás, úgyhogy meg se próbáld! Azun pedig elhatározta, hogy nem próbálja meg. – Ezek szerint Tanalastáról beszélsz.

– Amiatt aggódunk, hogy nem akar férjhez menni – tolakodott elő Marlír. – Eddig úgy festett, szépen halad előre a kapcsolatuk Daunethtel. Kell, hogy legyen valami oka, hogy csak így ukmukfukk kikosarazta! Meglehetősen bosszantó dolog!

– Sajnos én vagyok az oka mindennek, Marlír uram – mondta Azun. – Jómagam annyira kedvelem Daunethet, hogy mások esetleg félreértették, mikor megkértem rá, legyen Tanalasta kísérője a születésnapomon. Elnézést, hogy ennyi bosszúságot okoztam, s szeretném, ha minden arabeli tudná: nagyon nagyra tartom a fiút. Azon gondolkoztam éppen, hogy kinevezem az Északi Határ urának. – Marlírra nézett. – Mit gondolsz, el tudná látni mindkét feladatot?

Marlírnak leesett az álla.

– Hát... hát persze!

– Akkor jó. – A férfi döbbent arckifejezéséről pontosan leolvashatta, hogy ezzel egy csapásra visszanyerte az egész Marlír-klán hűségét. – Ugorjon be holnap az Arabel Palotába, megbeszéljük a részleteket.

– Nagyon örülünk, Dauneth helyett is – kapcsolódott be Kraliqh úrnő -, de ezzel még mindig nem zártuk le a korona jövőjének kérdését. Végtére is én aztán tudom, milyen nehéz gyermeket szülni egy bizonyos kor után.

– Valóban? Pedig roppant fiatalnak látszol... Tanalasta meg talán még fiatalabbnak, mint te. Alig hinném, hogy aggódnunk kellene amiatt, hátha nem képes örököst nemzeni, amikor még meg sem próbálta... vagy ha igen, hát az apját nem avatta be a dologba!

Cinkosan rákacsintott a hallgatóságára, s Kraliqh úrnőt kivéve mindenki felszabadultan kuncogott. A király elfordult, keresett valakit a teremben, akihez odaszegődhetne, mielőtt az akaratos nőszemély végképp kihozza a sodrából.

– Tehát, ha csupán ennyi a gondod – folytatta -, azt hiszem, van mego...

– Van még más is, felség – szakította félbe Merula. Meg sem várta, hogy a király odabólintson, már folytatta is: – A királyi egyház balszerencsés kérdéséről van szó. A hercegnő talán nem gondolta pontosan végig, kihez is hűségesek azok a papok. A szolga, kinek két mestere van, előbb-utóbb meghasonlik önmagával.

– Ettől függetlenül a birodalom sokat nyerne az istenek áldásával – avatkozott közbe Daramos. – Tymora mindig is különös kegyben részesítette Cormyrt. Ha nem itt keresett volna menedéket a Zűrzavarok Korában, sokkal többet szenvedett volna az ország.

– Senki sem tagadja, hogy a jelenléte áldás számunkra – értett egyet Azun. – Azt viszont nem hiszem, hogy királyi egyházat kellene létrehoznunk.

Daramos arca lilás színt vett fel, s mielőtt még Azun befejezte volna a mondandóját, a pap felháborodott méltatlankodásba fogott.

– Azok után, hogy Tymora oly kedves volt a királysághoz, megsértenéd azzal, hogy inkább Chauntea részére állíttatsz királyi egyházat? – Hátralépett néhányat, arca remegett, szeméből sütött a lázas fény. – Ne ingereld az úrnőt, kis király! A szerencsének két oldala van, s csak az egyikük szép!

A fenyegetés hallatán azonnal elnémult az egész terem. Három testőr lépett oda a pap háta mögé.

– Erről beszéltem, felség – jegyezte meg Merula, s visszacsúsztatott egy vékony üvegpálcát a zsebébe. A jelek szerint egy pillanatra ő is megijedt, hátha Dararost annyira fűti a buzgóság, hogy kezet emel a királyra. – A papok megbízhatatlanok. Az istenüknek könyörögnek varázslatokért, s így mindig azt teszik, amit szeszélyes mesterük éppen megkíván.

– Köszönjük a véleményt, Merula. – Azun titokban elátkozta Daramost a kitörése miatt, s azon töprengett, mennyire súlyos a pap megszállottsága. Mivel Tymora a Zűrzavarok Korában Arabelben lakott, templomának csaknem akkora hatalma volt a városban, mint a kormányzónak; nem okos dolog hát, ha magára haragítja Daramost – hacsak nem akar újabb felkelést leverni. Intett az őröknek, hogy húzódjanak vissza.

– Nagyon is megértem a főpap uram aggodalmait. Bár a hercegnővel még nem beszéltük meg behatóan az ügyet, ezennel kijelentem: nem lesz királyi egyház Cormyrban – sem Chauntea, sem más tiszteletére.

Daramos arca lassan visszatért normális színéhez, bár a férfi még korántsem látszott nyugodtnak.

– A többi istennel kapcsolatban természetesen igazad van, felség, ám Tymora több mint ezer éve vigyázza az Obarskyrok házát.

– S én ezért nem szégyenítem meg azzal, hogy királyi egyházat állítok fel – mondta Azun.

Daramos zavartnak látszott.

– Nem szégyeníted meg?

– Tymora Arabelben talált menedékre a Zűrzavarok Korában, ám Cormyr fővárosa Suzail – mutatott rá Azun. – Én úgy érzem, megsértenénk azzal, ha délen még nagyobb templomot építenénk. Szerintem ő továbbra is a te templomodat szeretné hitének központjául.

Daramos szeme riadtan villant.

– Értem, mire célzol, felség.

A király szomorúan vállat vont, majd Merulához fordult.

– Attól félek, igazad van, Merula. Cormyr királyi egyház nélkül marad.

Furfangos mosoly jelent meg a varázsló ajkán.

– Akkor tehát a harci mágusok az egyetlen királyi mágiaűző szövetség?

– Nagyon úgy fest – felelte Azun. – Jó tudni, hogy annyi éven keresztül jó szolgálatot tettek a birodalomnak. Nem is akarok rágondolni, mi lenne Cormyrral nélkülük.

– Szánalmas lenne – szólalt meg Kraliqh úrnő -, s ez eszembe juttatja Tanalastát. Nem lesz tehát királyi egyház, amíg te uralkodsz, felség, de mi lesz utánad? Még ha száz év múlva távozol tőlünk, akkor is?

Azun mosolyt erőltetett arcára, és odafordult a hercegnőhöz.

– Kraliqh úrnő, annyira rosszul becsülöd meg az emberek korát, hogy lassan már aggódom, hátha gyönge a szened – viccelődött, s közben azon töprengett, mivel engesztelhetné ki a hölgyet. – Még Daramos istenének számos áldása ellenére sem remélhetem, hogy húsz év múlva is élni fogok.

– Annál több okod van rá, hogy válaszolj a kérdésemre! – Kraliqh úrnő egy pillanatra félrehúzódott, hogy beengedje Filfarilt a körükbe, aki most tért vissza a pulttól az újabb mentás májas ostyákkal. – Az utóbbi időben Tanalasta intelligens és makacs hercegnőnek bizonyult. Kétlem, hogy lenne elég erőd ahhoz, hogy a sírból irányítsd a lányodat. Mit kívánsz tenni ezzel kapcsolatban?

– Igen, Azun – mondta Filfaril, és körbekínálta a csemegét. – Akkor mit fogsz tenni?

Azun végignézett a kis csoporton, s rögtön átlátta, hogy az eddig elért eredmények ellenére nem számíthat tőlük támogatásra. Tanalasta ereje teljében, egyéni ötletek sokaságával tért haza Huthduthból, s ez mindenkit megrémisztett, még jobban, mint az a lehetőség, hogy egy Lazúrkő Aunadarhoz hasonló ifjú üljön a trónon, akit legalább kényükre-kedvükre irányíthatnának. Még maga Azun is megrémült kissé.

– Amíg én vagyok a király, úgy uralkodom, ahogy én a legjobbnak látom... s ebbe az is beletartozik, hogy én választom ki az utódomat – mondta végül, s intett, hogy nem kér az ostyából. – Miután választottam, Cormyr dolga lesz, hogy együtt éljen a királynőjével.

Filfaril elmosolyodott, s az elképedt Kraliqh úrnő kezébe nyomta a tányért.

– Megkérnél valakit, hogy ezt vigye innen? – kérdezte. – A király ugyanis gyűlöli a mentás májpástétomot.