10

A szűk hasadék még kopárabbnak látszott, mint a Gnoll-puszta vidéke, sárfalai mentén úgy tíz yardonként nőtt egy-egy csenevész bokor. A kanyon bejáratától harminc lépésnyire megálltak, s megitatták fáradt hátasaikat a nyiladék közepén csordogáló sáros erecskénél. Vangerdahast óvatosan visszalopakodott a szurdok szájához, hogy kikémlelje a gaznethet. Nem tartott sokáig, mire megpillantotta a nyugati égbolton a lény sötét szárnyát; a gazneth sokáig körözött a tűzfal füstjében, majd arra fordult, amerre a csalétek elmenekült.

Vangerdahast várt, míg biztos lehetett benne, hogy a rém elment, aztán visszasietett társaihoz, már amennyire kövér teste engedte.

– Indulnunk kell. Nagyjából öt percünk van, míg sötét barátunk rájön a turpisságra.

Rowen odanyújtotta neki Cadimus gyeplőjét, és a hercegnő lovához lépett.

– Hm... gondolom, szívesebben lovagolsz Tanalastával, fiatalember, de Cadimus kétszer akkora, mint ez az állat. – Vangerdahast nyeregbe szállt, és kinyújtotta a kezét. – Gyorsabban haladnánk, ha mögöttem ülnél.

– Jó ötlet.

Rowen megfordult, és nyúlt a keze után, Tanalasta azonban már le is ugrott a lováról.

– Akkor leszünk gyorsabbak, ha lovat cserélünk – mutogatott célzatosan Vangerdahast gömbölyű pocakjára. – Rowennel együtt alig vagyunk nehezebbek nálad. Vidd az én lovamat, Cadimus könnyedén elbír kettőnket.

– Nagyszerű gondolat – felelte a varázsló -, de tudod, milyen szeszélyes néha...

– Cadimus inkább csak gyáva – mondta Tanalasta. – A Kőszirt ösvényen sem okozott nehézséget, hogy befogjam... vagy már elfelejtetted, hogy én hoztam vissza?

– Nos – morogta Vangerdahast -, egyenlőre halasszuk el a vitát. Nem szeretném, ha meg akkor is itt állnánk, amikor a gazneth megérkezik.

Lovat cseréltek, és nekiindultak a kanyonnak. Vangerdahast egy ideig megpróbálta szemmel tartani az északi égboltot, ám hamar rájött, mennyire lehetetlen vállalkozás ez a kanyargós útvesztőben. Fogalma sem volt, Rowen honnan tudja, merre mennek. A kósza időnként keskeny oldalágakba fordult be, melyek mintha visszafelé vezettek volna, aztán ismét elkanyarodtak, ki tudja, milyen irányba. Vangerdahast először azt hitte, a kósza a saját nyomait követi, vagy holmi útjelzők alapján tájékozódik, de mikor végre le merte venni az égről a tekintetét, nem látott se nyomot, se bármit, ami útjelző lehetett volna.

Két órányi lovaglás után a hasadék lapos fenekű, kerek medencévé szélesedett, melyből egy tucat kijárat vezetett tovább. Nem szálltak le a lóról, úgy pihentek, s hátasaik ismét ittak a saras vízből. Vangerdahast végre meglátta a napot, s így már tudta, milyen irányban haladnak. Nem mintha ez bármit számított volna.

– Rowen, honnan tudod, merre kell menni? – érdeklődött. – Én még az irányérzékemet is elvesztem ebben az útvesztőben!

– Ezek szerint vannak trükkök, melyeket a királyi főmágus nem ismer? – incselkedett Tanalasta. – Nem vagyok benne biztos, hogy el kellene mondanunk.

– Rengeteg trükköt nem ismerek – mondta Vangerdahast -, de egyre többet és többet tanulok tőled.

– Ez nem olyan nehéz. – Rowen egy lapos felületű pálcát mutatott neki, melynek szélét rendszertelen elrendezésben rovátkák díszítették. – Ez egy térkép-pálca. Azt mutatja, hányat fordulsz...

– Minden kereszteződés egy rovátka – ébredt rá Vangerdahast, mikor közelebbről szemügyre vette a pálcát. – És a megfelelő szöget is leolvashatod.

– Nagyszerű! – kacagott Tanalasta. – A végén még erdész lesz belőled.

Vangerdahast savanyú pillantást vetett rá, aztán visszaadta a térképet Rowennek.

– Ha van mágiád, nincs szükség pálcákra.

– Kivéve, ha nem használhatsz mágiát – mutatott rá Tanalasta.

A hercegnő a medence nyugati oldalára bökött, ahol valami feketeség mozgolódott a perem mögött. Vangerdahast visszanézett arra, amerről jöttek: tisztán kivehető, kerek patanyomok látszottak az agyagos talajban.

– Tanalasta – mondta a királyi fővarázsló -, Tudom, hogy nem kellene ismét előhozakodnom ezzel...

– Akkor ne tedd! – szakította félbe szigorúan a hercegnő. – Nem megyek vissza Arabelbe, amíg nem beszéltem Alusairral.

– Legalább hallgass végig! Az a rém veszélyes ellenfél. Erősítésre van szükségünk, néhány varázslóra és Bíbor Sárkányra. Úgy már visszajöhetünk.

– És ha a király meghallja, mi történt, és megparancsolja, hogy maradjak Arabelben, ellenszegülsz-e a parancsának, hogy visszajöhessek?

– Nem hinném. Csak egy kósza ötlet volt. – A varázsló a nyomaikra mutatott. – Ha a gazneth ezeket meglátja, nem tart majd sokáig, mire minket is megtalál.

– Tovább, mint gondolnád – ellenkezett Rowen. – A hegyek lábától százmérföldnyi széles sávban ilyen a vidék, s némelyik kanyon igen mély. Nem egyszerű oda bekukucskálni, még a peremről sem... odafentről az égből meg még kevésbé.

– Remélem, igazad van – mondta Tanalasta. – Ám Edvin Sólyommóka című értekezésében világosan leírja az elméletét, miszerint a madarak szeme sokkal fejlettebb, mint a mienk.

Rowen kissé zavartan nézett rá.

– Én ugyan nem olvastam a könyvet, de értelmes gondolat.

Különben nehezen vadászhatnának a magasból.

– Persze a gazneth nem ragadozó madár...

– De azért jobb, ha nem próbáljuk ki. – Vangerdahast előhúzott egy vászonkesztyűt a zsebéből, és összegyűrte a tenyerében.

– Emlékeztess rá, hogy ne fogadjak veled többé, hercegnő.

Tanalasta szeme összeszűkült.

– Ha meg mered...

– A fogadás az fogadás – mondta Vangerdahast. – Ezt a gaznethnek csinálom. Ha a rém ránk talál, vegyétek tűz alá mindennel, amit csak találtok. Kis időre lesz szükségem.

Tanalasta továbbra is a vásznat bámulta, de azért bólintott.

– Ahogy akarod.

Alaposan tanulmányozta Rowen térkép-pálcáját, majd mutatta az utat a medencén keresztül. Hűvös, árnyékos szurdokba érkeztek, a falak dohos földszagot árasztottak. Mély és keskeny volt a hasadék, olyan keskeny, hogy Vangerdahast térde néha mindkét oldalt a falat súrolta. Két ló semmiképp sem fért volna el egymás mellett, s az út veszettül kanyargott, kígyózott ide-oda. A mágus ennél rosszabb helyet el sem tudott volna képzelni a csatához, úgyhogy le sem vette a szemét a fölöttük húzódó parányi résről, melyen beszűrődött a napfény.

Kétszer is látta a gaznethet az elkövetkezendő négy órában. Az apró V betű első alkalommal előttük suhant el a keskeny rés fölött – a rém alig látszott nagyobbnak a hüvelykujja körménél, s pusztán egy pillanatra bukkant elő: akár keselyű is lehetett volna. Másodszorra a varázsló már nem kételkedett. Ezúttal a gazneth mögöttük bukkant fel, tisztán látszott a teste; a rém lassan körözött a kanyon felett, s lefelé bámult.

Vangerdahast most már biztos volt benne, hogy a fantom tudja, hol vannak, és ismét kijelentette, hogy bölcsebb lenne, ha visszateleportálnának Arabelbe. Tanalasta pusztán annyit válaszolt, hogy akkor a varázsló lesz szíves itt hagyni nekik a másik hátast is. Némán lovagolták végig a délutánt. Mivel a nap legtöbbször elrejtőzött a hasadék pereme mögé, nehéz volt követnie az idő múlását, de Vangerdahast érezte, hogy közel jár az est, mikor a szurdokban hirtelen oszladozni kezdett a félhomály. A falak már nem tornyosultak annyira a fejük fölé, melegebb, szárazabb lett a levegő.

– Nemsokára kiérünk a kanyonvidékről – mondta Rowen. – Innen már csak rövid lovaglásnyira van a táborhely, ahol elváltam Alusair hercegnőtől.

– Az egyik üres sír? – kapta fel a fejét Tanalasta. – Érdekes lesz!

Vangerdahast épp fel akarta idézni a régi mondást a macskáról és a kíváncsiságról, mikor tompa puffanást hallott, közvetlenül maga mellől. Odanézett, s a félig száradt sárban kis bemélyedést pillantott meg, melynek az alja aranylóan csillogott. Összeráncolta a homlokát, azon töprengett, hogyan eshetett bele a szurdokba egy aranypénz... aztán a magasba pillantott, és elordította magát:

– Fedezékbe!

Vaskos tárgy dübörgött le a kanyon fala mellett, s egyenest mellbe találta a varázslót. Vangerdahast tüdejéből kiszakadt a levegő, teste lerepült a nyeregből. Egy pillanattal később a hátán feküdt, levegő után kapkodott, és kínjában nyöszörgött. A szurdok megtelt sikolyokkal, lobbanó mágiával, patadobogással, s a varázsló végül ráébredt, hogy még mindig a földön fekszik, holott a csata már javában tart.

Ülőhelyzetbe tornászta magát. A lövedék, mely az imént eltalálta, nem volt más, mint egy lábatlan, kartalan, fejetlen test. Rémülten lerázta magáról az undormányt, mikor felismerte a mocskos páncélt. Az ork teste volt az, akit csalinak használt. Vangerdahast azonban túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy mosolyogjon a tréfán.

Egy lópatkó csapódott neki a bokájának. Izzó fájdalom söpört végig a varázsló testén. Tanalasta hangja töltötte be a szurdokot, valami varázslatot kántált, s aranyló mágiafény ömlött szét a hasadékban. Vangerdahast megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Most Rowen süvített el mellette, s a mágusnak eszébe jutott: sürgősen tennie kell valamit, különben itt halnak meg mindhárman. Szétnyitotta a tenyerét, és felfedezte, hogy az előkészített vászondarab eltűnt.

– Vangerdahast! – ordította Tanalasta. – Nem bírom már tovább!

A mágus odanézett, s látta, hogy Cadimus keresztbe áll a szurdokban, Tanalastával a hátán. A hercegnő felfelé mutogatott a kanyon falára, s hiábavalóan csapkodta karpereceit. Felhasználta már a karkötő mágiáját, elsütötte az egyetlen támadó varázslatát is. A karperecnek ugyan elég lenne néhány perc, hogy újratöltődjön, egy csata közepén azonban néhány perc könnyen az ember életébe kerülhet. A varázsló követte az irányt, amerre Tanalasta mutatott, s végre meglátta a gaznethet.

Mivel túlságosan nagy volt ahhoz, hogy egyenest berepüljön a keskeny szurdokba, a rém a mászást választotta. Fejjel lefelé haladt, hatalmas szárnyát összehajtotta a hátán. Már félig-meddig le is ért, fehér szemét a szurdok aljára szegezte, ahol Rowen várta őt, kezében karddal és rozsdás tőrrel.

Egyszerűbb lesz, mint hittem, gondolta Vangerdahast. Kibányászott egy ragadós pókhálódarabot a köpenyének zsebéből, a fantom felé hajította, és kimondta a bűvös igéket. A gazneth felkapta a fejét a hangjára, s abban a pillanatban elrugaszkodott a faltól. Zuhant lefelé, karmos kezét készenlétben tartotta, hogy amint leér, felhasíthassa Rowen testét vállától a csípőjéig. A háló fölötte jelent meg, foglyul ejtette az egyik lábát, s így váratlanul megállította a zuhanását.

Vangerdahast megkönnyebbülten felsóhajtott, majd lábra állt, és a kesztyűt megtalálta a lova alatt. Gyorsan kiemelte az idegesen táncoló paták közül, lerázta róla a port, majd megfújta, és kántálásba fogott. Az ujjacskák enyhén behajlottak, majd a kesztyű kisiklott a kezéből, és lebegni kezdett előtte a levegőben. A varázsló egy üvegcsét vett elő – szárított szentjánosbogarak voltak benne -, és egy apró rovart a kesztyű nyitott tenyerébe pottyantott.

Miközben ő dolgozott, a gazneth sem maradt rest: leírhatatlanul átkozódott, szárnyával csapkodta a hasadék falát, tekergett – minden módon próbált szabadulni. Mikor mindez nem segített, összegömbölyödött, s hosszú karmával csapkodni kezdte a hálót. Mély pendülés hallatszott, a fantom pedig háttal lezuhant a szurdok aljára. Rowen azonnal rávetette magát, amint leért, ügyesen sakkban tartotta a lény karját két pengéjével, majd előredőlt, és mélyen a fantom nyakába szúrta rozsdás tőrét.

Földöntúli visítás rengette meg a szurdokot. A gazneth odábbgurult, szárnya felborította a kószát, és Cadimusnak röpítette. Tanalasta és Rowen a lóval együtt hátratántorodtak, a fantom pedig nagy nehezen lábra állt. A sebnek, melyet Vangerdahast ütött a mellébe néhány napja, már nyoma sem volt, a rozsdás tőr viszont szilárdan állt a nyakában, mellette patakokban ömlött sűrű, sötét vére.

– Király nyilai! – süvöltötte Tanalasta.

Négy aranydárda pattant ki karperecéből, ám a gazneth hamar fedezékbe vonult, s a nyilak fekete szárnyának csapódtak. Annak bőrszerű felülete elfehéredett, átlátszóvá vált, alatta kirajzolódott legyezőszerű, vékony csontozata.

Vangerdahast ökölbe szorította a kezét, és a lényre mutatott. Varázskesztyűjének ujjai rákulcsolódtak a szentjánosbogárra, majd a ruhadarab megindult a mutatott irányba. A gazneth még mindig a szárnya mögött lapult, ugrásra készülődött. Vangerdahast a szárnya fölé kalauzolta a kesztyűt, majd tenyérrel lefelé fordított kézzel pofozó mozdulatot tett. A kesztyű szétnyílt, s a fantom arcához vágta a szentjánosbogarat.

– Fényt! – parancsolta Vangerdahast.

Ragyogó varázsfény vette körül a gazneth arcát. A lény felsikoltott, hátraugrott, őrülten rázta a fejét, ám a fénygömb nem tágított.

Vangerdahast lejjebb eresztette a kezét, s összeszorította ujjait, mintha egy kés nyelére kulcsolódnának rá. A kesztyű eltűnt a fantom szárnya alatt, s a szurdokon meglepett rikoltás visszhangzott végig. A mágus föl-le mozgatta a kezét. Varázskesztyűje utánozta a mozdulatot, kezében Rowen tőrével, s a hasadék talaját sötét vér festette feketére.

Ellenfelük dühödten bömbölt, leeresztette szárnyát, s így teljes pompájában láthatóvá vált a fejét körülvevő fénygömb. Karja, szárnya veszettül csapkodott, megpróbálta elkapni a kesztyűt, ámde hiába: semmit sem látott a vakítóan villódzó fény miatt. Vangerdahast keze meglódult, s a rozsdás tőr a fantom mellkasába fúródott. A gazneth rászorította kezét a feketén vérző sebre, s menekülésre fogta a dolgot, ordítva, vonyítva bukdácsolt végig a szurdokon.

A varázsló üldözőbe vette, de három lépés után ráébredt, hogy a rém gyors, mint valami oroszlán, s gyalogszerrel semmiképp sem kelhet vele versenyre. Visszafordult Tanalastához, aki már fel is húzódzkodott saját lovára, s épp Rowent segítette föl maga mögé. A fickón nem látszott, hogy megsérült volna, mégis szédelgett még az ütközéstől. Cadimus a lány mögött állt, tágra nyílt szemmel, kábán bámult rá, egyébként épnek és egészségesnek látszott. Vangerdahast odaszaladt hozzá, elkapta a gyeplőt, és fölpattant a nyeregbe.

– Gyerünk! – Vangerdahast fényvarázsa máskülönben hosszú órákig is eltartott volna, most azonban sejtette, hogy a gazneth néhány percen belül magába szívja a mágiáját, és mikor visszatér, mérgesebb lesz, mint valaha. – Nem öltem meg, ne reménykedj!

– Az igaz, de legalább megsebeztük. – Tanalasta megsarkantyúzta a lovát, s az állat gyors galoppban megindult előre. – Haladunk, haladunk!

Vangerdahast követte, de előbb visszarendelte magához a kesztyűt. Félt, hogy esetleg elveszíthetik Rowen tőrét, úgyhogy kivette a véres fegyvert a mágikus kézből. Legnagyobb ámulatára egyszerű, hidegen kovácsolt vastőr volt. A démonok utálják a hidegen kovácsolt vasat, ám a gazneth nem démon – nem lehet az. A férfi megtörölte a tőrt, az övébe tűzte, aztán kinyúlt a vászonkesztyű után, és zsebre tette.

Sietve befordultak két sarkon, aztán Tanalasta felkiáltott, s megállította a lovát. Mivel újabb orkcsapatra számított – nem létezik, hogy a gazneth ilyen gyorsan elbánt volna a fényvarázsával! -, Vangerdahast kivett a köpenyéből egy darab kénkövet, s felzárkózott a hercegnő lova mellé. Húsz lépésnyire óriási acélkapu zárta le a kanyont.

– A pokol kilenc kapujára! Ez meg mit keres itt?

Rowen átkukucskált Tanalasta válla fölött, majd szorosan behunyta a szemét, és megpróbálta rendezni gondolatait.

– Biztos, hogy erre kell mennünk? – kérdezte Tanalasta.

– Ez a helyes út – mondta Rowen. – Nyilván csak illúzió. Mi is láttunk egy kaput, mielőtt megtaláltuk volna a második sírt.

– Illúzió? – Vangerdahast az ajtóra mutatott, s misztikus szavakat skandált hozzá. – Takarodj!

Az ajtó azonmód eltűnt. Mögötte sötét, zömök alak kuporogott, borvirágos orra fölött bíborszín szempár ragyogott. Megfakult korona ült bozontosan szétálló, hosszú fürtjein. Ápolatlan szakállában rés nyílt, mely a sárga agyarakból és a vörös kígyónyelvből ítélve feltehetőleg a szája volt.

– Nocsak? Nem is kopogtok? – kérdezte az idegen. Karjával furcsa mozdulatot tett az ég felé, melyről egyikük sem tudta, mit jelenthet. – Egyszerűen szétporlasztjátok az ajtót?

A furcsa emberke anyaszült meztelen volt, csillogó bőre obszidián színű, gömbölyű hasa leveses kondér méretű. Törött sárga karmok nőttek az ujjai végén, hátán sötét szárnyat viselt, testén a legkülönfélébb élősködők nyüzsögtek.

– Csak nem még egy... – Vangerdahast alig jutott szóhoz. – Még egy gazneth!

– Hát persze! – Tanalasta hangja inkább izgatott volt, mint rémült. – Hiszen három sírt fedeztek fel!

– Legalábbis annyiról tudunk – tette helyre Vangerdahast.

A gazneth megmozgatta szárnyát. Mikor az mindkét oldalon nekicsapódott a kanyon falának, veszettül elkáromkodta magát, s elindult feléjük.

– Ebből elég! – jelentette ki Vangerdahast. Elengedte a gyeplőt, és kinyúlt, megtagadta társai kezét. – Gyerünk!

Rowen szeme elkerekedett.

– Én nem megyek!

A kósza kiszabadította a kezét, kirántotta tőrét Vangerdahast övéből, majd leszállt a lóról. A gazneth már csupán tíz lépésnyire járt.

Tanalasta odafordult a férfihoz.

– Rowen... !

– Nekem itt a helyem – felelte a kósza, s elhátrált a lótól.

Tanalasta a gaznethre nézett. Annak hosszú nyelve ide-oda csapkodott sárga agyarai között; a rém ugráshoz készülődött. Vangerdahast áthajolt Cadimus hátán, és a kósza felé nyújtotta a kezét.

– Add a kezed! – parancsolta. – Most!

Rowen tovább hátrált. A gazneth eszelősen felvihogott, majd felugrott a levegőbe. Vangerdahast visszahúzta a kezét, gondolatban felidézte az arabeli palota istállóját. Tanalasta felsikoltott, vadul cibálta a karját, s épp mikor a varázsló kimondta a bűvszót, kirántotta magát a kezéből. Vangerdahast körül elsötétült a világ, aztán valami nagy és nehéz tárgy csapódott a hátába, és hirtelen zuhanni kezdett.

Egy örökkévalóságig tartott, mire leért a földre. A súly eltűnt a hátáról, pusztán a tér- és időérzékét vesztette el. Már azon töprengett, hogy ilyen lehet, mikor az ember hirtelen meghal – fájdalom és félelem nélkül, végtelen feketeségben -, pusztán az volt a zavaró, hogy valami büdös és meleg dolog ült a nyakában, s egy tüskés tárgy simogatta az arcát.

A fény szinte ugyanabban a pillanatban visszatért. Vangerdahast még épp látta, hogy Cadimus barna háta kisiklik alóla, ő maga pedig arccal előre a sárban landolt. Mintha az egész világ terhe az ő hátán nyugodott volna, váratlanul avas szagú, fekete szárnyak alatt találta magát.

Hosszú ideig feküdt ott kábultan, próbált rájönni, hová került, s mi lehet ez a borzalmas bűz. A távolból döbbent hangokat hallott – férfiakat és nőket is vegyesen -, s egyre jobban sajgott a háta: most már szinte elviselhetetlenné vált a fájdalom.

Vangerdahast kinyúlt, és belevájta ujját a puha földbe. Lassan vonszolta magát előre. Most páncélcsörgést hallott. Némelyik hang mintha ismerős lett volna neki. Tovább kúszott előre, s egyszer csak eltűnt a hátáról az a szörnyű teher. Feltérdelve egy női ruha szegélyét látta, meg nagyjából ötven lólábat, mögötte az istálló fehérre mázolt fala emelkedett. Egyszerre minden eszébe jutott.

Kinyújtotta a nyakát, s hirtelen szembetalálta magát egy teljes fegyverzetben lévő Bíbor Sárkány osztaggal. Jól ismert arcokat is látott köztük: egy magas, szürke szakállú férfit poros úti ruhában, arany koronával, egy bozontos szemöldökű, testes varázslót, egy jégkék szemű, mézszőke szépséget s egy fáradt, beesett arcú, izmos papot. Azun, Merula, Filfaril és Owden mind rémülten bámult rá.

Szárnycsapkodást is hallott valahonnan. Felnézett, s fekete vitorlát pillantott meg a levegőben.

– Nem! – Talpra ugrott, s integetni kezdett barátainak, hogy húzódjanak fedezékbe. Közben szembefordult a gaznethtel. – Védekezze... !

Fekete kéz nyúlt le a magasból, elkapta a fejét, és az istálló falához vágta a mágust. A férfi Cadimus orra előtt ért földet, arccal a porban. Füle csengett, felrepedt koponyájából csorgott a vér, ahol a gazneth megragadta. Látása alagúttá szűkült. Megemberelte magát, feltápászkodott, és kutatni kezdett a zsebében.

Egy tucat sárkánykatona megpróbálta útját állni a gaznethnek. A sötét teremtmény úgy tört át rajtuk, mint sas a mezei egereken, meg sem állt Azunig. Kiütötte a kardot a király kezéből, s megállapodott a nyeregben a döbbent férfi mögött.

– Trónbitorló!

Azzal lekapta Azun fejéről a koronát, mocskos karmait belevájta a királyi páncélba, s kipenderítette a férfit a nyeregből, mintha csak rongybaba lenne. Vangerdahast émelyegni kezdett, ismét el akarta nyelni a sötétség. Összeszorította a fogát, és megragadta kedvenc pálcáját. Küzdött az ájulás ellen.

Bíbor Sárkányok hada árasztotta el a gaznethet, csapkodták, kaszabolták. A rém néhány ütéssel, szárnycsapással hátrapenderítette őket, s mikor egy harci mágus tüzet lövellt rá, magára hajtotta a szárnyát. Örjöngve röhögött, mikor a tűz nekizúdult a védelmének. Átlendült az őrök során, egyenest Filfaril nyakába. A tűzmágia azonnal abbamaradt. A királynő holtra rémülten felsikoltott, a gazneth pedig beborította szárnyával.

Vangerdahast látása tovább szűkült. Kihúzta a pálcát a köpenyéből.

– Nem kell félned, drágám – mondta a gazneth. Eszelős vigyorgás hatolt el hozzá a fekete függöny másik oldaláról. – Hisz miért is bántanám a királynőmet?

Azzal Filfarillal a karmaiban a levegőbe emelkedett. Vangerdahast látása már csak kulcslyuknyi széles volt. Meglengette a botot a támadó felé, majd kimondta a parancsszót. A kulcslyuk bezárult.