2

Tanalasta végigsietett a Marlír-ház családi csarnokán, egyik kezével helyreráncigálta fűzős ruhájának zsinórját, a másikkal a szoknyáját tartotta. Mérföldnyi hosszúnak tűnt a folyosó, fehér oszlopok végtelen sora, melyek a boltozatos mennyezetet tartották. Száz meg száz tölgyfa ajtó nyílt az oldalfalakon. Magashangásból lefelé jövet annyiszor megálltak, hogy gondjaikba vegyék a fertőzött földet, hogy az út végül egy nappal tovább tartott. Csak ma reggel érkezett meg, és rögtön felfedezte, hogy a Suzailból ideküldetett báli ruha egy számmal nagyobb a kelleténél. Az apja születésnapi ajándékát sem volt ideje előkészíteni. Csupán abban bízhatott, hogy Owden, Chauntea aratásmestere egyedül is elrendezi majd a dolgot.

Végre odaért a két Bíbor Sárkány őrizte ajtó elé. Az őrök peckesen haptákba vágták magukat, alabárdjuk nyele a válluknak koccant. Tanalasta megállt, és a feje fölé emelte a kezét.

– Nem tapasztaltatok semmi furcsaságot, uraim? – kérdezte, és könnyeden megperdült a sarkán. – Elvarratlan szálak, gyanús elemek?

Az őrök idegesen egymásra néztek, nem szóltak semmit.

– Mi a baj? – Tanalasta lenézett magára. Ametiszt színű selyemruhát viselt, szűk fűzőrésszel, mély nyakkivágással, mely talán többet láttatott bizonyos testrészeiből, mint amennyit egy tisztességes hercegnőnek illendő lenne mutogatni. – Ki vele!

A fiatalabb őr kinyújtotta a karját, készenléti pozícióba tolta az alabárdot.

– Nincs semmi baj, hercegnő. – Arcán egy mosoly árnyéka suhant át. – Csak... lenyűgözően nézel ki. Én a helyedben nem kerülnék így a királynő szeme elé.

Tanalastának leesett az álla.

– Micsoda? – hördült fel.

Az idősebb katona szintén leeresztette fegyverét.

– B... bocsáss meg, hercegnő – dadogta. – Lundan nem akart tiszteletlenül viselkedni. Pusztán arról van szó, hogy régóta nem jártál már Suzailban, és sok minden... hm, megváltozott.

– Tényleg? – Tanalasta szélesen rávigyorgott, majd csókot nyomott mindkét férfi arcára. – Chauntea áldása kísérjen benneteket!

Kicibálta hosszú, barna hajából a szalagot, fürtjei most szabadon omlottak a vállára. Aztán odabiccentett az őröknek.

A meghökkent katonák kinyitották a fogadóterem ajtaját, Tanalasta meg belépett. Marlír Dauneth a márványkandalló mellett állt, a király és Vangerdahast társaságában. Mélyen elmerültek a társalgásban, italt szopogattak, és halkan kuncogtak valamin. Tanalasta remélte, hogy a tréfa nem az ő pontatlanságából űz gúnyt. Meglepő módon még Vangerdahast is alkalomhoz illően felöltözött. Szépen kifésülte hosszú szakállát, mely most úgy festett, mintha óriási vattacsomót ragasztott volna az állára, terjedelmes alakján indigószín köntös feszült. A selymes anyagon sárga üstökös-díszítés futott végig. Dauneth arannyal kivarrt zekét viselt, mely tökéletesen illett Tanalasta ametiszt színű ruhájához – és ez távolról sem volt véletlen, amint a hercegnő is tudta. Azun király öltözéke lentunikából és királyi bíborban pompázó bársonyköpenyből állt; Symylazarr, a Becsület Pengéje az oldalán lógott ékköves hüvelyében. Határozott arcvonásaival, szúrós barna szemével ugyanolyan jóképű volt, mint mindig – még ha a királyi szakállt több ezüstcsík szőtte is át, mint egy évvel ezelőtt.

– A hajnal urára! – A döbbent kiáltás a kandalló bal oldala felől érkezett. – Csak nem az én Tanalastámat látom?

A hercegnő odafordult anyjához, aki most emelkedett föl előkelő, aranylevelekkel díszített székéből. Rögtön látta, hogy az őr eltúlozta a figyelmeztetést: nem kell aggódnia amiatt, hogy öltözködése felülmúlja a királynőét. Filfaril egyszerű lila ruhát viselt, mely bámulatosan kiemelte gyönyörű alakját. Elbűvölő volt, mint mindig. Jégkék szeme, alabástrom bőre, mézszínű haja miatt mindig ő állt a társaság középpontjában – még akkor is, ha nem akart feltűnést kelteni. Ma viszont ráadásul akart is.

A királynő vállon ragadta Tanalastát, és alaposan szemügyre vette.

– Dauneth mondta, hogy megváltoztál... de azt nem, hogy ennyire!

A hercegnő csalódást színlelt.

– Nem? Pedig azt hittem, lenyűgözte a poros utazóruhám! – Megölelte anyját, és azt suttogta: – És ha már a jó kormányzóról van szó... mit keres itt? Azt hittem, csak a család gyülekezik a fogadóteremben.

– Attól félek, Vangerdahast ötlete volt – súgta vissza együtt érzően a királynő, ám aztán felvont szemöldökkel hátralépett. – Miért, talán baj?

Tanalasta felsóhajtott.

– Nem igazán... csak szerettem volna egy-két szót váltani veled és apával. Valamit el kell mondanom...

– Hercegnőm, boszorkányosan gyönyörű vagy!

Tanalasta felnézett. Dauneth vezette oda hozzájuk apját és Vangerdahastot. Ezzel minden reménye füstbe ment, hogy négyszemközt beszélhessen a szüleivel. Jól nevelten elmosolyodott, kezet nyújtott.

– Köszönöm, Dauneth. Mit is mondtam, hogyan szólíts?

A kormányzó elpirult, és kezet csókolt.

– Bocsáss meg, Tanalasta.

Vangerdahast és Azun helyeslő pillantást váltott, s ez nem kerülte el a hercegnő figyelmét.

Pukedlizett apjának.

– Elnézést, hogy elkéstem – kezdte -, de Huthduthból hazafelé fölöttébb riasztó felfedezést tettünk.

– Igen, igen, Dauneth már elmesélte, hogy üszkösödnek a földek. – Azun megfogta lánya kezét, és enyhe szemrehányással rámosolygott. – Egy hercegnőnek igazán nem kellene ilyesmivel foglalkoznia. Erre valók a varázslók, kedvesem.

– Igen? – Tanalasta Vangerdahasthoz fordult, aki tetőtől talpig végigmérte őt, mint eladó lovat a földműves. – A királyi fővarázsló már meg is fejtette a fertőzés természetét?

– A királyi fővarázslónak fontosabb dolga is akad, mint hogy az árpa növését figyelje – felelte Vangerdahast. – De Csodálatos Merula biztosított róla, hogy ez az üszök nem komoly dolog... Semmiképp sem elég komoly ahhoz, hogy megvárakoztassák miatta a királyt.

– Merula? Ugyan mit tudhat egy pálcahimbáló a gazdálkodásról? – Felháborodott hangsúlya ellenére Tanalasta titokban megkönnyebbült. Ha a királyi fővarázsló már rájött volna a betegség természetére, nem is lenne annyira értékes az apjának szánt ajándék. Rámosolygott a királyra. – Ha pontosan meg akarod tudni, mi történt, csak meg kell kérdezned Owdent, Chauntea aratásmesterét...

– Meg is teszem – szakította félbe Azun -, ha leszel olyan szíves, és bemutatsz minket... a bál után.

– Hát persze – mondta Tanalasta, és gondolatban felujjongott. Még ő sem szervezhet meg egykönnyen egy találkozót a királyi fővarázsló hozzájárulása nélkül, s az még nagyobb szerencse, hogy a király Vangerdahast megkérdezése nélkül beleegyezett abba, hogy beszéljen Owdennel. – Alig hiszem, hogy a fertőzés romlásba döntené Cormyrt az ünnepség alatt – ismerte el. – Elnézést, hogy megvárakoztattalak.

A király mosolya szélesebb lett.

– Netán kifutottunk az időből? Észre sem vettem... de még ha unatkoztam volna is, érdemes volt rád várni. – Odafordult Vangerdahasthoz. – Nem gondolod, vén varázsló?

Az udvari főmágus savanyú pillantást vetett Tanalastára.

– Valóban lefogyott – mondta -, bár szerintem nem egészséges dolog, ha egy lány ilyen csontos... főleg nem Tanalasta korában.

Filfaril megveregette a vállát.

– Ugyan, Vangerdahast! Tanalasta aligha volt nagydarabnak nevezhető, mikor elment.

– Nem szükséges megvédened, anyám – mondta neki Tanalasta. Mosolyt erőltetett magára, és gyöngéden megpaskolta a varázsló domborodó pocakját. – Vangival jól megértjük egymást, nem igaz, Őkövérsége?

Vangerdahast szeme tágra nyílt.

– Látom, a nyelvedre ment, amit más helyekről leadtál. Ha megbocsátotok, nekem most sürgős dolgom van.

A varázsló keresztülsietett a szobán, és csukott szemmel, kényelmesen elnyúlt egy vörös pamlagon. Filfaril helyeslően elmosolyodott, Azun arca azonban fájdalmat tükrözött.

– Bár ne ellenkeznél vele folyton, Tanalasta. Hiszen egyszer a te...

– Az én királyi fővarázslóm lesz, tudom. – Tanalasta mély levegőt vett, felkészült a válaszra. – Azt hiszem, úgy illene, hogy a királyi fővarázsló szolgálja a koronát, és nem fordítva. Ettől függetlenül nagyon is tisztában vagyok Vangerdahast erényeivel. Ugyanolyan nagyra tartom őt, mint te; csupán már nem tűröm szótlanul a fitymáló megjegyzéseit.

A király felvonta a szemöldökét, de Tanalasta felbátorodott anyja szemének meglepett villanásától, és nem hagyta magát. Az abraxus-ügy után Vangerdahasttal hónapokig járta az országot, s ez a megpróbáltatás bőségesen elég volt hozzá, hogy rájöjjön: nem hagyhatja, hogy a királyi fővarázsló megfélemlítse. Persze, sokat segített neki abban, hogy megismerje a világot, és elfeledje Lazúrkő Aunadar megaláztatásait, ám a varázsló megpróbálta lebeszélni Chauntea hitéről, hogy „királyi sarjnak megfelelőbb" ösvényre terelje a fejlődését. Az utazás rosszul végződött: Tanalasta ugyanis fellázadt, és kijelentette, hogy belép Huthduth Házába. El tudta képzelni, miket mondott róla ezek után Vangerdahast a szüleinek. Mert persze aligha számolt be őszintén a történtekről, s arról, hogy ő milyen szerepet játszott az események alakulásában.

A király átkarolta lánya vállát.

– Látom, vasat is találtál a hegyekben – jegyezte meg. – Örülök neki; ám ha öklöt akarsz kovácsolni belőle, ne felejtsd el bevonni bársonnyal.

Tanalasta megbillentette a fejét; nem lenne okos dolog elvenni a király jókedvét holmi ártatlan csipkelődés miatt.

– Észben tartom a tanácsodat, apám.

– Nagyszerű. – A király elmosolyodott, majd odavezette őket a pamlaghoz, ahol Vangerdahast még mindig ugyanúgy ült: hátrahajtott fejjel, szeme csukva.

– Most pedig lássuk, megtaláljuk-e a húgodat, hogy végre nekilássunk az ünneplésnek.

A mágus felnézett rájuk.

– Attól félek, Alusair nélkül kell elkezdenünk.

– Alusair nélkül? – fakadt ki Filfaril. Szeme résnyire szűkült. – Miért, hol van?

– Nos... nem tudom pontosan. – Vangerdahast rőtes arccal feltápászkodott a pamlagról. – Talán még mindig a Kőföldeken. Megpróbáltam kapcsolatba lépni vele, de csak annyit mondott, hogy: „ne most, vén Szaglász!"

– Akkor menj érte! Azért tartjuk a király bálját Arabelben...

Filfaril elharapta a mondatot, Daunethre sandított, majd újrakezdte: – Azért fogadtuk el Marlír Raynar nagyvonalú meghívását, hogy mindkét lányunk könnyebben eljöhessen az ünnepségre!

– Valóban, felség – bólintott Vangerdahast -, a baj csak az, hogy Alusair megint levette a gyűrűjét.

Tanalasta látta, hogy Dauneth a három királyi felség ujján csillogó pecsétgyűrűre pillant.

– Szomjas vagyok, Dauneth. – Belekarolt a kormányzóba, és az ajtó felé fordult. – Hoznál nekem egy cseresznyelikőrt?

– Nem kell elküldened, Tanalasta. – A király megmozgatta gyűrűjét, aztán folytatta: – Szerintem megbízhatunk Daunethben, nem árulja el a mi kis titkunkat. Emellett a kormányzó amúgy is többet tud a mostani helyzetről, mint te.

Mintha csak alá akarná támasztani a király szavait, Dauneth a hercegnőhöz fordult.

– Emperel eltűnt – mondta.

– Eltűnt? – kérdezte Tanalasta. Csalódottnak, mellőzöttnek érezte magát, mert apja nem tartotta fontosnak, hogy üzenjen neki Huthduthba. Emperel őrizte az Alvó Kardok csapatát, azt az ifjú nemesekből álló titkos táraságot, akiket mágikusan hibernáltak és elrejtettek, arra az esetre, ha valóra válna a régi jóslat Cormyr pusztulásáról. Az, hogy a király beavatta Daunethet ebbe a hétpecsétes titokba, azt jelentette, hogy feltétel nélkül megbízik a férfiban, s hogy úgy érzi; a kormányzó egy napon a veje lesz. – Hogy történt?

– Alusair azért ment, hogy kiderítse – mondta Azun. Odafordult Vangerdahasthoz. – Talán valami bajba került?

– Hát persze! – csattant fel a varázsló. – Az a lány semmit sem képes megtanulni! Hányszor mondtam már neki, hogy ne vegye le a gyűrűt! Mi lenne, ha fontos közlendőnk volna?

– Fontos közlendőnk van – tette helyre Filfaril. – Azun hatvanharmadik születésnapját ünnepeljük. Alusair távolléte intő jel, nem csupán a mi számunkra.

– Azért ne túlozzunk – mondta a király. – Biztos vagyok benne, hogy jó okkal nem jött el.

Tanalasta az ajkába harapott. Tudta, hogy féltékenynek tűnne, ha rámutatna: van az éremnek másik oldala is. Jellemző Alusairra, hogy elvágtat a Kőföldekre, és bármiféle bocsánatkérés nélkül elmulasztja a király születésnapját. Ezt azonban egy királyi hercegnőnek mégsem illik kimondania. Nem csoda, hogy Tanalasta jobban otthon érezte magát Huthduth puritán monostorában, mint a családi kastély fényűzésében.

A király Filfarilnak nyújtotta karját, aztán a nagy kétszárnyú ajtó felé fordult, mely a bálterembe vezetett.

– Vangerdahast, egyedül kell a dolog végére járnod – jelentette ki. – Próbáld meg elérni Alusairt. Biztos vagyok benne, hogy kapcsolatba lépne velünk, ha segítségre lenne szüksége, de mivel Emperelnek is nyoma veszett...

Vangerdahast bólintott.

– Azonnal szólok, ha utolértem.

A királyi fővarázsló az ajtó felé intett, melyen erre hangos kopogássorozat vonult végig. A túloldalon őrök parancsa harsant és tompa kürtszó, majd az ajtó felpattant. A király és a királynő beléptek a dörgő üdvrivalgásba.

Dauneth odalépett Tanalasta mellé, és felajánlotta a karját.

– Szabad lesz?

– Hogyne.

Tanalasta belekarolt a férfiba, és belépett a Marlír-ház híres Rodes Termébe. A hatalmas bálterem zsúfolásig megtelt nemesekkel, annyira, hogy alig látott valamit a nevezetes kincsekből, kivéve az aranylevelekkel díszített márvány oszlopfőket, s a fejük fölé boruló gyöngyházfényű alabástrom kupolát. Szülei tíz lépésnyire jártak előtte, lefelé tartottak a vörös plüss-szőnyegen, mely az Illemfolyosó határát jelezte, azt a keskeny ösvényt, melyen csak a királyi család tartózkodhatott. Azun és Filfaril bólintott és integetett a tömegnek, míg elhaladtak a terem végében álló kisnemesek mellett, de Tanalasta tudta, hogy a vonulás tipegéssé lassul majd, ha elérnek a terem elejébe, és megállnak egy-két tréfás megjegyzés erejéig a fontosabb nemesek mellett, kik a királyi emelvény lábánál várakoznak.

A hercegnő mosolyt erőltetett magára, és követte őket. Nagyon is tudatában volt az őt köszöntő magasra felvont szemöldököknek, bíráló pillantásoknak. Azt is pontosan tudta, hogy az összes jelenlévő, még a legalantasabb báró is tisztában van vele, hogyan csalta őt lépre Lazúrkő Aunadar a szerelmével, és hogyan akarta megkaparintani a trónt. Üdvözlő tapsuk udvarias, ámde örömtelen volt, ami biztos jele annak, hogy aggódnak: mi lesz Cormyrral, ha Tanalasta lép apja helyére. A hercegnő egy pillanatra sem hagyta abba a mosolygást és a bólogatást, gondolatai viszont a zöld hegyi legelőkön jártak, innen merített erőt ahhoz, hogy nyugodt és higgadt maradjon. Vissza kell nyernie a jó hírét, s ehhez az az első lépés, hogy magabiztosnak lássák; ezt viszont csak akkor érheti el, ha lelkében béke honol.

Lassan haladtak előre az Illemfolyosón, s az alacsonyabb rangú nemesek posztókabátját, lenzubbonyát cifra köpönyegek és sifonruhák váltották fel. Bronzcsatok, csillogó melltűk jelentek meg stratégiai fontosságú pontokon, nem ritkán fénylő tigrisszemek vagy opálos holdkristályok társaságában. Dauneth név szerint köszöntötte az összes nőt és férfit, Tanalasta pedig elmondta, mennyire örül, hogy végre megismerheti őket. Mindegyik nemes viszonozta a mosolyát, kissé kába arckifejezéssel, amelyből a hercegnő arra a következtetésre jutott, hogy jobb benyomást sikerült tennie a vendégekre, mint várta volna.

Végül Tanalasta és Dauneth is elért a terem elején álló főnemesekhez. Édes levendulaolaj és orgonavíz illata töltötte be a levegőt. Lángoló rubintok és csillogó zafírok ragyogták körbe őket, s a körülötte állók önhitt, gőgös megjegyzései dübörgő visszhangot vertek Tanalasta gyomrában. A férfiak tollas kalapot, suhogó selyemzekét viseltek, az asszonyok meg csipkéből, fátyolszövetből készült, kelmepazarló ruhát. A kisnemesek tisztes távolságban álltak meg a szőnyegtől, az itt összegyűlt hölgyek és urak azonban jól ismerték a királyi családot, és nem tettek lakatot a szájukra: mindannyian megdicsérték Filfaril öltözékét, és boldog születésnapot kívántak Azunnak. Tanalasta a hegyi csermelyekre gondolt, és még szélesebben mosolygott. Lélekben felkészült a csatára.

Először az öt fiatal nemes családjához fordult, akik az abraxus-ügy kapcsán meg akarták gyilkolni őt. Egyrészt éreztetni akarta, hogy nem neheztel rájuk, másrészt be akarta bizonyítani, hogy nem is fél tőlük. A hercegek dadogva fejezték ki hódolatukat, a hercegnőket viszont sikerült annyira megbabonáznia, hogy szóhoz sem jutottak. Tanalasta udvariasan elköszönt, és továbbsétált Daunethtel az ösvényen. Most már barátságosabb vizekre érkeztek. Barátai, az Ősgyíksarkantyúsok következtek. Cica tündöklően szép volt gyöngyfehér ruhájában, Giogi pedig színpompás és barátságos, mint mindig; ő az Ősgyíksarkantyúsok színeiben virító, arannyal átszőtt bársonyt viselt.

– Tymorára, hercegnőm! – Giogi melegen átölelte Tanalastát, aztán hátrábblépett, és buja pillantással végigmérte. – Mi történt? Hiszen kész szépség lett belőled!

– Giogi! – Cica megpaskolta férje vállát, aztán odalépett a szőnyeg szélére, hogy ő is megölelhesse a hercegnőt. – Ne haragudj Giogira, hercegnő. Tudod, milyen bárdolatlan néha.

– Azt hiszem, Giogi bókjait még mindig jobban élvezem, mint Lazúrkő álságos hízelgését – nevetett Tanalasta. Daunethre mutatott. – Remélem, nem felejtettétek még el a jó kormányzót!

Cica szeme huncutul felcsillant, ahogy végigmérte Dauneth arannyal átszőtt zekéjét, amely tökéletesen illett Tanalasta ametiszt színű ruhájához... és persze azt is látta, hogy a zeke indigó árnyalata mennyire közel áll a királyi bíborhoz.

– Aki csinosabb, mint valaha – mondta, megszorította Tanalasta kezét, és közelebb hajolt, suttogóra fogta a hangját: – Szerencsés nő vagy, kedvesem.

A hercegnő felvonta a szemöldökét, de nem tette helyre az elhamarkodott következtetést.

– Majd később beszélünk, Cica.

– Már alig várom. – Cica elengedte a kezét, pukedlizett. – Szeretném hallani a huthduthi kalandod minden részletét.

– Kaland? – kérdezte Giogi zavart tekintettel. – Én azt hittem, Huthduth egy monostor!

– Az is – bökött Cica a bordái közé. – Mi lenne, ha hagynánk a hercegnőt továbbmenni?

Giogi engedelmesen meghajolt.

– A mielőbbi viszontlátásra, hercegnő!

Tanalasta udvarias biccentéssel nyugtázta a meghajlást, majd folytatta útját az Illemfolyosón. Már csak néhány lépésnyire jártak a királyi emelvénytől, ahol Tanalasta nagy örömére magas, fehérhajú férfi várakozott. Emmarask Alaphondar kissé távolabb állt a többiektől. A legbölcsebb udvari bölcs minőségében Alaphondar tanította Tanalastát filozófiára, történelemre, törvénytanra és más egyébre. Három évtizednyi közös tanulás után szoros barátság alakult ki köztük, bár szó sem volt olyasmiről, amit rosszindulatú nyelvek pletykáltak az udvarban. A hercegnő szeretett volna egy-két szót váltani vele a hazafelé úton felfedezett ragállyal kapcsolatban, úgyhogy gyengéden előrevonta Daunethet – ám ebben a pillanatban zömök asszonyság lépett a szőnyegre, és elébe tornyosult.

– Tanalasta hercegnő, szépséged még a fiam legvakmerőbb bókjait is meghaladja.

A megszólítottat annyira megdöbbentette a jelenet, hogy egy pillanatig fel sem fogta, mit lát. Az asszony gyöngyös organdit viselt, fülén zafírfüggők lógtak, egyéb helyekről rubinok csüngtek alá, még a hüvelykujjáról is. Rizsporos haját művészi toronyba csavarták a feje tetején, nyolc gyémánt hajtű tartotta félhold alakban. Minden bizonnyal valami főnemes hölgy lehetett, mégis úgy viselkedett, mintha más dolga sem lenne, minthogy elállja a hercegnő útját.

Két testőr sietett el Tanalasta mellett, majd megállt az asszony két oldalán; a hercegnő parancsára vártak, nem tudták, mit kezdjenek a pimasz asszonysággal. Tanalasta Daunethre pillantott, akinek vöröslő arcáról rögtön le is olvashatta, kit tisztelhet a nemes hölgyben; el is döntötte, hogy nem távolíttatja el az asszonyt. A kormányzó udvariasan kiszabadította a karját, és merész édesanyja mellé lépett.

– Felség, hadd mutassam be anyámat, Marlír Merelda úrnőt.

Néma csend támadt körülöttük: Tanalasta tisztában volt vele, hogy a birodalmi nemesek fele azt lesi, hogyan birkózik meg a kínos helyzettel... nem csak ő, hanem Dauneth is. Inthetne Marlír asszonyságnak, hogy álljon föl, vagy megparancsolhatná az őröknek, hogy távolítsák el, amivel minden bizonnyal vérig sértené az asszonyt... végül egyiket sem tette.

– Marlír úrnő, milyen kedves, hogy megismerhetlek – szólalt meg Tanalasta, s közben szülei felé pislogott, akik már elérték az emelvény alját, s most onnan tekintgettek vissza rémült arccal. – Már kerestelek. Feltétlenül meg szeretném köszönni, hogy megrendezed a király születésnapi ünnepségét.

Merelda boldogan elpirult.

– Ugyan, semmiség! Részemről a megtiszteltetés – bizonygatta, majd felállt, bár senki sem adott rá engedélyt. Ha hallotta is a körülötte állók döbbent horkanását, nem mutatta ki: továbbra is szélesen mosolygott. – Boldog vagyok, hogy megismerhetlek, drágám. Dauneth már annyit mesélt rólad.

– Tényleg?

– Hogyne. – Merelda nem vett tudomást Tanalasta fagyos arckifejezéséről, körülkémlelt, megnézte, jól látja-e őket a többi nemes asszony, aztán megfogta fia kezét, és előrelépett. – Állandóan csak rólad beszél, s hidd el: eddig csupa kedves dolgot mondott.

Dauneth paprikapiros lett, akár az anyja ujján csillogó rubingyűrűk.

– Anya, kérlek! – szorította meg a kezét. Aztán megpróbálta levonszolni felmenőjét a szőnyegről, apja mellé, aki csöndes rémülettel figyelte a kibontakozó eseményeket. – Azt akarod, hogy a hercegnő megorroljon rám?

Erre persze a körülöttük állók kedélyesen kuncogni kezdtek, Tanalastát kivéve, aki lassan elveszítette a türelmét. Jól látta, mit gondol Marlír úrnő: hogy ugyanolyan könnyedén az akarata alá hajthatja a hercegnőt, mint az áruló Lazúrkő Aunadar. Tanalasta a szüleire nézett, némán jelezte nekik, hogy siessenek a segítségére, mielőtt még halálosan megsértené vendéglátójukat. A király az emelvény felé fordult – ha fellépne rá, megszólalnának a harsonák, hogy ünnepségre hívják a népet -, ám aztán Tanalasta válla fölött elkapta Vangerdahast pillantását, és hirtelen megtorpant.

– Már annyira várom...

– Egy szót se többet! – figyelmeztette élesen Tanalasta. Most már nem csak a tolakodó Mereldára volt mérges, hanem Vangerdahastra is, aki lábbal tiporta az érzéseit. – Olyan kínos volna...

– Kínos? Jaj, édesem, Dauneth annál sokkal jobb táncos. – Marlír úrnő hátravetett fejjel felkacagott, s a többi nemes csatlakozott hozzá. Az asszony aztán megfogta Tanalasta kezét. – De ha esetleg nem tetszik a lábmunkája, lesz időd kijavítani, nem igaz?

Egyszerre mindenki elhallgatott, szinte vágni lehetett a csendet a teremben. A hercegnő nem bírta visszafojtani a mérgét. Ám legyen, ha a király inkább Vangerdahastra hallgat, és nem veszi figyelembe a lánya jelzését, úgy kell neki; akkor viselje a következményeket is! Dühödten kirántotta a kezét az asszony szorításából, és felöltötte legjámborabb mosolyát.

– Bocsáss meg, Marlír hercegnő, sajnos nem tudom követni a gondolatmenetedet. Ugye még véletlenül sem hiszed, hogy Dauneth meg én eljegyeztük egymást?

Halk mormogás töltötte be a termet, s Marlír úrnő mosolya lassan ráfagyott az arcára. Hebegett-habogott, némi magyarázatfélét próbált kipréselni ajkai közül; Tanalasta azonban nem akarta, hogy az asszony még jobban felbosszantsa. Odabiccentett az őröknek, de addigra már Dauneth is anyja mellett termett, és hüledező férjéhez vezette Mereldát. Marlír herceg megragadta felesége könyökét, majd eliszkolt vele a legközelebbi kijárathoz.

Amikor Azun király meglátta, mi történik, rávillantotta tekintetét a lányára – olyan gyorsan történt mindez, hogy csupán a legfigyelmesebb szemlélő vehette észre a pillantásban rejlő jelzést. Tanalasta ártatlan vállvonogatással válaszolt. Igazán nem akarta elrontani apja jókedvét, addig legalábbis semmiképp, amíg nem adja át a Huthduthból hozott születésnapi ajándékot, de lassan itt az ideje, hogy a sarkára álljon. Ha ebből baj lesz, az Vangerdahast hibája, nem az övé.

Azun merev mosolyt ragasztott az arcára, és elszakadt Filfariltól.

– Marlír úrnő, beszélhetnénk egy pillanatra?

A Marlírok megálltak, majd lassan hátrafordultak. Raynar szeméből sütött a zavar, felesége orcája fehérre sápadt a megaláztatástól. Merelda mélyen pukedlizett, nem is mert felállni.

– I... igen, felség?

A király visszament a szőnyegen, és megfogta a kezét.

– Csupán az jutott eszembe, hogy igazságtalan voltam hozzád. – Azzal felsegítette Mereldát. – A királyi udvari kamarásnak kötelessége lett volna meghívni benneteket, hogy velünk együtt vonuljatok be a szőnyegen.

Az asszony szeme elkerekedett a meglepetéstől, s a báltermet újra dünnyögés töltötte be, hangosabb, mint az előző.

– Valóban, felség?

– De még mennyire – mondta Azun. – Minden háziasszonynak kijár ez a megtiszteltetés, főként, ha ilyen hatalmas, csodálatos bált rendez. Remélem, megbocsátasz ezért a kis feledékenységért. A királyi udvari kamarás igazán szorgalmas, derék fickó; kár volna, ha emiatt egy tíznapra zárkába kerülne.

Mindenki jót nevetett a viccen, legalábbis azok, akik hallották. Marlír úrnő elpirulva körülnézett, megbizonyosodott róla, hogy mindenki tudja: a király helyreállította a becsületét; Azun pedig kezet csókolt neki, és visszatért Filfaril mellé. A királyi hercegnő diplomatikusan elmosolyodott, bár belül forrt benne a méreg. A király ugyan megakadályozta, hogy botrányba fulladjon az ünnepség, de ezért Tanalasta tekintélyét áldozta fel. Most már csak azt remélte, hogy apja tesz valamit az ő érdekében is, majd ha átadta a születésnapi ajándékát.

Dauneth visszatért hozzá, kissé mereven felajánlotta a karját. A lány legalább annyira feszengett, mint a kormányzó; belekarolt a férfiba, és követte szüleit a királyi emelvényhez. Felbömböltek a harsonák, s a nép elcsöndesedett, némán figyelte, amint a királyi család fellépdel a lépcsőn.

Tanalasta dühe lassan alábbhagyott. Nem lehetséges-e, töprengett, hogy valaki egyenesen azt javasolta ennek a szegény asszonynak, hogy siettesse egy kicsit az eseményeket? Természetesen azonnal Vangerdahastra gyanakodott. A vén varázsló soha sem volt rest, ha egy csöppet meg kellett segíteni a sorsot – főként, ha Cormyr jövője függött tőle.

Az emelvény tetején négy bíbor párnás trónszék állt, mögöttük pedig két egyszerűbb szék Dauneth és Vangerdahast számára. Azun és Filfaril a két középső trónusra telepedett, Tanalasta pedig apja jobbjára ült. A királyi fővarázsló egyetlen intéssel eltűntette a felesleges trónt, majd a királynő mellé húzta saját székét, és kimerülten belezuhant. Egy pillanatra sem nézett Tanalasta felé.

Mikor végre mindannyian helyet foglaltak, Dauneth hivatalosan köszöntötte a család otthonában egybegyűlt vendégeket, és hogy az iménti kínos jelenetet feledtesse, tett egy-két tréfás megjegyzést a leendő nagymamák jó füléről. Amint bejelentették, hogy Alusair hercegnő távol marad az ünnepségtől, a tömeg mélységes csalódással felhorkant, ám Daunethnek sikerült újra lángra gyújtani a lelkesedésüket, mikor arra kérte őket, kiáltsanak hatvanháromszor hurrát Azunért – minden évért egyet. Olyan hangosan kurjongattak, hogy Vangerdahast csakhamar ideges pillantásokat lövellt az alabástrom kupola felé.

Mikor az üdvrivalgás elhalkult, Dauneth megkérte a főnemeseket, hogy húzódjanak hátrébb az emelvény elől, majd bekalauzolt egy csoport éneklő akrobatát. Percek múltán a teremben mindenki – a legalacsonyabb rangú nemestől a királyig – visítozott a nevetéstől. S bár Tanalasta nem felejtette el Marlír úrnő viselkedését, rájött, hogy megbocsátott neki; főként, hogy a hölgy nyilván nem egyedül főzte ki az egészet. Mire a műsornak vége szakadt, néhány néző már annyira kifáradt a kacagástól, hogy a bordáját tapogatva leroskadt a padlóra.

Az akrobaták végül kiszaltóztak és kicigánykerekeztek a teremből, Dauneth pedig felszólította a főnemeseket, hogy egymás után lépjenek az emelvényre, és adják át az ajándékaikat a királynak. A közönség természetesen örült, hogy pihenhet és felfrissülhet egy kicsit a féktelen hahotázás után, vidáman zümmögött a terem, míg Azun egymás után nyitotta ki a művészien becsomagolt dobozokat. Az ajándékok legtöbbjéről azonnal látszott, melyik családtól származik. A tengerjáró Nyúlszarvú család színaranyból kovácsolt halászbárkát hozott, melynek csöppnyi vitorláját fel lehetett csévélni, ha az ember meghúzott egy apró láncot. A Sólyomfik ősi kardot ajándékoztak neki, amely még Netherilből származott. A fegyver túl törékeny volt már, aligha lehetett volna hasznára a csatában, de értékes darab lesz a király suzaili gyűjteményébe. Ősgyíksarkantyús Giogi és Cica pedig egy hatalmas fehér szarvast vezetett őfelsége elé, melyet otthon fogtak a Hullack-erdőben. Az állat oly szelíd volt, hogy az ember kezéből evett, de büszkeségében egyedül a királyt engedte közel magához.

Azun mindegyik nemesnek terjengősen köszönetet mondott; annyira lelkendezett, hogy a teremben senki sem kételkedett benne: valóban örül az ajándékoknak. Tanalasta úgyszintén tapsolt, ujjongott és gratulált – e feladatot egyébként annyira gépiesen látta el, hogy közben minden figyelmét a körülötte álló nemesekre összpontosíthatta, akik ide-oda sétáltak az emelvény előtt, halkan beszélgettek, és megdicsérték egymást a „nagy bölcsességgel választott" ajándékok miatt. A trónlépcső aljában Merelda körül tolongott a tömeg, még a zárkózott Kardezüstök és a mindig irigy Vészdárdák is.

Miután kissé lecsillapodtak a kedélyek, Dauneth visszatért a székéhez, és áthajolt a támlája fölött: súgott valamit Tanalastának.

– Elnézést kérek anyám nevében az iménti viselkedése miatt. Amint látod, egészen belelovalta magát abba a gondolatba, hogy mi egyszer majd összeházasodunk.

Bár még mindig forrt benne a méreg, Tanalasta mosolyt erőltetett az ajkára.

– És persze – csipkelődött – te egy szóval sem bátorítottad.

Dauneth kissé hátrahőkölt, nem kerülte el a figyelmét a lány burkolt célzása.

– Soha nem tennék ilyet!

– Nem? – Tanalasta tettetett sértettséggel lebiggyesztette a száját. – Akkor ki beszélt neki a földöntúli szépségemről? Azt akarod mondani, hogy nem te voltál?

Dauneth zavart képet vágott.

– Természetesen elragadóan szép vagy, hercegnő, de az az igazság...

– Ne is folytasd, Dauneth! Vannak dolgok, amelyek jobb, ha nem jutnak el egy hercegnő füléhez – nevetett fel halkan Tanalasta, és a férfi karjára tette a kezét. A gesztust persze többen is észrevették – Marlír asszonyság éppen Berkenyeháncs Alaslynnal társalgott, és most feléjük mutogatott -, a hercegnő mégsem húzta vissza a kezét. Ha azt akarja, hogy Dauneth megnyugodjon, neki is nyugodtnak kell mutatkoznia. – Emellett pedig nem hiszem, hogy édesanyád lenne az egyetlen, aki siettetni akarná az ügyet.

Dauneth bizonytalanul a királyi pár és Vangerdahast irányába sandított, majd óvatosan megjegyezte:

– Biztos vagyok benne, hogy mindenki örülne, ha boldog házasságban élnél.

– Valóban? Nekem meg az a benyomásom, hogy Vangerdahast azt akarja, menjek férjhez... boldogan vagy nem, egyre megy – kuncogott Tanalasta. – Néha annyira átlátszóak a mesterkedései!

Dauneth nem nézett a varázsló felé.

– Biztos vagyok benne, hogy csupán a birodalom érdekében cselekszik.

– Tehát tényleg ő volt!

– Kicsoda? – kérdezte Dauneth.

– Aki rávette Marlír úrnőt, hogy ne tegyen lakatot a szájára – mosolygott rá Tanalasta a lépcső aljában álló nemes asszonyra. Továbbra sem engedte el Dauneth karját. – Ismerem hírből az édesanyádat, Dauneth. Máskülönben aligha vágna bele egyenest a dolgok közepébe, már ha ilyen kényes dologról van szó.

Dauneth egyszerre látszott megkönnyebbültnek és meglepettnek, Tanalasta pedig tudta jól, hogy anyjának védelmében a férfi nem feszegeti majd tovább a kérdést. Csöndesen várakozott, továbbra is oda-odapillantott Mereldára, s mikor az óvatos mosolyt villantott rá, még kedvesen biccentett is.

Végül Dauneth így szólt:

– Most, hogy mondod, láttam reggel, amint hosszasan elbeszélget a királyi fővarázslóval. Talán ő javasolta neki, hogy tegyen úgy, mintha jegyesek lennénk.

– És neked mit javasolt? – érdeklődött könnyeden Tanalasta.

A férfi odábbcsusszant a székén.

– Parancsolsz?

– Azt hittem, őszinték akartunk lenni egymáshoz, jó kormányzó. – Tanalasta elhúzta a kezét a férfi karjáról. – Túlságosan is jól ismerem Vangit: tudom, hogy nem végez félmunkát. Mikor kellett volna megkérned a kezem?

Dauneth egy pillanatra lehunyta a szemét, majd felsóhajtott.

– A tánc közben. Úgy szólt a terv, hogy a füledbe suttogom a kérdést. De az anyámról nem tudtam. Az engem is legalább annyira meglepett, mint téged.

– Ami viszont nem mentség a viselkedésedre. – Tanalasta dühödt pillantást vetett az emelvény túlsó oldalán ülő Vangerdahastra, akit ez láthatólag hidegen hagyott: épp a királyt figyelte csöndes derűvel, amint az felhúzható ezüstmacskát küld egy aranyegér után. – Miért, Dauneth, miért?

– Mit miért?

– Miért tetted ezt? – A lány küszködött haragvó könnyeivel. – Tudom, hogy nem a trónért cselekedtél... hiszen az abraxus-ügy kapcsán már bizonyságot tettél a hűségedről. Tehát: miért árultál el?

– Nos... – Dauneth nem nézett a szemébe.

Tanalasta észrevette, hogy néhány nemes érdeklődve figyeli őket odalentről. Nem törődött velük.

– Mondd el!

A férfi végül visszafordult hozzá. Arca komoly volt.

– Nem árultalak el. Ha bárkit is árulónak neveznék ebben a teremben, az te vagy, úrnőm.

– Én? – emelte föl a szemöldökét Tanalasta döbbenten.

– A kötelességeidről beszélek – folytatta Dauneth. – Ha nem gondoskodsz nemsokára örökösről, látni fogod: az abraxus-ügy gyermekjáték volt csupán ahhoz képest, ami apád halála után következik majd.

– Apám halála után én fogok uralkodni – jelentette ki Tanalasta.

– Örökös nélkül viszont cselszövések és ármányok sorozatával kell majd szembenézned, hisz minden nemesi család arra törekszik majd, hogy a halálod után megszerezze a trónt. Eljön majd az idő, mikor egyikük nem vár majd tovább, s inkább megölet, hogy bitorlóként rátegye a kezét a koronára... vagy véres háborút robbantson ki az országban.

– S ezt úgy kívánod megakadályozni, hogy gyereket nemzel nekem? Nem, köszönöm. Olyan férjet szeretnék, akiben feltétel nélkül megbízhatok... vagy semmilyet sem.

Dauneth szeme sértetten felvillant.

– Nem akartalak megbántani, úrnőm, és nem a saját érdekemben beszélek. Mégis: férjhez kell menned, inkább előbb, mint utóbb. Ha nem én, hát van itt számos férfiú, akik közül választhatsz – intett körül a teremben. – Például Berkenyeháncs Amanthus, hogyha a jóvágású típust kedveled, vagy az Ezüstkardok egyike, ha az éles elmét részesíted előnyben, esetleg Emmarask Dier, hogyha olyanra vágysz, aki osztja a tudásszomjadat.

– Köszönöm a javaslatokat – szólt Tanalasta, bár nem értette, Dauneth miért ajánlgatja a vetélytársait. – Ha olyan férjet akarnék választani, akit nem szeretek, valószínűleg téged választanálak. Még ha nem is bízhatok benned, hűséges vagy Cormyrhoz, s ez sokat számít.

– Köszönöm, úrnőm. – Dauneth szemébe visszatért a remény. – Neked tehát van időd szerelemről elmélkedni? Csakis Cormyrra kell gondolnunk!

– Gondolok is! – csattant föl a lány, ám aztán ráébredt, hogy nem szükséges szemrehányásokkal illetnie Daunethet. Nem szereti őt, tehát nem fog hozzá férjhez menni. – Mindig Cormyrra gondolok.

– Ha ez igaz, akkor bizonyára...

– Dauneth, kérlek ne magyarázd meg nekem, hogy mi a legjobb Cormyrnak!

A kormányzó elvörösödött, elfordult: nagyon is tisztában volt vele, hogy éppen ezt tette eddig. Tanalasta szívesen elmesélt volna mindent a férfinak, beszélt volna a huthduthi látomásáról, de hogyan értethetne meg olyasvalamit Daunethtel, amit ő maga sem tud szavakba önteni? A jelenésből mostanra emlékfoszlány maradt csupán, melyet egy éles elme ezerféle jelentéssel felruházhatna, az ő tiszta szívének azonban pusztán egyetlen mondatot sugallt. Hogyan is oszthatná meg Daunethtel a titkát, ha egyszer nem bízhat meg a férfiban?

– Sajnálom, Dauneth, de a szerelemhez ragaszkodom. Nem éren be kevesebbel.

A férfi kétségbeesett pillantást vetett rá, majd megadóan így szólt:

– Ahogy parancsolod, úrnőm. Mire a nap lenyugszik, beléd szeretek.

Tanalasta eltátotta a száját, ám aztán felfigyelt az öngúnyra a kormányzó hangjában.

– Bárcsak ilyen egyszerű lenne! – nevetett fel. – Szívből kívánom! – Néhány pillanat múlva, mikor már abbahagyta a nevetést, gyöngéden megfogta a férfi kezét. – Ám attól félek, nem találnának viszonzásra az érzelmeid. Nem tisztelsz engem tiszta szívből, és Vangerdahast mesterkedése után soha nem leszek képes úgy megbízni benned, ahogy asszonynak kell a férjében. Ne orrolj meg rám a nyíltságom miatt; jogod van hozzá, hogy kimondjam. Hűséges szolgája vagy Cormyrnak, s ez engem is kötelez.

Dauneth megnyúlt arccal, döbbent tekintettel elhúzódott tőle. Odalent a nemesek mintha észre sem vették volna a szóváltást. Azunt lesték tágra nyílt szemmel, aki négy láb magas, egyetlen ametisztdarabból kifaragott sárkányt csomagolt ki éppen. Nagy tapsot kapott az emelvényről távozó Valóezüst Ayesunder is, kinek dagadozott a keble a büszkeségtől, mikor a király fennhangon kifejezte háláját.

Mivel több nemes már nem állt sorba a lépcső aljában, Dauneth összeszedte magát, és előrelépett, hogy ő is megcsodálja az emelvényen felgyülemlett kincshalmokat. Miután megállapította, hogy egész hadtestnyi harci mágusra lesz szükség, hogy az ajándékok biztonságban megérkezzenek Suzailba, felkérte Alaphondart, hogy adja át ő is az ajándékát. A legbölcsebb bölcs erre fellépett az emelvényre, és átnyújtott őfelségének egy vastag, bőrkötéses könyvet, melynek borítóján a Sárkány ösvénye: Részletes és hiánytalan leírás negyedik Azun, Cormyr királyának életéről, hatvankettedik kötet felirat díszelgett.

Többen felkuncogtak, mikor Filfaril megjegyezte: reméli, hogy azért mégsem teljesen részletes és hiánytalan a munka. Közben Vangerdahast is felállt, s ajándékképpen egy fűzfa vesszőt húzott elő köpenyének ujjából. Azun kissé meglepetten vette át a botot.

– Köszönjük neked, fővarázsló – jelentette ki. – Miféle varázspálca ez?

– Semmilyen, felség. Pusztán egy pálca. – Vangerdahast egyenest Tanalastára nézett, aztán hozzátette: – Azt hiszem, hamarosan szükséged lesz rá.

Erre – Tanalasta nagy bosszúságára – az egész terem a hasát fogta a nevetéstől. A hercegnő persze nem tehetett mást: jó képet vágott a dologhoz, miközben majd felrobbant. Vangerdahast – úgy tűnt – elhatározta, hogy ha már csapdák és fondorlatok segítségével nem hajthatja őt akarata alá, akkor egyszerűen aláássa a tekintélyét gúnyos tréfáival. Tanalasta tudta, hogy ez akár apja haláláig is folytatódhat, s alaposan meggyengíti majd az ő pozícióját, ha egyszer trónra lép majd. A vén pálcahimbáló azt képzeli, csak ő tudja egyedül, mi a jó Cormyrnak. S ha érvényesült volna az akarata, Tanalasta már férjhez is ment volna Daunethhez. Ez egyszer azonban az udvari főmágus téved: Cormyr jövőjét most nem ésszel, hanem szívvel kell egyengetni, s a hercegnő abban sem volt biztos, hogy van-e szíve egyáltalán Vangerdahastnak.

Mikor elcsitult a jókedv, Dauneth odafordult hozzá, kérdő pillantást vetett rá. Derűs vigyora ellenére Tanalasta könnyedén leolvashatta arcáról a csalódottságot. Mosolyogva odabólintott a férfinak.

Dauneth kinyújtotta a karját.

– Tisztelt urak és hölgyek, íme Obarskyr Tanalasta hercegnő!

A lány mély lélegzetet vett, udvariasan meghajtotta magát, és az emelvény szélére lépett.

– Köszönöm. – Csupán egyszer kellett elmondania, s máris síri csönd borult a teremre.

– Mint ahogy mindnyájan jól tudjátok, az elmúlt évet Huthduthban töltöttem. Úgy tűnik, a királyi fővarázsló azt hiszi, valamiképp megronthattak Chauntea alázatos szolgái... – Ideges nevetés szakította félbe a mondókáját, mikor a hercegnő az apja ölében pihenő pálca felé intett. – Biztosítalak róla benneteket, hogy ez a feltevés ugyancsak messze jár az igazságtól. A hegyekben békére és megnyugvásra leltem, s most eljöttem, hogy ajándékommal Azun királynak is elhozzam ugyanezt az érzést, s rajta keresztül egész Cormyrnak.

A bálterem bejárata felé intett, ahol Owden atya álldogált a boltív alatt, mellette kisebb parasztház méretű, selyembe csomagolt ládával. A jelre megindult befelé a terembe, arany kötélen vonszolta maga után a hatalmas ajándékcsomagot. Mivel alig bírt terhével, több nemes is a segítségére sietett, amit ő hálásan elfogadott.

A nemesek húzni kezdték a kötelet, s erre a csomag megindult, oly sebesen repült feléjük, hogy az urak végül békamód hanyatt vágódtak a fényes padlón. Döbbent suttogás futott végig a termen, miközben Owden – halkan elátkozva a nemesek ügyefogyottságát – újra megfogta a kötelet, és folytatta fáradságos útját az emelvény felé. A csomag azonban mintha önálló életre kelt volna, néha megindult, s szinte legázolta hátulról a papot, néha pedig megmakacsolta magát, akármennyit is rángatta, rugdosta szegény Owden. Mire végül elérkeztek az emelvényhez, ahol Owden Tanalasta kezébe nyomta a kötelet, az egész terem dőlt a kacagástól.

Tanalasta arca ragyogott: Owdennel együtt az elmúlt tíznapban külön eltervezték az ajándékátadás minden részletét. Köszönetet mondott az aratásmesternek, majd kuncogó apjának nyújtotta a kötelet.

– Csupán meg kell húznod a zsinórt, uram.

– Ha merem! – kacagott Azun. Felállt, olyan pózban, mintha ostromlott vár fokán állna, majd megrántotta a kötelet.

A láda falai azonmód ledőltek, s mögöttük tizenkét bűnbánó arcú szerzetes bukkant elő. Apró kerekes kocsin kuporogtak, közöttük tucatnyi agyagedény szorongott. A tömeg még mindig nem tért magához a döbbenettől, mikor két pap leugrott a kocsiról, két csuprot a lépcső aljába állított, és halkan imádkozni kezdett Chaunteához. Be sem fejezték még az imát, máris két újabb szerzetes kászálódott le a taligáról, s két másik edényt rakott a lépcső következő fokára.

Az imák hatására apró fácskák indultak növekedésnek a csuprokból, az elhűlten bámuló tömeg szeme láttára. Most már a lépcső minden fokán állt egy-egy korsópár, s a tucatnyi pap imája érthetetlen mormogássá sűrűsödött. Néhány fácska már virágba is borult, döbbent csodálat ült ki a nézőközönség arcára, az egy Vangerdahastot kivéve, aki növekvő türelmetlenséggel figyelte a bemutatót.

Mikor a legfelső fácskák is bimbózni kezdtek, az első fák ágai már gyümölcsöktől roskadoztak. A király boldog mosollyal szaladt le a lépcsőn, leszakított egy körtét az egyik ágról, és élvezettel beleharapott.

– A legédesebb gyümölcs, amelyet valaha is ettem! – jelentette ki. Aztán köpenyében megtörölte szakállát, és visszafordult Tanalastához. – Nagyszerű ajándék, kedvesem. Köszönjük a csodás hegyi gyümölcsöskertet!

Tanalasta rámosolygott, pukedlizett.

– Szívesen, felség, ámde attól félek, a fák ugyanolyan hamar el is sorvadnak majd, mint ahogy nőttek. Nem a gyümölcsöst hoztam ajándékba, hanem a papokat.

Azun mosolya zavarnak adta át a helyét.

– A papokat? – Tekintete lányáról Owden aratásmesterre vándorolt, meg a tizenkét papra, akik már gyűjtögetni kezdték a haldokló fák maradványait. Aztán odahajolt Tanalasta füléhez. – Nem értem, drágám. Ugye nem arra célzol, hogy rabszolgákat hoztál?

– Ellenkezőleg – közölte Tanalasta csengő hangon, hogy az egész terem jól hallhassa. – Rávettem Owden aratásmestert, hogy térjenek velem haza, s hozzák létre Chauntea királyi egyházát.

Azun zavara most már rémületre változott. Vangerdahast egy pillanat alatt a király mellett termett.

– Chauntea királyi egyházát? – lihegte a vén mágus. – Ugye csak viccel?

– Dehogy viccelek. – Tanalasta nem vett tudomást a varázsló hangjából kicsendülő haragtól, egyenesen az alant álló nemesekhez címezte a szavait. – Chauntea királyi egyháza biztosítja majd Cormyr jövőjét. Rögtön munkához is látunk az északi üszkös földeken.