8

A káposzta már rothadásnak indult, vaskos levelei összepöndörödtek, megbarnultak a szélek mentén, fejletlen torzsája máris nyiladozott. Rongyos ruhába öltözött, koldus külsejű, magas férfi szelte át keresztben a földet, nem törődött a haragvó parasztokkal, akik szitkokat és sárrögöket vágtak a fejéhez. Az alkonyi fényben a betolakodó puszta árnynak tűnt csupán, másfélszer akkora volt, mint egy átlagos férfi. Billegve járt, mélyen ülő, vörös szeme épphogy csak kilátszott a terjedelmes csuklya alól.

– Íme, a jel! – suttogta Azun. – Követik.

– Nagyszerű, uram – mondta Marlír Dauneth. – Boldog leszek, ha végre elkotródik innen ez a csőcselék.

– Aligha nevezném őket csőcseléknek, kormányzó uram. – Azun beterelte lovát egy fiatal kőris alá. – Csak segíteni akarnak!

– Igen ám, de kinek? – Dauneth követte királyát az árnyékba. – Bizonyára felségednek is megfordult a fejében, hogy szándékosan keltik a pánikot, hogy támogatókat verbuváljanak a királyi egyházuknak. S meg kell mondanom, sikerül is nekik. A dolgok állása szerint a parasztok akkor is hősnek kiáltják majd ki e maghajigálókat, ha a fél birodalom földje odavész!

A mező túloldalán egy tucat lovas bukkant elő az erdőből, vágtára fogták hátasaikat, s kurjongatva a betolakodó után eredtek. A koldus pusztán néhány lépésnyire volt már a felállított csapdától. Ügyet sem vetett üldözőire, nyugodtan folytatta az útját.

– Ha a ragály elviszi a birodalom földjeinek felét, valóban hősök lesznek – vélte Azun. – Az ugyanis azt jelentené, hogy mi nem láttuk el a kötelességeinket, kormányzó uram. Emellett állítólag nemcsak Owden és papjai látták a kór terjesztőjét.

– Valóban... a parasztok minden gyanús idegenben őt vélik felfedezni – mondta Dauneth. – Bospirban egy vándort megégettek, pedig az még csak magas sem volt! Annyit vétett csupán, hogy fekete köpönyeget viselt, s elhaladt egy paraszt földje mellett.

Azun elfintorodott. Ez volt a hetedik lincselés, amelyről hallott három napon belül, s az arány mintha egyre romlott volna. Talán meg kellett volna fogadnia Dauneth tanácsát, és két nappal ezelőtt kiküldeni egy harci mágus csapatot a buzogányos alakulat után. Ámde nem akarta bosszantani a lányát azzal, hogy bilincsbe veretve hozatja vissza Arabelbe a barátait. Különösképp, hogy Dauneth tanácsa mögött személyes indokokat látott: úgy vélte, a fiatalember pusztán haragszik Tanalastára, ennyi az egész.

Természetesen okosabb is lehetett volna. Túl hűséges fickó ez a kormányzó, nem hagyja, hogy a személyes érzelmei befolyásolják a döntését. A papok – ahogy Dauneth megjósolta – valóban pánikot keltettek, s ennek most ártatlan emberek látják kárát. A király szinte megkönnyebbült, hogy Daunethnek lett igaza: ez ugyanis arra utalt, hogy a férfi nem neheztel rá; s Arabelnek mostanság nagy szüksége van egy erőskezű kormányzóra. Amint begyűjtötték Owdent és buzogányos alakulatát, Azun talán helyrehozhatja azokat a hibákat, amelyeket Tanalasta elkövetett.

A vörös szemű koldus eltántorgott Azun rejtekhelye mellett, egyenest be a fák közé. Egy kis tisztás felé tartott, a buzogányos alakulat szorosan a nyomában maradt. Bíbor Sárkányok sorfala emelkedett ki a fák közül, s elállta a papok útját. A sárkányok felcsapott sisakkal, vállukra vetett lándzsával várták az üldözőket, mogorva arckifejezésük azonban kétséget sem hagyott afelől, hogy komoly ügyről van szó. A buzogányosok megrántották a gyeplőt, alig-alig bírták megállítani lovaikat a sárkányfal előtt.

Bármennyire is megzavarta őket a váratlan helyzet, a legtöbb pap továbbra sem akart lemondani a zsákmányáról. Némelyikük megpróbált keresztülbújni a sorfalon, ezek útját azonban lándzsahegyek állták el. A többiek a megkerülő-módszert választották, ám a fák mögött újabb sárkánysorfal bukkant fel. A papok még ekkor is azt hitték, hogy pusztán véletlen találkozásról van szó.

– Mi ütött belétek? – mutogatott Owden abba az irányba, amerre a nagyra nőtt koldus eltűnt. – Kövessétek azt az embert! Ő rontja meg a földeket!

– Aligha – lépett ki az erdőből Csodálatos Merula. Szeme még mindig vörösen izzott, fekete csuklyáját hátravetette. – Nem én lovaglom körbe egész északot, és rémisztem félholtra az együgyű parasztokat holmi rémmesékkel.

Owden válla megereszkedett. Leeresztette buzogányát, és farkasszemet nézett a pocakos mágussal.

– Üdvözöllek, Csokoládés Merula! Mondd, megvesztetek? Királyi parancsot teljesítek, méghozzá a legsürgősebb fajtából!

– Tényleg? – Azun kivezette lovát a rejtekhelyéről, mögötte Marlír Dauneth haladt, meg az utolsó sor Bíbor Sárkány. – Furcsa. Nem emlékszem, hogy királyi parancsot adtam volna a buzogányosoknak, hogy vonuljanak a Bíbor Sárkányok ellen.

Az összegyűlt papok egy emberként fordultak hátra. Arcuk elsápadt, mikor megpillantották a jól ismert, koronás sisakot.

– Felség!

Owden kilendült a nyeregből, majd a földön fél térdre ereszkedett, és mélyen meghajolt. A többi pap olyan gyorsan követte, hogy néhány Bíbor Sárkány kezében idegesen megrezdült a lándzsa.

Azun nyugalomra intette őket. Továbbra is Owdent és a buzogányosokat bámulta.

– Az igazat megvallva egyáltalán nem adtam papoknak semmiféle parancsot, nemhogy... – Daunethre nézett. – Hogy is szólt az a mondat?

– Azt hiszem, „a legsürgősebb fajtából"-ra gondolsz, uram.

– Ez az! – Azun megismételte a frázist, mintha fel akarná frissíteni az emlékezetét. Aztán szomorúan megcsóválta a fejét. – Nem, biztos vagyok benne, hogy nem mondtam ilyet.

Owden bátorkodott felemelni a fejét.

– Bocsáss meg nekem, felség. Azt hittük, te is ezt parancsolnád.

– Azt hittétek, aratásmester? – gúnyolódott Merula. Odalépett Owden mellé, majd Daunethre pillantott. – Önkényesen magatokra aggattátok a királyi ügynök címet? Akkor hát csalók, imposztorok vagytok mindannyian!

A király az ajkába harapott, igyekezett elrejteni hirtelen támadt dühét. Merula persze minden tőle telhetőt megtesz, hogy Owdent hazugnak állítsa be, vagy hogy a pap bevallja: Tanalasta szegte meg a király parancsát. A harci mágust tehát még mindig aggasztja a varázsló szövetség jövője, ha Tanalasta kerül trónra – annak ellenére, hogy Azun személyesen biztosította róla: a szövetség továbbra is fennmarad, függetlenül attól, ki lesz az utódja.

– Netán Tanalasta hercegnő bízott meg vele? – kérdezte Merula éppen, s továbbra is Dauneth arcát fürkészte.

Azun egykedvű arcot erőltetett magára, és nem szólt közbe. Az ilyen ügyek a kormányzó hatáskörébe tartoztak, s ha ő most közbelépne, azt a papok bátorításnak vélnék, Dauneth pedig azt gondolhatná, hogy nem bízik a döntéseiben.

– Sajnos azt kell mondanom, hogy nem Tanalasta hercegnő parancsára cselekszünk. – Owden egyedest a királyhoz beszélt. – Nézd, uram, vészhelyzet van. Az imént találkoztuk egy paraszttal, aki látta a ragály hordozóját...

– A nagyra nőtt koldust, akiről kérdezősködtetek – mondta Azun, boldogan, hogy ürügyet kapott arra, hogy magához ragadja a beszéd irányítását. – Remélem tudod, hogy a faggatózások hatására pánikba esett a nép?

– Elnézést kérek, felség – mondta Owden, s megcsipkedte bíbor köntösét -, de épp ez az oka annak, hogy álruhába bújtunk. Abban bíztunk, hogy ha Bíbor Sárkánynak hisznek minket, kevésbé keltünk feltűnést.

– Csakhogy nem hittek annak, mert távolról sem viselkedtek úgy, mint egy zsoldos gárda – mutatott rá Azun. – Egyik fertőzött földet gyógyítjátok a másik után, s az emberek természetesen azt gondolják, a királyt annyira aggasztja a kialakult helyzet, hogy egész papsereget toborzott.

– Még az az idő is eljöhet, felség – mondta Owden.

– S gondolom, te ebben bízol, igaz? – kérdezte Dauneth. – Én viszont nem engedem, hogy pánikra hangoljátok a népet, pusztán azért, mert a király kegyeit keresitek. A parasztok immáron a legkisebb gyanús jelre is leégetik egymás földjét, s hét embert végeztek ki, pusztán azért, mert hasonlítottak a koldusotokra.

Owdennek leesett az álla a hírek hallatán, tekintete azonban továbbra is Azunét kereste.

– Sajnálom, hogy ilyen gondot okoztunk, felség, ez azonban mit sem változtat a helyzeten. Meg kell találnunk a ragály terjesztőjét, és meg kell állítanunk. Addig pedig gyógyítjuk a földeket, melyeket már megmételyezett, s megakadályozzuk, hogy tovább terjedjen a ragály.

– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan horogra akad – jelentette ki Azun. – A Magas úttól északra minden hadtest őt keresi. Azt sem hiszem, hogy a kórság magától is tovaterjedne... főként, ha a parasztok egyetlen barna levelecske láttán felégetik a földet.

– Az némiképp segíteni fog, ám mi sokkal hatékonyabban dolgozunk – mondta Owden. – Meg kell engedned, hogy folytassuk a küldetést... ha nem Bíbor Sárkányként, hát papcsuhában!

– Attól félek, nem lehet – mondta Dauneth.

Owden végül a kormányzóhoz fordult.

– Le akarsz tartóztatni?

– Nem is tehet mást – szólt közbe negédesen Merula. – A királyi ügynök megszemélyesítése komoly vétség, s halál jár érte.

– Halál? – kérdezte Owden egyik papja, egy vörös hajú, alig húszéves leány. – Hiszen csak segíteni akartunk!

Merula sajnálkozó krokodilvigyort villantott rá.

– Igazán kár, de abban az esetben, ha nem Tanalasta hercegnő parancsolta...

– Nem ő tette – szögezte le Owden. Figyelmeztető pillantást lövellt a lány felé, majd Daunethhez lépett. – Tégy, amit tenned kell, kormányzó uram, de könyörgöm: ne hagyd, hogy a sötét koldus tönkretegye a birodalmat! Lehet, hogy nem tűnik olyan súlyosnak a kár, ám az csupán azért van, mert mi már gondozásba vettük a földeket.

Kihúzta buzogányát az övére kötött hurokból, lassan, nehogy az őrök félreértsék a mozdulatot, és nyelével Daunethnek nyújtotta.

Azun olyan pillantást vetett Merulára, amelyből rögtön kiderült, mi a véleménye a varázsló magatartásáról. Merula gyorsan más irányba nézett, s úgy tett, mintha nem venné észre; bízott benne, hogy Vangerdahast megvédi majd a király haragjától. A férfi önteltsége Tanalasta nagy vihart kavart „születésnapi ajándéka" nélkül is elég indok volt rá, hogy a király kissé felülvizsgálja a harci mágusok helyzetét.

Dauneth keze továbbra is a nyeregkápán nyugodott, nem nyúlt Owden buzogánya után.

– Azt hiszem, Merula kissé túlzott. – Kérdő pillantást vetett a királyra, aki magában elmosolyodott, kifelé azonban továbbra is komor arccal, kurtán bólintott. – Ha jól emlékszem, a köpönyegek az udvari főmágus parancsára kerültek hozzátok, hiszen a Kőföldekbe kellett volna kísérnetek Tanalastát.

– Ez ugyan nem királyi parancs, mégis felhatalmaz benneteket a köpenyek viselésére – tette hozzá Azun. Bár nagyra tartotta Daunethet, amiért ilyen gyorsan vág az esze, mégsem akarta, hogy a buzogányos alakulat büntetlenül megússza. Nem azért dolgozott napokon keresztül, hogy végre elsimítsa a zűrzavart, amit okoztak. – Amiért viszont felelnetek kell, az a következő: kívánságom ellenére visszatértetek, hogy üldözőbe vegyétek a koldust, ahelyett hogy Tanalastával tartottatok volna.

Owden visszatette buzogányát a helyére, arcára megkönnyebbült kifejezés ült ki.

– Úgy van, felség. Ennek azonban egyszerű a magyarázata. Valójában a királyi fővarázsló az elejétől fogva ezt akarta.

– Tényleg? No, erre a magyarázatra kíváncsi vagyok! – Azun felemelte a kezét, s ezzel az aratásmester torkára forrasztotta a szót. – S nem csak én: a királynő is nagy érdeklődéssel hallgatja majd a legapróbb részletet is, erről biztosíthatlak. Meghívlak hát téged és papjaidat, térjetek velem vissza Arabelbe. Egészen addig nálam vendégeskedtek majd, míg a történetetek nem lesz a királynő kedvére való.

Owden szeme elhomályosult, mikor megértette, mire céloz a király. Mereven meghajolt.

– Ahogy parancsolod, uram – mondta.

– Remek. A hazafelé úton pedig elmesélhetnétek Merulának és nekem, mit tudtatok meg erről a koldusról és a mételyről. – Azun sötét pillantást vetett Merulára, majd hozzátette: – Bízom benne, hogy a harci mágusok megbirkóznak a helyzettel... ha már sejtik, mi folyik a birodalomban.

A célzás Owdent kissé jobb kedvre derítette. Merula dühödten horkantott egyet.

– Nagy örömömre szolgálna, uram – iparkodott megjegyezni Owden. – Merulával általában órákig elcsevegünk utazás közben!

– Az ám! – morogta a varázsló.

Azunt megmosolyogtatta a mágus arckifejezése.

– Nagyszerű – jelentette ki, s végre úgy érezte, kézben tartja a dolgokat. – Dauneth, mit szólnál, ha itt letáboroznánk? Túl késő van már, hogy hazainduljunk, s csak nem akarjuk kiűzni a házából azt a szegény földművest!

– Remek ötlet, uram – mondta a kormányzó, és intett a Bíbor Sárkány parancsnokoknak, hogy lássanak munkához.

Azun felnézett a sötétedő égboltra; keleten most jelentek meg az első csillagok.

– Rég volt már, hogy ilyet tettem – sóhajtotta. Megmozgatta ujján a pecsétgyűrűt, és elképzelte gondolatban Vangerdahast szakállas arcát. – Túl rég.

* * * * *

Vangerdahast az Ork-tavacska melletti zöld gyepen álldogált, s épp Cadimust és Tanalasta lovát legeltette, mikor meghallotta Azun hangját.

Ma éjjel a csillagok alatt hálok, öreg barátom.

A varázsló fáradtan felsóhajtott. Saját pecsétgyűrűje ugyan Cadimus nyeregtáskájában pihent, ez azonban nem akadályozta meg a kapcsolat létrejöttét. Mivel udvari főmágus lévén mindig a királyi család rendelkezésére kellett állnia – még ha le is vette az ékszereit a laboratóriumban vagy a fürdőben -, a családi gyűrűket úgy készítette el, hogy a vele való gondolat-beszédhez ne legyen szükség még egy gyűrűre. Nem most fordult elő először, hogy elátkozta magát e körültekintés miatt – azonnal eszébe is ötlött az este, melyet egy feltűnően dévaj folyami nimfa társaságában töltött -, eddig viszont még soha nem ijedt meg, amikor a király szólítani próbálta.

– Én viszont egyáltalán nem fogok aludni, köszönöm kérdésed – felelte hangosan. – Mi újság?

Kézben tartom a dolgokat. Bármikor visszahozhatod Tanalastát.

– Attól félek, nem lehet. – Vangerdahast belekotort Tanalasta nyeregtáskájába, kiráncigálta a karpereceket, gyűrűket, viharkabátokat. – Tanalasta nyerte a fogadást. Most az Ork-tavacskánál vagyunk.

Fogadást?

– Ne kérdezd! – felelte a mágus. – Van még rosszabb is!

Nem adja be a derekát?

– Rosszabb.

Mi lehet rosszabb annál?

– Egy Cormeril – mondta Vangerdahast. – Egy Chauntea-hívő, Rowen nevű kósza. A hercegnő nagyon megkedvelte.

Azt hittem, terveztél valamit! – jajdult fel panaszosan Azun. – Ugyan miféle terv ez?

– Ne aggódj! Még az is kiderülhet, hogy borzasztó természete van, vagy utálja a királyi családot. – Vangerdahast becsukta a nyeregtáskát, és elindult a tó mellett a tábor felé. – Ám pillanatnyilag ennél nagyobb gondunk is van. Kérd meg Alaphondart, hogy tudjon meg mindent egy gazneth nevű lényről. Valami fantom vagy démonféle, melynek szárnya felszívja a mágiát. Meg sem tudom ölni.

Micsoda?

– Állandóan zaklatott minket... és Alusairt is. – Ahogy közeledett a táborhoz, Vangerdahast halk vízcsobbanást hallott. – Lehet, hogy ennek köze van Emperel eltűnéséhez, de fogalmam sincs, mi. Még nem találtuk meg Alusairt.

Nem tarthat már sokáig. Mi folyik ott nálatok?

– Úgy tűnik, a gaznethet vonzza a mágia – magyarázta Vangerdahast -, s Alusair valószínűleg ezért vette le a gyűrűjét, mikor megpróbáltam kapcsolatba lépni vele a Marlír házból. Attól félek, egy darabig nem beszélhetünk, öreg barátom.

Várj! Azun hangja aggodalmasan csengett. Odaküldöm Merulát és néhány Bíbor Sárkányt... és Owden is itt van.

– Azzal csak megnehezítenéd a dolgomat – ellenkezett a varázsló. – Azon vagyok, hogy rábeszéljem Tanalastát, térjünk vissza Arabelbe. Ha megint veszélyesre fordulnak a dolgok...

Megint?

– Ne aggódj, uram, egész jól viselte magát. – Vangerdahast megállt a sziklagyűrű előtt, és suttogóra fogta a hangját. – Amint mondtam, bármikor visszateleportálhatom magunkat Arabelbe.

Vangerdahast, remélem, tudod, mit csinálsz.

– Hát hogyne! – sértődött vérig a mágus. – Most nem adhatjuk fel... hacsak nem akarsz óriási konyhakertet a királyi udvar helyére.

Válaszként Azun felmordult. A varázsló magában elmosolyodott, aztán belépett a sziklagyűrű belsejébe. Rowen a víz szélén ült, s egy formás, fehér valamit nézegetett a tó közepén, amely csak Tanalasta lehetett. Vangerdahast összeszorított szájjal átszelte a tábort, és csizmás lábával erősen hátba rúgta a kószát, aki fejjel előre belebukott a gőzölgő vízbe.

Rowen egy pillanatra eltűnt a habok alatt, majd három lépésnyivel balra bukkant fel, kezében kivont karddal.

Mikor meglátta, hogy Vangerdahast áll előtte a holdfényben, leengedte a fegyvert.

– Te voltál?

– Én! – dörmögte Vangerdahast. – És még szerencséd, hogy jókedvemben vagyok! Aki kikémleli a királyi hercegnőt, miközben fürdik, bűnt követ el a korona ellen!

Rowennek leesett az álla.

– Nem is kémkedtem!

– Csak leselkedtél?

– Vangerdahast! – Tanalasta odaúszott hozzájuk, s mellén keresztezett karral felállt a vízben. – Bocsánattal tartozol Rowennek! Én kértem rá, hogy figyelje a terepet, amíg fürdöm.

– Nem arra kérted, hogy téged figyeljen? – gúnyolódott a varázsló, bár sejtette, hogy ez a gondolat is megfordult a hercegnő fejében. Szemrehányó pillantást vetett Rowenre. – Ha valóban őrködtél volna, ahelyett, hogy a hercegnőn legelteted a szemed, hallottad volna, hogy jövök.

– Az égboltot figyeltem – tiltakozott Rowen. Bár Tanalasta még mindig összefonta a kezét, vigyázott, hogy ne nézzen rá. – Úrnőm, higgy nekem! Azért nem hallottam...

– Ne is foglalkozz vele, Rowen – mondta Tanalasta, és más körülmények között legyintett volna hozzá. – Az öreg Szaglász folyton kémkedik a palotában. Az ember csak akkor mer magánbeszélgetést folytatni, miután húsz yardnyi sugárban megvizsgált minden fülkét és öltözőt! – A húsz yarddal persze erősen alábecsülte a varázsló képességeit, Vangerdahast mégis sértődést mímelt.

– Még ha ez igaz is volna, hercegnő, ez egyszer nem kémkedtem. – Odalépett a víz széléhez, és feltartotta Tanalasta köpönyegét. – Atyáddal beszéltem.

Rowen arca sápadt lett, mint a holdfény. A sziklagyűrűre meresztette a szemét.

– Itt van a király?

– Korántsem. – Vangerdahast mutatta neki, hogy jöjjön ki a vízből, majd elfordult, hogy Tanalasta belebújhasson a köpenybe. – Siessetek! Nincs már túl sok időnk!

– Nincs időnk? – Rowen óvatosan, hogy még véletlenül se nézzen hátra, kimászott a tóból. – Miért nincs?

– A király Arabelben van – magyarázta Tanalasta, és becsatolta a köpenyt. – Gondolat-beszéltek.

Rowen feldúltan Vangerdahastra nézett.

– Mágiát használtál? Hiszen Alusair figyelmeztetett!

– A királynak viszont nem szólt, fiatalember! – vágott vissza a varázsló. – No, légy jó fiú, és készítsd elő a lovakat!

– Hogyne. – Rowen bosszúsága szomorúsággá vált. – Igazad van, nincs sok időnk.

Hüvelyébe dugta a kardját, aztán a vállára vette a nyerget, és futni kezdett a lovak felé. Tanalasta követni akarta, de Vangerdahast elkapta a karját.

– Nem felejtettél el valamit, hercegnő? – mutatott a lány takarosan összehajtogatott tunikájára, nadrágjára. – Ne hergeld fölöslegesen azt a szegény Rowent! Igazságtalan dolog elhúzni előtte a mézesmadzagot, holott pontosan tudja, hogy ezt a díjat ő nem nyerheti meg.

– Ki mondja, hogy nem? – A hercegnő felmarkolta a ruháit, és eltűnt egy szikladarab mögött.

Vangerdahast magában felnyögött. Kivett egy aranypénzt a zsebéből, feldobta a feje fölé, s miközben esett visszafelé, gyors varázslatot mondott rá. Az érme szemmagasságban ott maradt lebegve a levegőben.

– Vangerdahast, teljesen elment az eszed? – meredt rá Tanalasta a szikla mögül. – Csak idevonzod a rémet! – Remélem is.

Vangerdahast elvette az érmét a levegőből, és megdörzsölte a tenyerében. A pénzdarab sápadt zöld fénnyel világítani kezdett, alig fényesebben, mint a holdvilág.

– Most pedig figyelj és tanulj, kedvesem, figyelj és tanulj! – Vangerdahast megvárta, amíg Rowen visszatér a lovakkal, aztán megkérdezte: – Merre megyünk, fiatalember?

Mikor a kósza a dombok felé mutatott, Vangerdahast megfordult, és messzire hajította a pénzdarabot az ellenkező irányba. Az érme elrepült a hasadék felett, keresztülvitorlázott a síkságon, s úgy tűnt el a szemül elől, mint valami üstökös.

– Hamis nyom? – kérdezte Rowen.

Vangerdahast bólintott.

– Legalább egy-két órát nyerünk vele.

– Azt hiszem, alábecsülöd a gazneth sebességét.

Rowen belapult egy sziklatömb mögé, majd a hasadék szájára mutatott, ahol már látszott a gazneth távoli árnyéka a síkság fölött.

– Meddig marad az érme a levegőben? – firtatta Tanalasta.

– Ameddig a gazneth le nem szedi onnan, feltehetőleg. – Vangerdahast továbbra is az immáron üres síkságot bámulta. A sötét fantom zavarba ejtően gyorsan továbbállt. – S hogy az mikor lesz? Ugyan ki tudja?

– De hamarabb, mint szeretnénk – állapította meg Tanalasta.

A hercegnő kilépett a szikla mögül. Időközben teljesen felöltözött, mindkét karperecet ugyanarra a csuklójára erősítette, a viharkabát csatját nyitva hagyta. A karkötők csupán akkor sugároznának mágiát, ha az egyiket áttenné a másik kezére, a köpeny csatját viszont nem kapcsolhatta be: az azonnal működésbe hozná a köpeny néhány mágikus képességét, s ezzel óhatatlanul magára vonná a gazneth figyelmét. Vangerdalast a vállára terítette saját köpenyét, majd lóra szálltak, és maguk mögött hagyták az Ork-tavacskát.