12

A királyi fővarázsló lekötözve, meztelenül ébredt; csak egy véres lepedő takarta. Körülötte a birodalom ellenségei gyülekeztek. Jobbra Owden mester állt, vizes ruhával az egyik kezében, réz mosdótállal a másikban. Emmarask Alaphondar és Csodálatos Merula az ágy lábánál várakozott, mélyen ülő szemük őt fürkészte... most is, mint mindig, azt figyelték, tudja-e a királyi fővarázsló, mi jár a fejükben. Persze Vangerdahast tudta, de azzal is tisztában volt, hogy ezt nem mutathatja ki. Ott helyben megölnék.

Balján negyedik Azun állt, felkötött karral, vállán véres borogatással. Nagyszerű. Ezek szerint Vangerdahastnak mégis sikerült megsebesítenie... bár arra már nem emlékezett, hogy hol és mikor történt mindez... vagy miért. Fájt a feje az orrnyergétől kezdve a nyakszirtjéig. Alig tudta összeszedni a gondolatait. Érdes koponyája mintha duzzadt lenne, időnként jobbról balra fájdalom nyilall végig rajta. Teste lázasan dobálta magát. Olyan éhes volt, hogy akár egy macskát is felfalt volna, de enni persze nem kérhet. Nem adhatja meg börtönőreinek azt az örömet, hogy könyörögjön.

Természetesen Owden vállalta magára a kínzómester szerepét. Szerszámai az ágy melletti asztalon feküdtek; rendezett sorokban kések, tűk, durva férccérnák. Mivel tudta, hogy csak azért hagyták elől az eszközöket, hogy őt rémisztgessék, Vangerdahast elfordult. Ha nem lenne odakötözve az ágyhoz, most felmarkolná az egyik kést, és megmutatná ezeknek az árulóknak, mekkorát tévedtek. De persze, ha nem lenne lekötözve, nem is lenne szüksége késre. Végrétre is varázsló.

Bárcsak eszébe jutnának a varázslatai!

A legtöbb varázslat az ige kántálása mellett bonyolult mozdulatokat és egyéb segédeszközöket is megkíván, akad azonban egy-kettő, melyhez csupán egy-két misztikus szó kimondása szükséges. Nyilván erre is felkészültek. A birodalom ellenségei legalább annyira ravaszak, mint amilyen sokan vannak. Ha Vangerdahast szökni akar, hogy megmenthesse a koronát, túl kell járnia az eszükön. Felemelte a kezét, és Merulára bámult.

– Segíts, és nem esik bántódásod azért, mert elárultál! – mondta. – Használd ellenük a mágiádat, s megbocsátok, amint megkapom a koronát!

Merula elsápadt, és Owdenre pislogott.

Owden Azunhoz fordult.

– Bocsáss meg neki, felség! A sebláz okozza. Te magad azt ordítottad álmodban, hogy Berkenyeháncs és Sólyomfi úrnők féltékenyek lesznek a másik hölgyek fiai miatt...

– Igen, igen! – Azun egy kézmozdulattal elhallgattatta a papot. – Pontosan tudom, milyen őrült gondolatok jutottak eszembe, miután az a lény megsebesített.

– Őrült gondolatok? Ez az őrület! – Vangerdahast üggyel-bajjal felemelte bal kezét. – Kötözz ki, s megígérem, hogy szabadon távozhatsz a birodalomból!

Azun homlokát ráncolva Owdenre meredt.

– Remélem, hamarosan észre téríted. – Visszafordult Vangerdahasthoz, megragadta a karját. – Öreg barátom – mondta -, tudom, hogy a gondolataid zavarosak, mégis, válaszolj! Mi történt a lányommal? És mi lesz a királynővel?

Valahol az őrület közepén bűnbánó húrok pendültek meg.

– Tanalasta! – hördült fel Vangerdahast.

Azun bólintott.

– Tanalasta hercegnő. Ő nem jött vissza veled.

Most már emlékezett a kanyonban folytatott csatára – és a haragja is visszatért.

– Megtagadta az utasítást! – Vangerdahast halántéka haragosan lüktetett. – A pimasz ringyója!

– Ringyó? – ismételte Azun. – Ezek szerint ott maradt azzal a Cormeril-gyerekkel?

– Megrontotta! – hörögte Vangerdahast. – Mostanra már biztosan megrontotta!

– De biztonságban van?

A varázsló megpróbált felülni, ám csak a fejét emelhette föl, mielőtt a kötelek visszarántották volna. Ide-oda dobálta magát az ágyon, mintha valamiféle varázslatot próbálna kirázni az agyából, amelynek segítségével megszabadulhatna. Azun nyugtatóan a homlokára tette a tenyerét, s lefogta a fejét.

– Meg ne fojts! – ordította Vangerdahast. – Ha megfojtasz, sosem mondhatom el!

Azun nagyot fújt.

– Nem fojtok meg senkit.

Vangerdahast gyanakvóan rámeredt.

– Honnan tudjam, hogy igazat beszélsz-e?

– Vangerdahast, sosem ártanék neked.

– Nem akarsz eltenni láb alól?

Azun a fejét rázta.

– Nem. Te vagy a legmegbízhatóbb tanácsosom. A legjobb barátom. Kérlek, emlékezz! Mesélj Tanalastáról!

– Kösd ki! – erősködött Vangerdahast, és a bal kezén lévő csomóra bökött állával. – Csak ezt az egyet... aztán elmondom.

Azun kérdő pillantást vetett Owdenre.

A pap a fejét rázta.

– Úgysem mondaná meg. Nagyon veszélyes! Egyetlen varázslatával porrá zúzhatna mindannyiunkat!

– Na hallgass erre a földtúróra! – Vangerdahast feje már fájt az erőltetett gondolkodástól. Muszáj találnia egy varázslatot, amely kiszabadítja innen! – Csak fél a hatalmamtól!

– És jogosan – mondta Owden.

Vangerdahast metszően a papra meredt. Owden kihúzta a zsebéből a kezét: sárga por volt a tenyerében, Vangerdahast azonban gyorsan kapcsolt, és becsukta a szemét.

– Tudod, hol vagy, Vangerdahast? – kérdezte Owden. – Emlékszel, mi történt a fejeddel?

A varázsló nem nyitotta ki a szemét.

– Fáj a fejem. Biztos csináltál vele valamit.

– Nem én – felelte Owden. – Az a rém volt, amelyet magaddal hoztál.

– Te voltál! – makacskodott Vangerdahast.

– Fejbe csapott, aztán Azun után ment...

– Nem!

Végül Vangerdahastnak eszébe jutott a vakság varázsige. Nem fogja ugyan megszabadítani, és csupán egyetlen személyre hat, de ha jól választja meg azt a személyt, talán okozhat akkora zűrzavart, hogy megkaparinthassa Owden egyik kínzókését.

Azun felé fordult, és belefogott az igébe, ám ekkor szúrós szag csapta meg az orrát; Owden a másik oldalán valamit belecsöpögtetett az arcába. Vangerdahast kinyögött még egy szótagot, aztán elsötétült körülötte a szoba, s hirtelen zuhanni kezdett.

Jó idő múlva a királyi fővarázsló lekötözve, meztelenül ébredt; csak egy friss lepedő takarta. Körülötte a birodalom ellenségei gyülekeztek. Jobbra Owden mester állt, vizes ruhával az egyik kezében, réz mosdótállal a másikban. Emmarask Alaphondar és Csodálatos Merula az ágy lábánál várakozott, mélyen ülő szemük őt fürkészte... most is, mint mindig, azt figyelték, tudja-e a királyi fővarázsló, mi jár a fejükben. Persze Vangerdahast tudta, de azzal is tisztában volt, hogy ezt nem mutathatja ki. Ott helyben megölnék.

Balján negyedik Azun állt, felkötött karral, vállán friss borogatással.

Vangerdahast nem emlékezett, hogyan került a birodalom ellenségeinek fogságába. Az igazat megvallva egyáltalán semmire sem emlékezett, csak valami furcsa szagra, amely azonban kámforként inalt el az agyából, amikor megpróbált összpontosítani rá. Ismerősnek tűnt viszont a vastag födémgerendás, durván deszkázott mennyezet a feje fölött – börtönének mennyezete, vagy az afölött lévő emelet padlója. Nézőpont kérdése. Arrafelé menekülhetne, csak meg kellene találnia a megfelelő varázslatot hozzá.

– Vangerdahast? – kérdezte a patkányképű pap. – Tudod, hol vagy?

Vangerdahast persze pontosan tudta, hol van – börtönben, természetesen – de nem fogja megtenni fogva tartóinak ezt a szívességet, hogy ezt hangosan ki is mondja. Lágy érintést érzett a vállán, s odafordult. A király állt mellette.

– Öreg barátom, hát megismersz?

– Hogyne! – Vangerdahast úgy döntött, belemegy a játékba, amíg nem jut eszébe a szükséges varázsige. – Hogy is felejthetném el a trónbi... a királyt?

Azun láthatólag megkönnyebbült.

– Hála néked, Földanya! – sóhajtotta. – Emlékszel a lányomra? Meg tudod mondani, mi történt Tanalastával?

Agyába azonnal visszaáramlottak a kanyonban lezajlott csatának eseményei: ahogy az első gazneth ledobta a lováról egy ork torzóval, a hirtelen megjelent vaskapu, mögötte a gülüszemű, meztelen második gaznethtel. Arra is emlékezett, hogy kinyúl Tanalasta a kósza után, aki lerázza magáról a kezét, az a ringyó hercegnő pedig utána veti magát...

– Egy... egy kicsit zavaros az egész. – Vangerdahast megrázta a fejét, majd megpróbált felülni. A kötelek természetesen nem engedték, Vangerdahast pedig a bal kezére bökött. – Nem lehetne... ?

– Hogyne, természetesen.

Azun már elő is húzta a tőrét, hogy elvágja a kötelet, Owden azonban lefogta a kezét.

– Még ne, felség!

– Mi az, hogy még ne? – süvöltötte Vangerdahast. – Engedj el! Engedj el, vagy esküszöm, megemlegeted azt a napot, mikor végre a kezemben lesz a korona!

Fáradt nyögés tört elő Azun torkából, Vangerdahast pedig rögtön látta, hogy nem fogja csellel rávenni börtönőreit, hogy engedjék szabadon. Odafordult a királyhoz.

– Most mintha már tisztább lenne az emlék. – Becsukta a szemét, és erősen összpontosított, persze nem Tanalastára, hanem arra, milyen varázslatot ismer, amelyhez pusztán szavakra van szükség. – Talán ha kiszabadítanád a bal kezemet, hogy megvakarhassam a szakállamat. Igen, ez az. A szakállvakarás mindig segít.

Azun csupán megcsóválta a fejét, és Owdenre nézett.

– Meddig tarthat még? – kérdezte.

A pap csak a vállát vonogatta.

– Tudom, felség, hogy már nem emlékszel, de te is hosszú ideig vívódtál, pedig közel sem kaptál olyan halálos sebeket, mint a királyi fővarázsló.

Vangerdahast nagyokat pislogott.

– Álljon meg a menet! Már sokkal jobban érzem magam!

– Nagyszerű – örült Owden. – Emlékszel, mi történt a hercegnővel?

A varázsló bólintott; most már teljes mértékben emlékezett a dimenziókapu varázslatra. Egyszerű és gyors igéről volt szó, alig fél tucat szótagból. Tudta, hogy nemsokára a deszkák másik oldaláról nevethet a markába, úgyhogy a mennyezetre szegezte a tekintetét, és belekezdett az igébe... ekkor azonban ismerős szúrós szagot érzett, mikor Owden keze felbukkant az orra előtt, és csillogó folyadékot csöpögtetett a szemébe.

Vangerdahast hirtelen zuhanni kezdett. A szoba elsötétült. Később lekötözve, meztelenül ébredt; csak egy egyszerű lepedő takarta. Körülötte a birodalom ellenségei gyülekeztek. Jobbra Owden mester állt, vizes ruhával az egyik kezében, réz mosdótállal a másikban. Emmarask Alaphondar és Csodálatos Merula az ágy lábánál várakozott, a bölcs szeme kivörösödött a sok olvasástól, a varázsló pedig szürke köpönyegben feszített, beesett arcával kissé kísértetiesnek látszott, lévén, hogy egyébiránt nagyon is jó húsban volt. Balján negyedik Azun állt, páncélján jókora horpadás éktelenkedett, mellvértének közepére friss acéllemezt erősítettek.

– Azun? – nyögte Vangerdahast. – Harcba keveredtél?

– Hála az isteneknek! – veregette meg a vállát a király. – Végre visszajöttél hozzánk!

Vangerdahast megszemlélte a vállán lévő kezet.

– Nem vagy kissé szemtelen? – kérdezte. Felemelte a kezét, hogy odább tolja a királyét, de azt vette észre, hogy a csuklóját vastag kötéllel az ágyhoz erősítették. Hitetlenkedve meredt a csomóra. – Mit jelentsen ez? – förmedt rájuk. – Azonnal oldozzatok el!

Owden a varázsló fölé hajolt, és megragadta a karját.

– Később talán – mondta. – Tudod, hol vagy?

Vangerdahast összeráncolta a homlokát.

– Hogyne tudnám! A szobámban vagyok, a... a palotában vagyunk, a... – Felbámult az ismerősnek tűnő deszkamennyezetre, de sehogyan sem jutott eszébe, melyik városban van. Töprengett egy kicsit, majd rájött, mi a megoldás. – Elraboltál! – fortyant fel.

Azun leírhatatlan káromkodást eresztett meg Chauntea felé, aztán megkerülte az ágyat, és menni készült. Owden viszont felemelte az ujját.

– Egy pillanat, uram!

A király rámeredt.

– Egy pillanatot még kaphatsz. Nekem azonban a feleségemet is meg kell mentenem, még akkor is, ha sosem tudom meg, mi történt a lányommal.

Vangerdahast felemelte a fejét.

– A királynő?

Owden buzgón bólogatott.

– Ezek szerint emlékszel a királynőre.

– Filfaril?

– Filfaril királynő – mondta Owden. – Emlékszel, mi történt vele?

– Hát persze! – Vangerdahast mindenre emlékezett: a csatára a szurdokban, Tanalastára, amint Rowen után veti magát, az istállóban történt támadásra, arra, ahogy megpróbálja kimenteni Filfarilt a gazneth karmaiból... – Jól van a királynő?

– Nem tudnám megmondani – felelte Azun. – Legutóbb, mikor láttuk, még jól volt.

Vangerdahast elcsüggedt.

– Legutóbb, amikor láttátok?

– Sajnos a gazneth magával vitte – mondta Owden. – A király látta azóta egyszer: amikor megtámadták a teremtmény odúját. A lény viszont odábbállt, és magával vitte Filfarilt is.

– Thauglor pikkelyeire! – Vangerdahast megint fel akart ülni, de rájött, hogy még mindig az ágyhoz van kötve. Zavartan meredt a selyemkötélre. – Vegyétek le rólam ezt az izét! – mondta haragosan. – Dolgunk van!

– Neked először is más feladatod lesz – mondta Owden. – Nem fogsz teljesen meggyógyulni, mielőtt szembe nem néztél a saját démonjaiddal.

– A saját démonjaimmal? – hüledezett Vangerdahast.

– Mindegyikünk belsejében ott lakozik egy démon – magyarázta Owden. – Legtöbben bebörtönözzük a lelkünk legsötétebb mélyére, ahol senkinek sem árthat. Ám ha olyan borzalmas trauma éri az embert, mint amilyen téged vagy a királyt, az a démon megszökhet.

Vangerdahast Azunhoz fordult.

– Miféle zöldségeket beszél ez?

– Vangerdahast, inkább figyelj oda rá!

– Egy földtúróra? – méltatlankodott a varázsló. – Hát Tanalastának sikerült meggyőznie?

Fájdalmas arckifejezés suhant át a király arcán; szótlanul elfordult.

– Az aligha lenne lehetséges – szólalt meg Alaphondar most először. – Egyenlőre ugyanis nem sikerült rávennünk téged, hogy elmeséld: mi történt a hercegnővel.

Vangerdahast elfintorodott.

– Mit értesz azon, hogy nem sikerült meggyőznötök? A hercegnő Cormeril Rowennel van. Kitépték magukat a kezemből, amikor visszateleportáltam ide. – Alaphondarról Azunra és Merulára nézett. – Nem akarja valaki elmondani, mi folyik itt?

– Szívesen – mondta Owden. – Megszökött a belső démonod, úgyhogy be kell fognod.

– Befognom?

– Mielőtt még végleg felemésztene – bólogatott a pap. – Mélyen magadba kell nézned, és szembeszállnod vele, itt, tanuk előtt. Mondd meg nekünk, mit akar a démon, s akkor elég erőt találsz magadban ahhoz is, hogy legyőzd.

Vangerdahastot mélységes gyanakvás töltötte el. Ezek szerint valamiféle vallomást akarnak belőle kicsikarni, de miért? Mindazok után, amit a birodalomért tett! Lehet, hogy Azun fél tőle? Vagy irigykedik a hatalmára? Már épp a királyhoz fordult, hogy megeresszen néhány csipkelődő megjegyzést a gyávasággal kapcsolatban – ekkor azonban megértette, mit akar Owden elérni ezzel. Ha ő most szemrehányásokkal illetné a királyt, az gyanakvást és neheztelést váltana ki Azunból, ám ha bevallja, hogy titokban irigykedik a királyi családra – még ha kissé erőszakolt is a megfogalmazás -, akkor Azun soha többé nem fog benne igazán megbízni. Owdennek viszont meglesz a lehetősége, hogy a király fő tanácsadójává lépjen elő – s hogy a harci mágusokat lecserélje Chauntea királyi egyházára.

Haragosan a paphoz fordult.

– Te sárdagasztó féreg! Villás nyelvű, pikkelyes hasú, hazug kígyó! Komolyan azt hiszed, hogy beleárthatod magad a királyság ügyeibe? Előbb fogsz gombát termelni a börtön sötétjében, minthogy én bármiféle démonjaimat megnevezzem előtted!

Hamar felidézett egy varázslatot, amelyhez csak szavakra volt szüksége, és kántálni kezdte. Owden gyúlt valamiért, de Azun leintette.

– Szerintem Vangerdahast visszatért a normális énjéhez.

A mágus befejezte a varázslatot, s a következő másodpercben apró menyétté változott. Gyorsan lábra állt, kisurrant a lepedők közül, s Alaphondar és Merula között az egyik sarokba húzott. Ott megállt, és visszaváltozott rendes alakjába, majd zaklatott arcú társaihoz fordult.

– Na mi lesz már? – kérdezte. – Egész nap itt akartok ülni és bámulni, vagy adtok egy köpenyt? Dolgunk van!

Owden megkerülte az ágyat.

– Ezt nem teheted! – fakadt ki. – Még nem vagy készen!

– Tisztelt aratásmester, ha még egyszer megemlíted a belső démonomat, esküszöm, hogy az életed hátralévő részét a palota kertjében fogod tölteni, ahol majd menekülhetsz a rigók elől.

Owden megállt az ágy lábánál, és Azunra pislogott.

A király vigyorgott, és megvonta a vállát.

– Mit mondhatnék? Vangerdahastban mindig is volt valamiféle démoni vonás. – Merulára bámult, aztán hozzátette: – Hallottad, mit kíván a királyi fővarázsló. Keress neki egy köpenyt!

Merula azonnal útnak eredt, Vangerdahast pedig meghajtotta a fejét.

– Köszönöm, uram – mondta a királynak. – Jó tudni, hogy legalább egyvalaki észhez tért közületek.

Elrendezgette szakállát, majd végigsimított megmaradt haján, s észrevette feje búbján a karmolásokat. Végigfuttatta ujját a hegeken, s rájött, hogy mind bezárultak.

– Thauglorra! – szitkozódott. – Meddig hagytatok aludni?

Azun kényelmetlenül feszengett.

– Nos hát... öt napig aludtál.

– És nem bírtatok felébreszteni? – reccsent rá Owdenre a varázsló. – Hát ti papok még erre sem vagytok jók?

Owden arca viharos kifejezést öltött, ám mielőtt bármit is mondhatott volna, Azun belekarolt Vangerdahastba, és az asztalhoz vezette.

– Jobb lesz, ha leülünk, és elbeszélgetünk egy kicsit, öreg barátom – mondta. – Meg kell terveznünk a következő megmozdulásunkat, s rengeteg dolog van, amiről egyikünknek sincs fogalma sem.