15

Romlott hús és penészes föld bűze terjengett a sírboltban, és Tanalasta lázasan szédelgett az áporodott levegőtől. Gyomra émelygett, látása elhomályosult, háta borzongott, s az orra előtt valami olyasmit látott, ami igazán nem nyerte el a tetszését. Az a valami patinás páncélt viselt, a hátán feküdt, mocskos kard és horpadt pajzs hevert mellette kétoldalt. Vastag fehér penész borította a páncél repedéseit, méretes sisakjának hegye behorpadt. Arcát és végtagjait ugyanaz a fehér penész fedte, mint a páncélt, s mindössze a szíve fölött viselt lecsapó héja képe árulta el a holttest személyazonosságát: Emperelét, az Alvó Kardok őrzőjét.

Füstölgő fáklyáját maga előtt tartva Tanalasta továbbkúszott az üregben, be a sírboltba. Ezt is fekete gyökérmaradványok keretezték, mint az előző sírt, amelyben járt, s a csatának a nyomai is jól látszottak, melyben Emperel az életét vesztette. A gyökerek között selyemfonalat látott, ugyanazt a pókhálószerű képződményt, melyet az első sírboltban is megfigyelt. A talajt rothadó bőr, gombok, kapcsok borították, valamint egy pár megkövesedett csizmatalp.

Tanalasta zsebre vágott egy maréknyi limlomot, hogy majd később megvizsgálja, aztán letekerte a kötelet a derekáról, és Emperel testéhez lépett. Émelygő gyomra még erőteljesebben tiltakozott a bomló holttest látványára, s alig bírt elhajolni, mielőtt kiadta volna magából a szűkös reggelit. Mikor ismét magához tért, feje sajgott, térde remegett. Meg is feddte magát, amiért ennyire nem tud uralkodni a testén: a bomlás ugye legalább annyira hozzátartozik az élethez, mint a születés, s azzal, hogy undorral kezeli a jelenséget, ugyancsak megsérti a Földanyát.

Mély levegőt vett, és visszalépett a holttest mellé. Elszántsága ellenére gyöngének érezte magát, s attól tartott, elájul, ha megérinti a penészes tetemet. Már arra is gondolt, hogy visszamászik az üregben, és sorsára hagyja Emperelt, azt viszont nem tűrhette, hogy a bátor lovag teste ilyen sötét helyen leljen nyugovóra. Belenyomta fáklyáját két kődarab közé, és felvette a harcos kardját. Annak markolatával nagy nehezen az oldalára fordította a holtestet, s míg egyik kezével fogta, a másikkal köré csavarta a kötelet.

Mire végzett, minden izma fájt az erőlködéstől, s alaposan ki is fulladt. Körbejárta a tetemet, hogy a másik oldalon is megemelje a karddal, ám valami megakadályozta ebben. Fekete zsinórt látott a holttest alatt, melyet szinte teljesen befedett a fehér penész. A kard segítségével lekaparta a gombát, megfogta a nyálkás zsinórt. Fekete szütyőt húzott elő a tetem alól.

Kisméretű írnoki táskaféle volt, vízálló viaszbevonattal. Nem volt teljesen bezárva, s Tanalasta pusztán egyetlen okát látta annak, hogy Emperel nyitott szütyővel a vállán haljon meg.

– A Földanya áldása kísérjen, Emperel.

Félrerakta a nyálkás szütyőt, majd újra megfordította a testet, s végre teljesen köré tekerte a kötelet. Áthúzta a hónalja alatt, kettős hurkot kötött rá, majd háromszor erősen megrántotta a madzagot. Az szilárdan kitartott, s Tanalasta a kijárat felé kezdte vonszolni a tetemet. Mikor elérkeztek az üreg mellé, a férfi feje beleakadt a falba és visszarándult; a nyaka felől tompa reccsenés hallatszott.

Tanalasta gondolkodás nélkül odanyúlt: mikor pedig a keze belesüppedt a penészes, nyálkás hajmaradványokba, visszafojtotta émelygését, s óvatosan elhúzta a testet a járathoz; aztán felmarkolt egy adag földet, és ledörzsölte kezéről a nyálkás réteget. Még ha meg is sérti vele az istennőt, egyszerűen nem bírja elviselni a ragadós váladékot a tenyerén.

Amint végre valamelyest letisztította a kezét, Tanalasta visszatért a szütyőhöz, és kinyitotta. Benne egy darab szenet talált, tollat, kicsiny bőrkötéses naplót, néhány varázsgyűrűt, az övéihez hasonlókat – azzal a különbséggel, hogy ezek lecsapó héját ábrázoltak, mint általában a Bíbor Sárkány parancsnokoké – és több darab összehajtogatott, egész jó állapotban lévő selymet. A lobogó fáklyafényben Tanalasta kigöngyölte az első selyemtekercset. Egy lábnyi széles volt, s a két durván vágott vége azt sejtette, hogy hosszabb szövetdarabból vágták le. A hercegnő visszagöngyölte, majd egy másikért nyúlt.

Ezen szénnel satírozott mintát talált: a fehér égerfának háncslenyomatát, s a már ismerősen kígyózó, ősi elf véset negatívját. Kissé elmosódott volt az írás, Tanalasta azonban felismerte, hogy szinte ugyanazokat a rúnákat látja, mint amelyet a tölgyfakérgén olvasott több nappal ezelőtt. Megvolt az a versszak, amelyen az illető testét a fának táplálására ajánlják, szelleme pedig növekvőn térjen vissza hozzá. Aztán jött az átok, mely arra ítélte a pusztítás hozói-t, hogy gyilkolják fiaik fiait. Csak az utolsó sor, a tényleges idézés tért el az előzőtől:

 

Jöjj hát, Hűtlen Suzara, feküdj e gyökerek közé!

 

Tanalasta rémülten felkiáltott, és kiejtette kezéből a selymet. Csakúgy, mint Boldovar király, Suzara is az ősei közé tartozott – sőt, a legrégebbi ősei közé. Az asszony Obarskyr Ondeth felesége volt, s vele együtt érkezett az erdőbe, mely később Cormyr királyságává nőtte ki magát. Persze lehetséges, hogy az idézés egy másik Suzarára vonatkozik, ám Tanalasta ezt nem hitte: nem volt ugyanis túl közkedvelt ez a név Cormyrban, hiszen egyből gyarlónak és önzőnek bélyegezte volna viselőjét. Suzara, miután ráébredt, hogy makacs férjét sosem fogja rábeszélni a visszatérésre, fogta legifjabb gyermekét, és visszahajózott Impilturba.

Anélkül, hogy összetekerte volna a selymet, Tanalasta egy másikért nyúlt. Ez annak a másolata volt, amelyet néhány perccel ezelőtt olvasott, ennek a sírnak a bejáratánál, a feje fölött álló gesztenyefán. Ez az ige Turcassan Melinetht idézte meg, a jól ismert gazembert, aki elárulta Duar királyt – azaz saját vejét – azzal, hogy eladta Suzail városát a kalózoknak ötszáz zsák aranyért.

A hercegnő sietve kinyitogatta a többi tekercset is, ám a legtöbb üres volt, csak Merendil úrnő nevét látta meg, aki Amedahast segítségével tőrbe akarta csalni az első Azun herceget. A hölgy személye igazából megkönnyebbülést ébresztett Tanalastában: a többiek ugyanis mind az ősei voltak.

Ezek után a naplót vette ki a szütyőből. A szöveg az ősi félszerzetek nyelvén íródott jobbról balra, hogy elrettentse az illetéktelen olvasókat, Tanalastának azonban csak néhány pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön a turpisságra, s pusztán néhány percre, hogy felidézze magában a nyelvet. A napló első felét unalmas bejegyzések tették ki: egy kétnapos útról szólt, végig a Holdtói úton; Emperel annak a jelentésnek akart utánajárni, miszerint orkok mozgolódnak a Kőföldeken. Mikor elért Féltáv falujába, már érdekessé vált a történet; itt ugyanis a helyőrség egytizede nyomtalanul eltűnt, amikor egy gyilkos nyomába szegődött.

A jelek szerint egy idegen jelent meg Féltávban az éjszaka, s részegen kiáltozott, mindenkinek elmondta, hogy megbosszulja a királyon, hogy igazságtalanul bántak a családjával. Mikor a kocsmáros azt merte javasolni neki, hogy folytassa máshol a hetvenkedést, az idegen puszta kézzel leszakította a férfi fejét, kiment a kocsmából, és eltűnt.

A helyi parancsnok egy szakasz sárkányt küldött a gyilkos után, azok azonban nem tértek vissza. Nem sokkal később Emperel is a helyszínre érkezett, akkor mesélték el neki a furcsa eseményeket. Némi kérdezősködés után a lovag a gyilkos keresésére indult, a nyomok egy óriási, göcsörtös fenyőfához vezetett. A féltávi sárkányszakaszt az utolsó emberig lekaszabolták. Emperel követte a gyilkost a fa alatti furcsa sírboltba, s megküzdött vele. A csata közben felismerte a férfit is: Cormeril Gaspar volt az, Lazúrkő Aunadar egyik társa, aki szintén meghalt az abraxusszal vívott harcban, most valahogy mégis újra életre kelt. Tanalasta itt rövid széljegyzetet látott a margón, melyet Emperel később biggyesztett oda, mikor visszatért Féltávba egy új lóért, s megkérdezett néhány embert: a jegyzet szerint az illető mégis inkább Gaspar hasonló külsejű unokatestvére, Xanthon volt.

Tanalasta egy pillanatra abbahagyta az olvasást. Ismerte Xanthon nevét: Rowen „kalandvágyó" rokonainak egyikéről volt szó, aki – csakúgy, mint Therlion, Boront, Cheldrin, Flaram és Horontar – ide-oda utazgatott Faerun szívében, vagyont és izgalmat keresve. Amennyire a hercegnő emlékezett, a Cormerilek inkább az utóbbit találták, mint az előbbit, s Azun királynak gyakran kellett meggyőznie egy-egy idegen uralkodót, hogy a nemesek kivégzése nem érné meg az ezzel járó diplomáciai bonyodalmakat a két ország között. Azun mindig szívesen segített, legalábbis addig, amíg Gaspar részt nem vett az abraxus-ügyben, mivel a Cormerilek mindig többszörösen kiegyenlítették a számlát a korona felé. Most, hogy a család kegyvesztett lett, Tanalasta úgy hallotta: Boront és Cheldrin szomorú véget ért, Horontar pedig Sötéthon mélyén takarítja az emésztőgödröket.

Szeme ismét a naplóra tévedt. Emperel bosszúságára jóval nehezebb volt elkapnia a zsákmányát, mint számított rá. Xanthon hihetetlenül gyorsnak és erősnek bizonyult, s minden varázsfegyverből kivonta a mágiát, melyet ellene használtak. Mire a csata véget ért, Emperel majd minden varázstárgyát elvesztette: a tőrét, viharkabátját, pecsétgyűrűjét, mellyel Vangerdahasttal szokott kapcsolatot teremteni – Tanalasta eltöprengett, hány ember viselheti titokban a varázslótól kapott különleges gyűrűt.

A végén Emperel súlyosan megsebezte zsákmányát, Xanthon pedig megölte a lovát, és elmenekült. Emperel visszament Féltávba egy új lóért meg némi selyemért, aztán visszatért a fenyőhöz, hogy mintát vegyen a törzsről, és újrakezdje a vadászatot.

Több napba tellett, mire ismét Xanthon nyomára bukkant, ám ekkor egy orkcsapat keresztezte az útját; tőlük megtudta, hogy valami fekete árny suhant az „ördögfa" irányába, a Törött Csontok Csatájához közel. Emperel megkereste a helyet, s egy göcsörtös szilfát talált, melyen ugyanazok a rúnák álltak, mint az óriási fenyőn.

Tanalasta megvizsgálta a selymet, s hamar felismerte, hogy ez Merendil úrnő sírja lehetett. Gyorsan végiglapozta a következő bejegyzéseket, s beazonosította a két sírboltot, ahol ő is járt: Boldovar platánfáját és Melineth gesztenyéjét a goblin toronynál.

A végső bekezdés rejtélyes és alig olvasható volt: eszerint végre foglyul ejtette Xanthont. Utolsóként ezt írta: Helm, ments meg minket! A büszkeségük a mi végzetünk!

A hercegnő becsukta a könyvet, s ráébredt, hogy irtózatosan fáj a feje. Keze remegett, hátán patakokban csorgott le az izzadság. Visszarakta a naplót Emperel zsákjába, és összecsomagolta a selymeket. Nem is töprengett el rajta, mennyi ideje ülhet már idebent, mikor egyszer csak Alusair hangját hallotta meg a bejárat felől.

– Borotváld a csontom! – Kedvelt szitkozódás volt ez a kevéssé jó lapjárással rendelkező szerencsejátékosok között. – Mit piszmogsz ott? Azt hittem, elvitt a láz!

– Jól vagyok. – Tanalasta felnézett, s most először vette észre, milyen furcsán lángol a fáklyája. Eddig azt hitte, a fejfájása csupán annak következménye, hogy ilyen halovány fénynél olvasott, de most már nem volt biztos benne. – Emperel naplóját nézegettem.

– Megörökítette az életét az utókornak? – Alusair bizonytalanul bemászott a sírba, s alig volt jobb bőrben, mint ahogy Tanalasta érezte magát. – Ez aligha jellemző Emperelre.

– Én nem ismertem őt, úgyhogy nem tudhatom. – Tanalasta Emperel üzenethordó zsákjára mutatott, majd így szólt: – Az viszont biztos, hogy nagyon körültekintően járt el. Vagy tíznapnyi nyomozást megtakarított nekünk.

– Nyomozást? – csipkelődött Alusair. – Nem lesz semmiféle nyomozás. Ennyi röpködő gaznethtel a sarkunkban nem fogom kockáztatni az életedet. Hazamegyünk.

Tanalasta eltette a zsákba a selyemdarabokat.

– Nem az én életereiért kellene aggódnunk.

– Nem-e? – Alusair hevesen megrázta a fejét. Tanalasta már átadta neki apjuk üzenetét, az ifjabb testvér azonban harsányan kinevette. – Mondtam, hogy engem ne keverj bele! Ez a kettőtök dolga! A tied meg a királyé!

– A királyé meg azé, akit ő kijelöl.

– Miért, mit akar tenni? Megparancsolja nekem, hogy uralkodjam? – Alusair odabotorkált Tanalastához, és letérdelt mellé. – Legközelebb majd azzal jön, hogy menjek hozzá valami ripacshoz, kinek hosszú a címe és rövid a... kardja.

Az üregben való fáradságos mászás után Alusairt tetőtől talpig fehér penészes nyálka fedte Emperel holtteste miatt, ő azonban mindezt észre sem vette. Felemelte a fáklyát, és nővére szemébe nézett, aztán tenyerét Tanalasta homlokára fektette.

– Hiszen te égsz! – Megfogta és durván talpra állította Tanalastát. Tucatnyi selyem hevert még felbontatlanul a padlón. – Nem lett volna szabad bejönnöd ide.

– Valakinek meg kellett tennie, hercegnő – surrant be Rowen a járaton. Az apró sírkamrában most már egy kavicsot sem lehetett volna leejteni. – És Tanalasta a legbölcsebb köztünk. Ha valaki tudja, mit jelent mindez, hát ő az.

– És ő a királyi hercegnő is – terelte el Tanalastát Alusair a férfi mellett a kijárat felé. – Segíts kivinnem innét, hogy Gaborl megvizsgálhassa!

– Várj! – Tanalasta kinyújtotta a kezét a selymek után. – Szükségem van azokra a lenyomatokra!

– Inkább ki kell jutnunk innen. Gyerünk!

Alusair lenyomta nővére fejét, és megpróbálta begyömöszölni a járatba, Tanalasta azonban megfogta az üreg faját.

– Nem érted, miről beszélek? Az őseinkről van szó!

– Félrebeszél – állapította meg Rowen. Felvette az egyik üres selymet, és megvizsgálta. – Nincs rajta semmi.

Tanalasta továbbra sem akart bemenni a járatba.

– Nem beszélek félre! Emperel néhány selyemre lenyomatokat készített a fák törzsére írt versekből. A gaznethek nevét tartalmazzák... Obarskyr Suzaráét, Boldovar királyét, Merendil Mirabelláét és Turcassan Merendilét.

– Merendil Mirabella nem az ősünk – igazította ki Alusair. Megragadta Tanalasta karját és hátracsavarta. – Nincs most erre időnk. A gaznethek nemsokára visszajönnek.

Azzal fejjel előre belökte nővérét az alagútba.

Tanalasta visszafordult és felordított:

– És Cormeril Xanthon ereszti ki őket!

Rowen megragadta Alusair vállát.

– Várj egy percet!

– Nincs erre időnk. – Alusair ennek ellenére visszahúzta Tanalastát az üregből, és fáradtan rábámult. – Biztos vagy benne?

Tanalasta bólintott, majd letérdelt, és turkálni kezdett a selymek között, míg végre talált egyet, amely írást tartalmazott.

Megmutatta Rowennek.

– Ismerősek a rúnák?

A férfi bólintott.

– De mi köze hozzájuk Xanthonnak?

– Azt hiszem, ő ásta ki a gaznetheket a sírjukból – nagyarázta Tanalasta.

Elmesélte, amit Emperel naplójában olvasott: Xanthon megjelenését Féltávban, Emperel későbbi nyomozását, s a történet végén felidézte a rejtélyes utolsó bejegyzést a naplóból.

– A büszkeségük a mi végzetünk? – ismételte Alusair. – Mi a poklot jelent ez?

– És ugyan ki véste azokat a rúnákat? – tódította Rowen. – Az biztos, hogy nem Xanthon.

Tanalasta csupán a fejét rázta.

– Ezt csak akkor tudjuk meg, ha elkaptuk Xanthont... vagy megtaláljuk a többi fát is.

– Vagy ha Vangerdahastra bízzuk az ügyet – mondta Alusair. – És pontosan ezt fogjuk tenni. Átmegyünk az Ingoványleső-hágón a goblin hegyi előőrsig. Amint találunk néhány Bíbor Sárkányt, akik távol tudják tartani a gaznethet, üzenünk neki, és ő szépen hazavisz.

Tanalasta és Rowen ideges pillantást váltott. Alusair figyelmét ez nem kerülte el.

– Mi az?

– Amíg arról vitáztunk, hogy ki is a királyi hercegnő – felelte Rowen -, egy dolgot elfelejtettünk megemlíteni.

Az ifjabb Obarskyr a homlokát ráncolta.

– És most végre elmondjátok?

– Talán nem kellene Vangerdahastra hagyatkoznunk – mondta Tanalasta. – Valószínűleg nem biztonságos felvenni vele a kapcsolatot.

Alusair szeme összeszűkült.

– Azt mondtátok, hogy visszament Arabelbe.

– Az igaz. – Tanalasta összeszedte maradék energiáját, és felszegte az állát. – De mi nem akartunk vele menni.

– És az utolsó percben kitéptük magunkat a kezéből – mondta Rowen. – Inkább baleset volt, hogy...

– Mit csináltatok? – Alusair úgy nézett Rowenre, mint egy sárkányparancsnok egy szemtelen közlegényre. – Veszélyeztetted a királyi hercegnő életét, és ellenszegültél az udvari főmágus akaratának?

– Az én döntésem volt. – Tanalasta közéjük lépett. – Én voltam az, aki...

Alusair félrelökte nővérét, és továbbra is Rowent szidta.

– Mondd csak, te egy követ fújsz Xanthonnal, vagy egyszerűen ostoba vagy?

A kósza arca elsötétült, de pusztán a fogát csikorgatta.

– Nincs jogod így beszélni Rowennel! – Tanalasta félretolta a húgát, és előrelépett, hogy a szembe nézhessen. – Vangerdahast nem viselkedett tisztességesen. Nincs joga hozzá, hogy az akaratom ellenére elteleportáljon valahová.

Alusair egy darabig figyelmesen szemlélte nővérét, majd felvonta a szemöldökét, és Rowenhez fordult.

– Azt ne mondd, hogy ti ketten...!

– Ugyan már! – sietett megjegyezni Rowen. – Semmi olyasmi!

– Semmi olyasmi, ami rád tartozna – toldotta meg Tanalasta. – Mint mondtam, Vangerdahastnak nincs joga ölebként végighurcolni engem a birodalmon.

Alusair még mindig a kósza arcát fürkészte, aztán visszatért Tanalastához.

– Szóval mikor hagytátok el szegény Vangerdahastot?

– Hét napja – mondta Tanalasta. – Boldovar sírjánál, a kanyonban.

– A platánnál – mutatott rá Rowen.

Alusair elfintorodott.

– Gyalog jöttetek. A varázslónak már rég be kellett volna érnie benneteket.

– Hacsak... – Tanalastának nem volt szíve elmondani.

– Hacsak? – unszolta húga.

– Hacsak nem a lovunkat követte – mondta Rowen. – Két gazneth is a nyomunkban járt. Csalinak kellett használnunk a lovat. Vangerdahast talán azt vette üldözőbe.

Alusair lehunyta a szemét.

– Merre ment?

– Délnek, a Szamárfülek között – mondta a férfi. – Valahol Vörösforrástól nyugatra lyukadhatott ki.

Alusair hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Mit akartatok elérni ezzel... megszökni? – Tanalastára nézve hozzátette: – Nem javaslatnak szántam.

– Nincs is rá szükségem – így a nővére.

– Én is ettől félek – mondta Alusair. Egy pillanatra elgondolkodott, majd a kószához fordult. – A Szamárfülek két napi kerülőt jelent.

Rowen zordan bólintott.

– Értem.

– Mit? – kérdezte Tanalasta, aki érezte, hogy nem tudja követni az eseményeket. – Mit értesz?

A kósza megfogta a karját.

– Minden rendben. Holnap reggel elindulok, aztán egy tíznap múlva találkozunk a Goblin hegynél. – Fáradt mosolyt villantott Alusairra, majd hozzátette: – Amennyit a húgod elpiszmog, jóval előbb odaérek, mint ti... ha Vangerdahast nem veret addig vasra.

Tanalasta megrázta a fejét.

– Nem, nem engedlek el.

– Nem te döntesz – mondta Alusair.

– De igen. Még én vagyok a királyi hercegnő.

– Ez viszont az én csapatom – mutatott rá meglepően gyengéden Alusair. – És itt egyedül én parancsolok.