7

Barnás tengerben kóvályogtak ide-oda. A nap elrejtőzött a piszkosszürke felhők mögé, s a durva északi szél sárgásbarna kőhomály takarót borított a világra. Vöröses bazaltszőnyeg fedte a talajt, a ritkásan növő bokrok pusztán feketés árnyéknak látszottak. Még Tanalasta lovaglónadrágja és Vangerdahast pompás szakálla is olajzöldre vált, ahogy vastagon beborította a Kőföldek homokja.

Bármennyire is kényelmetlen utazás esett a kőhomályban, a hercegnő igazából hálás volt, hogy jótékony ködbe rejti őket. Miután Vangerdahast kudarcot vallott a gazneth elűzésével, bármilyen rejtőzködési lehetőségnek szívből örült. Kétszer pillantották meg a lényt, amióta elmenekültek a Viharszarvakból. Először két estével ezelőtt, amikor is fekete alakja szinte eltakarta előlük a hegyeket. Második alakalommal pedig idestova két órája látták messze észak felé. A lény héjaként körözött, nyilván élelemre vadászott.

Vangerdahastot ugyancsak megviselte, hogy félresikerült a varázslata. Néha hosszú órákra a gondolataiba merült, majd hirtelen újabb hipotézissel állt elő, miért is nem tudta hazaküldeni a gaznethet a saját síkjára. Mivel a kastély könyvtárában felhalmozott összes kötetet olvasta – sőt, a rossznyelvek szerint be is magolta -, a hercegnő az elméletek többségét kisebb gondolkodás után meg tudta cáfolni. Az ő szempontjából eddig egyedül az az ötlet állta meg a helyét, hogy a varázslat nem is sikerült félre, s a gazneth valóban visszakerült a saját síkjára. Csak éppen ez a sík maga Toril volt.

Vangerdahast helyből elvetette ezt a lehetőséget, mondván: Torilon nem laknak démonok, s egyetlen Torilon született lény sem lehet démon. Tanalasta úgy vélte, mindez nézőpont kérdése. Szerinte minden lény, amely úgy fest, úgy viselkedik és úgy öl, mint egy démon, az feltétlenül démon is. Emellett rámutatott, hogy két varázslat is hatásosnak bizonyult a gazneth ellenében, mely egyébként kizárólag démonokra hat – a pentagramma és az elűző varázslat -, Vangerdahast pedig kifogyott az ellenérveiből. Végül abban maradtak, hogy a lény varázslói definíció szerint nem démon, ám a hercegnők számára meglehetősen közel áll hozzá.

Tanalasta azt kívánta, bárcsak ne vette volna rá őt Vangerdahast, hogy elváljon Owdentől. Az Imaskari háború kódexé-ben (melynek fordítását természetesen Alaphondar készítette) azt olvasta, hogy a papok mágiája hatékonyabb fegyver a démonok ellen, mint a varázslóké. A papok legtöbbje ugyanis nem engedi, hogy a büszkesége a sírba vigye.

Negyedórán belül másodszor, Tanalasta az orráig sem látott a barna felhőben. Kitörölte a sarat a szeméből, majd kinyitotta vizes kulacsát, és a fogáról is lemosta a homokot. Vagy eltértek a megbeszélt iránytól, vagy a széljárás fordult meg, és ha egyvalamit megjegyzett a Gofar tollából származó Értekezés a kopár puszták növényvilágáról című munkából, az az volt, hogy a szél ritkán változik meg a Kőföldek vidékén.

Tanalasta rápislogott a Vangerdahast gyeplőt tartó csuklóján lógó mágnes-szilánkra. Az apró pálca tanúsága szerint még mindig a megfelelő irányba mennek, azaz nyugat felé. Akkor viszont miért fúj az arcukba az északi szél? És ha nem északi, miért van tele Anauroch homokjával? Ha a szélirány megváltozna, a homok is eltűnne. Efelől Gofar értekezése kétséget sem hagyott.

A hercegnő megállította a lovát.

– Valami baj van – mondta.

Vangerdahast folytatta útját, mélyen a gondolataiba merült, észre sem vette, hogy a hercegnő eltűnt mellőle. A lány várt, míg Cadimus tisztes távolságba került tőle, aztán megcsóválta a fejét „védelmezőjének" szórakozottságán.

– Vangerdahast!

A varázsló kiegyenesedett a nyeregben, feje, mint a villám, félrefordult. Mikor nem látta a hercegnőt a szokott helyén, nagyot káromkodott, feltekintett az égre, és megmarkolta a pálcáját.

– Vangerdahast, ne varázsolj! – ordította Tanalasta.

Amióta megszöktek a gazneth elől, megfogadták Alusair tanácsát, és kerülték a mágiát, mint a pestist. A gyűrűk, karperecek és viharkabátok mind a nyeregtáskákba kerültek, és elásták a békehozó jogarokat, varázstőröket és minden egyebet, mely állandó mágiát sugárzott. Mindeddig nagyszerűen bevált ez a megmozdulás.

Mivel a varázsló még mindig nem látta őt, Tanalasta integetni kezdett.

– Itt vagyok mögötted!

Vangerdahast megfordította a lovát, könnyező szemében megkönnyebbülés villant.

– Mi az? – pásztázta továbbra is a kőhomályt. – Láttál valamit?

– Inkább az aggaszt, amit nem látok – vágott vissza Tanalasta. – Nem kellett volna még elérnünk Skarlátvölgybe?

– Vangerdahast végre kihúzta zsebéből a kezét.

– Valószínűleg nem, különben már odaértünk volna. Légy türelemmel! Hatalmas vidék a Kőföldek.

– Ha szerinted négyezer négyzetmérföld hatalmas, akkor igazad van – mondta a hercegnő. – De nem is erről beszéltem. Azt mondtad, egy nap múlva elérünk Skarlátvölgybe... két nappal ezelőtt.

– Honnan tudhatnám, mennyi ideig tart az út? – vonogatta a vállát Vangerdahast. – Nem szoktam lovagolni!

– Nem, ezt nem is gondoltam. – Tanalasta felsóhajtott. Az ilyen elfoglalt varázslók persze nem vesztegetik az idejüket lovaglásra, ha egyszer teleportálhatnak is. – Mennyire van a völgy a Kőszirt ösvénytől?

A mágus csupán a fejét rázta.

– Aligha számít – mutatott az őket körülvevő sziklás pusztaságra. – El sem tudjuk téveszteni.

– Dehogynem, ha sosem keresztezzük. – Tanalasta a mágus csuklóján lógó mágnesre mutatott. – Biztos vagy benne, hogy jól működik az az izé?

Vangerdahast kinyújtotta a karját. A kő egy darabig ide-oda himbálódzott, majd lassan visszaállt az eredeti helyzetébe... merőlegesen a szélirányra. – Látod? Mindig észak fele mutat.

– Akkor miért megyünk az északi széllel szemben? – érdeklődött Tanalasta.

Vangerdahast válasza kurta és velős volt.

– Nem északról fúj a szél, hanem nyugatról.

– És miért hordoz sivatagi homokot? – kérdezte a hercegnő. A varázsló homloka ráncba szaladt. Néhány pillanatra elhallgatott, majd lemutatott a földre.

– A homok a Kőföldekről származik.

– Gofar szerint nem – nyújtotta Tanalasta a kezét. – Hadd nézzem azt a térképet! Ha Skarlátvölgy messzebb van az ösvénytől negyven mérföldnél, biztosan rossz irányba megyünk.

Vangerdahast meg sem moccant.

– Azt mondanám, hogy a völgy a Kőszirt ösvénytől nagyjából negyven mérföldnyire van.

Tanalasta továbbra is a kezét nyújtotta.

– Van térképed, ugye?

– Hát persze! – csapott a nyeregtáskára a mágus. – A baj csak az, hogy varázstérkép.

– Nagyszerű – állapította meg Tanalasta. – Szerintem hálát kellene adnunk a sorsnak. Értékes tapasztalatot szereztünk e kis kaland során.

– Igazán? – fintorgott Vangerdahast. – És ugyan mi lenne az?

– Mágia nélkül még csak térképet sem tudunk olvasni. Nem kényelmesedtünk el egy kissé? – kérdezte a hercegnő. – Mi van, ha szükségünk lesz a térképre egy csatában?

– Ha csatáról lenne szó, nem lennénk itt – jelentette ki mereven Vangerdahast. – S ha mindezzel azt akarod mondani, hogy a varázsige-koldusaid ügyesebben megbirkóznának a helyzettel, hadd emlékeztesselek rá, hogy ők is csupán egy szótagot képesek kimondani egyszerre.

– Ugyan, Vangi, ezt egy percig sem gondoltam – paskolta meg Tanalasta a varázsló karját. – Csak arra akartam rámutatni, hogy a mágiának is megvannak a maga gyenge pontjai.

– Az én mágiám elég hatalmas ahhoz, hogy mindketten szemvillanásnyi idő alatt Arabelben legyünk – rántotta el Vangerdahast a kezét. – S igazából pontosan ezt kellene tennünk, most hogy tudjuk: Alusair biztonságban van.

– Csupán azt tudjuk, hogy él, nem azt, hogy milyen körülmények között – fortyant fel éles hangon a hercegnő. – Azt sem sejtjük, mit tud Emperel eltűnéséről vagy a gaznethről, pedig szerintem ez a két dolog összefügg. Legfőképp pedig nem szóltunk neki, hogy ő az új trónörökös. Most pedig felejtsd el végre a teleportálást, és lovagoljunk tovább! – Sebesebb mozgásra ösztökélte a lovát, elhaladt a varázsló mellett, majd úgy fordult, hogy a szél a jobb oldalát érje, és remélte, hogy valóban nyugatnak tartanak. Vangerdahast követte.

– Ha már feltétlenül ragaszkodsz ehhez az őrültséghez, nem mennél legalább jó irányba?

– Ez a jó irány. – Tanalastának eszébe jutott egy másik könyv, valamelyik Nyúlszarvú őstől származó értekezés a hajózásról. Megfordult, és visszanézett a varázslóra. – Ha bebizonyítom, hogy nekem van igazam, abbahagyod végre az álladó fenyegetőzést, hogy visszateleportálsz Arabelbe?

Vangerdahast bozontos szemöldöke a magasba szökött. Némán fürkészte a hercegnő arcát, s Tanalasta már attól félt, a mágus is ugyanarra gondol, mint ő.

Mikor a varázsló végre megszólalt, kiderült, hogy a férfinak egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy Tanalastának igaza lehet.

– És ha nincs igazad, azonnal visszatérsz Arabelbe, és rám bízod az ügyet, rendben?

– Rendben.

Vangerdahast önelégülten vigyorgott a bajsza alatt.

– Nagyszerű! Akkor hát, lássuk a medvét!

Tanalasta rámosolygott, és megpaskolta az arcát.

– Úgy érzem, egész jó barátok leszünk, mire ez a kis kaland véget ér.

Leszállt a lóról, az összes holmiját átcsomagolta az állat egyik oldalán lógó nyeregtáskába, s a kiürült oldalt öklömnyi kövekkel töltötte fel. Miután befejezte a műveletet, megállt a ló előtt.

– Vezess tovább, Vangerdahast! Néhány percig arra megyünk, amerre a mágnesed mutatja.

Vangerdahast úgy bámulta a nyeregtáskát, mintha a lány halálra kövezéssel fenyegette volna, ám aztán bólintott, és felemelte a gyeplőt tartó kezét, hogy a mágnes szabadon himbálózhasson a csuklójáról. Nagyon ügyelt rá, hogy ne tévessze el az irányt. Tanalasta gyalogosan követte, háta mögött vezette a lovát, s minden tizedik lépés után megállt, hogy kirakjon egy-egy követ a táskából valami nagyobb szikla tetejére.

A királyi fővarázsló időről időre visszanézett, először némi megvetéssel, később döbbenten, zavartan és végül bosszankodva. Mire a lány kifogyott a kövekből, a varázsló arca vérvörösre gyúlt a haragtól. Undorodva megrázta a fejét, majd lecibálta a kezéről a mágnest.

– Körbe-körbe haladunk! – Felemelte a kezét, hogy elhajítsa az apró pálcikát.

– Várj! Nem a mágnes a hibás! – Tanalasta visszanézett a nyomaikra, s látta, hogy a körök nem fedik egymást teljesen. – Nyúlszarvú Cecilnek úgy száz évvel ezelőtt hasonló élményben volt része. Valami szigetecskét hajózott körbe a Hullócsillag-tengeren. Mint később kiderült, a mágnese folyamatosan egy furcsa sziklára mutatott a sziget közepén. Miután elég messzire eltávolodott tőle, az iránytű ismét működött.

Vangerdahast savanyúan méregette a köves pusztulatot.

– Mekkora hülyét csináltál belőlem! Remélem, most büszke vagy magadra!

– Nem nagyon. – Tanalasta visszarendezte a holmiját a táskákba. – Vagyis, egy kicsit azért igen. De nem az volt a célom, hogy kioktassalak. Csak azt szeretném, ha bíznál a tanácsaimban.

Vangerdahast felhúzta a szemöldökét.

– Jobban bíznék bennük, ha megengednéd, hogy elteleportáljalak...

– Vangi... !

A mágus feltartotta a kezét.

– Nem Arabelbe, hanem az Ork-tavacskához. Nem kételkedem benne, hogy Alusair most átkoz el minket ezredszer a pontatlanságunk miatt, s így most legalább kétszer annyi időbe fog telni, míg megtaláljuk... ha egyáltalán megtaláljuk.

– Alusair nem fog belehalni, ha még egy-két órát várnia kell. Szerintem sokkal mérgesebb lenne ránk, ha egyenest elvezetnénk a gaznethet a csapatához. – Tanalasta becsukta a nyeregtáskát, majd ismét kitörölte a barnás iszapot a szeméből. – Emellett nem hiszem, hogy annyi időt elvesztegettünk. Különben előbb észrevettem volna, hogy az arcunkba fúj a szél.

Azzal felpattant a lovára, merőlegesen széliránynak fordult, s most már egészen biztos volt benne, hogy nyugatnak haladnak. További három óra lovaglás alatt kétszer is széles vállú árnyakat véltek felfedezni, amint lassan imbolyogva bukdácsolnak a kőhomályon keresztül. Mindkétszer irány változtattak, elmenekültek az ijesztő alakok elől, majd folytatták tovább az útjukat nyugatnak. Végül az eleddig sárgás égbolt barnásszürkére vált, s Tanalasta épp javasolni akarta, hogy keressenek táborhelyet éjszakára, mikor a szél hirtelen megtelt az ősi halál bűzével.

A hercegnő megrántotta a gyeplőt, s a bűz úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.

– Te is érezted ezt, Vangerdahast? – Nem kételkedett benne, hogy holtsápadt az arca.

– Azt az avas vérszagot? – A férfi északra mutatott. – Valahonnan onnan?

Tanalasta bólintott.

– Nem. Nem éreztem.

A varázsló szélnek fordította Cadimust, és gyorsabb mozgásra ösztökélte, Tanalasta pedig hátul maradt, s azon töprengett, mi üthetett a varázslóba. Végül követte Vangerdahastot, és nem először kívánta azt: bárcsak más védelmük is lenne, nemcsak a mágia. A bűz visszatért, még áthatóbban, mint az imént, aztán megint eltűnt, ám egyre gyakrabban bukkant elő újra. Vangerdahast csak törtetett előre, míg végül a szag állandóvá vált. A hercegnő arra lett figyelmes, hogy itt sűrű fű és zöld moha nő a kövek között, s nemsokára fehér párafüggöny emelkedett előttük. Girhes fák árnyéka magasodott fölébük a ködben, melyek alacsony, sziklás halmok mellett sorakoztak.

Vangerdahast megállt egy keszeg ágacska alatt, s megvizsgálta az egyik halom lábánál lévő mélyedést. Tanalasta mellélépett, majdhogynem öklendezni kezdett az átható vas- és kénkőszagtól. Keskeny hasadékba tekintett le, melynek talaját vörös kőzet alkotta. A szakadék alján apró, vérvörös erecske csordogált északnak a rozsdaszín kövek között.

– Ez a Skarlátvölgy? – kérdezte.

Vangerdahast bólintott.

– Épp ahogy sejtetted. – Szembefordította lovát a folyásiránnyal, és megindult a hasadék pereme mentén. – Gyerünk! Majd az Ork-tavacskánál táborozunk.

– Tudod, hogy hol vagyunk?

A férfi megrázta a fejét.

– Még soha életemben nem láttam ezt a helyet.

– Akkor jobb lesz, ha itt pihenünk meg éjszakára – pillantott Tanalasta a rohamosan sötétülő égboltra. – Nemsokára túl sötét lesz ahhoz, hogy lovagoljunk.

– Még van időnk. – Vangerdahast tovább lovagolt. Mikor Tanalasta nem követte, megállt, és visszanézett a válla fölött. – Akarsz fogadni? Dupla vagy semmi?

– Dupla mi? – Tanalasta ránézett a gőzölgő csermelyre, és megrázta a fejét. Ha ilyen meleg a víz, nem lehet messze a forrás. – Nem fogadunk, vén Szaglász. Látom, mire megy ki a játék.

– Tényleg? – Vangerdahast elvigyorodott, és megsarkantyúzta a lovát. – Túl eszes vagy te hozzám, Tanalasta. Hihetetlenül eszes.

Sokkal előbb rábukkantak a tavacskára, mint Tanalasta várta volna. Egy negyedmérföldnyit haladtak a hasadék mentén, s a csermely egyre keskenyebb lett, s egyre színtelenebb is. Hosszú percekig meglepetten bámultak le a szakadékba, végül leszálltak a lóról és levezették hátasukat a parthoz. Ahogy közeledtek, velük szemben skarlátszín szalag jelent meg a vízben, s végigkígyózott a szemközti part kövei között.

Tanalasta a csíkra mutatott.

– Az Ork-tavacska ugyancsak véres külsejű lehet – mondta.

– Az ám. Biztos, hogy a huthduthi varázsige-koldusok nem faragtak jóst belőled?

Tanalasta elhúzta a száját. Képtelen volt megállapítani, csúfolódik-e vele a varázsló, vagy épphogy bókol neki.

– Pusztán a józan ész mondatja velem.

– Amennyire én tudom, a papi jóslás pontosan ezt takarja – felelte a mágus. – Az igazi varázslat viszont...

– ...az adott körülmények között teljességgel haszontalan – fejezte be Tanalasta. – És örülnék, ha végre nem varázsige-koldusként emlegetnéd a barátaimat.

Vangerdahast biccentett.

– Ahogy kívánod, hercegnő.

Közben elérték a hasadék alját, átszelték a mohos talajt a patak partja felé, majd belelógatták a vízbe a kezüket, hogy megbizonyosodjanak a hőmérsékletéről, mielőtt lóra kaptak és keresztülgázoltak volna rajta. A túlsó oldalon követték a skarlát eret, míg egy kicsiny, enyhén lankás völgybe nem értek. Közvetlenül a patak mellett ugyan semmi sem nőtt, ám a völgy mégis zöldellt, s a kénkő-vas bűz lassan puszta vasszagra változott. Tanalasta egy idő után megszokta a bűzt, s miután már elfelejtette, hogy a vérre emlékezteti, kezdte elviselhetőnek találni a szagot.

Nemsokára átértek a völgy túlsó végébe, ahol a patak magasan fekvő, gőzölgő medencéből zuhogott alá. Mivel nem érkeztek őrszemek a fogadásukra, kikötötték lovaikat egy vadeperfához, s az út hátralévő részét gyalogszerrel tették meg. Azzal is számolniuk kellett, hogy egy kóbor orkcsapat – vagy még annál is rosszabb – meghiúsítja találkájukat Alusairral. Élőlényt nem láttak, pusztán egy vérvörös vizű tavat, melynek partját füves dombok és vörös bazaltsziklák szegélyezték.

– Ez az Ork-tavacska? – kérdezte Tanalasta.

– Igen. Miért, szerinted hány vörös tó van még a Kőföldeken?

Tanalasta elfintorodott.

– Most, hogy mondod, azt hiszem, Gofar vagy hatvan vasszínezte tófélét említ.

– Ez az a hely – közölte Vangerdahast. – Megismerem.

Átmásztak a szakadék peremén, s a sziklagyűrűn át eljutottak a tó déli partjáig. Ahogy keresztülvágtak a füves réten, Tanalasta friss túrásnyomot fedezett fel a talajon: egy yardnyi körívben valaki óvatosan kiforgatta a köveket a földből, s gyűrűt épített a gödröcske köré. Még most is látszott, hogy annak közepére vizet locsoltak. Tanalasta leguggolt, hogy megvizsgálja a furcsa képződményt. Vangerdahast időközben felkaptatott a sziklára.

– Itt vannak! – kiáltotta odafentről. – Legalábbis valaki itt van.

Tanalasta felmászott mellé a sziklagyűrű tetejére. Ahogy közeledett, ismerős szénaillat csapta meg az orrát; egy kőrakás mögül lófarok kandikált ki.

– Alusair? – kérdezte.

– Nem hinném – mondta Vangerdahast.

Megkerülték a kőfalat. Rejtett táborba jutottak, melyben akár húsz ember is kényelmesen elfért volna. Most egyetlen pányvázott ló várakozott itt. Vangerdahast lekuporodott a falnak támasztott nyeregre. Poros csizma hevert mellette, s gondosan összehajtogatva tunika, lovaglónadrág, köpönyeg: a varázsló lehajolt, és átkutatta a ruhadarabok zsebét.

– Vangerdahast, mit képzelsz magadról? – hüledezett Tanalasta.

– Megpróbálom kideríteni, ki jár erre – felelte a mágus. – És hogy Alusair csapatához tartozik-e vagy sem.

– Odatartozik.

A hang Tanalasta háta mögül érkezett, s annyira meglepte a hercegnőt, hogy az sikoltva felpattant. Sietve megperdült, felemelte a követ, melyet varázstőre helyett hordozott, fegyver gyanánt. A férfi vizes volt és meztelen, vállig érő hajjal, bőre még mindig vöröslött a tó melegétől. Nem nézett ki rosszul. Sőt, kifejezetten jól festett; sötét haja, még sötétebb szeme markánssá tette arcát, büszke állán apró gödröcske huncutkodott. Válla ajtónyi széles, karja vastag, akár Tanalasta combja, pocakja semmi, és... a lány elpirult. Nem fordul elő nap mint nap, hogy egy hercegnőnek ilyen látványban van része.

– Felség, bocsáss meg! – kiáltott fel a férfi rémülten. Kardját hüvelyével együtt fél kézre fogta, a másikkal meg eltakarta magát. – Nem számítottam rá, hogy ebben a kőhomályban idetaláltok. Éppen fürödtem, mikor hallottam, hogy valaki közeledik.

Tanalasta nem válaszolt, a férfi pedig megpróbált elosonni mellette.

– Elnézésedet kérem, hercegnő, ám több embert is elvesztettünk az út során: óvatosnak kellett lennem.

Végül Tanalasta rájött, hogy percek óta mereven bámulja.

– A mindenit! – Kiejtette a követ a kezéből, s gyorsan elfordult. Arca úgy lángolt, mintha ő fürdött volna az imént a tó gőzölgő vizében. – K... kérlek, ne zavartasd magad!

A szeme sarkából látta, hogy Vangerdahast pompásan szórakozik.

– Nos, talán mégsem lesz haszontalan ez az utazás – jelentette ki a varázsló. Odanyújtotta a férfinak a ruháit. – És benned kit tisztelhetünk, fiam?

– A nevem Rowen – mondta az idegen. Ruhája felsuhogott, ahogy magára öltötte. – Cormeril Rowen.

Tanalasta arcából kifutott az iménti pír. Lassan megfordult; a férfi már tunikában és lovaglónadrágban állt előtte.

– R... rokona vagy Cormeril Gasparnak? – kérdezte.

Rowen bólintott.

– Az unokabátyám volt, s a családomat is elárulta, nem csak a birodalmat.

Tanalastának elszorult a szíve. Cormeril Gaspar volt az, aki, Lazúrkő Aunadarral egyetemben kitervelte az abraxus-merényletet. Büntetésként apja az egész Cormeril családot megfosztotta birtokaitól.

A hercegnő földbe gyökerezett lábbal állt, azt sem tudta hirtelen, mit mondjon. Rowen fél térdre ereszkedett.

– Elnézést, hogy háborgatlak a jelenlétemmel, felség. Ha lett volna rá lehetőség, Alusair hercegnő bizonyára mást bízott volna meg a feladattal.

– Aligha – mordult fel Vangerdahast. Ránézett Tanalastára, és megrázta a fejét. – Szerintem csak bosszantotta, hogy a nyakára járunk, s így mutatja ki.

– Te mindig a legrosszabbat feltételezed az emberekről, királyi fővarázsló! – Tanalasta odament Rowenhez. – Biztos vagyok benne, hogy azért küldte Sir Rowent, mert ő a legalkalmasabb a feladatra.

Azzal a kezét nyújtotta a férfinak, akit azonban annyira megdöbbentett a helyzet, hogy csak bámult rá, és nem mozdult. Végül – kissé vonakodva – ujjai közé fogta a hercegnő kezét, és csókot lehelt rá.

– Nevezz csak Rowennek, felség – mondta. – A rangom is elveszett a földemmel együtt.

– Akkor hát Rowen. – Tanalasta látta, hogy Vangerdahast égnek emeli a tekintetét. Csúnya pillantást vetett rá, majd intett Rowennek, hogy felállhat. – Mondd csak, Rowen, tiéd az a hitpalánta ott a rét szélén?

A férfi szeme elkerekedett.

– Igen, felség, az enyém... de nem hittem volna, hogy rájössz, mi az. Azt hittem, csupán Chauntea gyermekei ismerik fel.

Tanalasta elmosolyodott.

– Akkor tévedtél... és ne nevezz felségnek! A Tanalasta is megteszi.

Vangerdahast zajosan feltápászkodott.

– A Kék Sárkányra! – szitkozódott. – Alusair egy földtúrót küld a fogadásunkra!