5

Hamut, homokot kavaró szél süvöltött végig a Kőföldek déli határán, nekizúdult a Viharszarvaknak, s fojtogató felhőbe gyűrődött fel. A fehéres, párás ködben kardcsendülés visszhangzott, torokhangú ork-morgás és emberi beszéd. Tanalasta néha-néha megpillantotta elmosódott, szürke alakjukat, amint kerülgetik egymást, s le-lecsapnak ellenfelükre. Az orkok támadóalakzatban közeledtek a magasabbra nyúlt emberi formák felé, akik gyűrűt képeztek valami sötét, homályos rakás körül, mely talán a portékájuk lehetett.

Az orkok a síkság szélén ütöttek rajta a karavánon, ahol a Kőszirt ösvény lekígyózott a hegyekből, s a kopár pusztán át egészen Árnyasvölgyig ívelt.

Fekvése tehát kedvezett a fosztogatóknak, hiszen a távoli Anauroch sivatag felől fúvó szél itt rakodta le homokos terhét, s a mérföldnyi sávban felhalmozódott homokdűnék alaposan lelassították a szekereket.

– Méretes disznófejű csapat – állapította meg Vangerdahast.

– Az ám! – értett egyet Télfia Ryban. A marcona külsejű, Tanalastával egykorú férfi a Bíbor Sárkány testőrség vezetője volt. Kiköpött egy adag homokot, és hozzátette: – Bár ebben a kőhomályban nehéz megállapítani.

– Legalább kétszázan vannak – mondta Vangerdahast. Rámutatott a szekerek gyűrűjére, mely egyetlen látható bizonyítéka volt annak, hogy a Kőszirt ösvény valóban létezik. – A karaván sem a legkisebb. Az orkok pedig nem támadtak volna rájuk, ha nem lennének létszámfölényben.

– Akkor a karaván segítségre szorul – fordult Tanalasta a királyi fővarázsló felé. – Mit fogunk tenni? Vagy ez is valami fortély része, Vangerdahast?

– Ugyan mi hasznom származna az ilyesmiből? – Az udvari főmágus fenyegető pillantást vetett rá, majd odafordult Rybanhoz. – Fogd a hercegnőt, és menjetek körbe. Elijesztem a disznófejűeket, és egy órán belül utánatok megyek.

– Elijeszted? – kérdezte Tanalasta. – Hogy aztán megtámadjanak másokat is? Még mit nem! Elpusztítjuk az ork bandát, most azonnal... mielőtt még hadsereg válna belőlük.

Vangerdahast homloka ráncba szaladt.

– Könnyű ezt mondani, hercegnő! Még én sem tudok végezni ennyi orkkal, úgy hogy a karavánosoknak ne essen bajuk.

– Nem is kell – mondta Tanalasta. – Velünk van huszonöt Bíbor Sárkány. Ryban vezér itt marad húsz emberrel a hegyekben, mi pedig körbelovagolunk, az orkok hátába kerülünk, és fölfelé űzzük őket a hegyekbe.

Ryban nem volt elragadtatva.

– Húszan kétszáz ellen? Ebben a ködben?

– A köd csak hasznotokra lesz. Az orkok ugyanis nem tudják majd, mennyien vagytok – győzködte Tanalasta. – S pusztán annyi a dolgotok, hogy lelassítsátok a rohamukat, míg Vangerdahast utol nem éri őket, akkor pedig úgyis futni fogtok, ha kedves az életetek. Néhány tucat nyilat kell ellőnötök, ennyi az egész.

Ryban felvonta a szemöldökét, és Vangerdahastra nézett.

– Nem – jelentette ki a mágus. – Túl hézagos a terv. Nem vállalunk ilyen kockázatot, vigyáznunk kell a hercegnőre.

Kiáltás harsant a csatatér felől, s Tanalasta egy tucat ork körvonalát vélte megpillantani, amint épp az oldalára dönt egy szekeret. Három férfi ugrott elő a felborult járgány mögül, s fegyverrel, varázslattal célba vették ellenfeleiket; a jelenetet aztán elnyelte a kőhomály.

– Alusair talán kiegyezne azzal, hogy csupán elkergessük őket? – kérdezte.

– Te nem Alusair vagy.

– De nem is vagyok már királyi hercegnő – jelentette ki Tanalasta, s zavart pillantást aratott Rybantól. – És egész nap ecsetelhetnénk, hogy mi nem vagyok, de az nem állítja meg az orkokat. – A vezérhez fordult, kinyújtotta a kezét. – Kérek egy kardot!

Vangerdahast elkapta a csuklóját.

– A király nem mondta, hogy végleges a döntése. Biztos vagyok benne, hogy még egyszer átgondolja a dolgot, ha legalább néhány kérdésben egyetértesz vele.

– S ez azt jelentené, hogy mondjak le a királyi egyházról, igaz?

Vangerdahast bólintott.

– Természetesen. A király viszont azt is kijelentette, hogy csak olyan férfihoz ad hozzá, aki valóban a kedvedre való.

– Milyen kedves tőle! Szerintem nyugodtan mondhatjuk, hogy végleges a döntése. Ugyanis, hacsak ő nem követ meg, nem fogom átvenni a koronát. – Tanalasta Rybanra nézett, s azon töprengett, nem tesz-e elhamarkodott kijelentéseket. A látomás pusztán az elsietett házasság lehetséges következményeit mutatta meg neki, most viszont már világosan érezte, hogy valójában az összes döntésére vonatkozott. – Ideadhatod a kardot, vezér. Innentől Alusair az, aki különleges védelemre szorul.

Ryban Vangerdahastra pislogott.

– Miért őt bámulod, Ryban? – faggatta Tanalasta. – Én vagyok a hercegnő, s te nekem tartozol engedelmességgel... ahogy Vangerdahast is, amikor éppen eszébe jut.

Ryban összeszorította a fogát, ám aztán kihúzta a kardját a hüvelyéből.

– Ahogy parancsolod, hercegnő.

Átfektette a fegyvert az alkarján, és odanyújtotta neki a markolatát. Tanalasta előrehajolt a nyeregben, kivette a nehéz kardot a férfi kezéből, majd gyors mozdulatot írt le vele a levegőben. Nem volt ugyan olyan jó egyensúlya, mint a palota tornatermében használt párbajtőrnek, mégis megteszi majd a csatában.

Mikor Ryban kétkedve felvonta a szemöldökét, a hercegnő felnevetett.

– Ne nézz ilyen meglepetten, vezér. Lehet, hogy nem vagyok Alusair, de Obarskyrnak születtem én is. Azóta vívok, amióta járni tudok.

Ryban arca most már aggodalmat tükrözött.

– Ez egy kicsit más, hercegnő. Harcoltál már orkokkal?

– Nem, hacsak Lazúrkő Aunadart nem számolom. – Nagyot kuncogott a vezér zaklatott fintorán, majd hozzátette: – Mi lenne, ha adnál egy-két jó tanácsot?

– Csak az időt pocsékolnánk vele – morogta Vangerdahast. Lépésre fogta a lovát, hogy végül szembefordult Tanalastával, kivette a kardot a kezéből, és visszaadta Rybannak. – Erre nem lesz szüksége.

Tanalasta parancsoló tekintettel méregette.

– A király tehát mégis beleegyezik a királyi egyházba?

– Azt kötve hiszem, én viszont nem fogom sok jó ember életét kockára tenni azzal, hogy csatába engedlek. – A varázsló bütykös ujjával a domboldalra mutatott, egy gránitsziklára a csatatértől nyugatra. – Ott fogsz bevárni minket Ryban öt legjobb emberével. Ha egyetlen ork is száz lépésnél közelebb merészkedne hozzád, a sárkányok – akár erővel is – megragadnak, és teljes gőzzel nyugat felé menekülnek veled. Megértettük egymást?

A lányt szörnyen felmérgesítették a varázsló szavai, de Ryban megkönnyebbült tekintete elárulta neki, hogy a vezér osztja Vangerdahast aggodalmait. Jómaga csendben köszönetet mondott az istennőnek, hogy kimaradhat egy olyan kalandból, mely kissé komolyabbnak ígérkezett, mit szerette volna. Tanalasta ugyan el akarta játszani a szeszélyes hercegnőt, hogy felbosszantsa Vangerdahastot, de elég bölcs volt ahhoz, hogy belássa: a tíz az egyhez arány kissé túl nagyra törő vállalkozás egy kezdő harcos leány számára – még a királyi fővarázsló társaságában is.

Durcás arccal a vezér felé fordult.

– Te is így látod, Ryban?

– Igen – vallotta be a Bíbor Sárkány. – Nem akarom leszólni a képességeidet, hercegnő, de a disznófejűek nem sportszerűen küzdenek. A jelenléted mindannyiunk számára terhet jelentene.

Tanalasta válla megroskadt.

– Nos, rendben. – Nem kellett megjátszania a csalódottságot, hisz épp elégszer hallgatta már irigykedve húga meséit a Kőföldekben vívott nagyszerű csatákról. – Küldj velem két férfit, aki vigyáz rám. Ha nem veszek részt a harcban, nektek nagyobb szükségetek lesz a kardforgató kezekre, mint nekem.

Vangerdahast összeráncolta a homlokát az ötlet hallatán, de okosabbnak látta, ha nem szól semmit. A nyeregtáskák felé intett.

– Megvan a pálca és a karkötő, amit adtam? – kérdezte. – És a gyűrűk?

Tanalasta zsebre tette a kezét, s meg is találta a gyűrűket a megfelelő tasakokban.

– Ne aggódj! – csúsztatta az ujjaira az ékszereket. – Elővigyázatos leszek. Nem szeretném, ha bárki is aggódna miattam. Ha érdekel, még arra a varázslatra is emlékszem, amit te tanítottál, amely kordában tartja a medvéket.

Vangerdahast meglepődött.

– És fel is készültél vele?

– Úgy is mondhatjuk. – Tanalasta elismételte a szükséges mozdulatsort. – Látod? Nem volt az teljesen elvesztegetett idő, amit együtt töltöttünk.

– Az élet mindig apró csodákkal van teli... még az én koromban is. – Vangerdahast döbbenten megcsóválta a fejét. – Talán még harci mágus lesz belőled, ha már ennyire nem akarsz királynő lenni.

Azzal az udvari főmágus megfordította a lovát, és ellovagolt, hogy megkerülje a csatateret. Ryban gyorsan utána küldött három embert, hogy segédkezzenek neki a közelharcban, aztán kijelölt két lovast Tanalasta kísérőjéül.

A hercegnő és két társa leszálltak lovukról, és végigvezették a lejtőn hátasaikat. A hegy lába ugyanolyan kopár volt, mint az odalent húzódó homokdűnék, ám itt a talajt göröngyös sziklák pettyezték, mint a Kőföldek szívében. Bármely ork észrevette volna őket a hegyoldalban, ha éppen felnéz a csatából. A gyalogos menetelés ugyan nem szavatolta, hogy észrevétlenek maradnak, mégis nagyobb biztonságot nyújtott. Azon sem kellett aggódniuk, hogy a lovak patája hangosan kopogott a sziklás talajon. Még Tanalasta is alig hallotta a lódobogást a lentről felverődő csatazajtól.

Mikor már közeledtek a célhoz, a kőhomály egyre ritkult, s Tanalasta rájött, hogy Vangerdahast nem csupán azért választotta neki ezt a helyet, hogy távol tartsa őt a küzdelemtől. A gránitsziklát három oldalról szakadék védte, s elég közel állt a Kőszirt ösvényhez ahhoz, hogy jól láthassák a csatát. Legalább kétszázötven görnyedt hátú alakot számolt, akik elszántan kerülgették a felborult, égő szekerekből álló szabálytalan körformát. A védőgát mögött alig ötven karavánőrt látott, akik karddal, fejszével fogadták az ellenfelek csapásait, néha egy-egy villám vagy tűznyelv-varázs is fellobbant; a kör közepén gyermekek, asszonyok és káromkodó kereskedők maroknyi csapata szorongott.

Egyes asszonyok és a legtöbb kereskedő falándzsát tartott a kezében, készen arra, hogy megrohamozza az orkokat, ha azok áttörnének az őrök gyűrűjén. Az emberi és ork tetemekből ítélve, melyek szétszórva feküdtek a kör peremén, néhányszor már közbe is kellett lépniük. A hercegnő nyomát sem látta állatoknak. A szekérhúzó jószágot valószínűleg szélnek eresztették, vagy az orkok már elkapták őket.

A hármas elrejtette lovát a gránittömb mögé. Tanalasta kinyitotta a nyeregtáskát, felhúzta a két karkötőt, eltette apró fekete jogarát, aztán megindult kúszva fölfelé. Eddig még nem volt szüksége rá, hogy használja a karkötőket és a pálcát, de gyakorolt már velük néhányszor, s tudta, hogyan bánjon a mágiájukkal. Már Arabelben is sejtette, hogy a Kőföldek veszélyes vidék, ugyanis Vangerdahast egész varázstárgy-gyűjteményt hozatott a hercegnő számára a Bíbor Sárkány kincstárából. Mikor pedig otthagyta Huthduthban, pusztán egy varázstőrt adott neki – talán azért, mert arra számított, Tanalasta egy tíznapon belül kapcsolatba lép vele, és azonnal haza akar menni. A makacsságából merített elég erőt ahhoz, hogy kibírja az első unalmas hónapot a kolostorban – aztán pedig felfedezte a kemény, becsületes munka örömét.

Mire elérte a szikla peremét, egy csapatnyi orknak már sikerült betörnie két szekér között, s épp négy zömök karavánőr tetemén trappoltak keresztül. Reszkető csatakiáltás röppent fel az asszonyok és kereskedők ajkáról; óvatosan előreléptek, lándzsájukat az ellenségre szegezve.

Tanalasta megragadta pecsétgyűrűjét, majd elképzelte az udvari főmágus arcát.

– Vangerdahast!

A férfi azonnal megjelent, szürke alakja úgy kétszáz lépésnyire állt a karaván mögött, egy homokos szegély takarásában. A varázsló felemelte botját, s tűzlabdát röppentett a levegőbe. A lángoló gömb átívelt a szekerek fölött, és belerobbant a támadó orksereg szívébe, megnyaldosta karikalábukat, majd bíbor villanással a magasba csapott. Fekete füst, szállongó hamu maradt a disznófejűekből, s a szél halódó visítás neszeit sodorta a hercegnő felé.

Három feketére égett ork botorkált elő a tűzvész közepéből, testükből füst gomolygott elő. Asszonyokból, kereskedőkből álló csapat rohamozta meg őket, lándzsájukat bele-beledöfték a még vergődő testekbe, míg azok össze nem rogytak az ütések alatt.

Igen? – hallotta meg Tanalasta Vangerdahast hangját a fejében. Remélem, fontos, ugyanis kissé elfoglalt vagyok.

A varázsló ismét intett botjával, s tucatnyi villám csapott mennydörögve egy orkcsapatba, mely épp egy másik szekeret próbált felborítani. A kör túlsó oldalán pedig újabb horda érkezett, hogy elbánjon három fáradt karavánőrrel.

Gond van a jobb oldalon – hm, neked az a bal oldal, üzente Tanalasta gondolatban. Félúton a lejtő alja felé. Én innen mindent látok.

Remélem is. Gondolod, hogy meg akartalak fosztani a mókától?

Vangerdahast visszadugta botját a nyeregtartóba, majd kihúzott valamit köpönyegének ujjából, és a Tanalasta által sugallt irányba intett. Sárga ködfoszlány jelent meg az orkok feje fölött, s egyre lejjebb szállingózott. Azok, akik foglyul estek a felhőben, kiejtették kezükből a fegyvert, és dermedten összerogytak. Tanalasta az őrök helyett is remélte, hogy a felhő csupán altató, bűbájt hordoz, nem gyilkos mágiát.

Végül a három segéderő is megjelent Vangerdahast mögött, testük szorosan ügető lovuk hátára tapadt, ahogy megpróbálták utolérni a királyi fővarázsló pompás csataménjét. A három férfi meztelen kardot lóbált a kezében, másik karjukat kerek pajzs mögé bújtatták, Tanalasta mégis úgy érezte, mire beérik a mágust, lovaikat már annyira kimerítette a futás, hogy képtelenek lesznek csatába szállni.

Vangerdahast már csupán száz lépésnyire járt az ellenségtől, s újra elővette botját. Nyelét a hóna alá szorítva ide-oda mozgatta a pálcát, s annak hegyéből villámok és meteorrajok röppentek a szekerek irányába. Tucatjával hullottak az orkok, a túlélők pedig zavartan elhátráltak. A kimerült karavánőrök pusztán annyi időre álltak meg, hogy köszöntésre emeljék kardjukat, majd a társaik mellé siettek, akik a gyűrű másik végén állták a sarat.

Nem tartott sokáig, míg a bosszús orkok felderítették, ki okozta a galibát. Mikor Vangerdahast már szinte odaért a szekerekhez, az egyik magas disznófejű sivító hangon elordította magát, s a mágus lova elé tuszkolta társait. Azok pedig nem törődtek Vangerdahast halált osztó pálcájával: legalább ötvenen állták el a karavánhoz vezető utat.

A varázsló meghúzta a gyeplőt, hogy más irányból támadjon.

Rossz felé mész! – figyelmeztette Tanalasta. A vezérük a másik oldalon van. Ha esetleg...

Tudom... mit csinálok! – érkezett a szaggatott válasz. Már akkor csatáztam... Cormyrért, amikor... az apád még nem is volt király!

A királyi főmágus körbekormányozta lovát, átvezette a sík terepen a karaván túlsó oldalához. Dörgő üdvrivalgás tört elő a megfékezésére küldött orkokból, Vangerdahast azonban hamar ráébresztette őket a tévedésükre, mikor tűzgolyót küldött a csapat közepébe. A varázsló testőrei most bukkantak elő két szikla közül, s védelmi alakzatba rendeződtek Vangerdahast háta mögött.

Az ork vezér a varázslóra pillantott, majd még több katonát küldött új ellenfelei felé. Mikor Vangerdahast nem reagált, Tanalasta rájött, hogy vagy nem látja a közelgő veszedelmet, vagy nem tudja, melyik az orkok vezére.

Tortaszeletnyit jobbra! – utasította a mágust.

Tortaszeletnyit? Gúnyos hangja ellenére a varázsló jobbra rántotta a lovát.

Szeletet mondtam, nem egy egész negyedet! – pirított rá Tanalasta. Persze Vangerdahast pocakjából ítélve gondolhatta volna, hogy számukra nem azonos jelentést takar a „szelet" kifejezés. Az ork, akit keresel, sokkal magasabb a többieknél, busa fejű, csúcsos pofával!

Megvan!

Dörgő villám robbant ki Vangerdahast botjának hegyéből, s eltalált egy katonát, melyet a vezér épp abban a pillanatban tolt maga elé. Az orkok kapitánya a földre kushadt, aztán eltűnt a tömegben. Újabb varázslat zümmögött elő a pálcából, s az egész környék egyetlen tűzgolyóvá változott.

Vangerdahast és társai közben elérték a kardos, agyaras orkfalat. A varázsló úgy törtetett előre, mintha észre sem vennék őket, s az orkok páncélja ripityára tört lovának mellkasán. Társai – védőmágiájuk nem lévén – inkább hagyományosabb védekező taktikához folyamodtak, kardsuhogás, patavillogás közepette támadtak neki az eleven gátnak.

Mikor mindannyian átértek, Vangerdahast egy pillanatra hátrafordult, gyors tűzsugárral locsolta meg az orkok falát, aztán lépésben megindult a szekerek felé, s az elébe kerülő orkokat pálcájának egyetlen intésével megfutamította. A három katona mögötte lovagolt, és csúnyán nézett – ennél többet nem is kellett tennie. Egyetlen disznófejű sem mert a közelükbe merészkedni.

A karavánőrök már nekifogtak, hogy arrébb vonszoljanak egy szekeret, hogy Vangerdahastékat beengedjék a körbe, mikor Tanalasta észrevette az ork vezért: egy kisebb szikla mögött guggolt, s lándzsahegyeket dugott egy agyagkorsóba. Maroknyi ork kuporgott a szikla tetején, idegesen figyelték Vangerdahastot, és készenlétben tartották a lándzsákat, melyeket vezérük már megmártogatott.

Vangi, a vezér még él! – figyelmeztette a mágust. Úgy húsz lépésnyire van mögötted, kicsit balra.

A varázsló megállította lovát, és intett a kereskedőknek, hogy jöjjenek közelebb. Kis szelet vagy nagy szelet?

Úgy egy nyolcad torta, felelte Tanalasta. A szikla mögött, amelyiken többen is tanyáznak. Légy óvatos! Lándzsájuk van, és valamiben megmártották a hegyét.

Vangerdahast válasza pusztán halk kuncogás volt. Visszadugta harci botját a nyeregtartóba, egyik testőrétől elvette a pajzsát, és végighúzta rajta a kezét. Tanalasta nem látta, milyen anyaggal szórja be, de észrevette, hogy a varázsló ajka mozog.

Az orkok közben visszanyerték bátorságukat, s széles félkörbe rendeződtek Vangerdahast és három társa körül. A varázsló ügyet sem vetett rájuk, tovább folytatta a pajzs bűvölését. S ez mintha még a harci botjánál is nagyobb rémületbe ejtette volna ellenfeleit – Tanalasta sejtette is, hogy a mágus alaposan rájátszik a dologra. Nem kételkedett benne, hogy Vangerdahast rengeteg varázslatot ismer, amelyet hosszabb időbe telik felidézni, mégsem hitte, hogy a mágus olyan ostoba, hogy egy csata kellős közepén próbálkozzon meg vele. Ideges nyüszítés hallatszott az orkok felől. Egy-egy tucat bátrabb teremtmény időnként nekirontott, de azonnal mozdulatlanná dermedt, mikor a mágus rájuk emelte tekintetét.

Végül Vangerdahast megérintette a pajzs közepét, és elhallgatott. Ryban és csapata készen áll?

Tanalasta felnézett a hegyoldalra. Erőlködnie kellett, hogy kivegye Ryban és a többi Bíbor Sárkány alakját. A katonák szétszóródtak a sziklák között, hosszú íjukra nyilat illesztettek, tegezük mellettük feküdt. Felfelé nyújtogatták nyakukat, a síkságot kémlelték, hátha a kőhomályon keresztül elcsípnek valamit a csatából.

Készen állnak, mondta Tanalasta. Azt is mondhatnám, hogy türelmetlenek.

Vangerdahast bólintott, és meglóbálta a pajzsot, mintha vizet keresne, s a pajzs segítségével akarná kideríteni, hol ásson kutat. Ahányszor csak a pajzs feléjük billent, az orkok rémülten hátrahőköltek, lekushadtak a földre. Mikor aztán odábblendült, az orkok felpattantak, és öklüket, kardjukat rázva mutogattak a varázslóra.

Sajnos a falka többi tagja nem félt a támadástól. Fejszés harcosok foglalták el azokat a részeket, amelyeket Vangerdahast már megtisztított egyszer. Tanalasta oldaláról pedig úgy tűnt, még elszántabban rohamozzák az orkok a szekereket. A hercegnő látta is, hogy néhány karavánőr már térden állva harcol, vagy két kézzel forgatja kurta kardját, melyet még az ő fél karja is könnyedén elbírt volna.

Már éppen sürgetni akarta Vangerdahastot, hogy siessen azzal a támadással, amikor óriási madár bukkant fel a nyugati égbolton. A kőhomályban pusztán a teremtmény árnyékát látta, mégis nagyobbnak tetszett, mint bármely sas, s gyorsabban szárnyalt a vadászó sólyomnál. A teremtmény meredeken alábukott, majd hirtelen elfordult a csatától, és eltűnt egy homokdűne mögött.

– Mi volt az? – kérdezte Tanalasta.

– Micsoda? – érdeklődött az egyik őr.

– Nem láttátok? – A lány odamutatott, amerre a madár eltűnt. – óriási madárnak látszott, de kétszer akkora volt, mint egy sas... és gyorsan járt. Nagyon gyorsan.

– Talán keselyű lehetett, hercegnő – vélte egy másik katona. – Azokat idevonzza a csata bűze.

– Nagyobb volt, mint bármely keselyű – makacskodott Tanalasta. – És azok nem is szállnak ilyen sebesen.

Az őrök sokatmondó pillantást váltottak.

– A Kőföldek – magyarázta az első – könnyen megtréfálják a gyakorlatlan utazót, úrnőm. Ne aggódj emiatt.

Tanalasta ugyan ki nem állhatta, hogy rendreutasítják, főképp, hogy egyik őr sem látta a madarat, mégsem látta értelmét a vitának. Bármi is volt az a dolog, láthatólag nem kívánt részt venni a csatában. Tanalasta lenyelte a mérgét, és ismét Vangerdahastra fordította a figyelmét, aki végül megunta a színészkedést. Mágikus pajzsával az ork vezér rejtekhelye felé intett. A vezér körüli orkok ideges remegésbe kezdtek, uruk pedig fölült, és kidugta a fejét a szikla mögül. Vangerdahast lovának véknyába vágta a sarkát, s a hatalmas csatamén úgy megugrott, hogy a mágus már félúton járt a szikla felé, mikor testőrei is megindultak utána.

Az ork kapitány felállt, és vadul Vangerdahastra mutogatott. Lándzsások özönlöttek elő a szikla mögül, s megvetették a lábukat vezérük előtt. Fegyverük végét a földbe szúrták, hegyét pedig a rohamozó varázsló lovának irányították.

A király nevében! Vangerdahast erőteljesen megrántotta a gyeplőt, majd szemlátomást meggondolta magát, ledobta a pajzsot, és szorosan lovának nyakába csimpaszkodott. Lándzsát mondtál, nem pikát!

Mielőtt Tanalasta válaszolhatott volna, az őrök egyike elkáromkodta magát.

– A vaskesztyűre!

A hercegnő behúzott nyakkal félrenézett – aztán eszébe jutott, hogy az orkok eddig is hiába csapkodták Vangerdahast lovának mellkasát.

– Nem lesz semmi baja – jelentette ki, s már-már várta, hogy a varázsló egyenest keresztüllovagol a mérgezett fegyverekből alkotott barikádon.

Ehelyett a csodás mén felemelkedett, s a levegőben folytatta a galoppot, mintha továbbra is szilárd talaj lenne patái alatt. Mikor már az elképedt orkok fölött jártak, Vangerdahast előhúzott valamit a zsebéből, és meghintette vele ellenfeleit. A rémült disznófejűek elhajították pikáikat, s talpra ugorva, nyöszörögve, vadul vakarni kezdték kobakjukat.

Csak akkor pusztultak el, amikor a testőrség is megérkezett, s lovuk patája, kardjuk éle viharos táncba fogott. Olyan sebesen hajtották végre a támadást, hogy Tanalasta csak később vette észre: csak ketten siettek a mágus segítségére. A harmadik katona a szekerek árnyékában feküdt, mellkasán akkora seb tátongott, hogy még a hercegnő is tisztán ki tudta venni. A férfi lova néhány lábnyira tőle rémülten dobálta a fejét.

Tanalastának ideje sem maradt rá, hogy megkérdezze két társát: látták-e, mi történt. Vangerdahast lova ismét földet ért az orkvezér mögött, mire a hatalmas disznófejű nekiiramodott a homokos talajon, oly sebesen szedte a lábát, hogy a királyi főmágus is csak néhány másodperc múlva érte utol. Vangerdahast ismét előhúzta botját, és lándzsa gyanánt maga elé tartotta.

Tanalasta arra számított, valamiféle varázslattal akarja majd véres masszává robbantani az ork koponyáját, Vangerdahast viszont mindössze becélozta a lándzsát, s hagyta, hogy a roham ereje betörje áldozatának fejét. A vezér tíz yardnyit repült, majd élettelen kupacként élt földet. A királyi főmágus megállította a lovát, és visszafordult a karaván felé.

Az orkok szétszóródtak, óbégattak, sikongattak, mintha démoni uruk érkezett volna közéjük az Abyss mélyéről. Néhány jól irányzott tűzgolyó teljessé tette a pánikot, s a Vangerdahasthoz közelebb álló disznófejűek egy emberként menekülésbe fogtak. A varázsló két tűzfüggönnyel Ryban irányába terelte őket, majd megkerülte a karavánt, hogy a másik oldalon megbúvó orkokkal is végezzen.

Fekete sugár lövellt ki az egyik égő szekér alól, majd félhold alakú sötétségfantommá dagadt. Tanalasta még fel sem fogta, hogy az imént észlelt hatalmas madarat látja, az árnyék már szárnyra kapott, és hátba támadta Vangerdahast testőreinek egyikét. A lovas felsőteste egyszerűen lehullott, a rémült ló pedig futott tovább, a katona lábai ide-oda billegtek a kengyelben.

Még azelőtt elérte a következő katonát is, mielőtt az megfordulhatott volna, hogy megnézze, mi történt a társával. A Bíbor Sárkány szó nélkül eltűnt a fantom szárnya alatt, kardját sem tudta felemelni. Csak a lova került elő ismét: nyerge odaveszett, oldalát három mély karmolásnyom csúfította el.

– Helm, segíts meg! – nyögte az őrök egyike Tanalasta oldalán. – Mi ez?

– Azt mondtad, keselyű – jegyezte meg savanyúan Tanalasta.

Vangerdahast folytatta útját előre, észre sem vette, mi történt a háta mögött. Tanalasta ismét felidézte arcát.

Vangerdahast, mögötted! Valami démonféle az, vagy...

Nem fejezte be, ugyanis a fantom felemelte a fejét, és feléje fordult. Furcsa kereszteződésnek tűnt asszony és darázs között, izmos felsőtesttel, lehetetlenül vékony derékkal, s hosszú, botvékony lábakkal, melyek groteszk alakokba csavarodtak. Fekete hajából füst szivárgott, szeme fehéren izzott, s a hercegnő még sárga agyaras mosolyát is ki tudta venni.

Tanalasta, maradj nyugton!

A hercegnő visszanézett Vangerdahastra, s látta, hogy a varázsló közben megfordította a lovát. Ezer színben pompázó dárda röppent elő botjából, ám a lény már épp a magasba emelkedett. A sugár pusztán a fantom hűlt helyét találta, s a második lovas maradványai szétloccsantak minden irányba.

A teremtmény szárnya erőteljesen kavarta a levegőt, s mint a nyíl repült Tanalasta rejtekhelye felé. Ahogy közeledett, a hercegnő két meztelen mellet látott, és tíz karmot a fantom karcsú ujjai végén. Vangerdahast felől apró lánggömb emelkedett a magasba, s röppent a lény háta felé. Az kissé megbillent, így a gömb átrepült a feje fölött, és a homokdűnék között ártalmatlanul robbant tűzgolyóvá. Már annyira közel járt hozzá a fantom, hogy Tanalasta keskeny orrát is látni vélte, beesett, véres állát.

Szokatlan gyilkolásvágy kerítette hatalmába a hercegnőt. Hirtelen másra sem tudott gondolni, minthogy legyőzze ellenfelét. Talpra ugrott, belenyúlt a zsebébe, s izgatottan kutatott a Vangerdahasttól kapott békehozó jogar után. Furcsamód egyáltalán nem érzett félelmet, pusztán óriási vérszomjat, mely eufórikus hangulatba ringatta, és elhomályosította gondolatait. Ez lehet a csata mámora, amelyről Alusair beszélt?

Az egyik őr megragadta a gallérjánál fogva, és a lovak felé terelte.

– Fuss!

A sárkány katona ösztökélése észre térítette Tanalastát, s megremegett a félelemtől, mikor eszébe jutott, milyen könnyedén végzett a fantom Vangerdahast két kísérőjével. Hátrált néhány lépést, majd megállt, mikor látta, hogy az őrök egymásnak vetett vállal felsorakoznak a szikla szélén.

– Őrültek! – sikoltotta. – Visszavonulás! – Elengedte a pálcát, és kihúzta kezét a zsebéből, megragadta az egyik gyűrűt, melyet Arabelben kapott Vangerdahasttól. – Most!

Az őrök nem engedelmeskedtek. Hangos csatakiáltásokat kurjongattak, felemelték kardjukat, de elkéstek vele. A fantom végigsuhant a szikla pereme fölött, hosszú karmával felnyársalta az egyik őrt, a másikat a mélybe taszította, majd villámsebesen folytatta az útját Tanalasta felé.

A lány a földre mutatott gyűrűjével.

– Sárkányfal! – parancsolta.

Éles fájdalmat érzett ujjában, majd csillogó fal jelent meg közte és a fantom között. Tompa puffanás visszhangzott végig a hegyoldalon, s a lény felkenődött a falra, varázsszárnyai elsötétítették a láthatárt.

A fantom fülsértő vijjogást hallatott, fehér szeme egyszerre emberibbé, sőt, nőiesebbé vált. Arcából kifutott a sötétség, s egy Filfarillal egykorúnak látszó nemes asszony vonásai tűntek elő. Tanalastát annyira hatalmába kerítette a megdöbbentő jelenés, hogy futni is elfelejtett.

Tanalasta? – hallotta Vangerdahast hangját.

A fantom kihúzta fejét a varázsfalból, és a mágus felé fordult. Tanalastának elszorult a szíve, mikor rájött, mit jelent mindez: a fantom hallja a gondolat-beszédet!

Válaszolj!

A rém a szárnyait is kiszabadította, s Tanalasta félelmei visszatértek.

Csönd legyen, vén bolond! A hercegnő a lovak felé fordult.

S ekkor Vangerdahast hirtelen megjelent előtte, lovával együtt, kábultan pislogott a teleportálás utóhatására. A hercegnő hátranézett, s látta, hogy a fantom átugrotta a varázsfalat, arca ismét nedvtől csöpögő feketeséggé változott. Tanalasta kinyújtotta felé a kezét, s a másikkal a karperecre csapott.

– Király nyilai!

Izzó fájdalom söpört végig a karján, négy aranyló nyíl röppent a rém mellkasa felé.

A teremtmény azonnal beburkolta magát szárnyával, s a nyilak szemkápráztató villogással nekicsapódtak. A szárnyak egy pillanatra átlátszóvá váltak, előtűntek az ujjvastagságú csontok, majd ismét befeketedtek.

Vangerdahast botja nagyot koppant Tanalasta vállán.

– Te már eleget tettél, hercegnő – mondta. – Most pedig hagyd, hogy a vén bolond is kiszórakozza magát ezzel a csúnya banyával!

Mivel túl kimerült volt ahhoz, hogy ellenkezzen, Tanalasta csupán bólintott, és a lovához szaladt, felvonszolta magát a nyeregbe, épp mikor a mágus első varázslata végigdübörgött a gránitszikla fölött. A lány lehajolt, kiszabadította a halott őrök hátasának gyeplőjét, aztán visszafordult a fantomhoz, amely mérges fehérben izzott, s épp rávetette magát Vangerdahastra. A férfi egyenesen maga elé tartotta botját. Ezüsttüskés bozót nőtt közte és rikoltó támadója között.

Tanalasta a társaság maradéka felé fordította lovát, abban az irányban azonban csak orkokat látott, s rögtön rájött, hogy sosem érne oda hozzájuk élve. Gyors imát mondott istennőjéhez, hátha Ryban látja, mi történik a sziklán, megfordította lovát, és felfelé hajszolta a hegyoldalon.

A rémült jószág úgy szökellt szikláról sziklára, mintha csak hegyi kecske lenne, s az utolsó mondat, amit Tanalasta hallott, Vangerdahast meglepett káromkodása volt:

– Hát téged meg miféle csatornafosztogató szukkubusz nemzett?