13

Észak felől rajzott a sötét sereg, alig látszott Anauroch csillogó arany dűnéivel a háttérben. A raj lassan leereszkedett a magányos torony maradványaihoz.

Alusair nyomai nyílegyenesen a romhoz vezettek.

Tanalastának nem volt elég bátorsága hozzá, hogy szavakba öntse a gondolatait, de nem is volt erre szükség. Miután már négy napja nem tettek mást, mint kerülgették a gnollokat és gaznetheket a poros pusztaságban, mely a Kőföldeket választotta el a Goblin-síkságtól, Rowen és ő már félszavakból is megértették egymást. A kósza levette válláról a nyeregtáskát, kinyitotta, és odanyújtotta a hercegnőnek a viharkabátját és a karpereceket.

– Én a helyedben nem aggódnék – mondta. – Ha Alusair úgy vélte volna, hogy nagyobb a veszély, mint amivel meg tud birkózni, felhúzná a pecsétgyűrűjét, és hívná Vangerdahastot.

– És hányszor láttad már, hogy ezt tette volna? – Szónoki kérdés volt, Tanalasta nem is várt rá választ. – Emellett mit is csinálhatna itt Vangerdahast? Ennyi gazneth ellenében hatástalan lenne a mágiája.

Rowen szemügyre vette a fekete alakzatokat a távolban.

– Én még mindig úgy vélem, hogy van okunk reménykedni. Ha már eldőlt volna a csata, mit keresnének odafönt az égen?

Becsukta a nyeregtáskát, és fölvette pikáját, melyet Tanalasta készített: a vaskést egy erős szilfanyélhez erősítette. Az ormótlan fegyvert ugyan nehezebb volt használni, mint a kést, ám így Rowen nagyobb erővel szúrhatott, s nem is kellett testközelbe kerülnie az ellenféllel. A hercegnő a vállára kanyarintotta a viharkabátot, majd követte a kószát, aki leguggolt egy derékmagasságú, ezüstös szömörcebokor mögé. Hosszú kúszás lesz a romokig, át a kietlen pusztaságon. Apró adagokban tették meg az utat, bokortól bokorig osontak, a kopár részeken pedig hason csúsztak. Egyik szemük mindig a távolban köröző gaznetheket figyelte, a másik pedig a bokrok alját; számos veszély leselkedett rájuk a pusztán: kígyók, pókok, egyéb csúszómászók, melyek a tüskebokrok mélyén rejtőztek. Tanalasta egyszer hátravetődött egy óriási százlábú elől, máskor egy mérges skorpió riasztotta meg, Rowen pedig egy kígyó támadását verte vissza a pikájával.

Ahogy közeledtek a várhoz, észrevették, hogy a sötét alakok némelyike ide-oda röpdös a romok között, s időnkét a magasba emelkedik, hogy csatlakozzon társaihoz. Tanalasta gyomra összeszorult a félelemtől, s ingerülten átkozódott magában, amiért csak ilyen lassan tudnak haladni. Alusairral nem álltak ugyan túl közel egymáshoz, de mégiscsak nővérek voltak, s lelki szemei előtt kegyetlen gaznethek köröztek Alusair élettelen teste fölött.

Rowen megérezte benne a feszültséget. Egyre gyorsabban haladtak, egyre kevésbé törődtek a fedezékkel. A hercegnő hálás volt ezért, de azt is tudta, hogy minden elveszett, ha a gaznethek észreveszik őket. Máris ki tudta venni a teremtmények szélesre tárt szárnyát, s nemsokára elég közel érnek hozzájuk, hogy a gaznethek könnyűszerrel felfedezzék a bozótban lapuló alakjukat. Tanalasta épp hangot akart adni az aggodalmának, amikor a kósza hirtelen felegyenesedett.

– Mit művelsz, Rowen? – förmedt rá Tanalasta. Majd, mikor eszébe jutott, hátha a férfit lándzsakígyó marta meg, vagy talán egy tigrisszázlábú, gyorsan odasurrant mellé, és megragadta a karját. – Mi a baj?

A férfi nem mozdult.

– Azok nem gaznethek.

Tanalasta kimeresztette a szemét, ám a sötét raj még mindig túl távolt volt ahhoz, hogy az egyes lények alakját ki tudja venni. Megpróbálta visszahúzni Rowent a földre.

– Nem lehetsz ebben olyan biztos.

– Nem-e? – A férfi a rajra bökött. – Figyeld a szárnyuk végét fordulás közben.

A hercegnő engedelmeskedett, s a villódzó homokkal a háttérben egyszerre csak csipkés szárnyvégeket látott – mintha apró ujjacskák lettek volna.

– Tollak? – kérdezte.

– Úgy fest – mondta Rowen.

Tanalasta szíve elnehezült.

– Akkor keselyűk.

– Nem tudjuk, mit jelent mindez – szorította meg a karját Rowen. – Lehet, hogy Alusair egyik lova pusztult el.

– Nem túl sok keselyű ez egyetlen lóra? – kérdezte a hercegnő.

Szinte futva megindult előre, és igyekezett nem gondolni arra, mi várhat rá. Többször is elismételte magában, hogy Alusair számos rémmel megküzdött már, melyek bármelyike felvehette volna a harcot a gaznethekkel, hogy Alusair tapasztalt vezér, és csapatában nagyszerű harcosok, ügyes papok találhatók, s rengeteg mágia. Ennyi keselyűvel a láthatáron azonban üres szónak hangzott minden biztatás. Azok a madarak tetemre jönnek – s ugyan kinek a teteme lenne az, ha nem egy cormyri őrjáraté?

Ahogy közeledtek, Tanalasta megfigyelte, hogy a torony azon furcsa, aránytalan építmények egyike, amelyekről Artur is említést tesz a Goblinok aranykorá-ban. A homokkőlapokból rakott, fekete habarccsal összetartott falak a spirális torony egyik oldalán feltűnően kidudorodtak, s ez azt a benyomást keltette, mintha az egész épület az oldalára dőlne. Körös-körül apró ablakok nyíltak, legalább nyolc sorban, holott a torony mindössze negyven lábnyi magas lehetett.

A külső falakon skarlát és narancs színű csíkok húzódtak végig. A legenda szerint a tornyok építői áldozataik vérét is belekeverték a habarcsba, Artur viszont – aki egy kissé túlzottan szerette a témát ahhoz, hogy a munkáját elfogulatlannak lehessen tekinteni – azt állította, hogy a régi goblinok építkezési technikájában gyakran megfigyelhetők a függőleges irányú csíkok, hiszen így az alacsony dolgok magasabbnak látszanak. Tanalastának ugyan egyik elmélet sem nyerte el a tetszését, ám az igazságot feltehetőleg soha nem fogja megtudni. A Goblin Királyság még a történelmi idők előtt összeomlott, s ma már csupán az Anauroch és a Viharszarvak közötti vad pusztaságon szétszórt romok emlékeztettek rá.

Tanalasta ismét megpróbálta megnyugtatni magát. A goblin tornyok általában csak egy üregrendszer bejáratát képezik, mely mára feltehetőleg sötét lényekkel népesült be. Talán a keselyűk egy sereg kobold vagy barbár goblin miatt érkeztek, akik ostobán megtámadták Alusair csapatát.

Még mindig száz lépésnyire jártak a sánctól, mikor már a halál szagát is megérezték – rothadó hús, égett bőr bűzét, s a frissen hantolt föld dohos szagát. Mivel Artur könyvéből tudta, hogy a goblin tornyok kapuja mindig a lenyugvó nap felé tekint, Tanalasta nyugatról közelítette meg a sáncot. Hatalmas gesztenyefák magasodtak a fal túloldalán, sárgult leveleik csillagszerűen összepöndörödtek. Az émelyítő szag egyre erősödött. Most már a keselyűk vijjogását is hallotta, és még valamit, amiről nem tudta, micsoda: furcsa nyikorgó hangot, melyet időnként éles csattanás szakított meg.

Tanalasta megállt a kapu mellett, és bekukucskált. Rosszul mérte fel a gesztenyefák számát. Egyetlen egyet látott csak, melynek göcsörtös, ezüstben játszó törzse óriásderék vastagságú volt, sárgult ágai az egész sánc hosszában végignyúltak. A fa árnyékában két tucat éhező ló álldogált kikötve, annyira fáradtak voltak, hogy a keselyűket sem bírták elriasztani. Néhány állat már mozdulatlanul feküdt, körülöttük fekete legyek raja zümmögött, s vijjogó madarak verekedtek rajtuk. Megfeketedett páncél és égett csontkupac halmozódott a torony falának oldalában, közvetlenül az egyik apró ablak alatt. A tetem mellett egyszerű kard feküdt, hidegen kovácsolt pengéjét vörös rozsda borította. Friss földhányások magasodtak az udvaron körös-körül.

A távolból ismét csattanás hallszott, s Tanalasta az egyik földkupacra bámult, melynek oldalán apró kavicsok gördültek le. Fekete, nyílszerű alak mozgolódott a halom tetején, mely a távolból keselyűre emlékeztetett – amíg a hercegnő rá nem jött, valójában mit lát: egy összehajtogatott, fekete szárnynak a csücskét.

Tanalasta hátrahőkölt, és a kószához fordult.

– El kell csalogatnunk! – suttogta.

Rowen megrázta a fejét.

– Megtámadom hátulról. Ha szerencsém van, nem fog meghallani.

– Én pedig biztonságban leszek – fogalmazta meg a hercegnő a ki nem mondott gondolatot. A fejét csóválta. – Nem. Esetleg megengedném, ha látnék valami esélyt a sikerre, de ezek a teremtmények túlságosan gyorsak és szívósak. Még ha meg is tudnád lepni – s ez távolról sem biztos -, akkor sem ölhetnéd meg egyetlen csapással. Nem, együtt kell végigcsinálnunk.

Rowen ismét belesett a kapun, aztán összeszorított állal visszanézett rá.

– Ne haragudj, hercegnő, de ki kell mondanom: talán te vagy az egyetlen megmaradt örökös. A birodalom érdekében meg kell védenem az életedet.

– Nem haltak meg – mondta Tanalasta. – Alusair sem.

– Honnan tudod? – kérdezte a férfi. – Elégették a saját társaikat, ami azt jelenti, hogy valami fertőzés...

– Velük van két pap, egy varázsló és egy nyeregtáskányi varázsital.

– Az már elfogyott – javította ki Rowen. – A varázsló pedig meghalt, mikor először csatáztunk a gaznethtel. Még ha életben is vannak a papok, a vízből már mindenesetre kifogytak. Láttad, milyen állapotban vannak a lovak; egy ember még eddig sem bírná.

– Az üreg alján találnak vizet... a torony ugyanis a forrást őrzi. – Tanalasta remélte, hogy Artur könyve tényeket is takar, nem pusztán ötletes elméleteket. – Még ha Alusair meg is halt, biztos, hogy néhányan túlélték, különben nem ásna itt a gazneth. Komolyan azt gondolod, hogy magukra hagyom őket ezzel a rémmel?

– Nem. – Rowen lemondóan feléje nyújtotta a pikát. – Fogd, én elmegyek Láncos kardjáért.

Tanalasta nem fogadta el a fegyvert.

– Úgyis túl gyenge vagyok egy ekkora fegyverhez, és nem akarom, hogy a gazneth gyanút fogjon a hiányzó kard miatt. Tönkretenné a tervemet.

Rowen szemöldöke a magasba szökött.

– Miféle tervedet?

– A Királynő cselé-re célzok – mosolygott bizakodóan Tanalasta. – Boreas Kaspes ennek segítségével nyert csatát 978-ban.

Rowen továbbra is hitetlenkedve bámult, mígnem a hercegnő beavatta a részletekbe. Ekkor morogva bólintott, belátta, hogy a terv működőképes. Kicsit finomított még rajta, és megmutatta a lánynak, esés után hogyan guruljon végig a földön, hogy ne üsse meg magát. Majd a hercegnő őrködött, míg a férfi sarkával keskeny árkot taposott a kapu oldalán. Mikor elkészült, megveregette a hercegnő vállát, és visszahúzta a fal mögé.

– Ne felejtsd, hogy ez nem sakkjáték! – suttogta. – Ha a gazneth olyasmit tesz, amire nem számítottunk, nem lesz időd, hogy megfontold a következő lépésedet.

Tanalasta bólintott.

– Akkor is megteszem.

Felállt, s már be is lépett volna a kapun, mikor valami hirtelen eszébe jutott. Magához húzta a kószát, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta. Egészen addig tartott a csók, míg a gazneth teljesen kiment a fejéből, s egészen más gondolatoknak adta át a helyét.

Tanalasta elhátrált, s mélyen belenézett a férfi szemébe.

– Sok szerencsét! – pihegte.

– Kell-e még ennél több?

Rowen a karjába zárta, s gyengéden a sánc falához nyomta. Tanalasta azon nyomban hozzásimult, és a következő pillanatban örömteli, istenadta éhség töltötte el, melynek vétek lett volna ellenállni. Kezével végigsimított a férfi felsőtestén, tudta, hogy Rowen is simogatja őt, fájdalmas vágyat érzett rá, hogy a férfi a testének minden rejtett zugát megismerje... ekkor ébredt rá, hogy kifejezetten rosszul választotta meg az első csók időpontját.

Nagy akaraterő kellett hozzá, hogy Rowen mellkasának nyomja a kezét, és eltolja magától. A kósza még mindig a derekát simogatta – sőt, egy kicsit lejjebb is -, másik kezével pedig megérintette a mellét; a hercegnő térde megreszketett. Ám gyöngesége csupán egyetlen pillanatig tartott; utána összeszedte magát, és abbahagyta a csókot.

– Várj...!

Mikor ismét nekifeszítette tenyerét a férfi mellkasának, Rowen szemébe rémült kifejezés költözött. Hátralépett, arca vérvörös lett.

– Hölgyem, bocsáss meg! Azt hittem... – sütötte le a szemét, mintha nem is merne többé Tanalastára nézni -, azt hittem, te is akarod.

– Akartam... és akarom is. – Tanalasta rámosolygott, megfogta a kezét, de óvatosságból kissé távolabb lépett. – Most viszont annak örülnék, ha tiszta lenne a fejem.

Rowen bólintott, arcán a rémület megkönnyebbülésbe ment át.

– Jobb lenne mindkettőnknek... csupán arról van szó, hogy még soha nem éreztem... ilyesmit egy csóknál.

– Mit vártál, milyen az, mikor egy hercegnőt csókolsz? – kuncogott Tanalasta, aztán észrevette a bűnbánó kifejezést Rowen szemében. – Vagy már megtapasztaltad volna?

A kósza elfordult, mondani akart valamit, de Tanalasta csendre intette.

– Nem érdekes.

– De...

– Nem akarom hallani – rázta meg határozottan a fejét a hercegnő. – Esetleg megváltozna a véleményem, és mégsem akarnám megmenteni azt a kis cafkát.

– De...

– Rowen, ez parancs!

Tanalasta besurrant a kapun, karkötője a kezében. Az udvar másik végében még mindig látta a gazneth szárnya végét a friss földhányás mögött. Végigfutott a hideg Tanalasta hátán, s azt kívánta, bárcsak Rowen ne változtatott volna a terven. Így most a férfi vállalja a legnagyobb kockázatot; sajnos az is igaz, hogy a hercegnő túl tapasztalatlan hozzá, hogy csalit játsszon, s esetleg elkövet valami szörnyű hibát, mely mindkettejük számára végzetes lenne. Még egyszer ellenőrizte, hogy a viharkabátja ott van-e a vállán, aztán elindult a vaskard falé, s közben számolta a lépéseket.

Mikor tízhez ért a számolásban, felvette a karkötőt, majd elképzelte testvérének vonásait, s bekapcsolta a csatot. A fém megbizsergett ujjai alatt. Alusair arca beesett és halovány volt. Sötét karikák húzódtak a szeme alatt, s mintha valami sötét helyen feküdt volna a hátán. Mikor jelét sem mutatta, hogy megérezte volna nővérének hívását, Tanalasta egy pillanatra pánikba esett, és szinte felordított bánatában.

Miközben magával viaskodott, a gazneth feje is felbukkant a sárhalom mögül. A rém a kapu felé fordult, s egyenesen feléje nézett, gyöngyszeme vörösen izzott a fa árnyékában. Tanalasta most végre felsikolthatott: így jelezte Rowennek, hogy meglátták.

A keselyű fölröppentek a gesztenye göcsörtös ágairól, a gazneth pedig sziszegve Tanalasta után vetette magát. A lány sarkon fordult, és nekiiramodott a kapu felé.

Agyában Alusair képe hirtelen megmoccant: húga szeméből eltűnt az üvegesség.

Az erődnél vagyunk Rowennel, üzente Tanalasta. Bár tucatszor végiggondolta, mit fog mondani, mégis nehéz volt a szövegre összpontosítania a lecsapni készülő gaznethtel a háta mögött.

Vaskard húsz lépéssel a csapórácstól balra.

Alusair képe pislogott. Tanalasta?

A hercegnőnek már nem maradt ideje válaszra. A viharkabát mágiája pusztán rövid üzenetek közvetítését tette lehetővé, s a kérdezett is csak röviden válaszolhatott. Mire elérte a kaput, fülében dübörögtek a gazneth szárnycsapásai. Feltűnt a kis árok, melyet Rowen ásott; Tanalasta előrevetette magát, átesett a küszöbön, és továbbgurult, ahogy a kósza tanította neki. Hangos reccsenés hallatszott mögüle. Tanalasta felpattant, és diadalittasan felordított.

Rowen a kapuban állt. A pika nyelét beletámasztotta a kis árokba, ő maga pedig előredőlt, támaszték híján. A gazneth ráhúzta magát ugyan a fegyverre, ahogy tervezték, ám ez közel sem viselte meg annyira, mint Tanalasta várta volna. A fantom máris megpróbálta kicibálni testéből a fegyvert, vagy legalábbis kirántani támadójának szorításából.

Akárcsak a másik kettő, ez a gazneth is meztelen volt, ám sokkal erősebbnek látszott: boltozatos mellkasával, széles vállával. Feje búbján három kecskeszarvat viselt, homlokcsontja erősen előreugrott, lapos, disznószerű ormányából bűzös, fekete párát okádott minden lélegzetvételkor. Hosszú karjával erőteljesen csapkodott Rowen felé, akinek hátra kellett hajolnia, nehogy felnyársalják a lény gonosz fekete karmai.

Tanalasta felemelte a kezét, és a rém mellkasára mutatott.

– Rowen, hasalj le!

– Micsoda? – Rowen elhajolt egy karomcsapás elől, s jobbra-balra rángatta a fegyvert, hogy még jobban kitágítsa a sebet. – Én állok egyedül közted, és a...

– Csináld! – parancsolta Tanalasta. Meg sem várta, míg a férfi engedelmeskedik, csak rácsapott a karperecére.

– Király nyilai!

Bizsergő érzés futott végig a karján, Rowen pedig a földre vetette magát, miközben négy aranyló nyíl röppent ki a hercegnő kezéből.

A gazneth legalább olyan gyorsan tudta mozgatni a szárnyát, mint hasonszőrű társai, most azonban a pika miatt nem sikerült teljes mértében bezárnia a rést. Tanalasta varázsnyilai besurrantak rajta, egyenest a lény mellkasának csapódtak, hogy az hátrabukfencezett a kapun át.

A gazneth hanyatt esett, megperdült a tengelye körül, a pika pedig darabokra tört. Mögötte Tanalasta fél tucat megviselt alakot látott, akik a goblin erőd ajtaján özönlöttek elő. A lény közben ismét talpra állt, és ugráshoz készülődött.

– Most mit tegyünk? – pihegte Rowen, aki sokkal lassabban tért magához, mint az ellenfele.

Tanalasta feléje nyúlt.

– Fogd meg a kezem!

Ez egyszer Rowennek nem kellett kétszer mondania. Azonnal engedelmeskedett, a hercegnő pedig belenyúlt viharkabátjának rejtett zsebébe. Rögvest sötét időtlenség borult rájuk. A megcibált csontváz mellett bukkantak fel ismét, amelyet Tanalasta még a kapuból látott. Körülöttük már ott gyülekeztek Alusair megmaradt csapatának fáradt, beesett arcú, bűzös ruhájú tagjai. Rowen és ő a szétrepedt pikanyelet bámulták, mely kilátszott a gazneth törött szárnya alól.

– A kardot! – süvöltötte Tanalasta, és a földre bökött.

Rowen elkáromkodta magát, a lány pedig lenézett. A kard időközben eltűnt. A gazneth nekik támadt, szárnyát szélesre tárta, hogy elsöpörje vele támadóit. Ekkor azonban Alusair bukkant elő a gesztenye ágai közül, s a vaskarddal lecsapott a fantom koponyájára. Lábával sajnos megkocogtatta közben a lény szárnyát, amelynek nem is volt szüksége több figyelmeztetésre. A gazneth félrekapta a fejét, úgyhogy a vaskard célt tévesztett: pusztán az egyik fülét vágta le, és mélyen beleállt a kulcscsontjába.

Hangos rikoltás hallatszott a gazneth felől: hátba vágta Alusairt, aztán megfordult, hogy végezzen vele. Tanalasta gyorsan emlékezetébe idézte a tüzes varázslatot, Rowen viszont már meg is markolta a törött pika végét, és a lény hátára vetette magát.

Rohama sikeres volt, a tőr átszúrta a bőrszárnyakat, és markolatig beleállt a lény hátába. Az megperdült, hogy nekiessen, ekkor viszont Alusair került a hátába, s a vaskarddal újra és újra lecsapott a szárnyára, végigvágott a lábán. A gazneth ismét megfordult, ekkor azonban egyszerűen félrelökte a páncélos hercegnőt, és villámsebesen elsántikált a kapu felé.

Tanalasta húga mellé sietett. Alusair a hátán feküdt a sárban, szeme csukva, lélegzete gyors és egyenetlen.

Nővére letérdelt mellé, s fejét az ölébe vette.

– Alusair! Hallasz engem? Megsérültél?

– Persze, hogy megsérültem! Hát téged még sosem ütött meg egy ilyen izé? – Alusair kinyitotta fél szemét, s rábámult. – És mi a kilenc poklot keresel itt? Nem biztonságos hely ez királyi hercegnők számára!

Tanalasta erre elmosolyodott, és így felelt:

– Nem, Alusair, tényleg nem az.