17

Tanalasta Rowen karjában feküdt, teste lázas fájdalommal vonaglott. Az árnyas gesztenye alatt Alusair éppen a túlélő lovakat készítette elő az indulásra, a papok pedig Emperel temetését felügyelték. Tanalasta gondolatai annyira összekuszálódtak, hogy minduntalan egy helyben toporgott. Szorosan a melléhez préselte Emperel üzenethozó szütyőjét, és még haloványan emlékezett rá, hogy Alaundóhoz kell eljutnia vele. Azt már nem tudta, miért – és túl gyenge volt hozzá, hogy erőltesse a fejét.

Acélkesztyű jelent meg a látóterében, ott lebegett a feje fölött. Természetesen lidércnek vélte – Iyachtu Xvim kezének, aki eljött érte, hogy magával vigye a Gyűlölet Erődjébe -, s reszketve Rowen karjába kapaszkodott.

– Maradj velem! – A férfi kezébe nyomta a zsákot. – Vidd ezt egyenest Alaundóhoz. Mesélj neki a rúnákról... és Xanthonról.

– Ennyire azért nem vagy beteg, hercegnő. – Rowen nem nyúlt a szütyő után.

A kesztyű közelebb jött, melengette Tanalasta arcát, és elzárta előle a kilátást. Túlságosan rémült volt ahhoz, hogy másfelé nézzen.

– Ne vitatkozz! – szegte föl az állát. – Csókolj meg! Meg fogok halni... !

– Aligha halsz meg, hercegnő. – A kósza hangjába felháborodás vegyült. – Főként nem az én karomban! Most viszont maradj nyugton, Tengerár nemsokára meggyógyít.

– Tengerár?

Tanalasta vaskos csuklót látott a kesztyű folytatásában, s lassan már derengett neki, hogy a kéz nem Iyachtu Xvimhez tartozik. Épp ellenkezőleg: Torm, az Igaz jelképét látta, Alusair legkedvesebb istenét, s a társasággal tartó két pap urát. Tengerár Tanalasta homlokára tette a kesztyűt, és gyors imát mormolt istenéhez, hogy Torm megsegítse „Cormyr hűséges leányát". Mivel eszébe jutott, milyen vitákba keveredett Vangerdahasttal és a királlyal, Tanalasta egy pillanatra attól tartott, hogy a kötelesség istene nem fogja méltónak találni a kegyeire, s ismét Rowen kezébe akarta nyomni a zsákot. Bőrén már érezte a mágia ismerős bizsergését, majd a kesztyű hidegen feszült neki a homlokának. Feje még jobban sajgott, mint eddig, s akaratlanul is felnyögött.

– Légy erős, hercegnő! – mondta Tengerár. Hónapos szakállával és a fekete karikákkal a szeme alatt épp úgy festett, mint ahogyan Tanalasta érezte magát. – Torm kiűzi belőled a lázat, de ez némi fájdalommal jár.

Némi fájdalommal? – üvöltötte volna Tanalasta a kérdést, ám nem volt elég ereje hozzá. Úgy érezte, mintha fejszével hasogatnák a koponyáját. Becsukta a szemét, hallgatta fülében a monoton dübörgést, és könyörgött Chaunteához, hogy segítsen neki elviselni Torm gyógyítását. Ettől a lüktetés csak még rosszabb lett, s most már szinte biztos volt benne, hogy forr az agya a koponyacsontja alatt. Igyekezett nyugodtan feküdni, és végül a kesztyű meleggé és nedvessé vált. Egyszerre fehér fényt árasztott magából, s hűvös megnyugvás öntötte el a hercegnő testét.

Tanalasta felnézett, a kesztyű gyöngyházfénnyel ragyogott. Tengerár szorosan összezárta a fogát, üveges tekintettel meredt valahová, az erőd megrongált falain túlra. Arcán patakokban csordult le az izzadság, lecsöppent a szakálláról, rá az izzó kesztyűre, melyről sziszegve elpárolgott. Tanalasta egyre erősebbnek érezte magát. Agyából kitisztult a köd, s már az émelygése is elcsitult. Fel akart ülni, de Tengerár visszanyomta, s addig tartotta, míg a kesztyűből végképp eltűnt a ragyogás.

Mikor végül elvette a homlokáról a kesztyűt, és lehúzta, Tanalasta látta, hogy alatta a bőre vörös és fel is dagadt.

– Még mindig gyenge leszel egy kicsit – mondta a férfi. – Igyál sokat, s nemsokára jobban érzed majd magad.

– Máris jól vagyok. Köszönöm szépen. – Tanalasta felült, ámde csaknem elsötétült körülötte a világ, mikor megpróbált talpra állni. – Bár most már értem, miért mondtad, hogy még gyenge vagyok.

Füttyszó harsant a sánc felől: húga állt a kapunál, és integetett neki. Alusair mellett ott gyülekezett a társaság maradéka – a másik pap, egy tucat megviselt lovag és tizenöt beteges ló. Az állatok kantárját fönnhagyták ugyan, a nyerget azonban levették róluk, hogy könnyítsenek a terhükön.

– Indulnunk kell. – Rowen a hercegnő derekára fonta a karját, és talpra segítette. – Sajnálom, de úgy fest, gyalogolnod kell. A lovak oly gyöngék, hogy még téged sem bírnak el.

Ahogy közeledtek Alusair és a többiek felé, Tanalasta szánakozva bámulta a szenvedő állatokat.

– Miért visszük magunkkal ezeket a szerencsétleneket? – kérdezte húgát. – Sokkal jobb eséllyel életben maradnának, ha itt hagynánk őket pihenni... vagy ha nem, hát legalább békében halnának meg.

– És az rajtunk mennyiben segít? – kérdezte Alusair. – Ha útközben elpusztulnak, nem vesztettünk semmit. Ám ha magukhoz térnek, akár öt-hat napot is megtakarítanak nekünk.

Azzal visszafordult, és megindult, át a kapun, Tanalasta azonban túl rémült volt ahhoz, hogy kövesse. Ha öt-hat nappal előbb érnének a Goblin hegyhez, mint Rowen, az semmi jót nem jelent. Alusair megparancsolná egy harci mágusnak, hogy teleportálja őt vissza Arabelbe, a szülei pedig, akik számára egy Cormerillel kötött jegyesség még nagyobb politikai zűrzavart jelent, mint Dauneth visszautasítása, bizton gondoskodnának róla, hogy Rowen ötven mérföldnél ne kerüljön hozzá közelebb többé.

A kósza a kezét nyújtotta.

– Mi a baj? Ha túl gyönge vagy a gyalogláshoz, majd én viszlek.

– Nem! – Tanalasta visszahúzta, megvárta, míg a többiek néhány lépésnyire eltávolodnak tőlük. – Rowen, nem mehetsz el holnap.

– Muszáj. – A férfi nem is ügyelt arra, hogy halkan beszéljen. – Vangerdahastnak fogalma sincs...

– Vangerdahast hamar rá fog jönni, mi folyik itt – suttogta vissza Tanalasta. – És még ha nem is teszi, az öreg Szaglász tud magára vigyázni.

Rowen idegesen Tengerár hátára pillantott.

– Erről még később beszélünk. Gyönge vagy még.

– Nem! – Tanalasta kézen fogta. – Rowen, tudnod kell, mit érzek irántad... és remélem, hogy te is ugyanígy énirántam.

– Hát persze. – A kósza hamiskásan rámosolygott. – Nem gondoltam, hogy az a fajta hercegnő vagy, aki bármelyik férfit megcsókolja, aki épp a közelben van, mielőtt egy gaznethet készül elcsalogatni.

Tanalasta nem viszonozta a mosolyt.

– Valóban nem, de nem válaszoltál a kérdésemre.

Rowen félrenézett.

– Nem egyezik a társadalmi helyzetünk... ám az igaz, hogy inkább a nőt látom benned, mint a hercegnőt.

Tanalasta szemöldöke a magasba szökött.

– Ez most igent jelent? – Mikor Rowen bólintott, folytatta: – Akkor nem engedhetjük, hogy Alusair szétválasszon minket. Tudod, mit akar tenni.

– Szerintem most nem mi jelentjük neki a legfőbb gondot.

– Az igaz – vélte a lány. – Az is aggasztja, mi lesz akkor, ha a király megtudja, hogy vonzódunk egymáshoz, s végleg úgy dönt, hogy az ő vállára helyezi az uralkodás terhét.

Rowen arca rejtélyes kifejezést öltött.

– És e félelemnek nincs alapja?

Tanalasta kiérezte ugyan a fájdalmat a kérdésből, de nem habozott: őszintén válaszolt. Tudta, hogy a férfi megérdemli az igazságot.

– Mivel a családod kirekesztett lett, természetesen adódnak majd nehézségek a trón körül. A hűséges házak úgy éreznék, becsaptuk őket, a semlegesek pedig azt hinnék, az uralkodónak rövid az emlékezete.

– Ezek szerint a királynak mindössze egyetlen választása van – foglalta össze Rowen. – Alusairt kellene kineveznie örököséül.

Tanalasta vállat vont.

– Nem a mi feladatunk, hogy megjósoljuk a király döntését. Időnként meglepő cselekedetekre képes, s pontosan tudja, mikor kell visszavonulót fújnia egy vesztes csatából. Megtanulta a sakkjátszmáink során.

Rowen elgondolkodott, Tengerár pedig visszafordult feléjük a sor végéről.

– Ha a hercegnő túl gyenge ahhoz, hogy gyalogoljon...

– A hercegnő épp elég erős! – szakította félbe Tanalasta. – Ne is foglalkozzatok velünk. Majd szólunk, ha segítségre lesz szükségünk.

– Rendben. – Tengerár felvonta a szemöldökét, aztán elfordult. – Hallani fogom a hívásotokat.

Tanalasta e pillanatban szívből utálta a papot. Megvárta, míg az hallótávolságon kívülre kerül, majd belekarolt Rowenbe, és elindult a társaság nyomában.

– Tudod, mi történik majd, ha elérjük a Goblin hegyet – mondta, félig suttogva. – Alusair üzenetet küld, és öt perccel később egy tucat harci mágus toporog majd körülöttem, hogy visszavigyen Arabelbe.

Rowen oldalról rápillantott.

– És miért bánkódnék azon, hogy biztonságban leszel a város falai közt?

– Mert ez azt jelentené, hogy többé nem láthatjuk egymást.

– Nem túlzol egy kicsit? Csak visszatalálok Arabelbe... és Suzailba is, ha úgy áll a dolog.

– Ugyan mikor? Két anaurochi felderítő túra vagy kémkedő hadjárat között? Apám és Vangerdahast úgy lefoglalnak majd, hogy egyetlen cormyri várost sem látsz mindaddig, míg hozzá nem mentem valakihez, és jól meghíztam a gyerekétől.

A kósza elhúzta a száját.

– Ám ha nem engedelmeskedem Alusairnak, az elkövetkezendő tíz évet a Crag kastély börtönében töltöm... s így reményem sincs rá, hogy visszaszerezzem a családom becsületét.

A társaság legyező alakban szétszéledt a lapos, bozótos vidéken, mindegyik férfi egy-egy lovat vezetett nyugat felé: seregnyi hamis nyomot hagytak, mielőtt délnek vették volna az irányt. Tanalasta egy ideig hallgatott, tudta, hogy Rowennek igaza van. Neki nem volt joga hozzá, hogy Alusair döntését megmásítsa, s Vangerdahastnak nyilván a gyanú is elég ahhoz, hogy ezt a bizonyos felderítőt lecsukassa.

– Természetesen igaz, amit mondasz. Nem kérhetlek rá, hogy tagadd meg Alusair parancsát. – A hercegnő egyenest a lába elé nézett, nehogy kígyóra vagy gödörbe lépjen. – Tehát én megyek veled.

– Micsoda? – emelte fel a kósza hirtelen a hangját, s ezzel kíváncsi – és meglehetősen rosszalló – pillantást aratott Tengerártól. Rowen ismét suttogóra fogta a beszédét, és folytatta: – Jómagam nagyon örülnék neki, Alusair viszont ezt soha nem engedné meg.

– Alusair utasíthat téged, hogy elmenj, engem azonban nem kényszeríthet maradásra – válaszolta Tanalasta. – Nekem ő nem parancsol.

– Kérlek, Tanalasta... nem megy! Ha azt tenném, amit mondasz, én sem lennék jobb, mint Gaspar vagy Xanthon.

– Te sosem lennél olyan, mint Gaspar vagy Xanthon.

– Dehogynem, hogyha a saját vágyaimat a Bíbor Sárkányok esküjének elébe helyezem. – A férfi óvatosan körbevezette a hercegnőt egy vörös macskakarom bokor körül, hogy az alatta lapuló pixivipera el ne érje. – Mindannyiunknak megvan a maga kötelessége. Én felderítő vagyok, az én dolgom az, hogy minél gyorsabban megtaláljam Vangerdahastot. Te vagy a bölcs közöttünk, a te feladatod lesz, hogy visszatérj Arabelbe, és tájékoztasd a királyt a felfedezéseidről.

– És meg is teszem – jelentette ki Tanalasta. – Veled együtt.

Rowen a fejét rázta.

– Alusair mellett nagyobb biztonságban vagy.

– Tényleg? – Tanalasta kétkedő pillantást vetett az elgyötört csapatra. – Szerintem a gaznethek könnyebben megtalálnak egy beteg emberekből álló népes társaságot, mint két sebesen és óvatosan közlekedő futárt.

– Lehet. – Rowen egy csöppet elgondolkodott, majd így szólt: – Talán így lenne, ha egészséges volnál, a láz azonban nagyon legyöngített.

– Az majd elmúlik. Tengerár azt mondta...

Tanalasta elharapta a mondat végét. Hiszen Rowen is mellette volt, mikor Tengerár meggyógyította, hallania kellett, mit mond neki a pap! Vajon miért habozott a kósza az imént? Lépett még egyet kettőt, majd odaperdült a férfi elé.

– Te nem is akarod, hogy veled menjek!

Rowennek leesett az álla, Tanalasta pedig rögtön rájött, hogy jól következtetett. Kirántotta magát a karjából, és elhátrált tőle.

Rowen követte.

– Kérlek, Tanalasta, nem arról van szó, amire gondolsz! Bízom a képességeidben, de...

Tanalasta egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta, majd felszegett állal tovább hátrált.

– Ennyi épp elég, Rowen! És ezentúl hívhatsz Tanalasta hercegnőnek is, ha attól jobban érzed magad.

* * * * *

Tompa dobolás hallatszott a fenyvesből, ide-oda bukdácsolva verődött vissza a hegyoldalon, hogy a végén Vangerdahast már meg sem tudta volna mondani, honnan jön a hang. Megállította Cadinuist, és felemelte a karját, hogy a Királyi Túratársaság is kövesse a példáját. A levegőt suhogás, zizegés töltötte be, ahogy a varázslók és sárkányok felkészültek a csatára. Az utóbbi másfél napban egy tucat embert és lovat vesztettek az ork csapdáknak és villámgyors gaznetheknek köszönhetően, s most már a cinege pittyegésére is fedezék után néztek.

Vangerdahast ültében hátrafordult.

– Nem hallgatnátok el egy kicsit?

Addig bámult rájuk mereven, míg néma csönd nem borult a társaságra, aztán ismét visszafordult előre. A völgy szalagszerűen kígyózott végig a hegyek között, mocsaras talaját az oldalában fenyvesek váltották fel. Mindössze ötven lépésnyire látott el, a hegyoldalban pedig még annyira sem. A dobolás most hangosabb lett, fák hajladoztak minden irányba, s előbb-utóbb már mindenhonnan hallották a furcsa zajt. Néha úgy hangzott, minta lópata dübögne füves talajon, máskor meg mintha szárnyak kavarnák a levegőt.

Cadimus felnyerített és körülszimatolt; ekkor egy vöröses kanca bukkant fel a kanyarban, mellkasa beesett, szeme dülledt; teljes sebességgel vágtázott feléjük, észre sem vette Cadimust és Vangerdahastot. Nem sokkal mögötte egy gazneth suhant szélsebesen, szárnya fekete félhold alakot vett fel, ahogy bevette a kanyart, karja a vörös kanca után nyúlt.

Vangerdahast ujját a fantomra szegezte, és egyetlen szót mormolt. Tucatnyi aranyló nyíl lövellt ki ujjából, és lesöpörte az égből a rémet. Az a fenyőfásba csapódott bele, ágak recsegtek, fatörzsek nyikorogtak a zuhanást követően. Még abban a szent pillanatban dübörgő paták, emberi ordítások zaja verte föl a völgy csendjét, ahogy a harci mágusok és sárkányok támadásra ösztökélték hátasaikat. A Királyi Túratársaság egyvalamit már jól megtanult az elmúlt két nap során: azt, hogy sose habozzanak egy gazneth jelenlétében. Vangerdahast viszont megfordította Cadimust, és vágtatni kezdett a lovas nélküli állat után.

Tanalasta vörös kancán lovagolt.

* * * * *

Az állat nem fújtatott, nem nyerített, még csak nem is nyöszörgött. Egyszerűen térdre zuhant, és becsukta a szemét, majd átbucskázott egy szömörcebokron. Tanalasta figyelte, amint Alusair a kimerültségtől és a láztól szédelegve cibálja a gyeplőt, megpróbálja felrántani a lovat. Mikor az nem mozdult, Alusair elátkozta őt a lustaságáért, és anélkül hogy hátranézett volna, tovább rángatta a kantárt.

Tanalasta nem szólt; örült neki, hogy ez egyszer nem ő csinál bolondot magából. Továbbra is az járt a fejében, mennyire félreértelmezte Rowen érzéseit. A csókjuk őszintének tűnt ugyan, de valahol olvasta, hogy a férfiak inkább a testükkel és nem a szívükkel érzékelik az ilyesmit. Ezért tévedett ekkorát? Egyszerű vágy lett volna csupán, s ő azt többnek hitte? Könnyen lehet, hogy pusztán testi vonzódásról volt szó, csak Rowen túl becsületes ahhoz, hogy engedjen neki. A hercegnő már szinte arra vágyott, bárcsak ne lett volna ennyire erényes. Ha a férfi használta volna, most legalább joggal dühönghetne. Így nem maradt más hátra, minthogy nagy ívben elkerülje őt, míg Rowen el nem indul Vangerdahast keresésére.

Alusair végül abbahagyta a gyeplőrángatást, és mérgesen körbejárta a mozdulatlan lovat – ez már a második volt a tízórás út során, amely elpusztult. A hercegnő hangtalanul szitkozódott, majd Tanalastára nézett.

– Szólhattál volna!

Tanalasta tehetetlenül széttárta a kezét.

– Azt hittem, fölkel még.

Alusair savanyú pillantást vetett rá, majd rövid füttyszóval magához rendelte a társaság maradékát. Mikor a csapat megérkezett, a döglött lóra mutatott.

– Vegyétek le a sisakokat!

A fáradt társaság nyögve leoldotta a fejfedőket. Mikor az első ló kimúlt, csaknem egy órát töltöttek az elhantolásával, nehogy felfigyeljenek a dögre a keselyűk, s imígyen elárulják az úrirányukat. Senki sem vágyott rá, hogy megismételje az eljárást – különösen nem úgy, hogy nemsokára leszáll az est, s tizenhárom ló áll készenlétben, hogy kövesse két társát.

Rowen letérdelt a többiek mellé, hogy segítsen. Tanalasta először nem nézett feléje – aztán rájött: most nem engedheti meg magának, hogy sértődöttnek mutatkozzon. Alusair lázzal birkózik, a társaság nagy része közel áll az összeomláshoz, így bizonyos mértékig rajta múlik a csapat biztonsága.

Megragadta a kósza karját.

– Várj, te ne áss! – mutatott a nyugati láthatáron sötétlő cakkos árnyék felé. – Az ott akár egy vízmosás is lehet. Nézd meg, van-e benne forrás... és biztos táborhely.

– Álljon meg a menet! – Alusair annyira gyenge volt, alig tudta megemelni a kezét, de azért jelezte Rowennek: maradjon veszteg. – Tanalasta, te nem parancsolsz a csapatomnak.

– De igen, hogyha te nem vagy abban az állapotban, hogy gondoskodj róluk – ellenkezett Tanalasta, és mereven húga fáradt szemébe nézett. Aztán a még élő lovakra bökött. – Ha nem kapnak vizet, reggel mindet el kell hantolnunk... aztán meg az embereket is. – Jelentőségteljesen az egyik harcos felé intett, akinek még mindig nem sikerült kikapcsolnia sisakjának csatját.

– Tanalasta hercegnőnek igaza van. – Rowen megjegyzésére Alusair mérgesnek szánt tekintettel rábámult, a férfi azonban nem ijedt meg tőle. – Ha a helyén lenne az eszed, már órákkal ezelőtt elküldtél volna vízért... és nemcsak a lovak miatt.

Alusair elfintorodott, bár a grimasz inkább fájdalmasnak látszott, mint haragosnak.

– Az lehet. Viszont még mindig én vagyok a csapat vezére.

– Akkor jobban tennéd, ha eszerint cselekednél, és megkérnéd Tengerárt, hogy vegye kezelésbe a lázadat.

Tengerár és a másik pap ugyanis naponta csak a csapat harmadára elég gyógyító imára volt képes, ami azt jelentette, hogy egy emberre csupán minden harmadik nap kerülhetett sor. Sajnos – ahogy Alusair felfedezte, míg a goblin erődben raboskodtak – maga a betegség minden második nap megújult, s a hercegnő mereven ellenszegült a javaslatnak, hogy soron kívül meggyógyítsák.

– Lehet, hogy nem értek a hadviseléshez – mondta neki Tanalasta -, de tudom, mire van szüksége egy vezérnek. A nagy stratéga, Valóezüst Aosinin írásaiból is kiderül: „ha az ember csatába küldi csapatait, tartozik nekik annyival, hogy mindenáron józan marad."

Alusair összeráncolta homlokát, és vitatkozni készült, Rowen azonban nem hagyta szóhoz jutni.

– Hercegnő, meg kell engedned, hogy Tengerár meggyógyítson. Mindnyájan nagyobb eséllyel fogunk épségben hazatérni, ha így cselekszel.

Alusair a kószára bámult, majd a többiekre. Mikor az egybegyűltek bólogattak, felsóhajtott.

– Jól van hát. Rowen, menj, keress vizet! Mindenki más... miért nincs még elásva az a ló?

A társaság egy emberként kaparni kezdte a kemény talajt a sisakjával. Tengerár félrevonta Alusairt, és felkészült a varázslatával – ez lesz az utolsó, amelynek felidézésére ma képes lesz. Rowen elindult nyugat felé, ám egy tucat lépés után megállt, s kezével beárnyékolta szemét a lenyugvó nap sugarai elől.

– Tanalasta hercegnő, nem látom a vízmosást, amelyről beszéltél. Nem mutatnád meg?

A lány morcos képpel odalépett mellé, és a homályos vonalra bökött.

– Ott van. Nézd az árnyékot!

– Ó, igen. Most már látom.

Tanalasta érezte, hogy Rowen figyeli. Felnézett, s azt vette észre, hogy a férfi nem a szurdokot kémleli, hanem az ő arcát.

– Elnézést a kis cselfogásért – mondta. – Csak bocsánatot akartam kérni.

– Bocsánatot? – A lány hangja hűvös maradt. – Nem kell semmiért sem bocsánatot kérned.

– Attól félek, valamiért csalódtál bennem.

– Ugyan már! Igazán derék lovag vagy. A király hallani fog a cselekedeteidről. – Tanalasta elhallgatott, aztán úgy döntött: eljött az idő, hogy kissé nemesszívűbbnek mutatkozzon. – Nem lennék meglepve, ha megkapnád a birtokot, amire vágysz.

Rowennek leesett az álla.

– Azt hiszed tán, ezért vagyok itt? Mert egy darab földért verekszem?

Tanalasta megborzadt a hangjából áradó keserűségtől, úgyhogy kissé lejjebb hajtotta a fejét, kevésbé nézett királynőien.

– Ennél azért jobban ismerlek. Csak annyit akartam mondani, hogy nem fogok rajtad bosszút állni a saját ostobaságomért.

– A saját ostobaságodért, hercegnő?

– Igen. – Tanalasta nem nézett a szemébe. – A nyakadba akaszkodtam, mint holmi báli cafka, te pedig elég becsületes voltál hozzá, hogy ne használd ki az érzéseimet. – Oldalról a férfira pillantott, aztán hozzátette: – Bár jobb lett volna, ha már az elején értésemre adod: bolondot csinálok magamból.

– Hogy tehettem volna? Az hazugság lenne! – Rowen merészen megfogta a kezét... s mikor a hercegnő elhúzta, újra utána nyúlt. – Talán nem ugyanazt érzem, amit te, de mindössze annyi a különbség, hogy az én érzéseim erősebbek! Már az első pillanatban elvarázsoltál, amint megláttalak.

Tanalasta túlságosan meghökkent ahhoz, hogy elhúzza a kezét. A férfi már megint azt mondja, amit ő hallani szeretne, de hogyan is hihetne neki, ha a cselekedetei mást sugallnak? Megrázta a fejét.

– Nem hiszek neked. Ha valóban így éreznél, sosem hagynál itt Alusairral... hiszen tudod, hogy Vangerdahast az egész birodalmat mozgósítani fogja, hogy ne találkozhassunk újra.

Rowen egy pillanatra lehunyta a szemét, majd a láthatárt kezdte bámulni.

– Lehet, hogy az volna a legjobb.

– Micsoda? – Tanalasta megragadta a karját. – Ne járasd velem a bolondját! Ha nem akarsz udvarolni nekem, legalább legyen meg hozzá a bátorságod, hogy nyíltan kimondod! Egész életemben kétértelmű szövegeket hallgattam, s hadd mondjam meg: nincs gyakorlatod az ilyesmiben!

Rowen arca vörösre gyúlt.

– Annyira nyíltan beszélek, amennyire csak tudok, Tanalasta hercegnő. Az érzéseim őszinték és erősek, ámde kegyvesztett család sarja vagyok. Ha udvarolni kezdenék neked, az csak meggyöngítené a koronát.

Tanalasta szíve majd kiugrotta helyéről, mikor végre megértette a férfi tartózkodásának okát. Néhány pillanatig mozdulatlanul állt, majd egyszerre rájött, mennyire megsérthette durva szavaival a kószát. Közelebb lépett hozzá, és így szólt:

– Rowen, ne haragudj mindazért, amit mondtam. Most már látom, hogy őszinte voltál... kegyetlenül őszinte, legalábbis saját magadhoz.

– Sajnálom, hercegnő. Így kell lennie.

Tanalasta fölvonta a szemöldökét.

– Valóban? Dacolni akarsz talán az istennő akaratával?

– Természetesen nem. De ha most az álmodra céloztál, honnan tudnám, hogy valóban rólam van-e szó?

– Én tudom – felelte Tanalasta. – És te is.

Rowen magában vívódott, és nem szólt egy szót sem.

– Hogyne, lesznek olyanok, akik neheztelnek majd rám a döntésem miatt – mondta Tanalasta, mert érezte, hogy meg tudja győzni a férfit. – De ez akkor is így lenne, ha valaki másra esne a választásom. Ha egy Ezüstkardhoz mennék férjhez, az Emmaraskok sértődnének meg. Ha egy Emmaraskot választanék, a Valóezüstök háborognának. Ha pedig egy Valóezüstnek nyújtanám a kezem, hát lázonganának a Sólyomfik, a Marlírok meg mindannyiukra rossz szemmel néznének. Úgyis a szívemet kell követnem, és azt a férfit kell választanom, akire vágyom, aki őszinte, hűséges és megbízható – ez pedig te vagy, Rowen.

– Még ha ez a koronába kerül, akkor is? – kérdezte a kósza. – Vagy ha nem, hát a legnagyobb nemesi családok hűségébe?

Tanalasta vállat vont.

– Nem ez az első döntés, amely a trónomba kerülhet... nekem viszont meg kellett hoznom ezeket a döntéseket, és a következményeket boldogan elviselem. – Egyenest a férfi szemébe nézett. – Ha valóban az én fejemre teszik a koronát, hálás leszek majd, hogy mellettem vagy, mert ez sokkal többet ér nekem, mint holmi csélcsap nemesi házak hűsége.

Rowen egy pillanatra elgondolkodott.

– Mégis, hány családdal érhet föl egyetlen ember? – mélázott aztán. Megrázta a fejét. – Bizonyára még a felével sem. Szép dolog, ha egy királyi sarj önálló döntéseket hoz, de nem tettetheti vaknak magát, számolnia kell az azt követő zűrzavarral. Az emberek egy kalap alá vesznek majd engem Lazúrkő Aunadarral, hogy kihasználom a jólelkű természetedet, és visszahízelgem magam a korona kegyeibe – s ezáltal meggyöngül maga a trón is.

– Hát ilyen rossz véleménnyel vagy rólam? – fortyant fel Tanalasta. – Azt hiszed, az emberek szerint csupán szélhámosok és talpnyalók állnak le velem?

Rowen elsápadt.

– Nem erre céloztam...!

– Hát mégis mire? Talán jobb is, ha itt abbahagyjuk a beszélgetést. – Tanalasta nyugat felé mutatott. – Ott a szurdok, Rowen. Nézd meg, van-e benne víz!

* * * * *

A kanca háromszor élesen felnyerített, és a földet kaparta, közben majdhogynem kirúgta Vangerdahast lábát. A férfi nagyot káromkodott, és megrántotta a gyeplőt, s lehúzta a kanca fejét magához.

Owden tiltakozóan feltartotta a kezét.

– Csak gyöngéden, barátom. Sok mindenen ment keresztül ez az állat.

– És még több minden vár rá, ha nem kezd el értelmesen beszélni – mordult fel Vangerdahast. – Mondd meg neki!

Owden homloka figyelmeztetően ráncba szaladt.

– Nem hinném, hogy...

– Mondd csak meg! – parancsolta Vangerdahast. – Attól talán kitisztulnak a gondolatai.

Owden felsóhajtott, és visszafordult a lóhoz. Halkan nyerített neki. Az állat rémülten hegyezte a fülét, s fél szemével Vangerdahastra sandított.

A varázsló szeme összeszűkült, és rásziszegett az állatra. A kanca elfordította a fejét, halkan nyihogni kezdett, melyet időnként éles horkantások vagy Owden nyerített kérdései szakítottak félbe. Mikor végre befejeződött a beszélgetés, Owden bólintott, és megnyugtatóan megveregette az állat nyakát.

– Nos? – türelmetlenkedett Vangerdahast.

– Most kicsivel többet sikerült kiszednem belőle, de a lovak máshogy emlékeznek, mint az emberek. – Owden kivette Vangerdahast kezéből a gyeplőt. – Csak annyit mondott, hogy a gaznethek a „hajnal előtti hajnal óta" üldözik őt.

– És? – Vangerdahast rámeredt.

Owden gyorsan a ló elé állt.

– És azt, hogy a hercegnő elment a csődörrel.

– A csődörrel? – pöfögte Vangerdahast. – Hát ezzel meg mire célzott?

* * * * *

A „szurdok" kanyargós folyóágynak bizonyult, melyben inkább fűzfát találtak, mint vizet, ám egy vékonyka ér mégis csordogált a szemközti meredek sziklafal aljában. Tanalasta hallgatta a cuppogásokat, amint a lovak ide-oda ballagnak a sárban, s lassan kiisszák a patakot. A hercegnő egy apró földnyelven guggolt a hegyoldalban, s rothadó leveleket gyűjtött egy halomba, melyet hitpalántának szánt. Bár holtfáradt volt az egész napos meneteléstől, a munka jótékonyan elterelte a gondolatait Rowenről.

Sokkal inkább csalódott a férfiban, minthogy mérges lett volna rá. Ő is nagyon jól tudta, miként vélekednek felőle az emberek. Sok nemes – sőt, csaknem mindegyik – azzal vádolná Rowent, hogy ki akarja használni a hercegnő hiszékenységét. Ám ezek akkor is ezt gondolnák, ha máshoz menne feleségül. Az egyetlen módja annak, hogy megváltozzon róla a véleményük, az lenne, ha bebizonyítaná nekik az ellenkezőjét. Nem azért haragudott a kószára, mert az nyíltan kimondta, mit szólnának az emberek a kapcsolatukhoz, hanem azért, mert Rowen nem bízott abban, hogy a hercegnő meggyőzi őket. És ha a választottja nem bízik benne, hogy bízhatna ő saját magában?

Tanalasta öklömnyi méretű követ helyezett az ültetvény szélére, s legnagyobb megdöbbenésére egy pár puha bőrből készült kósza csizmát pillantott meg a palánta mellett. Elfojtott egy meglepett kiáltást, s odatette a követ a többi közé, majd fel sem nézve megszólalt:

– Azért jöttél, hogy bocsássak meg? – Újabb maréknyi levelet vett a kezébe, s a földtúrásra morzsolta. – Vagy mégis inkább a birtokot akarod megszerezni?

– Azt hiszem, ezt megérdemeltem. – Rowen letérdelt mellé, és segített szétmorzsolni a leveleket. – Az az igazság, hogy valóban bocsánatot kérni jöttem. Úgy beszéltem, mint egy önimádó pojáca.

– Remélem, nem várod el, hogy ellentmondjak.

– Nem. Amikor mindezt mondtam, gyáván viselkedtem. Csak magamra gondoltam... hogy hogyan hatna a kapcsolatunk a jó híremre.

– Azt mondtad, csak a korona érdekét tartod szem előtt – emlékeztette Tanalasta.

Rowen vállat vont.

– Talán mindkettő érdekében beszéltem... és összevisszaságokat fecsegtem. Bárhogy is van, hibát követtem el. Nem az én dolgom eldönteni, mi a legjobb a koronának. Remélem, meg tudsz bocsátani.

Tanalasta a földbe mélyesztette ujjait, vadul dagasztotta, hogy a föld elkeveredjen a leveles humusszal. Bármily őszinte és alázatos is volt Rowen bocsánatkérése, haragját mégsem oszlatta el. A férfi ugyanis egy szóval sem említette, hogy bízik abban, meg tudja változtatni az alattvalók róla alkotott véleményét; és ugyan miféle jövő vár rá egy férfival, aki nem hisz benne?

– Köszönöm, hogy tisztáztad a dolgokat, Rowen – felelte szárazon. – Már attól féltem, azzal hogy bolondot csináltam magamból, egyben rád ruháztam a rangommal járó terheket is.

– Kiforgatod a szavaimat, hercegnő. – Rowen arca viharos kifejezést öltött. – Azért jöttem ide, hogy megmondjam: egyetértek veled. Miért nem figyelsz rám?

– Figyelek rád. – Tanalasta épp azt akarta mondani, hogy ennek ellenére nem tetszik neki, amit hall, de aztán visszaszívta az ironikus megjegyzést. Megrázta a fejét. – Nem látom értelmét annak, hogy ezt tovább folytassuk, Rowen. Szerintem menned kellene.

Rowen sokáig hitetlenkedve bámult rá, majd lerakta kezéből az összemorzsolt levélcsomót, és fölállt.

– Ha így kívánod.

– Nos... – Mivel eszébe jutott, hogy minden bizonnyal holnap hajnalban látják egymást utoljára, Tanalasta majdnem kimondta, hogy nem ezt akarja – de ugyan mi értelme lenne? A férfi még mindig nem bízik benne. Összeszedte magát és így szólt: – Nos, igen.

Rowen megfordult, hogy elmenjen, ám aztán váratlanul megtorpant.

– Nem megyek.

– Nem? – Tanalasta inkább zavartan mint bosszankodva nézett rá.

A kósza megperdült, és talpra segítette a lányt.

– Egyes egyedül erről van szó, Tanalasta.

Azzal erőteljesen megcsókolta, s olyan szorosan magához ölelte, hogy szinte fölemelte a hercegnőt. Tanalasta túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy fölháborodjon. Már attól a pillanattól kezdve elképzelt valami ilyesmit gondolatban, amióta meglátta Rowent, de hogy a férfi átvegye az irányítást? Jellemző, szánalmas férfias vonás – Tanalasta teste azonban ugyanolyan hevesen válaszolt, mint a goblin erődnél. Örömteli vágyakozás hullámzott végig rajta, az ajkától az ágyékáig. Az ilyen erős érzés csakis az istennő ajándéka lehet! Mielőtt még moccanhatott volna, a férfi keze a derekára siklott, még közelebb húzta magához, s a lány testén újra végigfutott a szent melegség, mely elűzte haragját, s megtörte az ellenállását. Legszívesebben átölelte volna a pillanatot, végigfuttatta volna kezét Rowen testén, hogy lobogó lángra gyújtsa benne a szenvedélyt, de még mindig nem szánta el magát a testi sóvárgás csillapítására – addig nem, amíg a szíve ennyire mást sugall.

A férfi mellkasának feszítette a kezét. Az még bensőségesebben csókolta, egyik keze megérintette a mellét, mire forró boldogság öntötte el Tanalastát. Egy pillanatra becsukta a szemét, majd beleharapott a férfi ajkába – kissé durván, hogy végre megállásra bírja -, és végül ellökte magától.

– Rowen! – Hangja inkább szenvedélyfűtötten és nem haragosan csengett. Megpróbált uralkodni a lélegzetvételén. – Mit jelentsen ez? – pihegte.

– Azt hiszem, te is tudod. – Rowen egyik ujját vérző ajkához szorította, s közben éhes, sóvár pillantást vetett rá. – Most nem a királyi hercegnő járt a fejemben, hanem a nő, akit megismertem és megszerettem.

– Megszerettél? – Nem hangzott olyan üresen a szó, mint Tanalasta számított rá... inkább nagyon is kellemes csengése volt. Óvatosan szemügyre vette a férfit. – Te aggódtál amiatt, hogy milyen hatással lesz mindez a koronára. Mit fogunk csinálni?

Rowen vállat vont, és a fejét rázta.

– Őszintén szólva fogalmam sincs, és nem is érdekel... amíg megvédsz Vangerdahast haragjától. – Csak részben szánta tréfásnak a megjegyzést. – Nem szeretném békaként tölteni életem hátralévő részét.

Tanalasta sokáig mereven nézte, míg az agya levonta ugyanazt a következtetést, amelyhez a szíve már korábban eljutott. Túl jól ismerte Rowent ahhoz, hogy elhiggye: hirtelen megfeledkezett a koronának tett esküjéről. A férfi egyszerűen rájött arra, amit ő már régóta felismert.

Elmosolyodott.

– Ha azt hiszed, hogy meg tudlak védeni Vangerdahasttól, akkor biztosan szerelmes vagy! – Megragadta Rowen köpenyének gallérját, és közelebb húzta az arcát. – Arról viszont hallottam, hogy a hercegnők szoktak békákat csókolgatni.

Nyelve a férfi szájába siklott, ajkuk hosszú, forró csókban forrt össze. Rowen nem késlekedett a válasszal: gyöngéden hátradöntötte és lefektette a földre. Tanalasta szorosan hozzásimult, testét hullámokban borzongatta meg a vágy. A férfi keze ide-oda kószált a vállán, mellén, apró tüzeket gyújtott a belsejében, s a hercegnő agyából a kétely utolsó szikrája is elpárolgott. Rowen az a férfi, akiről a látomás beszélt. Onnan tudta, hogy a bőre életre kelt az érintése nyomán, s hogy úgy érezte: soha nem akar elválni tőle többé.

Tüzes vonalat csókolt a férfi nyakára, s közben így suttogott:

– Rowen... – Itt megállt, hogy lélegzethez jusson. – Tervet kell kovácsolnunk.

– Nekem már van egy.

Kioldotta Tanalasta övét, és végigfuttatta ujjait a meztelen bőrén a tunikája alatt. A lány boldogan megremegett, szeme kéjesen felcsillant. Szinte szédelgett a gyönyörűségtől.

– Ne...!

Mikor Rowen tétovázott, a lány megfogta a kezét, és meztelen melléhez vezette.

– Mármint igen – lihegte. – De mi lesz később?

Rowen mozdulatlanná dermedt.

– Semmiképp sem vihetlek magammal. – Vissza akarta húzni a kezét, de Tanalasta megakadályozta benne. A férfi arcán pajkos mosoly suhant át, de valahogy mégis leküzdötte sóvárgását, és hozzátette: – Fogalmam sincs, mikorra találom meg Vangerdahastot, és...

– És nekem pedig minél hamarabb beszélnem kell a királlyal, hogy megtudja, mit fedeztünk fel, tudom. – A hercegnő Rowen övéhez nyúlt, és babrálni kezdte a csatját. Ideges volt... vagy izgatott? Keze mindenesetre remegett. – Hogy nyitod ki ezt az izét?

– Ahogy a tiedet.

A csat végre felpattant. Tanalasta megfogta a tunika szegényét, és felhúzta a férfi válláig. Gyomra jólesően megborzongott, s el is döntötte magában, hogy ő a legboldogabb hercegnő egész Faerunban. Odahajolt hozzá, és gyengéden végigcsókolta a testét egészen a nyakáig.

Rowen halkan felnyögött, majd hirtelen elnémult. Egy pillanatra Tanalasta megrettent: attól tartott ugyanis, hogy valami bajt csinált – vagy, mint ahogy remegő kézzel felidézte, az is lehet, hogy a férfi túl gyorsan jött izgalomba (ezt a bölcsességet Vajastészta Miriam: Hogyan legyek jó feleség? című munkájában olvasta) -, de végül kiderült, hogy nem ez a helyzet. Rowen hirtelen hozzáhajolt, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta.

Mikor a csóknak vége szakadt, a férfi mélyen a szemébe nézett. – Van valami – mondta -, amibe még a királyoknak és királynőknek sincs beleszólásuk. Amit csak mi döntünk el.

Tanalasta buzgón bólogatott.

– Tudom.

Már épp át akarta húzni a fején a tunikát, mikor Rowen elkapta a karját.

– Ne! Arra céloztam, van rá mód, hogy megakadályozzuk őket abban, hogy szétválaszthassanak... de csupán akkor, ha biztos vagy benne, hogy kockára akarod tenni a koronádat.

Tanalasta egy percig sem habozott.

– Harminchat éves vagyok. Ha erről nem tudok dönteni, amúgy sem lenne belőlem jó királynő!

Rowen elmosolyodott, aztán feltérdelt, és felemelte a magos zsákocskát, mely a földtúrás mellett hevert. Egyetlen szem harangvirág magot vett ki belőle, s a nyitott tenyerébe helyezte. Tanalasta sokáig bámulta a magocskát. Most még idegesebb volt, mint valaha, szíve a torkában dobogott.

Végül összeszedte magát, és megkérdezte:

– A magvető szertartásra gondolsz?

Rowen bólintott.

– Hogyha te is akarod.

Tanalasta feltérdelt mellé.

– Értem teszed ezt... vagy a birodalomért?

– Egyikért sem. – Rowen továbbra is a tenyerében melengette a magot. – Saját magamért teszem.

Tanalasta füléből eltűnt a dübörgés, és a szíve visszatalált a helyére.

– Jó válasz.

Tenyerét ráhelyezte a magra, és elkezdte a könyörgést.

– Áldj meg minket, Chauntea, ahogy mi is megáldjuk e magot, hogy minden, mit felnevelünk, épen, erősen növekedjen.

Szabad kezükkel apró lyukat fúrtak az előkészített földtúrás közepébe, majd a hercegnő fogta vizes kulacsát, és megöntözte a földet.

– Szerelemmel és örömmel készítjük az ágyát – mondta Rowen.

Együtt betették a magot a lyukba, és befedték földdel.

Tanalasta kezdte a következő versszakot.

– Chauntea nevében, hadd nyúljon e gyökér, mit ma ültetünk, mélyre...

– ... a szár pedig magasra...

– ... hadd virágozzék teljes pompájában...

– ... s gyümölcsöt bőséggel teremjen.

Együtt fejezték be az imát, majd újra meglocsolták az ültetvényt. Utána megcsókolták egymást. Ezúttal Rowen volt az, aki áthúzta Tanalasta fején a tunikát.