18

A királyi fővarázslónak minden csontja sajgott. Már vagy egy tíznapot töltöttek gazneth-üldözéssel, dereka lüktetett, háta fájt, és semmiképp sem sorolta volna kedvenc időtöltései közé a négykézláb való hegymászást. Egy disznófejű-csapatot kémlelt ki éppen, ami igazából a királyi felderítők feladata lenne... Vangerdahast azonban pillanatnyilag kifogyott a királyi felderítőkből. Owden ma reggel talált rá az utolsóra: a véres, puffadt holttestre egy vöröshangyabolyban. Nem is volt kérdéses, mit tegyenek a tetemmel. Egyszerűen lelocsolták fáklyaolajjal, Helm kegyelmébe ajánlották a férfi lelkét, és felgyújtották. A királyi fővarázslónak tehát személyesen kellett ellátnia a kémkedési feladatokat.

Vangerdahast felért a hegytetőre, és végigtekintett a Messzi Tengerláp ködös vidékén. Körös-körül aranyzöld mezőt látott, melyet bronzszínű patakok szabdaltak, itt-ott mocsári nyárfák vagy zsombékfenyők emelkedtek a magasba. Hemzsegtek erre a kormoránok, kócsagok, érdesen vijjogtak, akár egy goblinsereg, és a magas fű közt alaktalan fekete rovarrajok döngicséltek. A közelebbi parton, egy ezer lépésnyi széles, sziklás földnyelven ork csapatok táboroztak. A hímek négy csoportra oszlottak: a félszigetecske négy sarkában tartottak hadgyakorlatot. A nőstények és gyerekek a tűz köré gyűltek, főzőcskéztek, vagy éppen a mocsárban kószáltak, halat és rákot kerestek. Kétemeletes erőd állt egy magaslaton, melyet három oldalról láp szegélyezett, a negyedik oldalt pedig fából ácsolt felvonóhíd őrizte. Vaskos szerkezete és lekerekített lőrései az ősi cormyri építészeti technikákat idézték. A második emeleti ablakokból azonban furcsa fekete aura áradt, mely úgy ülte meg a tájat, mint holmi szemfedél.

Körülötte ezüstösen csillogott a patak a benne úszkáló halaktól. Légyhadak gomolyogtak a tábor fölött, olyan lármát csaptak, hogy Vangerdahast még százötven lépésnyi távolságból is majd' megsüketült. A félsziget közepén furcsa repedéseket pillantott meg, melyek sárgásszürke füstöt eregettek a magasba. Az építmény közelében minden növény elpusztult már, szürke penészszőnyeg terjedt sugárirányban a sziget széle felé.

A királyi fővarázsló odaintette magához az ügyeletes Bíbor Sárkány parancsnokot és a harci máguscsapat vezetőjét. Alaphondar és Owden hívás nélkül is jöttek, Vangerdahast pedig nem tiltakozott. A legbölcsebb udvari bölcs majd lejegyzi az eseményeket, az aratásmesternek pedig néha jó ötletei vannak – az a fontos, hogy ne Vangerdahastnak kelljen kérnie a tanácsukat.

Az udvari főmágus szótlanul a mocsári erődre mutatott.

– Tanalasta odabent van? – kérdezte Owden.

– Ezt majd akkor tudjuk meg, ha bemegyünk.

Owden bólintott.

– Igen. Valóban ez az egyetlen módja annak, hogy kiderítsük.

Vangerdahast elkedvetlenedett. Igazság szerint azt sem tudta volna megmondani, odabent vannak-e egyáltalán a gaznethek, s azt remélte, Owden majd javasol valami jó megoldást. Ehelyett nagyon úgy festett, hogy meg kell ostromolniuk az erődöt – holott a társaság fele már amúgy is odaveszett.

Mélyet lélegzett.

– Van egy tervem – mondta. Gyorsan fölvázolta a részleteket, s megvárta, míg mindkét parancsnok elismétli az utasításokat. Aztán Owdenhez fordult, még egy utolsó lehetőséget adott a papnak, hogy bolondot csináljon belőle. – Abból gondolom, hogy a gaznetheket itt találjuk, mert az orkok máskülönben nemigen szoktak gyakorlatozni.

– És nem is építenek ősi cormyri stílusban erődöket – tette hozzá Owden. – Valamint már fél napja nem láttunk egy fia gaznethet sem. Mire várunk tehát?

– Semmire, azt hiszem. – Vangerdahast odabólintott a helyetteseinek, akik visszasiettek lefelé a hegyoldalon a magmaradt sereghez.

Mikor eltűntek, Alaphondar megkérdezte.

– Ugyebár ti is látjátok, hogy több van e mögött, mint első pillantásra látszik?

– Az erődre gondolsz? – kérdezte Owden. – Én is látom a jelentőségét.

– Miféle jelentőségét? – firtatta Vangerdahast.

– Hogy mit jelent – mutatott rá Alaphondar. – Történelmileg az ilyen elhagyatott helyeken épült citadellák nyugtalan szellemek otthonai.

– Ez a leírás illik a gaznethekre – vélte Vangerdahast.

– Én viszont azt mondom, a gaznethek urára is – mondta Owden. – Ezennel átlépünk a fantomvilágba, barátom. Jobban teszed, ha odafigyelsz a lelkedre.

A varázsló savanyú pillantást vetett rá.

– Az én lelkem azt mondja, hogy egy ősi szellem nem lakik sárból rakott erődökben. Ezen a vidéken az ilyesmi könnyen elolvad.

– Annak is van oka, hogy a gaznethek épp egy esős mocsár mellé építkeztek – mondta Alaphondar. – Olvastátok Ali Binwartól a Négy Természet-et?

Vangerdahast égnek emelte a tekintetét.

– Sajnos jobb dolgom is van, minthogy haszontalan olvasással töltsem a napjaimat.

– Szerencsére nekem nincs – felelte Owden. – Az elemek ötvöződésére céloztál?

A bölcs szeme felcsillant.

– Pontosan. A mocsárban egyesül a föld és a víz, ám nincs jelen a levegő és a tűz. Csak nehéz elemek vannak tehát, könnyűek nincsenek.

– Ideális körülmények a lélek bomlásához – tette hozzá Owden. – óvatosnak kell lennünk.

– Valóban, de nem is erre gondoltam. – Alaphondar a sziklás hegyoldalra mutatott. – Rengeteg a kő errefelé. Miért építették mégis sárból az erődöt?

Owden szeme rémülten tágra nyílt.

– Mert a sár egyesíti magában a víz tápláló képességét a föld bomlasztó tulajdonságaival.

– Az ám! S így a legmegfelelőbb alanya az átváltoztatásnak. – Alaphondar a sárerődre bökött. – Adj neki alakot, adj hozzá némi tűzet és levegőt, s néhány nap múlva kész a várad.

– Vagy csiholj bele életet, és kész a gaznethed – tódította Owden.

Vangerdahast arca elborult.

– Miről beszéltek? – Mikor egyikük sem válaszolt, a saját elméje adta meg a feleletet. – Csak nem gaznethet akarnak csinálni Tanalastából?

– Ez éppen megmagyarázná, miért fáradoztak ennyit, hogy távol tartsanak innen – mondta Alaphondar.

Vangerdahast szokatlan ürességet érzett a gyomrában.

– Ne beszélj zöldségeket! – morogta. – Boldovar kriptájának még a közelében sem volt mocsár!

– Ám a mocsarak kiszáradnak – mondta a bölcs.

A varázsló épp rá akart mutatni, hogy erődnek sem látták nyomát, de ezer év valóban hosszú idő. Ennyi év alatt még egy sárerődöt is elmos a tavaszi eső.

– Mi van a fával? – kérdezte ezért. – És vajon hány elf költőt találunk az ork táborban?

– Valóban ellentmondásos dolog – mondta Owden -, de rengeteg minden van, amit még nem tudunk...

– Mint például az erőd rendeltetését. – Vangerdahast visszakúszott a hegyoldalon. – Nem is akarok több filozófiai eszmefuttatást hallani. Napokig itt vitázhatnánk, de semmi értelme sem lenne. Ha Tanalasta odabent van, meg kell mentenünk.

– És ha nincs, rá kell vennünk az egyik gaznethet, hogy mondja meg, merre ment – tette hozzá Owden.

A pap követte Vangerdahastot lefelé, Alaphondar pedig továbbkúszott kiszemelt rejtekhelyére, egy sziklarakás mögé. Senki sem javasolta, hogy varázslattal próbálják megállapítani a hercegnő tartózkodási helyét. Ha még nem fogták el, a mágia úgy odavonzaná hozzá a gaznetheket, mint molylepkéket a fáklyafény.

Mielőtt elváltak volna, Alaphondar sok szerencsét kívánt.

– Biztonságban leszünk – nyugtatta meg Vangerdahast. – Te vállalod a legnagyobb kockázatot, azzal, hogy egyedül itt maradsz. Emlékszel a jelre?

A bölcs bólintott.

– Az üstökös – mutatott viharkabátjának rejtett zsebére. – Amint meglátom, csatlakozom a társasághoz.

– Rendben. Ha megtaláltuk a hercegnőt, nem piszmoghatunk itt tovább – mondta Vangerdahast. – Ha viszont nem, nem lesz időnk arra, hogy téged keresgéljünk.

– Ám ha rosszul áll a szénánk, inkább ne gyere a közelünkbe – tette hozzá Owden. – Nem tudnál segíteni, és valakinek a királyt is értesítenie kell.

– Lehetőleg személyesen. – Vangerdahast megpaskolta a bölcs kabátjának csatját. – Csak akkor használd, ha nagyon muszáj. Jó volna, ha megérnéd, hogy írásba foglald mindazt, amit e lényekről tudunk.

Alaphondar egykedvűen biccentett.

– Tudom, tudom... nekem a pennám a fegyverem.

Ismét sok szerencsét kívánt nekik, majd elfordult. Vangerdahast és Owden visszatért a lovához, és nyeregbe szállt. A Királyi Túratársaság maradványa indulásra készen állt, mindegyik lovas vállán ott lógott a viharkabát. Ezek ugyan csak a harci mágusok alapfelszereléséhez tartoznak, mostanra azonban már annyi embert vesztettek, hogy a legalacsonyabb rangú közlegénynek is jutott belőle.

Vangerdahast bólintott, s a társaság tagjai bekapcsolták a csatokat. A harci mágusok mindenkire porított acélt hinttettek, a levegőt misztikus kántálás rezegtette meg, s a pajzsvarázs létrejött. Az udvari főmágus ugyanezt tette Owdennel és önmagával, aztán felnézett a hegytető irányába. Alaphondar a sziklák között csücsült, egyik kezét a magasba emelte, hogy jelezhessen.

– Felkészülni! – Vangerdahast lépésre fogta a lovát, és mutatta a csapatnak, hogy kövessék őt a hegyre. – Aki totojázik, drágán meg fog fizetni érte!

Szinte el is érték a hegy csúcsát, mire Alaphondar lecsapta a kezét. Az udvari főmágus vágtára sarkalta Cadimust. Belerezgett a levegő a patadübörgésbe. Vészjelző harang kondulása visszhangzott végig a mocsáron, melyet hangos morgás, visítás követett.

A királyi fővarázsló megállt a hegytetőn, s figyelte, amint az ötszáz ork egymás sarkát taposva siet a félsziget nyaka felé. A disznófejűek előtt öt fekete csíkot látott: szárnyuk homályos árnynak látszott csupán, amint vijjogva repültek a Királyi Túratársaság felé. Vangerdahast szíve elnehezült. Eddig még soha nem volt dolguk háromnál több gaznethtel egyszerre.

Rohamra indultak. A varázsló vénséges térde sajgott az erőfeszítéstől. A gaznethek pedig egyre följebb szálltak; nagyjából száz lábnyi magasban lehettek, mikor a társaság elérte a félsziget bejáratát. A királyi főmágus keze a viharkabát belsejébe tévedt, kitapogatta a rejtett zsebet, közben egyre nyújtogatta a nyakát, hogy szemmel kísérje a közeledő fantomokat. Azok most éles kanyart írtak le a levegőben, s zuhanórepülésben hátulról közelítették meg a csapatot.

Vangerdahast ismét előre fordult, és látta, hogy az orkok felsorakoztak a félsziget bejáratánál. Az alakulatok furcsa fegyvereket viseltek: lándzsát, kardot, pikát vegyesen... láthatólag mindenki azt kapta fel, ami épp a keze ügyébe került, mikor a riadó megszólalt. Mágia nélkül is könnyűszerrel áttörhettek volna a védelmükön, a királyi fővarázsló azonban nem akart értékes időt vesztegetni a csatára, különösen nem öt gaznethtel a hátukban.

Végignézett a torony előtt kétszáz lépésnyire végződő táboron: orkok hosszú sora özönlött elő, hogy útját állja a seregének. Asszonyok, gyerekek bámultak utánuk, s bátorítóan rázták az öklüket. Nagy meglepetésben lesz részük.

Vangerdahast benyúlt rejtett zsebébe, s azonnal megjelent az orra előtt a fekete téglalap. Cadimus felnyihogott, és ki akart térni, erre azonban nem maradt ideje. Teljes sebességgel vágtázott keresztül a résen, aztán ismerős végtelen sötétség borult rájuk.

Egy pillanattal később ismét kiértek a fényre, a varázsló feje kóválygott, körülötte döbbent sikolyok harsantak. Cadimus megbotlott, valaki meg felrikoltott, és sípcsonton vágta Vangerdahastot. A férfi lenézett – hasztalan, mert még mindig nem látott tisztán -, fogalma sem volt róla, mi történhetett. Körülötte lópaták dübörögtek, a világ vijjogó, horkantó összevisszasággá változott. Cadimus visszapattant valami rugalmas dologról, majd nekivágódott valami hasonlóan rugalmas tárgynak... Vangerdahast szeme előtt végre kirajzolódott egy ló fara.

Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, és eszébe jutott, hogy egy lovasroham közepén vannak. Kába jószágokat és üveges szemű harcosokat látott maga körül, mindegyik teljes sebességgel vágtázott előre, s egyikük sem látta az alig ötven lépésnyire álló erődöt.

– Állj! – Vangerdahast megrántotta a gyeplőt, de vigyázott, hogy ne ütközzön össze a mögötte haladókkal. – Állj, ha mondom!

A társaság lassan-lassan engedelmeskedett a parancsnak. Mire Vangerdahast elérte az erődöt, a roham poroszkálássá szelídült, néhány ló még vakon botladozott, a katonák pedig sűrűn pislogtak. A félszigetnek ezt a végét hajszálvékony repedések szőtték át, melyek mindegyikéből sárga köd gomolygott, a levegőt kénes bűz járta át. Szúnyogok, darazsak, legyek felhői keringtek a füstben, s szinte megbolondították Vangerdahastot a zümmögésükkel.

Megfordította lovát, és visszanézett az ork táborra. Bőrdarabok, félig főtt étel hevert szanaszét, s a rémült nők a mocsárba terelték meglepett porontyaikat. úgy két tucat öregember és ugyanennyi asszony lándzsát lóbálva érkezett a fogadásukra.

Vangerdahast keresztüllovagolt a még mindig kábult sárkányokon, és kezével széles körívet írt le a félsziget felé, közben hosszú, bonyolult varázsigét mormolt. Más igékkel ellentétben ehhez nem volt szükség anyagi segédeszközre, viszont jó fél perces nyelvtörő hozta létre a mágiát. Mielőtt végzett volna, a disznófejűek már el is hajították lándzsáikat, és a gaznethek is megjelentek a láthatáron, úton az erőd felé. Vangerdahast nem látta ugyan az orkcsapat szívét, de bízott benne, hogy azok hegynek fölfelé indultak rohamra, a váruk védelmében. Végül befejezte a varázslatot. Csillogó fényfal jelent meg előtte, végignyúlt a félsziget derekán, mélyen belelógott a vízbe. A gaznethek ellen persze mit sem ér, ám az orkoknak meg kell majd kerülniük, ha vissza akarnak jutni az erődhöz. Amelyik szerencsétlen hozzáérne a falhoz, azt társai a felismerhetetlenségig összekaszabolva látnák viszont.

Mire visszanézett a sárerődre, már záporoztak rájuk az ork nyilak a lőréseken keresztül. A Királyi Túratársaság felébredt ugyan bódulatából, ám alig-alig viszonozhatták a tüzet. Az erőd körül gomolygó sötétségben ugyanis nem látták, merre lőjenek, úgyhogy nagyjából annyi sikert könyvelhettek el, mint az orkok, kiknek lövedékei lepattantak a katonák mágikus páncéljáról.

Vangerdahast előreügetett a parancsnokokhoz, akik Owden mellett ácsorogtak. Mivel a pap épp utasításokat osztogatott nekik, Vangerdahast leszállt a lováról, egy fiatal sárkány gondjaira bízta, és odacsörtetett hozzájuk.

– Ne vesztegessétek az időtöket erre a földtúróra! – Megragadta a Bíbor Sárkány vállát, és a fal felé penderítette. – A gaznethek két perc múlva itt lesznek. Hívjátok az íjászokat!

A férfi elsápadt.

– Parancsodra, uram.

Engedelmesen elloholt, s kiáltozott a sárkányoknak, hogy rendeződjenek alakzatba. Vangerdahast a harci mágusok vezéréhez fordult, és az erőd kapujára bökött. Legnagyobb megdöbbenésére az fekete vasból volt. Nem is értette, hogy nem vette észre a fém csillogását a hegytetőről.

– Megmagyaráznád, miért áll az a kapu még mindig?

Az ifjú mágus elfehéredett.

– Magam sem tudom, uram. Próbálkoztunk tűzzel, villámmal, görbítéssel. Semmi sem használt.

– A varázslatok igazából erősebbé teszik a kaput. A vas nem volt ott, mielőtt a mágusaid nem kezdtek volna bele a varázslásba – szólt közbe Owden.

– Akkor próbáljátok a falakat! – bömbölte Vangerdahast. – Sietnünk kell!

Mialatt beszélt, előkotorta zsebéből a mágnesdarabot, és lekapart egy kis port Owden viharkabátjáról. Megforgatta benne a mágnest, az erőd alapjára mutatott, és kimondta a bűvigét. Sziporkázó fénysugár lövellt ki ujjából, s hangos csattanással nekivágódott az építménynek. A sárfal megfeketedett, elsimult, mintha megolvadt volna, s mikor a mágia ragyogása elhalványult, egyszerre körkörös alakban fekete márvánnyá változott.

Vangerdahast szitkozódott. Egy orknyíl telibe találta mellkasát, és ártalmatlanul lepattant varázsvédelméről.

– Ugyanaz a helyzet, mint a kapunál – állapította meg Owden. – Attól félek, Alaphondar jobban ráérzett az igazságra, mint hitte volna. Az erőd ellened fordítja a mágiádat.

– Azt látom – dörmögte Vangerdahast.

Úgy döntött, épp az ellenkező megoldáshoz folyamodik, s néhány gyors szóval hatástalanította a varázslatot. A kör csak tovább tágult.

Diadalmas nyílzápor köszöntötte a helyszínre érkező gaznetheket. Vangerdahast visszanézett a prizmafala irányába, s látta, hogy mind az öt fantom a mocsár fölött köröz, mellkasukból vashegyű nyilak állnak ki. Ketten közülük mintha lassabban röpültek volna, mint máskor, s egy harmadikból kocsonyás, fekete vér csöpögött a földre.

– Ha a mágia nem segít, majd segít a munka – mondta Owden.

Elvett egy vashegyű lándzsát az egyik sárkánytól, és megrohamozta az erőd falát, ott, ahol nem érte Vangerdahast varázslata.

Görbe nyílvesszők röppentek ki a lőrésekből, hogy útját állják. A legtöbbjük a közelébe sem ért, s azok, melyek eltalálták, lepattantak varázspáncéljáról. Vangerdahast a homlokát ráncolta, majd miután rájött, mit tervez a pap, utána küldött egy szakasz Bíbor Sárkányt.

– Menjetek, és segítsenek annak az eszelősnek! Tanalasta letépi a fülem, ha valami baja esik.

Tucatnyi sárkány markolta fel lándzsáját, és eredt Owden után. Néhány harci mágus is csatlakozott hozzájuk, és hamar lebegő mennyezetet teremtettek a fejük fölé, hogy ne zavarják őket az orkok nyilai. Vangerdahast egy pillanatra helyben maradt, várta az ellenség válaszát, ám az erődöt körülvevő sötétség miatt nem látta, mi folyik odabent. Az egyetlen változás az volt, hogy az ork nyilak megritkultak, mikor a disznófejűek rádöbbentek, hogy hiábavalóan lövöldöznek.

Íjhúrok pendülése hallatszott mindenhonnan. Vangerdahast körülnézett a félszigeten. A sárkányok egyetlen alakzatba rendeződve álltak a parton, s nyilakkal sűrítették a levegőt; a gaznethek lecsapni készültek. Minden Bíbor Sárkány szakasz mögött egy-egy harci mágus állt, s erőfalat varázsolt a csapat feje fölé.

Villódzó erőfüggöny kelt életre a félsziget partja mentén, s várfalszerűen körbevette. Két gazneth egyenesen belerohant a barikádba, vérfagyasztó sikolyuk végigvisszhangzott a mocsáron, ám inkább meglepettnek látszottak, mint sérültnek, ahogy felkenődtek a láthatatlan falra. A másik három fantom még az ige befejezése előtt bejutott, s már a sárkányok sorait ritkították, fekete karmukra harci mágusok vére tapadt.

A varázslók egyike gyors hálót készített, önmagát és egy gaznethet fehér szövedékkel vett körül. A másik két mágust leterítette a támadás, ordítva hadonásztak a levegőben, mialatt a gaznethek ismét visszatornázták magukat az égbe. A nyílzápor a prizmafal felé terelte őket, ám ez nem akadályozta meg egyiküket sem abban, hogy az orksereg közepébe ejtsék áldozataikat. Rövid csata kezdődött dörgő villámok és visító orkok zajával, majd a disznófejűek diadalittasan felüvöltöttek, mikor számbeli fölényük végül elegendőnek bizonyult a két mágussal szemben.

A fal Vangerdahast felőli oldalán tucatnyi sárkány sereglett a behálózott gazneth mellé. A szálak lassan elszíntelenedtek, s a katonák nem tudták, támadjanak-e vagy sem. Végül egyikük nekidurálta magát, és teljes erejéből belenyomta kardját a szövedékbe. Tompa bömbölés hangzott odabentről, a harcos fegyvere azonban beleragadt a hálóba, nem tudta kihúzni többé. Ide-oda rángatta a kardot, hogy kitágítsa a sebet. A gazneth nagyot ordított, s erre a többiek is bátorságra kaptak: egymás után mélyesztették be pengéjüket a testébe. Úgy vonaglott a rém, hogy alig bírták tartani kardjuk markolatát.

A rángás hirtelen abbamaradt. Fülsértő morajlás kezdődött, s a katonák hirtelen a levegőbe repültek. Sárgás füst kíséretében megnyílt alattuk a föld. A hálóba ragadt csapat furcsa ívet írt le a levegőben, rekedt ordításukat a torkukra forrasztotta a vastagon hömpölygő, bűzös köd. Két harcos kiszakadt a hálóból, és lezuhant, a sárgás füst meg úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Az óriási gubó visszaesett a mélyedésbe, ám egy pillanat múlva újra felbukkant egy tűzoszlop tetején. A háló vörös fénnyel szénné égett, a katonákból megperzselt csontok és elfeketedett páncél maradt, ahogy visszazuhantak a repedésbe. A gazneth maga is lángra lobbant, ám ő a levegőben lebegett, széttárta szárnyát, s rosszindulatúan károgott. Széles kört írt le a levegőben, lángoló karmai közé kapta a legközelebbi harci mágust, majd eltűnt Vangerdahast prizmafala mögött.

A többi gazneth négy oldalról közelített a falak felől, széttárt karmokkal, sebeikből csöpögött fekete vérük. Varázslatok, vashegyű nyilak sokasága záporozott rájuk, majd a föld megremegett. Tűzfüggönyök emelkedtek a magasba, végig a félsziget gerincén. Fojtogató kénbűz terjengett, s az emberek köhögtek, fuldokoltak, a torkukat fogták. Rémült lovaik pedig őrjöngve rohantak körbe-körbe a parton, nekimentek a láthatatlan falnak, hiábavalóan keresték a kijáratot.

A harci mágusok egykettőre varázsszelet dagasztottak, és elfújták a füstöt, Vangerdahast viszont egy pillanatra sem hagyta abba a káromkodást.

Eleddig a gaznethek nem használták ezt a képességüket a Királyi Túratársaság ellen, s fogalma sem volt róla, mi jöhet még ezután. Egész taktikája azon alapult, hogy valahogyan sakkban tartják a teremtményeket, amíg nem jutnak be az erődbe, most viszont úgy festett, még ezt sem sikerül majd elérniük.

Lángoló gazneth vitorlázott el a prizmafal felé. Vangerdahast egy jégviharral visszaterelte, majd odasietett az erőd fala mellé Owdenhez és a többiekhez. Az aratásmester és két katona egymás mellett állt, s őrülten csépelték lándzsájukkal a puha anyagot. Már legalább kétlábnyi széles alagutat ástak a torony aljába. Mivel eszébe jutott, hogy nem lenne jó, ha Chauntea papja lépne be elsőnek megmentőként a toronyba, Vangerdahast benyúlt az alagútba, és megragadta Owdent.

– Hadd menjenek a sárkányok előre – mondta neki. – Tanalasta sosem bocsátaná meg nekem, ha valami balszerencsés dolog történne veled.

– Valóban. Az majdnem olyan balszerencsés lenne, mintha azt mondanád neki, valaki más mentette meg a toronyból – tépte ki magát Owden a kezéből, ám aztán vállat vont, és nem ásott tovább. – Játszd a kisded játékaidat, ha akarod. A hercegnőnek mindez úgysem számít.

Vangerdahast lenyelte az éles viszonválaszt, tudta ugyanis, hogy azzal csak lovat adna a pap alá. Tanalasta mindig is éles eszű lány volt; most hogy makacs nővé cseperedett, egy egyszerű mentésnél több kell ahhoz, hogy újra megfontolja a döntését.

Az ásók végül kilyukadtak a másik oldalon, két félyardnyi nyílást ütöttek a falba. Dohos földszag töltötte be a levegőt. Furcsa zümmögés hallatszott, s az első két sárkány sikoltva hátrált: fejüket fekete darazsak hada vette körül.

Vangerdahast felemelte a kezét, a tenyerébe fújt: apró szélvarázzsal elűzte a darazsakat – mindennapos bűbáj ez egy mágus számára. A két sárkány hanyatt esett, üvöltve tapogatta a szemét. Owden és néhány katona végül lefejtette kezüket az arcukról, amely kétszer akkorára duzzadt a darázscsípések nyomán. A pap Chauntea kegyelmét kérve imába fogott.

Vangerdahast megragadta a vállát.

– Őrizd meg a varázslataidat Tanalastának! Nem szeretek ugyan osztozkodni a dicsőségen; ám neki talán mégis nagyobb szüksége lesz rá, mint e sárkányoknak.

Owden habozott. Vangerdahast választási lehetőséget sem hagyott neki, egyszerűen talpra rántotta, és az erődhöz fordult, amelyből még mindig özönlöttek a darazsak. Fél tucat sárkány fejére borított viharkabáttal rohamozta meg a falat, páncélos vállukat a puha sárnak feszítették.

A fal végül beomlott: egyetlen ablakszerű mélyedés keletkezett a két nyílás helyén. Két katona fejjel beesett a sötétségbe, s ahol sípcsontjuk hozzáért a vájat aljához, fekete márvánnyá vált a fal pereme, ahogy az erőd lassan elszívta a viharkabátok és varázspajzsok mágiáját. A darazsak lecsaptak rájuk, a sárkányok pedig ordítva dobálták magukat fájdalmukban.

Az egyik mágus varázsfuvallatot idézett a nyílásba. Most már az egész ablak pereme fekete márvánnyá vált, de a darazsak szerencsére eltűntek az erőd belsejében. Néhány katona előrefutott, és kivonszolta sebesült társát az ajtóból.

Ork nyilak vihara szelte át a sötétséget odafentről. A megmentőkről ártalmatlanul lepattantak a lövedékek, a két sérült azonban felordított, mikor eltalálták. Az egyiknek a vállát lőtték át, a másiknak a nyakába fúródott egy nyílvessző. Vangerdahast előhúzott egy parancsgyűrűt, életre hívta a fényvarázsát, majd bedobta a torony sötétjébe.

A gyűrű egy darabig lüktetett, ám amint csörrenve leérkezett a kőpadlóra, elhalványult a fénye. Ebben a rövid pillanatban viszont Vangerdahast több darázsrajt és orkot látott a járat túlsó végénél.

Tanalastának nyomát sem fedezte fel.

– Tűzgolyót! – parancsolta.

– Tűzgolyót? – pihegte Owden. – De hiszen pont ezt akarják! Az a varázslat az egész tornyot kővé változtatná!

Vangerdahast vállat vont.

– Na és, kit érdekel? Már meglékeltük.

A harci mágusok felkészültek a varázslatra. Vangerdahast látta, hogy a szigeten dúló küzdelem lassan ellenük fordul. Vaskos füstfelhő borította be a csatateret, vörös tűzfüggöny gyúlt száz meg száz ponton. Tucatjával feküdtek a földön katonák, torkukat markolászva vagy immáron mozdulatlanul. Az őket őrző harci mágusoknak híre-hamva sem volt, a lovak pedig azóta is őrülten vágtattak körbe-körbe. Természetesen Cadimus vezette a ménest. A gaznetheket viszont sehol sem látta Vangerdahast, s már-már reménykedett benne, hogy a rémek végül alulmaradtak a vasfegyverekkel szemben. Reménye azonban egy csapásra füstbe ment, mikor észrevette, hogy a prizmafal egyre halványodik. Tudta, hogy a másik oldalán gaznethek nyomják hozzá fekete testüket, hogy felszívják a mágiáját. Mögöttük pedig minden bizonnyal orkok hordái tombolnak, amelyek alig várják, hogy átjussanak az erődhöz, és lemészárolják a Királyi Túratársaság maradékát.

Nem lesz nehéz dolguk. Lehet, hogy Cadimus és társai néhányukat összetaposnak majd, azután viszont szabad utat kapnak a győzelemhez. Egyszerűen lerohanják azt a néhány sárkányt, akivel nem végzett a füstfelhő.

Hatalmas tűzgolyó morajlása szakította ki a gondolataiból. Felnézett, az erőd falába vágott ablak szélét lángok nyaldosták végig. A sárfal abban a szempillantásban fekete márvánnyá vált, egészen a második emeletig. Vangerdahast apró pergament húzott elő a köntöséből, kúppá csavarta, és az ajkához emelte. Gyors bűvszavakat suttogott, és a csata túlélőihez fordult.

– Visszavonulás az erődhöz!

Bár ő maga alig hallotta a hangját a csatazajban, az állva maradt sárkányok azonnal engedelmeskedtek, és futva megindultak a torony irányába. Fél tucat nem sokkal ezután összerogyott, vagy a mérgező gáz füstje vagy egy feltörő tűzoszlop végzett velük. Vangerdahast úgy becsülte, hogy legfeljebb a fél társaság, azaz húsz harcos ér oda élve az erődhöz.

Megragadta a legközelebb álló harci mágus karját.

– Amint bementem a toronyba, te veszed át a parancsnokságot. Zárd el a rést egy vasfallal – de hajszálnyi távolságban legyen a faltól, ne érjen hozzá! -, aztán fogd a túlélőket, és teleportálj vissza Arabelbe.

A mágus arcáról lerítt a megkönnyebbülés.

– Ahogy parancsolod, uram.

– És mi lesz Alaphondarral? – kérdezte Owden. – Nem küldted fel az üstököst.

Vangerdahast végignézett a félszigeten.

– Alaphondar nagyobb biztonságban van a búvóhelyén. Visszajövünk érte Arabelből.

Azzal visszafordult az erőd felé, ahol az utolsó tűzgolyó szikrái is elhamvadtak. Zsebéből varjútollat vett elő, s végighúzkodta testén, miközben mély hangon kántált valamit. Meleg borzongás járta át a karját. Hirtelen pehelykönnyűnek érezte magát, s felröppent a levegőbe.

Amint végzett a varázslattal, meg is érkeztek az első sárkányok, kénes bűzt árasztottak, és fuldokolva köhögtek. Némelyik arca felpuffadt a rovarcsípésektől, egyeseken pedig úgy tűnt, kitört a mocsárláz. Egyikük, mikor meglátta, hogy Vangerdahast a levegőbe emelkedik, megragadta köpönyegét.

– Mit csinálsz? – rikoltotta érdes hangon. – A Királyi Túratársaság nem menekül!

– Gyáva féreg! – szidta egy másik. – Gyere vissza, és álld velünk a sarat!

Ezek után többen is előresereglettek, hogy fogva tartsák az udvari főmágust. Vangerdahast kirántotta magát a szorításukból, és gyorsan kartávolságon kívülre röppent.

– Hogy mered azt mondani, hogy menekülök? – vágott vissza haragosan. Köpenye alól egy pálcát halászott elő. – Hogy mered?

Most Owden lépett előre, és felemelte a kezét, hogy megakadályozza az összecsapást.

– Vangerdahast, ez csak a gazneth őrülete! – mutogatott vadul felduzzadt arcukra. – Sérültek és betegek, mint te is voltál Arabelben.

– Akkor gyógyítsd meg őket! – reccsent rá Vangerdahast, s közben nagyon ostobának érezte magát... és félt is, mert rájött, hogy rengeteg mindent nem tud még a gaznethekről. – Arabelben találkozunk.

– Micsoda? – döbbent meg Owden. – Mire célzol? Szükséged lesz valakire, aki fedezi a hátad!

– Hogyan? – Vangerdahast csapkodni kezdett a karjával, és odalibegett az erőd fekete falában tátongó nyíláshoz. – Mivel nem tudsz repülni, csak lelassítasz... és elvesztenéd a viharkabátod mágiáját a várban.

– Várj! – szólt harci mágusok újonnan kinevezett parancsnoka. – Azt hiszem, segíthetek.

A királyi fővarázsló hátranézett. A mágus és Owden sietve a nyomába eredtek, s a varázsló útközben egy galambtollat dörzsölt a pap karjához. Fél tucat eszelős sárkány csörtetett mögöttük, akik szakadatlanul átkozódtak Vangerdahastra, és bosszút esküdtek ellene. A félsziget bejáratánál a gaznethek végül sikeresen megsemmisítették a prizmafalat. Cadimus azonnal megtalálta a rést, s a lóhad keresztülvágtatott rajta, felöklelték a meglepett gaznetheket.

Owden bizonytalanul a levegőbe emelkedett, s elzárta Vangerdahast elől a kilátást. Nem figyelhette tovább Cadimus őrült rohamát.

– Készen állok! – jelentette a pap.

– Azt én döntöm el.

Vangerdahast elfordult, és besiklott az erőd márványfeketeségébe.