21

A szilánk megrezdült Vangerdahast tenyerében. A sarkon túlra mutatott, a torony alsóbb szintje felé, egyenest a csúszómászókkal teli sötétség szívébe. A varázsló ellibegett a sarokig, és óvatosan megvizsgálta a folyosó következő részét. Mikor nem látott csapdára utaló jelet, pusztán még több kígyót és rovart, tovább haladt a járatban. Három különböző varázsvédelmet idézett magára, úgyhogy nem igazán félt attól, hogy megtámadják – ám a bölcs vadász mindig tiszteli a prédáját.

A folyosó oldalán további fél tucat ajtót talált, mind ugyanolyan korhadt és nyálkás volt, mint a legelső. A levegő melegebbnek és büdösebbnek tűnt, mint valaha, bár szerencsére rosszulléte elmúlt a vadászat során. Mielőtt elváltak volna, Owden ragaszkodott hozzá, hogy néhány varázslattal lássa el, s megkérte Chaunteát, védje a varázslót a hely gonoszsága, a mérgek és a fertőzések ellen. Vangerdahast nagy bámulatára ereje hamar visszatért, s még az ocsmány sárgás köd is elkotródott előle, mikor továbbsiklott a járatban. Ettől persze még nem fogja a keblére ölelni Tanalasta királyi egyházát – de megfogadta magában, hogy elmond egy-két imát, ha mindenki épen és egészségesen visszatért Suzailba.

A következő saroknál a szilánk az élére állt a tenyerében. Ez kissé meghökkentette, ám mikor befordult a sarkon, a szilánk ismét az oldalára hullott, majd visszafelé mutatott a sarkon túlra. Vangerdahast lejjebb ereszkedett, és megvizsgálta a terepet. Izzó botját elcserélte Alaphondar parancsgyűrűjére, hogy szabad legyen a keze, ám a gyűrű még szegényesebb fényt árasztott magából, mint a pálca. Kartávolságnyira állt már a faltól, mikor észrevette, hogy sárga füstcsíkok szivárognak elő egy vörös mintás kígyókupac alól.

Vangerdahast lenyomta a buzogányt. Felvillant valami, némi ellenállást érzett, aztán a fegyver feje eltűnt. Vangerdahast összeráncolta a homlokát. Ez lenne a „mocsári ajtó", amire Xanthon utalt, még Tanalasta képében? A gazneth minden bizonnyal csapdába akarta csalni a „megmentőit", és a királyi főmágus gyanította, hogy az egész csorda ezt tervezi már egy ideje – legalábbis azóta, hogy ő visszatért Arabelből.

De miért? Az ok sajnos fájdalmasan nyilvánvalónak látszott. Tanalasta királyi egyháza jelentette a hetedik vészhírnököt Alaundo jóslatából, azt, aki hamar követi a többit. Egyedül Vangerdahast állíthatja meg tehát a hercegnőt, nehogy kinyissa a kaput, melyet „eleven ember nem csukhat be többé". Ezt persze a gaznethek is tudták, úgyhogy előre megfontolt szándékkal csapdába csalták őt. Igen, ez az egyetlen lehetséges magyarázat. Most viszont ő van előnyben, s gondoskodhat róla, hogy a gaznethek soha ne tehessék magukévá Tanalastát.

Kihúzta a buzogányt a padlóból, és visszadugta az övébe, majd előkotort egy almamagot a zsebéből, és leejtette. Miközben a mag még a levegőben volt, gyors sodró mozdulatot tett ujjaival, és kimondott néhány szót a mágia nyelvén. Apró örvény keletkezett a csillogó talajon, s nemsokára sötét, ember nagyságú lyuk nyílt alatta. Vangerdahast kiválasztott egy pálcát a gyűjteményéből, átküldött egy tűzdárdát a nyíláson, hogy az odaát lévők kétszer is meggondolják, rátámadjanak-e orvul, aztán követte a lángokat a sötétségbe.

A dárda egy örökkévalóságig zuhant lefelé, egyre távolodott tőle. Bár Vangerdahast egyszer sem ütközött falnak, úgy érezte, mintha keskeny aknában suhanna alá; egyre párásabb, forróbb lett a levegő, s a sárga köd most már ott örvénylett a közvetlen közelében. Végül, mikor a tűzdárda már hüvelyujjnyi nagyságúra zsugorodott, hirtelen földet ért, és vörös koronggá terebélyesedett; egyetlen kurta pillanatig furcsa alakú, tágas teret világított meg, melyet durván rakott sziklatömb-falak és négyzetes alagútbejáratok szegélyeztek.

A szilánk még mindig függőlegesen állt a kezében, mikor Vangerdahast leért a tér közepére. Saját tűzvarázsának maró bűze égette az orrát; a sárga köd elörvénylett előle, bele a sötétségbe. Megállt a levegőben, s arra eszmélt, hogy füstölgő ingovány fölött lebeg, fülét vízcsobogás és rovarok zümmögése bizsergette meg. A feje fölött alaktalan sötétség húzódott, nyomát sem látta az aknának, amelyen leereszkedett. Felnyújtotta a kezét; valami szivacsosat tapintott a tenyere. Kissé megnyomta, s az anyag engedett: rugalmasabb volt, mint a sár, és szilárdabb a víznél; ám semmiképp sem eshetett ezen keresztül le a térre.

– Sok bejárat létezik, kiút azonban csak egyetlen egy! – sziszegte Cormeril Xanthon, haragosan és fájdalmasan egyszerre. – De miért is aggódnál? Egy ilyen hatalmas varázsló bizonyára hazatalál!

Vangerdahast a hang felé perdült, s vastag szövésű hálót pillantott meg fényvarázsának peremén. Azonnal cselekedett: rámutatott pálcájával, és kimondta a parancsszót. A tűzdárda keresztülröppent a hálón, neki egy homályos alak mellkasának, amitől az hátrabukfencezett a sziklafalba. Hangos csattogás töltötte be a csarnokot, s háló maradványa körbeszőtte a varázslót, lerántotta a mennyezetről, lába a falnak ütközött.

Arccal a saras talajon ért földet, miközben lába még mindig a falról lógott lefelé – ilyen koros embernek már igazán fárasztó tornagyakorlat az ilyesmi -, mégsem késlekedett: talpra evickélt, maga elé tartotta pálcáját, amely tüzet okádott.

A lángok ugyan nem találták el Xanthont, de legalább bevilágították az egész helyet. Tíz lépésnyi, kör alakú téren állt, melyben rovarok nyüzsögtek, körülöttük düledező, rég elhagyott goblinkunyhók támasztották egymás oldalát. Olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy szinte tömör falat alkottak, pusztán egy-egy ajtó vagy ablaknyílás törte meg a szikla egyhangúságát. A tér közepén sekély mélyedést látott, benne áporodott vízzel.

Mikor Vangerdahast dárdái elhalványultak, Xanthon kiemelkedett egy lepusztult épület romjai mögül, és feléje nézett. Most már egyáltalán nem hasonlított Tanalastára. Arca csontvázszerű rémmaszkba torzult, nyíl alakú orrát és foltszerű szakállát szinte teljesen elrejtették az állandóan körülötte nyüzsgő rovarok. Az iménti tőrszúrás nyoma alig látszott már, egyszerű karcolás lett belőle, mely már össze is zárult a seb körül.

– Kissé túl szabadon bánsz a mágiával, igaz, öregfiú? – kérdezte Xanthon.

Vangerdahast felemelte a pálcát, és újabb dárdát lőtt ki feléje. A gazneth kinyújtotta a karját, és röptében elkapta a dárdát; az ütés erejétől azonban hátrabucskázott a romos fal mögé.

Vangerdahast előhúzta vastőrét, vágni kezdte a hálót, és váratlanul rádöbbent, hogy börtöne valójában kígyók sokaságából áll. A csúszómászók állkapcsa ugyan nem hatolt át a védőmágiáján, mégis vadul próbálkoztak. A varázsló akarata ellenére felordított a megdöbbenéstől.

A tér másik oldalán Xanthon kilépett a romok mögül; a mágus tűzdárdájából már alig maradt valami.

– Tudod, hogy számomra ez az ambrózia?

Hátrahajtotta a fejét, és a maradék tűzet is beleöntötte a szájába. Vangerdahast abbahagyta a háló vagdosását, és inkább leugrott a földre, közben persze remélte, hogy ez a talaj nem olyan, mint az erődé, és nem szívja fel a mágiát. Nagy megkönnyebbülésére könnyedén visszaugrott a levegőbe, keze megérintette a mennyezetet.

– A mágia nem ment meg, vén bolond! – mondta Xanthon. A tűz egy darabja kicsordult mohó állkapcsa közül. – Gyere ide, és intézzük el a dolgot férfiasan.

– Egyikünk már nem férfi többé. Hanem áruló... s nem csupán a királyát árulta el.

Xanthon vállat vont.

– Mindössze az vagyok, amivé a király tett.

Megindult előre, Vangerdahast pedig fölemelte vastőrét. Fejében haragosan lüktetett a vér, miközben belekezdett az igébe, mely egyenest az áruló szemébe vezeti a tőrt.

Most azonban a gazneth felkészült a támadásra. Beugrott az egyik szűk alagútba, és eltűnt a varázsló szeme elől. Vangerdahast félbeszakította a varázslatot, mely így káromkodásba fulladt. Csak háromszor tudta alkalmazni naponta ezt az igét, s most egyet elvesztegetett.

Kihúzta övéből a buzogányt, és a következő negyedórában föl s alá járt a téren, várta, hogy Xanthon visszajöjjön. Végül rájött, hogy a gazneth utolsó fenyegetése üres szó volt csupán, s ezzel az önbizalma is megnőtt, hogy sikeresen visszajuthat otthonába. Az áruló fél valamitől, különben nyilván visszatért volna, hogy bevégezze a csatát. Újabb negyed óra leforgása alatt megtalálta a szilánkot, mellyel eddig a zsákmányát követte, majd belibegett ugyanabba a ferde járatba, amelyben a gazneth is eltűnt.

A boltív egy goblin-utcára nyílt – görbe kis járat volt, éppoly széles, mint Vangerdahast válla, és alig fele olyan magas, mint ő maga. Fejjel előre vitorlázott be az alagútba, közben vidoran kergették a sárga füstcsíkok, néha alig látott tőlük előre. A padlónak dohos sárszaga volt, a falak belerezegtek az állandó rovarzümmögésbe. A varázsló fölfelé már nem is nézett: nem szerette volna megtudni, mi az a vörös izé, ami a mennyezetről csüng alá, és végigsöpri a hátát.

Tucatnyi folyosón át üldözte zsákmányát, legalább száz idomtalan boltíven suhant keresztül, végül egy másik téren lyukadt ki, s rájött, hogy a szilánkra tulajdonképpen nincs is szüksége. Mivel repülni nem tudott, Xanthon jól kivehető nyomot hagyott a sárban. Emellett a sárga ködöt mintha valami észrevétlen fuvallat irányította volna az alagutak útvesztőjében, s a fantom egyenlőre követte az útját. Vangerdahast zsebre vágta a szilánkot, keresztülóvakodott a téren; taszító botja egyik kezében, a másikban a vastőr.

Három térrel odébb Xanthon megpróbált lesből rátámadni, rápottyant a falról a hátára, mikor Vangerdahast kivitorlázott egy alagútból. A mágus nyugodtan hozzáérintette botját az oldalához, s a lökés erejétől a gazneth a falhoz csapódott. Vangerdahast követte őt egy újabb járatba; ezek után mindig megnézte, mit mutat a szilánk, mielőtt kibukkant volna egy újabb téren. Így kétszer is lóvá tette ellenfelét, sikerült hátba támadnia, holott az épp őrá várakozott. A második ilyen alkalommal csontrepesztő ütést mért rá a kölcsönbuzogánnyal.

Xanthon alig bírt előle bemenekülni a következő alagútba. Ezek után Vangerdahast hallótávolságon belül maradt a zsákmánya mögött, s követte a gaznethet, amint az cuppogva végigkúszott a sáros járatokon. Az üldözés folyamán a rém egyre lassabb és bizonytalanabb lett. Végül néma csend vette körül a varázslót, s mikor az megállt, hogy megvizsgálja, mit mutat a szilánk, a gazneth karja kinyúlt egy közeli ajtó mögül, és kitépte a kezéből a taszító pálcát.

Vangerdahast annyira meglepődött, hogy fél tucat lépést röpült hátrafelé. Mikor aztán megértette, hogy Xanthon nem akarta megtámadni, a rém ismét megszökött előle, s most már sokkal gyorsabban haladt. A varázsló néhány száz lépésnyire ráakadt a pálcára: egyszerű fabot lett belőle, mágiája odaveszett. Mostantól kezdve nem hallotta többé a fantomot.

Ezek után minden varázstárgyát biztonságba helyezte a köpenyének belsejében, és az üldözés folytatódott. Időről időre meg kellett állnia, hogy megújítsa a repülővarázst, majd a védőmágiáit, s ráébredt, hogy a vadászat bizony hosszú vándorlásba csapott át. Már majdhogynem föladta, és visszateleportált a sárerődbe, de aztán úgy döntött: nem hagyhatja, hogy az áruló büntetlenül megússza.

Vadászott hát tovább, mígnem Xanthon újra fáradni kezdett. Vangerdahast ismét hallotta mozgásának egyenetlen neszeit. Mivel nem akarta kétszer elkövetni ugyanazt a hibát, magához ragadta a kezdeményezést, és hátulról rátámadt a kúszó fantomra. Rácsapott a gerincére, és előhúzta tőrét, hogy átvágja a torkát.

Bármennyire is fáradt volt Xanthon, a királyi fővarázslónál azért még mindig gyorsabban mozgott. Megragadta Vangerdahast karját, és arccal előre a sárba vetette magát. A tőr ugyan így is belefúródott a vállába, de elkerülte a halálos vágást.

Különös bizsergés futott végig Vangerdahast testén, ahogy védővarázslataiból lassan kiszivárgott a mágia. Belekapaszkodott Xanthon hajába, és megpróbálta lerángatni magáról a fejét, de ereje még így sem ért fel a gaznethével. A rém állkapcsa rászorult az alkarjára, aztán lecsúszott róla. Foga nem bírt a mágus védőpáncéljával, Vangerdahast azonban tudta: minden másképp lesz, ha a gazneth elszippantotta a mágiáját.

Oldalra gurult, így fogva tartott karján is enyhült kissé a szorítás. Másik kezével benyúlt a zsebébe, és apró botocskát húzott elő belőle. Egyetlen bűvszót kellett csak kiejtenie.

Halk villanással aranyszínű ragyogás áradt szét a levegőben, mely egy pillanatra megvakította Vangerdahastot, és nekivágta az alagút falának. Érezte, hogy a rém szorítása enyhül, gyorsan kiszabadította a karját, aztán fogta a tőrt, és durva sebet tépett Xanthon nyakába. Magában imádkozott, hogy a röpülés varázslat még kitartson egy kicsit, s föllebegett a mennyezetig.

A gazneth a hátára fordult, még mindig vakon csépelt karjával, jóval Vangerdahast orra alatt. Új sebei máris gyógyulásnak indultak – minden bizonnyal annak a mágiának köszönhetően, amelyet az imént szívott magába. Vangerdahast védővarázslatai rohamosan halványultak, s tudta, hogy hamarosan a röpülés varázslat is elmúlik, s ezeket a varázslatokat csak akkor újíthatja meg, ha pihen egy keveset, és előveszi a varázskönyvét. Rájött, hogy reménye sincs már arra, hogy harcban legyőzze a rémet, úgyhogy inkább a bölcsebb megoldást választotta. Becsukta a szemét, és az arabeli palotának udvarára gondolt. Holnap majd visszajön Alaphondarért és Owdenért, aztán újrakezdi a vadászatot néhány Bíbor Sárkány társaságában. Néha a Királyi Igazságszolgáltatás késik egy kicsit, de senki sem menekülhet előle – akkor legalábbis semmiképp, ha az udvari főmágus magára vállalja a végrehajtását. Meglepett szemvillanás jelezte, hogy Xanthon látása végre kitisztult, s Vangerdahast felidézte a teleportáló varázsigét.

Azonnal hatalmába kerítette az ismerős, időtlen zuhanás, majd puha, nyálkás anyagot érzett a csizmája alatt. A levegő dohosnak, poshadtnak tűnt, s az idegesítő zümmögés továbbra sem múlt el. A varázsló kirázta a fejéből a kábulatot; saras mélyedésben állt, s épp valami fekete víztükröt bámult, körülötte romos goblinkunyhók emelkedtek. Először azt hitte, visszatért ugyanarra a térre, ahol bejött az elhagyott városba, ám hamar rájött, hogy a falnak, amin keresztüllökte Xanthont, semmi nyoma. A királyi fővarázsló alaposan eltévedt.

– Sok bejárat létezik, kiút azonban csak egyetlen egy! – hangzott a fantom reszelős nevetése az összes járatból egyszerre, s hangja puhán szisszent, akár a kígyó. – Vagy te vagy én, vén bolond... de mostantól én leszek a vadász.

* * * * *

Valahonnan a sárerőd mélyéről tompa puffanás érkezett, aztán a vaskapu kitárult, forgószelet kavart a poshadt vízbe, és fél tucat Bíbor Sárkány tetemét lökte odább. Áporodott penészszag csapta meg Tanalasta orrát, aki megpróbálta leküzdeni rosszullétét. Az utóbbi két napban a legfurcsább pillanatokban törtek rá szédülési rohamok – például, amikor megtalálták Alaphondar lovát egy fához kötve a hegy mögött -, akkor viszont, amikor végiggázoltak a hullákkal teleszórt csatatéren, semmi baja nem volt. Már-már arra a következtetésre jutott, hogy jobban megviselte az idegeit az Alusairnak tett hazugsága, mint gondolta volna. Bár a láz vissza-visszatért, a társaságból senki sem tapasztalt hasonló tüneteket.

Alusair jelent meg a kapuban. Rövid, fekete lépcsősor emelkedett mögötte, mely ezüstösen csillogott a torony homályában.

– Semmi... nincsenek idebent.

– Üres az egész? – Tanalasta a mocsaras földhöz vágta Alaphondar törött látcsövét, majd felsóhajtott.

– Ennek semmi értelme.

Egy sziklarakás mellett találták meg az eszközt, nem messze a bölcs éhező lovától, két darabra törve, melyek takarosan egymás mellett feküdtek. Úgy tűnt, Alaphondar az erődöt figyelte, mely alig egy mérföldnyire állt a parttól. Az épület félig elsüllyedt a mocsárban, s körülötte Vangerdahast mentőalakulatának tetemei úszkáltak. Hiába vették alaposan szemügyre a vidéket, nem tudtak rájönni, mitől haltak meg. S ami legalább ennyire meglepő volt, se Vangerdahast, se Alaphondar, se Owden holttestére nem sikerült ráakadniuk. A hármast mintha a föld nyelte volna el.

Tanalasta felszaladt az erődbe vezető lépcsőkön. Nem lepte meg, hogy dohos, sötét terembe jutott, melynek bal oldalán csigalépcső vezetett fölfelé, jobbra pedig keskeny folyosó haladt. Rengeteg rovar és kígyó csúszkált a padlón, de ez megszokott dolog az ilyen helyeken, s egyik sem látszott különösebben veszélyesnek. Alusair emberei az egész erődöt körbejárták, végigkopogtatták a falakat, hátha találnak rejtekajtót.

Tanalasta a jobbra vezető folyosón indult el.

Alusair szorosan mögötte lépdelt, páncélja hangosan csörömpölt, mikor a falnak ütközött.

– Van egy közös terem és több hálócella odafönt és fél tucat raktárhelyiség ezen a szinten. Lefelé nem találtunk járatot – bár azt valószínűleg ellepte a víz.

Tanalasta befordult a sarkon, és bekukkantott az első szobába. Meleg délutáni fény áramlott be a szemközti falon tátongó hatalmas résen. A nyílás széle simára csiszolódott, puha moha borította. Nem nézett húgára, s amilyen lazán csak tudta, megkérdezte:

– Rowent nem láttátok?

– Rowen tud magára vigyázni. – Alusair ugyan semleges hangon beszélt, de azért megszorította testvére vállát. – Talán már a Goblin hegyen vár ránk Vangerdahasttal és Alaphondarral.

– Ha Vangerdahast ott van, Rowen már biztos továbbállt – jegyezte meg szárazon Tanalasta.

Mikor a hercegnő elfordult a szobától, éles sziszegést hallott a háta mögül.

– Tanalasta? – kérdezte az ismerős hang.

A lány hátrafordult. Húga már be is csörtetett az ajtón, s kivont karddal a kezében megállt a teremben.

– Ki vagy? Hadd halljam! – követelte.

Tanalasta odalépett melléje. Alusair a helyiség közepén lebegő testetlen fejre szegezte a pengéjét. Annyira meglepetésként érte a látvány, hogy eltartott néhány pillanatig, mire felismerte Owdent.

A pap szeme továbbra is Alusair kardjára meredt.

– O... Owden v... vagyok, Chauntea a... aratásmestere, szolgálatodra.

Tanalasta megmarkolta húga karját.

– Ő a barátom!

Alusair leeresztette a fegyvert, de továbbra is gyanakvóan bámulta a papot. Tanalasta előrelépett, megállt kettejük között, Owden pedig megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Köszönöm, kedvesem – mosolygott rá Tanalastára, majd Alusair felé fordult. – Megtisztelve érzem magam, hogy megismerhetlek, Alusair hercegnő. Kérlek, rendelkezz velem!

Most Owden keze is megjelent a levegőben, mutatta, hogy üres a tenyere. Alusair hűvösen méregette a továbbra is testetlen végtagot, és nem sietett a segítségére.

– Mi vagy te, egész pontosan? – faggatódzott.

Owden elpirult, lenézett, és végre felderengett neki, hogy az avatatlan szemlélők számára kissé furcsán festhet.

– Bocsássatok meg! Vangerdahast azt mondta, várjuk meg itt, amíg visszatér. – Owden feje körül kissé kitágult a feketeség, s most már látszott, hogy hatalmas, lebegő zsebről van szó. A pap visszabújt a belsejébe, aztán a lába újra felbukkant, s lassan a földre ereszkedett. Ismét meghajolt, és Tanalastához fordult.

– A magokra mondom, de jó, hogy újra látlak! – Melegen átölelte a lány, majd elnézett mellette, végig a folyosón. – Hol a vén zsémbeszsák?

– Azt reméltük, te majd megmondod.

Owdennek leesett az álla.

– Cormeril Xanthont üldözi, hogy az ne nyithassa ki Alaundo kapuját.

– Mikor ment el? – firtatta Alusair.

Owden vállat vont, s bizonytalanul a fekete zsebre mutatott.

– Nem sokkal azután, hogy Alaphondar beszélt Tanalastával – jutott végül eszébe.

A két lány aggodalmasan egymásra nézett, majd Tanalasta így szólt:

– Az két napja volt.

– Most mit tegyünk?

– Tegyük fel, hogy elveszett, s reméljük, hogy tévedünk – emelkedett szólásra egy ismerős hang. Egy pillanattal később Alaphondar koros arca bukkant fel a lebegő zseb szájában. Arca fáradt, beesett, bőre sápadt, akár az alabástrom. – Mi más választásunk lenne? Olvastátok az üzenetemet, nem?

– Üzenetedet? – kérdezte Tanalasta.

– A belsejében – bökött a látcsőre. – Arra kértem bárkit, aki elolvassa, hogy ébressze föl az Alvó Kardokat.

– Nem volt semmiféle üzenet. – Tanalasta mutatta, hogy az eszköz két darabból áll. – Már így találtuk.

Alusair elvette a törött látcsövet a nővérétől, és megvizsgálta.

– Legalább tudjuk, mi történt Rowennel. Ezt karddal vágták ketté.

– És Rowen tudja, hol találja az Alvó Kardokat? – érdeklődött Alaphondar.

Alusair felvonta a szemöldökét, és Tanalastára bámult, aki megrázta a fejét.

– Én nem mondtam neki.

– Akkor nyilván útnak eredt, hogy szóljon apádnak – sóhajtott fel a bölcs. – És ha Vangerdahast elveszett, minden késlekedés Cormyr végzetét jelentheti. Most azonnal értesítenünk kell a királyt.

Aszott keze egy pillanatra megjelent a levegőben, s már nyúlt volna a nyakcsatja után.

– Várj! – kiáltott rá Tanalasta, aki rögvest ráébredt, hogy kiderülne a hazugsága, ha a bölcs beszélne az apjával. – Én már két napja megüzentem a királynak az aggodalmaidat.

– És mondta, hogy fölkelti az Alvó Kardokat? – tudakolta Alaphondar.

Tanalasta szíve elnehezült. Tudta, hogy a bölcs mit szólna, ha az igazat válaszolná – és tudta, hogy túl sok minden forog kockán ahhoz, hogy lebeszélje a tervéről.

– Nem, nem éppen – felelte.

– Akkor biztosra kell mennünk.

Alusair kurta parancsokat vakkantott az ajtónál álló katonáknak, hogy készüljenek fel a harcra, ha az üzenet idevonzana néhány gaznethet, aztán visszafordult Alaphondarhoz.

– Ne a királyt kérdezd, hanem a királynőt – javasolta. – Ő is ismeri apám terveit, s nem lenne okos dolog, ha a királyra terelnénk a gaznethek figyelmét. Hátha már itt jár valahol a Kőföldeken. Amennyiben még nem indult el, mondd meg neki, hogy a lovaddal egy napon belül odaérhetek.

Tanalasta szorongva figyelte, ahogy Alaphondar becsukja a szemét, aztán húgára nézett.

– Alusair, van valami, amit el kell mondanom.

Testvére leintette.

– Ne most, Tanalasta! Sokkal fontosabb dolgaink is vannak!

– Ez is fontos. – A lány összeszedte magát, felkészült a fejmosásra. – Talán rosszul fogalmaztam, de...

– Később!

Alusair elfordult tőle, s aztán már nem maradt lehetősége bevallani az igazságot, mert a bölcs is kinyitotta a szemét.

– A királynő megígérte, hogy Azun rögvest elindul az Alvó Kardokhoz. – Némiképp zavarodott arccal Alusairhoz fordult. – Kissé aggodalmasnak tűnt a hangja. Mintha azt hitte volna, hogy ti már a Goblin hegy felé jártok.

– A Goblin hegynél? Ugyan miért gondolja ezt? Maga a király bízott meg minket, hogy derítsük fel... – Alusair elharapta a mondatot, Tanalastához perdült, arca kivörösödött a haragtól. – Kivágom a nyelvedet, te hazug cafka!

* * * * *

Vangerdahast egy szempillantás alatt fölébredt. Egyetlen percig nem volt kétséges, hol van; sajnos rögtön tudta a szomorú igazságot, amint meghallotta a rovarzümmögést, és megérezte a dohos szagot a levegőben. Tartalék varázskönyve kinyitva hevert előtte, az utolsó varázslatnál, melyet előző este olvasott: hatalmas szélbűvölő igéről volt szó, mellyel a rovarokat akarta távol tartani, hogy békében szundíthasson egyet. A jelek szerint feleslegesen fáradozott.

Fogalma sem volt róla, mennyi ideig aludt, ám merev izmaiból és ropogó izületeiből ítélve jó darabig álmodhatott. Gyomra éhesen megkordult, s olyan szomjas lett, hogy akár a tér közepén felgyülemlett poshadt vizet is megitta volna, ám az alvás legalább szellemileg felfrissítette. Most már nem csüggesztette el a gondolat, hogy nem sikerült visszateleportálnia Arabelbe, sőt, egy-két elmélet is eszébe jutott, amely megmagyarázná a jelenséget. Lehet, hogy Xanthon nyomában átkerült egy másik síkra, vagy áthaladt egy mágiafojtó gáton, amely megakadályozza, hogy elteleportáljon erről a helyről. Egyetlen feladata tehát, hogy rájöjjön, melyik változat a helyes, aztán már csak meg kell állapítania, melyik síkra került, avagy hogyan cselezze ki az akadályt.

S hogyha még ez sem sikerül, még mindig ott van a zsebében a kívánságok gyűrűje – ám a kívánság szeszélyes varázslat, s saját keserű tapasztalatai alapján már megtanulta, hogy pusztán akkor érdemes használni, ha az ember ura a helyzetnek. Ha az egyszerű teleportálás félresikerül, mi történne, ha kívánságokkal próbálkozna?

Vangerdahast becsukta a varázskönyvet, és visszadugta viharkabátja alá, aztán ellenőrizte vasfegyvereit, és merev testtel talpra kecmergett. Amint felállt, furcsa zaj hallatszott a fal túloldaláról, amelynek eddig támaszkodott. Rémülten felpattant, és vörös szempárt pillantott meg az egyik goblin ablakban.

– Kipihented magad?

A varázsló azonnal elfeledkezett fájós csontjairól, átszáguldott a téren, és fejjel előre bevetette magát az első alagútba. Jó öt lépésnyit csúszott hason a saras talajon, aztán a hátára fordult. Olyan sebesen szedte vén lábait, amennyire csak bírta, közben mágikus robbanást idézett maga mögé.

Fülsiketítő robajjal beomlott a mennyezet, hömpölygő fekete füstöt kavart mindenfelé. A varázsló krákogott, majd összeszedte magát, és felidézte a repülés igét, mielőtt engedett volna köhögő rohamának. Végül elindult tovább a szűk folyosón, oly gyorsan, amennyire védőmágiák nélkül csak merte. Már a következő tér közepén járt, mikor eszébe jutott: ha valóban veszélyben lett volna, már rég halott lenne.

Mikor tegnap este – már ha éppen este volt – érezte, hogy nemsokára elszunnyad, egy utolsó dolgot még megcselekedett: egyszerű gonosztól védő bűbájt bocsátott magára, és néhány kiterjesztő varázslattal meghosszabbította az időtartamát. Remélte, hogy a bűvige sakkban tartja ellenfelét addig, míg ő fölébred és elmenekül, ám a jelek szerint a varázslat sokkal hatékonyabban működött: nem engedte Xanthonnak, hogy hozzáérjen, s még egy gazneth sem szívhatja ki a mágiát abból, amit nem foghat meg.

Néhány terv már megfogant az agyában, hogyan győzze le a fantomot. Megállt, mert eszébe jutott, hogy akár állandósíthatná is a gonosztól való védelmet. Elő is vette a szükséges kellékeket a zsebéből, ekkor azonban meghallotta, hogy Xanthon közeledik. Visszatette a komponenseket a köpenyébe, és bemenekült a következő alagútba.

– Várj! – ordította Xanthon. – Valamit meg kell...

Vangerdahast berobbantotta a mennyezetet, ahogy néhány perccel korábban tette; a gazneth tiltakozása félbeszakadt. A férfi elindult a következő terecske felé.

Ötven lépéssel később Xanthon jelent meg egy újabb kereszteződésben. A rém kiegyenesedett, és karmos kezével a fegyverszünet jelét mutatta.

– Fogd vissza magad, és hallgass végig. Utána még mindig újrakezdhetjük a harcot.

– Semmi olyant nem mondhatsz, amire kíváncsi vagyok. – A válasz ellenére Vangerdahast megdermedt; nem támadott, nem menekült, ujjai viszont már bele is kezdtek a prizmasugár varázslatba. – Feltételezem, nem azért jöttél ide, mert alá akarod vetni magad a királyi igazságszolgáltatásnak?

– Aligha. Arról szó sem lehet. – Xanthon fenyegetően rábökött karmával a mágus ujjaira, és megvárta, míg az abbahagyja a mozdulatot. – Épp az ellenkezőjére gondoltam.

– Hogy én adjam meg magam? – csúfolódott Vangerdahast. – Azt hittem, Boldovar az őrült!

Csodák csodájára Xanthon erre elmosolyodott.

– Igazából nem megadásra céloztam. Szükségünk van egy hetedikre, és Lutax azt mondja...

– Lutax? – pihegte Vangerdahast. Lutax az első Harci Mágusok Testvériségének vezére volt, s a rend egyetlen magas rangú tagja, aki elárulta a birodalmat. – Őt is föltámasztottad?

– Én? – kuncogott Xanthon. – Ugyan! A mester... mondjuk úgy, hogy én csupán eszköz vagyok.

– Kinek az eszköze?

Xanthon égnek emelte a tekintetét.

– Hiszen ismered a jóslatot: „A vész hét hírnöke – öt rég elment, egy a nap szülötte, egy hamar követi..." Folytassam?

– És ti engem akartok? – fortyant föl Vangerdahast hitetlenkedve, s közben átsandított a válla fölött, mert az a gyanúja támadt, hogy a gazneth pusztán a figyelmét akarja elterelni ezzel az őrült szöveggel. – Sértegetsz? Xanthon vállat vont.

– Szívesen meg is ölnélek, de... nos, ha te nemet mondasz, majd lesz más jelentkező. Akad még egy-két áruló Cormyrban... hisz gondoskodtál róla.

– Áruló? Én? – Vangerdahast majdnem előrántotta valamelyik pálcáját, ám aztán felülkerekedett haragján. Xanthon viselkedésére egyetlen logikus magyarázat létezik: meggondolatlan cselekvésre akarja sarkalni a varázslót. – És mi lesz a „vagy te vagy énnel", pajtás?

– Elfelejted, hogy „sok bejárat létezik, kiút azonban csak egyetlen egy"! – mutatott rá Xanthon. – Először rá akartalak döbbenteni, mennyire reménytelen a helyzeted. Csak egyetlen választásod van: az, hogy csatlakozz hozzánk.

– Vagy hogy elpusztítsalak mindannyitokat! – sziszegte Vangerdahast, aki most már nem bírta fékezni a dühét. – Ez a válaszom!

Behátrált az alagútba, főként azért, mert nem mert addig támadni, míg az összes védővarázslatot magára nem idézte. Ha rátámad a gaznethre, azzal szertefoszlik a gonosztól védő varázs, ő pedig szilárdan eltökélte, hogy élve keveredik ki a vele való csatából. Mikor elérte az előző elágazást, találomra kiválasztott egy alagutat, és villámgyorsan megindult benne előre. Úgyis mindegy, milyen irányba menekül. Már amúgy is reménytelenül eltévedt.

Xanthonnak viszont nem volt mindegy. A gazneth ezentúl hallótávolságon belül maradt, épp a mágus parancsgyűrűje sugározta fénynek peremén. Időnként megjelent előtte valamelyik kereszteződésben, és mézesmázosan megkérdezte tőle, nem gondolta-e meg magát. A varázsló nem is válaszolt. Egyszerűen visszafordult, és a következő útelágazásnál másik ösvényt választott. Xanthon viszont folyamatosan mozgásban tartotta, nem engedte, hogy a terek felé vegye az irányt, ahol a kézifegyvereinek is hasznát vehette volna.

Vangerdahast többször is megpróbálta lelassítani üldözőjét, időnként ráomlasztotta a mennyezetet, ám Xanthon mindig megérezte a veszélyt, és előreszaladt, hogy magába szívja a varázslatot. A mágus lassan rájött, hogy csak ellenfelének mágiaszomját táplálja, úgyhogy elcsomagolta a pálcákat, inkább a védővarázslatokra koncentrált. Xanthon két varázslatát is félbeszakította – a méregvédelmet és az ütésálló pajzsot -, de sikerült létrehoznia az agyaraktól és karmoktól védő mágiát. Ez máris diadalérzettel töltötte el.

Egy idő múlva szertefoszlott a gonosztól védő varázs. Xanthon egyre bátrabb lett, többször is megpróbálta kelepcébe csalni Vangerdahastot, főképp a kereszteződésekben, néha meg egyszerűen elkapta hátulról, és elismételte a „meghívást". A mágus mégsem újította meg a védelmet. Erezte, hogy a gazneth egyre izgatottabbá válik, s tudta, hogy közeleg a csata ideje. Szüksége lesz egy-két meglepő mozzanatra, ha nyerni akar.

Mikor a düledező alagút végül igazi goblin utcára nyílt – a sárlepte úton három férfi is elfért volna egymás mellett, s középen legalább tizenkét lábnyi magasra nyúlt -, Vangerdahast úgy érezte, eljött az idő. Felszökkent a mennyezet felé, Xanthon pedig az egyik oldaljáratból figyelte őt, vörös szemében rosszul leplezett gyűlölettel.

– Rejtőzz el ott, ameddig csak akarsz! – sziszegte. – Hogyha elég éhes leszel, talán meggondolod magad!

– Attól félek, csalódást kell okoznom. – Vangerdahast kotorászni kezdett a viharkabát zsebeiben. – Jómagam arra gondoltam, itt az idő, hogy megtoroljam az árulásodat.

Csipetnyi vasport vett elő a zsebéből, és a fejére szórta, közben belefogott a varázslatba. Xanthon skarlátszín szeme megvillant, és visszahátrált az alagútba; sziszegve kiköpött az útra néhány zümmögő darazsat. A varázsló felkuncogott, és megújította a gonosztól védő igét – ehhez porított ezüstöt kellett maga köré szórnia -, majd meghosszabbította egy-két kiterjesztő varázslattal, és sietve elindult a járatban, amelyben Xanthon eltűnt. Ismét fordult a kocka.

Xanthon az üldözés során kétszer is megpróbálta meglepni hátulról, hogy kiszívja védőpajzsának mágiáját. Mindkét esetben visszapattant a gonosztól védő varázsburokról, amely megakadályozta, hogy megérintse a mágust. Vangerdahast igyekezett a sarkában maradni, s folyamatosan azt ismételgette neki, hogy nem menekülhet el a büntetése elől. Fél óra múlva Xanthon már csak rohant előre, egy órával később pedig szinte már botorkált. Kétségbeesésében megpróbálta rovarfelhőkkel, kígyóhálókkal lelassítani üldözőjét, ez viszont energiát emésztett fel, s a varázsló pálcájának egyetlen intésével egyszerűen félresöpörte az akadályokat.

Végül Xanthon visszatért a goblin utcába, és futni kezdett, hátha lehagyhatja a varázslót. Be is jöhetett volna akár a taktika, a főutca azonban hatalmas térbe torkollott; a város közepén jártak tehát. Messze ez volt eddig a legnagyobb barlang, ferde épületek keretezték, márvány és homokkő oszlopok tartották a csaknem nyolclábnyi magas mennyezetet.

A tér közepén jókora, feketevizű tó terült el. Arany homok szegélyezte a medencét. Mikor Xanthon rálépett a csillogó, fekete felületre, el sem süllyedt – a felszín zselészerűen felbugyogott, és a gazneth lába beleragadt. Két lépéssel később megrekedt a medence közepén.

Vangerdahast még csak le sem lassult. Kirántotta övéből Owden buzogányát, megcélozta a gazneth fejét, és elhajította. Nagy reccsenés után fekete vér fröcskölt a gazneth koponyájából, s Xanthon térdre hullott.

Vangerdahast átkukucskált a medence arany szegélye fölött, s látta, hogy ellenfele benne térdel. Feje csaknem kettéhasadt, összetört csontjai idétlen szögben elálltak, egyik szeme meg kocsányon lógott. A fantom fekete ajka ravasz mosolyra rándult.

– Ez az utolsó esélyed – mondta. – Ha elengedsz, még megváltoztathatod a véleményed.

– Miből gondold, hogy elengedlek? – Vangerdahast felkapta a buzogányt, és újabb ütésre lendítette.

Xanthon rámosolygott és lebukott, fejjel lefelé tűnt el a kátrányszerű tóban. Vangerdahast búcsúzóul még kettétörte az egyik bokáját, aztán a fantom teljesen eltűnt a szeme elől, s a medence szirupos felszíne ismét kisimult.

Vangerdahast megkerülte, s néhány pillanatig figyelmesen szemlélte a sötét tavat; nem mintha meglepődött volna rajta, inkább Xanthon megmenekülése bosszantotta. Egyszer már látta, hogy a gazneth a kőfalon is át tud hatolni, akkor miért ne bukhatna bele egyszerűen egy kátránytóba?

Nem is gondolt rá, hogy elengedje a fantomot. Cormeril Xanthon a legaljasabb áruló, akit a föld a hátán hordott, s ami legalább ennyire fontos: ő jelenti a kulcsot a királyi fővarázsló kiszabadulásához, hogy visszatérhessen Cormyrba, mielőtt még a vész hírnökei romba döntenék. Két gyűrűt húzott elő a viharkabátjából, az egyik a vízlégzést tette lehetővé – már ha a fekete iszap egyáltalán az -, a másik pedig szabad mozgást biztosított. Aztán fejest ugrott a medencébe.

Néhány hüvelykkel járt a tó felszíne fölött, mikor gyöngyházfényű mágiaburok jelent meg a fekete folyadékon. A varázsló épphogy csak el tudta rántani az állát, mielőtt beleverte volna a fejét. Irtózatos rándulást érzett a gerince táján, nyaktól térdig megborzongott, aztán az akadályról visszapattant a levegőbe.

Lent a padlón kifújta magát, mert néhány percig eltartott, míg megemésztette a csapást, és megvizsgálta magát. Az ütéstől vén teste sajgott és remegett, ám komolyabban nem sérült meg, csak a válla bicsaklott ki kissé. Visszafordult a medencéhez, és ezúttal óvatosabban közelítette meg a felszínt.

Mikor egy lábnyira ért a víztől, ismét megjelent a gyöngyházszerű réteg – minden bizonnyal valami bűbájféle lehet, amely visszatartja a nemes lelkű, hűséges természetű teremtményeket.

– Nem menekülhetsz, Xanthon! Hallasz? – Vangerdahast máris felidézte magában az igét, amely eltűnteti a mágikus gátat. – A sarkadban leszek!

* * * * *

Három napnyi lovaglás után Azun nem hitt a szemének, mikor befordult a Szablyaszurdok keskeny ösvényén, s az Alvó Kardok barlangjának rejtett bejárata előtt megpillantotta a fáradt csatamént. A hatalmas ló üveges tekintettel bámult rá, horpasza beesett a soknapos úttól, háta még mindig tajtékzott az erőltetett vágtától, alig bírt megállni a lábán. A király viszont akármikor felismerte volna az állatot.

– Cadimus!

Azun megállította saját kimerült hátasát, leugrott a nyeregből, és az egyik fáradt sárkánytestőrnek nyújtotta a gyeplőt. Odasietett a királyi fővarázsló lovához.

– Hogy vagy, öreg fiú? – csapkodta meg kedélyesen a hatalmas csatamén nyakát.

Cadimus halkan felnyihogott, majd oldalra fordította a fejét, és orrával a nyeregre bökött. Alvadt vér tapadt hozzá, mely néhol már barnára szárad, egyes helyeken viszont még friss és ragacsos volt.

– Kuceon! – ordította Azun Owden fiatal papnőjének. – Gyere ide azonnal!

A lány odavezette melléje a lovát, és kiugrott a nyeregből, mielőtt az állat megállt volna. A kantár összeszedését másra hagyta, rögtön Azun oldalán termett, és megvizsgálta a véres nyerget.

– Ebből a sebből sokáig szivárgott a vér. A jelek szerint el is gennyesedett. Valószínűleg súlyos sebesülés.

A király épp meg akarta kérdezni, hogy az áldozat vajon képes lett volna teleportálásra, ám aztán rájött, hogy Vangerdahast sosem tett volna ilyesmit nem teleportált volna el az Alvó Kardok közeléből, a gaznethekkel a sarkában. Szíve elnehezült. Kiválasztott egy tucat sárkányt és két harci mágust, akik elkísérik majd a barlangba, aztán intett az egyik katonának, hogy gyújtsa meg a fáklyákat. Szívesen előhúzta volna parancsgyűrűjét, hogy azzal világítson, de épp azért figyeltek ennyire három napon keresztül, azért lovagoltak éjjel és pihentek nappal, mert nem akartak mágiát alkalmazni, nem akarták, hogy a vészhírnökök felfedezzék a barlangot. Bármit is találnak az Alvó Kardoknál, az a valami bizonyára várhat addig, amíg meggyújtják a tüzet.

Mikor az első fáklya meggyulladt, a király a kezébe vette, és bevezette a kis csapatot egy sziklakiszögellés körül a barlang keskeny szájába. Rothadás, bomlás bűze terjengett a levegőben, s Azun már a harmadik lépésnél rájött, hogy az Alvó Kardok bizony borzalmas véget értek.

– Vangerdahast! – kiáltotta.

Válasz nem érkezett; befordultak a sarkon a Szablyabarlang fő csarnokába.

Ugyanúgy festett, mint minden más kripta, amelyet volt szerencséje látni: tele bomló csontokkal, rozsdás páncéldarabokkal, rothadt szövetfoszlányokkal – mindössze ennyi maradt az ötszáz lovagból, akik önszántukból vállalták a hibernálást, hogy harcba hívhassák őket, ha eljön az idő. Egyetlen teljes ruhadarabot találtak: egy királyi felderítő rongyos és véres köpönyegét.

– Uram! – zihálta Kuceon. Ennél többet ő sem tudott mondani.

Azun megfeszített erővel uralkodott magán, tudta, milyen fontos, hogy a többiek ne lássák rajta a kétségbeesést. Felemelte a véres köpenyt, aztán a mellette álló fiatal papnőhöz fordult.

– Gondoskodj róla, hogy e lovagoknak illendő temetésük legyen – mondta. – Bár a csatára nem került sor, azért egytől egyig hősök voltak.

* * * * *

Vangerdahast lassan megkerülte a medencét, keze reszketett, hangja elcsuklott, miközben mágiát küldött a gyöngyházfényű tóba. Évtizedek óta nem volt része ilyen élet-halál küzdelemben, s most, hogy közel jár a győzelemhez, olyan izgatott, hogy alig képes koncentrálni egy egyszerű mágiahatástalanító varázslatra. Alaposan elbánhatott Xanthonnal, különben a gazneth nem menekült volna a medencébe, nem mutatta volna meg önszántából a kijáratot a goblin városból. A rém nem ostoba, nem zárja magát csapdába, ami azt jelenti, hogy valahol a tó tükre alatt rejtett átjárónak kell lennie. Egy kis szerencsével az a kapu Cormyrba visz, és Vangerdahast végrehajthatja a királyi büntetést Xanthonon.

Megállt a medence közepén, széttárta a kezét, és újra meg újra elismételte a varázslat misztikus szavait, felidézte legmélyebb mágikus tartalékait. A varázsgát felvillant, sziszegett, fénye megkopott, hogy Vangerdahast egy pillanatra lelátott az alant húzódó pokoli sötétségbe. Még egyszer kimondta az utolsó szótagot, aztán az akadály felé intett. A varázsgát eltűnt. Vangerdahast összeérintette a kezét, és Xanthon után vetette magát.

Sárga membrán csúszott a tó felületére, s a varázsló nagy csattanással nekiment. Tompa puffanások hosszú sorát hallgatta végig az agyában, mikor visszapattant a levegőbe, és egy darabig ide-oda csapódott a mennyezet és a tó között. Nyaka, válla észvesztően fájt, keze remegett a fáradságtól, és a buzogány kezdett kicsúszni a kezéből.

– A bíbor agyarra! – szitkozódott.

Kényszerítette zsibbadt ujjait, hogy újra megmarkolják a fegyvert, aztán lassan kinyújtózkodott, összeszedte magát – ekkor vette észre, hogy a hasát mély hangú dörgés rezegeti meg, olyan mély, hogy alig-alig hallotta. Először azt hitte, csupán a sárga hártyával való ütközésének utóhatását látja, később azonban már egész testében érezte a dübörgést.

Üresnek és betegnek érezte magát. Kinyújtotta a nyakát fölfelé, s már-már azt várta, hogy a barlang a nyakába omlik. A dübörgés hangosabb lett, végül már leginkább egy macska dorombolására emlékeztette – vagy távoli földrengés zajára. Felröpült a mennyezetre, útját ugyanúgy szivacsos massza zárta el, mint eddig. Megtapogatta. Még mindig olyan mozdulatlan volt, mint a koporsó belsejébe zárt levegő.

Vangerdahast lenézett a tóra. Az arany membrán középen kettéhasadt, és szétnyílt a medence két széle felé, íves rést hagyva középen. Az továbbra is nyugodt feketeséggel tündökölt, Vangerdahast látta is magát a tükrében, ahogy elröpült fölötte a mennyezetnél. Kissé kimerültnek tűnt, arca beesett, szeme alatt vörös karikák díszelegtek. S még valami mást is érzett, legalábbis azóta, amióta gyakrabban összehozta a sors a gaznethekkel: félelmet.

Sokáig bámulta a tükörképét, míg a furcsa dübörgésnek egyszer csak vége szakadt. Eszébe jutott, hogy nem is tervezte el, mi legyen a következő lépése, nem pihent, vagy nem tett más egyéb hasznosat. Egyszerűen tétovázik. A varázsló rosszallóan megcsóválta a fejét, s titokban megszidta magát, amiért úgy viselkedik, mint egy gyáva tartalékos katona. Mégiscsak Cormyr királyi fővarázslója, és a királyi fővarázslók nem bénulnak le a félelemtől.

Megmozgatta a fejét, hogy kissé kilazítsa fáradt nyakizmait, aztán zsibbadó ujjait a buzogányra szorította. Majdnem olyan erősen tudta mozgatni a karját, mint szerette volna, biztos volt benne tehát, hogy képes egy-két csapásra, mielőtt elejtené a fegyvert.

Gondolatban elképzelte Xanthon hátborzongató fizimiskáját, és megérintette nyakában a csatot. Megkönnyebbülésére az arc meglepetten felvonta a szemöldökét.

Vangerdahast gondolatban megkérdezte: Mondd meg, mit tegyek? Természetesen nem akart a gaznethekkel egy követ fújni, de kisebb hazugságokkal is nyert már csatát. Nem fogom Cormyrt elárulni, de esetleg csatlakozom...

Késő, jött Xanthon távoli válasza. Már megtetted, vén bolond... elárultad és csatlakoztál.

A gazneth felkuncogott, végül a nevetése is elhalt, s Vangerdahast egyes-egyedül maradt a goblinváros sötétjében. Szíve törpkalapácsként ugrándozott fel-alá, de leküzdötte ijedségét, és számba vette a többi választási lehetőséget. Szemét az alant húzódó tóra szegezte, s megpróbált letekintetni annak sötét mélyére, ahová Xanthon menekült. Megszorította a buzogányt, és belenyúlt a viharkabát rejtett zsebébe.

Időtlen zuhanás vette kezdetét, s a könyörületes kábultságból ébredezve Vangerdahast megkísérelte kitalálni, hol van és hová tartott, aztán lenézett, és sárga pikkelyes membránt látott maga alatt, amint lassan bezárul egy fekete tavacskán. Mikor a hártya ismét visszasiklott, a tó friss feketében csillogott. Vangerdahast újra látta a tükörképét. Magányosnak látszott, kicsinek és gyöngének, s alig érezte, hogy kölcsönbuzogánya kicsúszik remegő kezéből, és lebucskázik a tóba. Mielőtt leérkezett volna, a sárga hártya összezárult, s a buzogány lepattant róla.

Mikor a pikkelyes membrán megint félresiklott, Vangerdahast tükörképe újra megjelent, először a tó szélén táncolt, majd visszacsúszott a közepére. A mágus nem sikoltott.

Cormyr királyi fővarázslói túl büszkék ahhoz, hogy sikoltozzanak.