Előhang

Egyetlen férfi nem pusztíthat el egy egész hadsereget. Ez egyszerűen képtelenség.

A gyilkos nyomai egy göcsörtös fenyőfához vezettek. Teljes Bíbor Sárkány osztag hevert szétszórva a tisztáson, mozdulatlanul, mint megannyi kődarab. Legalább húszan lehettek, lehetetlenül kicsavart, torz testük halott lovuk mellett pihent. Furcsa szögben meghajolt karok, lábak, ékbe tört gerincek, hátrafelé bámuló, üveges szemű arcok. A legtöbb katonának még arra sem jutott ideje, hogy leoldozza pajzsát a nyeregről. Egyesek pedig még a fegyverüket sem húzhatták elő.

Emperel kivonta kardját, és könnyed lépésre fogta a lovát; leporoszkált a domboldalon, közben fél szemmel a környező tájat figyelte. Követte a gyilkos vágta ösvényt. Változatlanul csupán egyetlen ember lábnyomát látta, mindegyik nyom két yardnyi távolságban volt az előzőtől. A gyilkos tehát már száz mérföld óta megállás nélkül rohan – bámulatos teljesítmény, különösképp, hogy a fickó részegen ordibált menekülés közben.

A Bíbor Sárkányok menetvonala párhuzamosan haladt a gyilkoséval, egy lándzsahajításnyi távolságban. A patanyomok két rendezett oszlopot mutattak, nem keresztezte őket újabb nyom, mely felderítőkre utalt volna. A parancsnok tehát nem tette meg a szokásos óvintézkedéseket, hogy ne csalják csapdába őket. Nem vitás, úgy gondolta, így is könnyűszerrel elfogják a részeg gyilkost. Emperel viszont nem követi el ugyanezt a hibát.

Ahogy közeledett a mészárlás színhelyéhez, egy varjúcsapat röppent fel károgva a tetemekről. A lovag megvárta, míg mindannyian elszállnak, aztán óvatosan körbekémlelt, megbizonyosodott róla, hogy a gyilkos nem lapul meg orvul a hullák között. Rothadó hús bűze lengte körbe a tisztást. Fekete legyek felhői mozogtak a testek fölött, őrjöngő zümmögésük betöltötte a levegőt. A katonák mellvértjét kilyuggatták, széttépték, nap szárította váladék húzott rá bizarr csíkokat. Horpadt és kettéhasadt sisakok hevertek a fűben. Néhány zsoldosnak hiányzott a fejfedője, a benne lévő fejjel együtt. A pajzsok legtöbbjére ocsmány bélmaradványok tapadtak, s teljesen elfedték a Bíbor Sárkány királyi címerét. Egyes katonák szemgolyója a szájából lógott ki, az egyik zsoldost a saját beleivel fojtották meg.

Emperelnek felkavarodott a gyomra. Tucatnyi mészárlást látott már a Kőföldeken, de ilyen beteges vérengzést még soha. Odalovagolt egy fejetlen tetemhez, leugrott a földre, és mellétérdelt, hogy megvizsgálja a nyakcsonkot. Durva, egyenetlen sebet talált, teli csontszilánkkal, szakasztott úgy festett, mint a féltávi kocsmáros nyaka. A tanuk szerint a gyilkos egyszerűen megragadta a szerencsétlen fickó állát, és letépte a fejét.

A férfi felállt, körbejárt a tisztáson, vigyázva, hogy lova mindig közte és a tisztás szívében álló bütykös fenyő között legyen. A különösen hatalmasra nyúlt faóriás göcsörtös törzse mögött akár tíz gazfickó is meglapulhat. A fenyő fekete pikkelyes kérge vérvörös nedvet izzadt. Tűlevelei betegesen elsárgultak. Kusza ágai csigavonalszerűen csavarodtak föl a csaknem kétszáz lábnyi magasságban lévő koronáig, ott pedig karomszerű, kopár facsúccsá aszalódtak.

A fenyő másik oldalán széles túrást fedezett fel Emperel. A járat egyenest a fatörzs alá vezetett; a nyílás köré hányt fekete, agyagos földből letört gyökérdarabok meredeztek minden irányba. Valami ősi írást látott a fatörzsön, közvetlenül az alagút fölött, kígyómódra tekergő betűkkel. Nem ismerte a nyelvet, ám az íráskép egyszerre volt elbűvölő és félelmetes.

Emperel jó darabig szemlélte a járatot, aztán közelebb óvakodott, kikötötte lovát a fához. Maga a nyílás tojásdad alakú volt, épp elég széles ahhoz, hogy egy felnőtt férfi hason csúszva beférjen rajta. Számos csizmanyomot talált odakint a sárban, a járat fala azonban simának látszott, mintha nemrég kúszott volna át rajta valaki. Emperel leguggolt, bekémlelt a lyukon. Vaksötét éjszaka fogadta odabent. Mintha tompa zajt hallott volna, emberi horkoláshoz hasonlót, és a nyílásból kiáramló áporodott levegő avas izzadság bűzére emlékeztetett.

Még egyszer szemügyre vette a mészárlás helyszínét. Mikor továbbra is csak hullákat és legyeket látott, elővette nyeregtáskájából fekete esőköpenyét, és páncélja fölé kanyarintotta, még a csatot is bekapcsolta, hogy életre hívja a köpeny védelmi mágiáját. Negyedik Azun király bizalmas ügynöke lévén neki is kijárt a szokásos nemesi varázsfelszerelés, s ezért most roppant hálás volt. Rácsatolta csuklójára az acél karpereceket, ujjára húzott egy ametisztgyűrűt, lecserélte acélkardját a varázstőrére, majd lehasalt a sötét járat elé. A horkolás szaggatott dünnyögéssé erősödött, egyre áthatóbbá vált a savanyú izzadságszag.

Emperel még egy utolsót szippantott a kinti friss levegőből, aztán lassan és csöndesen kúszni kezdett a sötétség felé. Szoros, dohszagú üregben haladt, melynek falát karvastagságú gyökerek szegélyezték. Bár meglehetős hátrányban lett volna, ha harcra kerül a sor – vagy ha menekülni kényszerül -, Emperelnek eszébe sem jutott az a lehetőség, hogy odakint várja meg zsákmányát. Mielőtt a gyilkos letépte volna a kocsmáros fejét, nagy hangon hetvenkedett az ivóban, hogy tönkreteszi Azun királyt. Az ilyen áruló alakokkal Emperel nem fog kesztyűs kézzel bánni. Irgalom nélkül csap le rájuk, az igazság nevében, oly hamar és olyan biztonsággal, ami csak a birodalom mágiával és hatalommal felruházott ügynökétől elvárható.

Néhány lábnyira járt az alagút belsejében, mikor a sötétség annyira besűrűsödött, hogy már a tőr hegyét sem látta az orra előtt. Megállt és azt suttogta:

– Király szeme!

Gyűrűjében halványan felvillant az ametiszt, majd kék és bíbor árnyalatban játszó járat derengett fel Emperel szeme előtt. Karja testének melege miatt vérvörösben játszott, a kezében lévő varázstőr meg ezüstösen csillogott. Tucat lábbal odébb az alagút apró, hosszúkás kamrává szélesedett, melynek falából borostyánszínű szálak lógtak – a felszíni gyökerek végei. A fa központi gyökerének furcsamód nyomát sem látta, talán ezzel magyarázható, hogy a fenyő törzse olyan bütykös, göcsörtös alakba torzult.

Ahogy közeledett a kis kamra bejáratához, már látta is a prédáját. A gyilkos a hátán feküdt, bíbor ragyogása élesen elütött a kőpadló sápadt lila színétől. Ha nem fedi rászáradt epe tetőtől talpig, Emperel esküdni mert volna rá, hogy nem a megfelelő fickót cserkészte be. A férfi üdvözült álomban hortyogott, szája sarkában angyali mosollyal, karját békésen keresztezte a mellkasán. Egyébként is túl girhesnek látszott ahhoz, hogy felvegye a versenyt egy teljes sárkányosztaggal. Karja lándzsavékony, keszeg válla csontos, arca és szeme beesett.

Emperel váratlanul mindent megértett. Most már tudta, honnan volt a fickónak ereje hozzá, hogy száz mérföldet vágtázzon, hogyan terített le egymaga húsz Bíbor Sárkányt, és miért csúfította el olyan kegyetlenül a holttesteket. Emperel arcáról patakokban csorgott le az izzadság, s egy pillanatra megfordult a fejében, hogy visszalovagol Féltávba segítségért... De mit érne vele? A vámpír már bebizonyította, hogy könnyedén elbánik a túlerővel, s most Emperelnél az előny.

Továbbóvakodott az alagút végéig, saját izzadsága elnyomta az áporodott levegőjű járat szagát. Gyomra összeszorult a félelemtől, de emlékeztette magát, hogy egyetlen kézmozdulat választja el a biztonságtól. Ha túlságosan elmérgesedik a helyzet, egyszerűen az esőköpeny csatja alá csúsztatja a kezét, és máris odakint áll a lova mellett, a ragyogó napsütésben, ahová egyetlen vámpír sem fogja követni. Hangtalanul bekúszott a csarnokba, és vigyázva maga után húzta a lábát.

Ahogy felállt, halk reccsenést hallott a füle mellett. Szívverése kihagyott, és majdnem elharapta a nyelvét; még így sem volt egészen biztos benne, hogy nem kiáltott-e föl. Lenézett a kőpadlóra. A gyilkos továbbra is mozdulatlanul feküdt, aszott kezét összekulcsolta ösztövér mellkasán, szája angyali vigyorban. Emperel nem gondolt bele, milyen álom lehet, amely boldoggá tesz egy vámpírt, inkább végigsimított a fülén, hogy megtudja, mi volt az előbbi zaj. Könnyű kelmeszerű anyagot tapintott az arcán, ragadós, alaktalan valamit, mely leginkább a fekete özvegy hálóját juttatta eszébe.

Egyszerre úgy érezte, száz meg száz apró láb mászik végig a nyakán, bele a köpenyébe. Erősen remélte, hogy csak a képzelete űz vele tréfát, mély levegőt vett, és kihúzta a fejét a hálóból. Övéről leakasztotta acélkesztyűjét, és felhúzta a jobbjára. Felfelé fordította tenyerét: a kesztyű ugyanis Torm, az Igaz szent szimbóluma volt, Emperel istenéé, amellyel a legerősebb vámpírt is sakkban tudja majd tartani. Utána előhúzta övéből a kézi fejszéjét, és a tőrével farigcsálni kezdte a fanyelet.

Bár Emperel fülében a saját lélegzete oroszlánbömbölésként verődött vissza, a vámpír nyugodtan aludt tovább. Az ezüstösen csillogó tőr úgy hántotta az ósdi fejsze nyelét, mintha vajat vágna: nemsokára hegyes karót varázsolt belőle. Emperel eltette a tőrt, majd leguggolt a vámpír mellé, és felemelte a rögtönzött szerszámot. Karja remegett.

– Torm, vezesd a kezem! – suttogta.

Szemöldökéről lehullott egy izzadságcsepp, és épp a vámpír vállán kötött ki. A szörnyeteg szeme azonmód felpattant, gyilkos tekintete fehéren izzott Emperel mágikus látása előtt.

Emperel előreszúrt a karóval, mélyen belefúrta a vámpír bordái közé. Jéghideg, tintafekete vér szivárgott ki a fanyél mellől. A kamrát fülsértő sikoltás töltötte be, aztán valami nekivágódott Emperel mellvértjének. Az ütés erejétől végigbukdácsolt a kőpadlón.

Keresztülesett egy pókháló-függönyön, és nekiment az üreg agyagos falának, feje kóválygott, mellkasa égett a fájdalomtól. Ám amikor lenézett magára, szája kiszáradt. Mellvértje közepén ökölformájú mélyedést talált, holott az imént azt sem vette észre, hogy támadója megmozdul.

Nagy nehezen feltérdelt – túlságosan kába volt még ahhoz, hogy felálljon -, és megpróbált némi levegőt erőltetni a tüdejébe. A vámpír néhány lábbal odább fetrengett az oldalán, vonaglott fájdalmában. Végül lassan kihúzta a karót a mellkasából. Emperelnek leesett az álla. Több mint egy tucat vámpírral elbánt már az életében, de ilyet még egyik sem csinált. Nem szúrta volna át a szívét?

A vámpír fehér szeme a fal felé fordult. Emperel kinyújtotta feléje az ujját, rámutatott csontos kezére, és elordította magát:

– Király nyila!

Karperecei parázsként felizzottak, négy aranyló lövedék száguldott keresztül a kriptán. A nyilak ragyogó aranyfénnyel belevágódtak a vámpír kezébe, aztán beleolvadtak a húsba, sáfrányszínű halovány ragyogásba vonták a karját.

A szörnyeteg kirántotta szívéből a karót, talpra kecmergett, majd Emperel felé fordult. Fekete vér fröcskölt ki a mellén tátongó lyukon, de ez mintha nem zavarta volna. Felemelte a fejszét, és botladozva megindult előre.

Emperel talpra ugrott, kirántotta varázstőrét az övéből, és megállt a szörnyeteg előtt. Bátran a gyilkos arcába nyomta acélkesztyűjét.

– Vissza! – parancsolta. – Vissza, Torm nevében!

A vámpír olyan erővel taszította meg a karját, hogy a kesztyű nagy ívben lerepült róla.

– Tán úgy nézek ki, mint egy élőholt? – dörmögte.

Emperel szája kiszáradt. Felemelte mágikus tőrét, beleszúrta az ezüstös pengét a lény hasába, s felfelé vágott, a szív irányába. A vámpír – vagy akármi – lehunyta a szemét, majdhogynem összerogyott, aztán lenyúlt, és megfogta Emperel kezét.

– Milyen... alattomos – sziszegte.

Emperel megpróbált csavarni egyet a tőrön, de rájött, hogy képtelen leküzdeni a lény szorítását. Már-már úrrá lett rajta a pánik, ám végül hátrarántotta karját, és másik könyökét belevágta a vámpír koponyájába.

Az ütés ereje még csak meg sem ingatta a szörnyet.

– Szent őrület! – zihálta Emperel. – Miféle ördögfajzat vagy te?

– A legrosszabb... a mérges fajzatok közé tartozom.

A gyilkos nekicsapta Emperelt a falnak, kavicsok, saras föld záporozott szerteszét, aztán kihúzta magából a tőrt. Az ezüstös csillogás időközben fakószürkére sápadt, s a tőr Emperel szeme láttára kihűlt és elfeketedett. A szörnyeteg félredobta, és tovább törtetett előre. Immáron két sebből folyt fekete vére.

A király ügynöke egyszerűen nem hitt a szemének. Felemelte gyűrűs ujját.

– Királyi fény! – kiáltotta.

Az ametiszt hirtelen felragyogott, kékesfehér fénybe burkolva a kamrát. A gyilkost meglepetésként érte a dolog, nagyokat hunyorgott, mint akit megvakított a váratlan ragyogás. Emperel, aki tudta, mire számítson, hamar előrelendült, kirántotta kardját, és belerúgott ellenfele térdébe. A fenevad végiggurult a padlón, lába azonban belegabalyodott Emperelébe, és őt is magával rántotta.

Emperel keményen ért talajt, fejét jól beverte a kőpadlóba. Csillagokat látott az orra előtt, füle csengett, az ellenfél viszont már a nyakában volt, a torka felé kapdosott, s a sisakját püfölte. A férfi felemelt karral védekezett a csapások ellen, a gyilkos meg elkapta a csuklóját. Gyűrűsujja felől iszonyú roppanás hallatszott, karján rettenetes fájdalom söpört végig. Emperel felüvöltött, feje fölé emelte kardforgató karját, s belevágott a markolattal a támadó homlokába.

A teremtmény megtántorodott, közben lerántotta az esőköpenyt Emperel válláról, és lehúzta az ujjáról a gyűrűt... nem, mégsem húzta te.

Valami vékony, véres tárgy volt a szörnyeteg kezében, vörös tönkjéből kicsi fehér csontdarab állt ki. Emperel gyűrűje még mindig körülfogta, s kékesfehér fénybe burkolta a gyilkos arcát. Imádkozó sáska-szerű, csontos koponyát, leheletnyi keskeny állat, és vörös zsarátnokként izzó szempárt világított meg. A lény arcvonásai a ragyogó fény ellenére is sötét árnyéknak látszottak, Emperel azonban furcsán ismerősnek találta karvalyorrát, felfelé ívelő ajkát. Széles kört írt le kardjával, hegyét beékelte önmaga és az emberszabású valami közé.

– Is... ismerlek talán?

A gyilkos vörös szeme résnyire szűkült.

– Már nem sokáig – sziszegte.

Emperel utolsó erejével talpra kecmergett, és lépett egyet feléje, kardját magasra tartotta. A szörny önelégülten elvigyorodott, hátralépett, öklét az elemelt gyűrűre fonta. Elégedett sóhaj hagyta el ajkát, mikor az ametiszt fény lassan sápadni kezdett kezében, s a kamrát földöntúli vibrálás töltötte be.

Emperel lapockáján jeges borzongás futott végig. A gyilkos kiszívta a gyűrű mágiáját – ahogy elnyelte a varázstőr bűbáját, és felszívta a mágikus karperecek lövedékét is. A kamrára lassan félhomály borult. Tudta, hogy nemsokára vaksötétségben találja magát, esőkabátja vagy egyéb menekülési lehetőség nélkül. Emperel a szabadba vezető alagútra sandított. A gyilkos azonnal odalépett, eltorlaszolta a kijáratot. Nagyszerű. Emperel támadási pózban előreugrott. Magabiztos mosoly ült ki ajkára, mikor a gyűrűből az utolsó fénysugár is elenyészett. Kardja ugyan nem bírt varázserővel, mégis átszúrta a szörnyet, amely hangosan felhördült, és hátrabukfencezett a sötétségbe. Emperel megperdült a sarkán, és visszakézből keményen lecsapott fegyverével. Szikrák pattogtak, mikor pengéje csikorogva végigszaladt a kőpadlón. Újra hátrafordult, s a koromsötétben találomra kiválasztott védekező alakzatokat írt le kardjával. Tompa zuttyanást hallott maga mögül, s pengéjét sziszegve hátravitte. A kard beleállt az alagút bejáratának sarkába, jó adag sár és kavics hullott a kőpadlóra.

Halk nyögés érkezett a járat mélyéről, majd csikorgó hang követte, mint mikor bőrruha csúszik a kavicsos talajon. Emperel bevetette magát az alagútba, jobbra-balra hadonászott kardjával. Csupán földet és gyökeret talált.

Egy pillanattal később lova felsikoltott, a gyilkos pedig eltűnt.