20

A kamra sötétebb volt, mint holmi sírbolt, s olyan tömény orkbűzt áraszott, hogy Vangerdahast félt minden lélegzetvételtől. Kígyók csavarodtak sziszegve egymás hegyén-hátán a padlón, párás rovarfelhők lebegtek közvetlenül a fény mögött, hozzájuk azonban nem férkőzhettek közel Owden valamiféle védővarázslata miatt. Disznófejűek összeégett teste hevert a falak mentén, vastag bogárréteg burkolta őket, s legyek zümmögtek körülöttük. Sárga füstszalag gomolygott a levegőben, forró, savanyú bűzt és dohos mocsárszagot árasztott.

Mikor több ork már nem jelentkezett kivégzésre, Vangerdahast széttárta a karját, és lassan elindult a járatban. A sötétség mintha összenyomta volna izzó pálcájának fényét, mely más esetben húsz láb átmérőjű gömb lett volna; alakja most leginkább negyedakkora horpadt tojáshoz hasonlított. Időről időre mély dübörgés rezegtette meg az erőd falait, mintha a természetellenes sugárzás sértené magát az épületet. Vangerdahast veszettül izzadt az állandó forróságban, vén szemöldökéről cseppekben hullott a víz a padlóra. A kígyók felszisszenve kaptak a sós folyadék után.

Ahogy közeledtek az ajtónyíláshoz, Vangerdahast észrevette, hogy a felső küszöbfa és az oldalgerenda egészen elrohadt, a közeli falakat pedig bűzös gombák hamuszín maradványa fedi. Az ajtó nyitva állt a következő helyiség felé, egyetlen megmaradt bőr sarokpánton himbálódzott ide-oda. A varázsló jelezte Owdennek, hogy készüljön, aztán átsuhant a nyíláson.

Keskeny folyosó sarkában találta magát, az egyik ág balra vezetett egy spirális márványlépcsőhöz, a másik pedig egyenesen tovább egy csukott ajtó felé. A falakat ugyanaz a fehér penész borította, mint annak idején az észak-cormyri földeket. Fullasztó sárga köd hömpölygött le a csigalépcsőn, s a levegő még melegebb és tikkasztóbb volt, mint az előző járatban.

Vangerdahast elindult egyenesen, és megpróbálta kinyitni az ajtót. A kilincs a kezében maradt, tátongó lyukat szakított a korhadt fába. Barna skorpiók siettek elő a résen, egymás után pottyantak a padlóra.

Vangerdahast elhajította a kilincset.

– Szerintem előbb odafönt próbáljunk szerencsét.

– Jó ötlet – helyeselt Owden.

Egyikük sem beszélt róla, milyen sorsban lenne része annak, aki csapdába esik egy szobában néhány ezer skorpióval. A királyi fővarázsló bekanyarodott a folyosón, s odalebegett a csigalépcsőhöz. Szűk, alaktalan formájú járatot látott, a lépcsőket legalább olyan vastagon borította a nyálka, mint az erőd alsó szintjét. Itt szinte vágni lehetett a sárga füstöt, s Owdennel együtt öklendezni kezdett a bomlás szagától. A varázsló visszatartotta a lélegzetét, úgy indult el fölfelé, ám még így is lázasnak, kábultnak érezte magát.

Ahogy közeledett az utolsó fokokhoz, két durva nyílvessző süvített elő a sötétségből, lepattant védőpajzsáról, és beleállt a sárfalba. Mély torokhangú parancs harsant, csontvégű lándzsák törtek elő a falból a gombaálcázta lyukakon keresztül. Hegyük persze lesiklott a mágus viharkabátjáról, a támadás ereje mégis majdnem a falhoz szorította, mely azzal járt volna, hogy varázspáncéljából elszívják a mágiát.

Vangerdahast megérintette pálcájával a legközelebbi lándzsát. Robajló villám dübörgött be a lyukba. Az energianyaláb végigszökellt a merénylőjárat mentén, kék lángocskákkal töltötte be a csigalépcsőt; a járatból tompa jajkiáltások hallatszottak, ahogy a villám orkról orkra járt. Égett szalonnaszag terjengett a levegőben, s a lándzsák ártalmatlanul lesiklottak a padlóra. Ha egy-egy ork túl is élte a varázsló válaszát, elég bölcs volt ahhoz, hogy ne mutatkozzék.

– Fölötted! – ordította váratlanul Owden.

Vangerdahast felnézett. Két megmaradt ork vetette rá magát a lépcső tetejéről. A varázsló egyszerűen feljebb libbent, hogy a támadók elzúgtak alatta. Az egyiküket gyorsan meglegyintette botjával, a másik pedig Owden erélyes vasbuzogány csapása alatt végezte.

– Valóban ígéretesnek látszik – vélte Vangerdahast. – Erre legalábbis meg akarnak állítani.

Előrement a lépcső tetejéig, s hatalmas csarnokban találta magát. óriási asztal fölött lebegett, melyet málladozó rákok, rothadt angolnák és más egyebek borítottak, amit éppen az orkok találtak a mocsárban. Meghatározatlan rovarok zümmögése töltötte be a termet, olyan őrjítő volt a lárma, hogy Vangerdahast feje belesajdult. Fényvarázsa túl kicsinek bizonyult ahhoz, hogy teljesen bevilágítsa a helyiséget, de közvetlenül a csigalépcső mellett apró zárkát talált, melynek vasajtaja nyitva állt. Intett Owdennek, hogy kövesse, s belibegett a fordulásnyi cellába.

A helyiség egyik oldalán szalmafekhelyet látott, néhány tucat gyűrű, serleg és fegyver társaságában. Gyönyörűen megmunkált tárgyak voltak, fényük azonban mostanra már megkopott. A szalmazsák mögött szűk csapóajtó nyílt, melyből égett hús bűze szivárgott fölfelé. Valószínű hát, hogy a merénylőjáratba vezet. A szemközti falat pedig öblös mélyedés töltötte ki, ahonnan lőrések nyíltak. Vangerdahast kipillantott, s épp látta a lóhadat, amint elkeseredett támadást indít a döbbent orkhorda ellen odakint a mocsárban. A gaznethek nem mutatkoztak.

Elhátrált a faltól, és megvizsgálta a szoba többi részét. A két oldalsó falból négy újabb cella nyílt, mindegyikben szalmazsákot és kincsgyűjteményt találtak, melyek egykoron mind-mind varázstárgyak lehettek. A lőréssel szemközt csupán az egyik vasajtó lógott a sarokvasán. A másik csukva volt. Az udvari főmágus felidézte magában a háló varázslatot, és intett Owdennek, hogy nyissa ki.

Owden lenyomta a kilincset, az ajtó azonban nem engedett. Meg is rángatta. Az ajtó még mindig nem nyílt ki, mögüle azonban tompa csattogás hallatszott.

– Tanalasta? – Vangerdahast alig hallotta saját hangját, annyira hevesen vert a szíve. – Vangerdahast van itt.

Owden rámeredt, majd visszafordult az ajtóhoz.

– És Owden – tette hozzá.

– Tanalasta, ki kell nyitnunk az ajtót – mondta Vangerdahast. – Ha nem tudsz válaszolni, kopogd le a királyi jelet. Máskülönben Owden aggódni fog.

– Tudok válaszolni. – Tanalasta hangja mintha kissé mélyebb és érdesebb lett volna a megszokottnál.

Vangerdahast szeme résnyire szűkült.

– Ez nem ő – suttogta.

Mielőtt Owden felelhetett volna, Tanalasta kiszólt:

– És szerintem nem Owden az aggodalmaskodó.

A pap öntelt vigyort küldött a varázsló felé.

– Mégiscsak ő az!

Vangerdahast összeráncolta a homlokát, majd mutatta neki, hogy várjon az ajtó fölött, készenlétben tartott buzogánnyal.

– Jobb az óvatosság.

– Hogy úgy nézzen ki, mintha én gyanakodtam volna? – Owden megrázta a fejét. – Hiszen már napok óta itt raboskodik! Persze, hogy berekedt egy kicsit!

Vangerdahast újra a mennyezetre bökött.

– Nem szégyen az, ha valaki óvatos.

Owden égnek emelte a tekintetét, aztán megadóan föllibegett az ajtó fölé. Vangerdahast a kilincsre mutatott, s elsuttogott egy bűvszót. A zár felpattant, Tanalasta azonban nem jött elő.

– Tanalasta? – kiáltott be Owden, és ezzel fel is adta rejtekhelyét. – Gyere ki! Nincs sok időnk!

-Nem jövök.

– Micsoda? – Owden leereszkedett, és ki akarta nyitni az ajtót.

Vangerdahast elkapta a karját, és visszahúzta.

– Valami baj vart, hercegnő?

– Nem akarom, hogy így lássatok! – jött a válasz. – Nem segíthettek rajtam, hagyjatok békén! Parancsolom!

– Tudod, hogy nem tehetem meg.

Vangerdahast belökte az ajtót, és kuporgó, sötét alakot pillantott meg a homályban. A lány feltrézett rá, ébenfekete haj keretezte keskeny arcában vörös szem villant. Vonásai annyira durvának tűntek – éles járomcsonttal, tőrhegyes orral, duzzadt ajakkal -, hogy eltartott néhány pillanatig, mire a varázsló felismerte benne Tanalastát. És még akkor is önkéntelenül ráemelte varázspálcáját.

A hercegnő elfordult, hátán legyezőszerű szárnykezdemény villant meg.

– Én figyelmeztettelek! Most pedig hagyjatok sorsomra! Megérdemlem!

Owden gyorsabban magához tért, mint Vangerdahast. Félreütötte a pálcát, és belibegett a cellába.

– Dehogy érdemled meg! – Kinyújtotta a karját, hogy átölelje a hercegnőt. – Hogy gondolhatsz ilyesmit?

– Ne érj hozzám!

Tanalasta félreugrott, gyorsabban mint a támadó vipera, és belapult a szoba végébe vájt mélyedésbe, onnan meredt rájuk vadul vöröslő szemekkel, meztelen teste reszketett. Keszeg alakja förtelmes kigúnyolása volt annak a testnek, amelyet Vangerdahast az Ork-tavacskánál látott, s a mágus hirtelen émelyegni kezdett. A lány karba tette a kezét, és végignézett magán.

– Ha megérintesz, magamba szívom a mágiádat. – Állával a csúszós padlóra bökött. – Tudod, mi történik akkor.

– Igen, tudjuk. – Vangerdahast már éppen azon volt, hogy ráadja viharkabátját, aztán eszébe jutott a köpeny zsebeiben felhalmozott számos varázstárgy, és inkább elvetette az ötletet. – De akkor sem hagyhatunk itt. Bármi is történjék, velünk jössz.

Lerántotta Owdenről a köpenyt, és odatartotta a hercegnő elé, akinek azonban nem akaródzott elfogadnia.

– Obarskyr Tanalasta! Nem azért vesztettem el egy teljes királyi sárkányosztagot, hogy gazneth legyen belőled! – vágta hozzá a viharkabátot. – Vedd föl, és indulás! Bármi is válik belőled, az Cormyrban fog bekövetkezni... még ha hálóba is kell zárjalak ahhoz, hogy visszavigyelek Arabelbe.

Tanalasta szeme vörösen csillant.

– Alig hiszem, hogy elég gyors vagy hozzá, tata. – De aztán mégis elfedte meztelenségét a köpönyeggel, és bekapcsolta a csatot a nyakán. Szinte azonnal elhalványult a rézcsat. A lány lelépett a földre. Látszólag nem törődtek vele az odalent tekergődző kígyók és futkosó rovarok, csak időnként átsiklottak pucér lábán. – Vezess, vén Szaglász.

A királyi főmágus annyira boldog volt, hogy visszaszerezte Tanalastát – bármilyen állapotban legyen is -, hogy legszívesebben rögvest visszateleportált volna Arabelbe. Érezte viszont, hogy egy mágiaszívó tulajdonságokkal rendelkező erődből ez nem volna bölcs megoldás. Még az is előfordulhatna, hogy valamelyik fal belsejében kötnek ki. Ezért aztán visszatért a csarnokba, és fellebegett a homályos mennyezetig.

– Vart itt fönt egy ajtó valahol? – kérdezte. – Kell hogy legyen feljárat a tetőre!

– Nincs! – ordította Tanalasta, mintha csak parancsokat osztogatna. – Mármint van, csak nem használhatjuk. Az az ő ajtajuk.

A terem hátsó sarkába mutatott, s Vangerdahast rögtön látta, mi a hiba. Az ajtó ugyanis épp a csigalépcső felett rejtezett, tehát repülniük kellett, hogy elérjék. És ha ő megpróbálja följuttatni oda Tanalastát, a lány kiszívja a mágiát a varázslatából, s mindketten lezuhannak.

– Használhatjuk a mocsári ajtót – lépett el mellette Tanalasta, és megindult lefelé a lépcsőn. – Arra nem számítanak.

Lefelé menet a hercegnő viharkabátja lassan foszlásnak indult, a szövet szürkévé, kopottassá vált. Vangerdahast észrevette ezt, meg is jegyezte magában, hogy célszerűbb lesz a palota kevésbé sűrűn lakott részén felbukkanniuk, majd nem foglalkozott többet a kérdéssel. Izgatottsága, hogy végre fellelte a hercegnőt, lassan aláhagyott, s a fejfájása kétszeres erővel tért vissza ismét. Halántéka lüktetett, látása elmosódott. Sajgott mindene, és gyomra felfordult. Mire leértek a lépcső aljába, olyan kimerültnek érezte magát, mint egy százéves anyóka.

– Ti is rosszul vagytok? – kérdezte.

– Az erőd teszi – mondta Tanalasta. – Innen ered a gaznethek minden gonoszsága... a sötétség, a rovarok, a ragály, minden.

Owden Vangerdahast karjára tette a kezét.

– Ha nem szégyellsz egy kis segítséget elfogadni az istennőtől, rendbe hozhatlak.

– Majd később. – Vangerdahast befordult a sarkon. – Előbb jussunk ki...

– Vangerdahast, segítség! – ordította egy rémült hang a szomszédból. – Itt vagy?

Owden elhúzta a kezét.

– Ez úgy hangzott, mint...

– Alaphondar! – fejezte be Vangerdahast.

Egy pillanatra megfeledkezett a fejfájásáról, megkerülte a sarkot, és kinézett a torony falába ütött résen. Alaphondar hórihorgas alakját látta odakint a vakító napfényben. A bölcs a darazsakkal hadakozott, és vakon keringett körbe-körbe, próbálta lerázni magáról a teleportálás okozta kábaságot. Néhány tucat lépésnyire ott fetrengett a Királyi Túratársaság maradéka, vastag darázsszőnyeg alatt tekeregtek – könnyű zsákmányt jelentenek majd az errefelé siető orkoknak és gaznetheknek.

Vangerdahast odataszigálta Owdent a réshez.

– Hozd be ide!

A pap sietve engedelmeskedett, Vangerdahast pedig zsebre rakta izzó pálcáját, és apró vaslapot húzott elő egy másikból. Megdörzsölte tenyerével a fémlemezt, és hosszú kántálásba fogott.

Owden a bölcs mögött érkezett vissza a lyukon keresztül, s a darazsak azonnal elmenekültek. A pap lenyúlt, és megragadta Alaphondar vállát.

– Gyerünk, öreg barátom.

A bölcs odafordult megmentőjéhez. Koros arcát feldagadt csípések csúfították el, szemét már ki sem nyithatta tőlük.

– Owden? – kérdezte bizonytalanul. Odakint a gaznethek megérezték, hogy történik valami, és a levegőbe emelkedtek. – Vangerdahast is veled van?

– Igen, és nem csak ő – felelte Owden.

Ez aztán csodálkozó kifejezést csalt a bölcs arcára, amely hamar megdöbbenéssé változott, mikor a pap ledobta a földre, és visszatért az erőd belsejébe. Vangerdahast eközben odalebegett a réshez. A gaznethek elröpültek a Királyi Túratársaság maradványa fölött, a torony felé tartottak. Vangerdahast éllel lefelé fordította a vaslemezt, és kimondta a varázslat utolsó szavát.

A félsziget eltűnt a szemül elől: hatalmas vasfal takarta el a kilátást. Aztán fülsüketítő puffanások sorozata következett.

Vangerdahast visszatért a járatba, füle még mindig csengett; fél szemét a vasfalra szegezte. Egy vékonyka résen továbbra is beszűrődött a napfény: úgy helyezte el a vasfalat, hogy ne érjen hozzá a sárerődhöz. A rés azonban túl keskeny volt egy gaznethnek – legalábbis bízott benne. Mikor a másik oldalon minden elcsendesedett, újra előhúzta izzó pálcáját, és odafordult a többiekhez.

– Nem lehet, hogy a nyakukat szegték? – kérdezte reménykedve Owden. – Mégiscsak egy vasfal!

– Tényleg azt hiszed, hogy ekkora szerencsénk van? – horkant fel Tanalasta. – A fal is mágikus. Most csak... megisszák.

– Tanalasta? – lihegte Alaphondar. – Mit csinálsz itt?

– Meg akartatok menteni, nem? – kérdezte fagyosan Tanalasta. – Nem emlékszel? Vagy az ütközet elvette az eszed?

Vangerdahast döbbenten összeszorította a száját. Azt már megszokta, hogy a hercegnő ővele ilyen hangnemben beszél, Alaphondarral azonban más volt a helyzet. Őt a lány szinte második apjának tekintette. Alaphondar arcán még ilyen állapotban is meglátszott, mennyire megsértették a szavak. Fehér szemöldöke felszökött, kinyitotta a száját, hogy szóljon valamit... aztán habozott.

– Elnézést, az én hibám – nézett körül vakon a teremben. – Valamiért azt hittem, Alusairral vagy. Épp most mondta el, hogy ismeri a gaznethek nevét a többi kripta feliratából.

– Tényleg? – érdeklődött Vangerdahast. Szándékosan nem nézett Tanalasta felé, belenyúlt a zsebébe; apró selyemdarabot markolt a keze. – Nem is tudtam, hogy megtanítottad elf rúnát olvasni.

Alaphondar bólintott.

– Ó, hogyne. A Poszt-Thauglor kori rúnák ismerete minden jól nevelt hercegnőnek kötelező manapság.

Tanalasta vörös szeme idegesen járt körbe a teremben. Vangerdahast igyekezett közömbös arcot vágni. Pontosan tudta, hogy Alusair az életben nem különböztetne meg egy elf rúnát egy törp vésettől, s már azt is érezte, mit akar Alaphondar a tudomására hozni.

Owden viszont nem mérte fel ilyen gyorsan a helyzetet.

– Poszt-Thauglor kori rúnák? – kérdezte hitetlenkedve. – Mint Thauglor, a sárkány?

– Ezt egy földtúró úgysem értheti meg – morogta Vangerdahast. Továbbra is a bölcset méregette, s lassan előhúzta a selymet. – Mondott még valamit?

– Alaundo jóslatát akarta hallani. – A bölcs Tanalasta felé fordult, s ezzel nyilvánvalóbb célzást is tett, mint Vangerdahastnak szüksége lett volna rá. – Te is ismered, nem igaz, Xanthon? „A vész hét hírnöke, öt rég elment, egy a nap szülötte..."

– Xanthon! – horkant fel Vangerdahast, és a selyemdarabot az ál-Tanalasta irányába hajította.

Ha nem hasogat annyira a feje, és nem sajognak az izületei, talán sikerül is meglepnie a fantomot. Így viszont, mire befejezte a varázslatot, Xanthon már nem volt ott. Vangerdahast varázshálója kifeszült a falak közé, s számos kígyót és rovart foglyul ejtett.

Alaphondar fájdalmasan felsikoltott, a varázsló pedig odairányította fénylő botját. A gazneth a bölcs nyakában gubbasztott, fekete karmát mélyen az öregember hátába süllyesztette. A holtsúly hatására Owden egyre lejjebb ereszkedett, már csak néhány lábnyira voltak a padlón tekergő, mérgező csúszómászóktól. Xanthon viszont nem akarta megvárni, hogy az állatkái fejezzék be a piszkos munkát. Félrebillentette a fejét, és vaskos agyarait a bölcs nyakába mélyesztette.

Vangerdahast ráirányította izzó botját, és kimondta a parancsszót. Fülsüketítő csattanás és vakító villanás következett, majd egy test puffant neki tompán a falnak. A varázsló sűrűn pislogva kinyúlt, és megragadta Owden gallérját.

– Röpülsz még? – kérdezte.

– Egyenlőre – jött a válasz.

Vangerdahast látása lassan kitisztult. A villám szerencsére lesöpörte Xanthont a bölcs nyakából, s a gazneth a terem másik végében lévő hálóban kötött ki. Féloldalasan lógott benne, küzdött a kötelekkel, és harsányan átkozta Azun nevét. Még mindig hasonlított kissé Tanalastára, az illúzió azonban már nem volt elég erős. A rém természetesen nem sérült meg, s a háló ragadós fonalai egyre halványultak. Látszott, hogy legfeljebb néhány pillanatig tartja még őt fogva.

Vangerdahast hátrafordult. A bölcs teste ernyedten lógott Owden karjában, a hátába vájt seb már kezdett vörösödni, feldagadni a fertőző érintéstől. Szerencsére Alaphondar még lélegzett. A varázsló gyöngéden megérintette barátját.

– Tanalasta biztonságban van?

– Egyenlőre igen – felelte Alaphondar. – Alusair csapatával tart.

– Ez biztos?

Mikor a bölcs bólintott, Vangerdahast előrántotta vastőrét, és Xanthonra nézett. A fantom szeme naracsszínűvé vált félelmében, s még vadabbul dobálta magát a hálóban, mint eddig. Egyik karja ki is szabadult, s most éles karmával vagdosni kezdte a ragadós szálakat.

– Ezúttal nem, áruló – sziszegte Vangerdahast. – Most fizetni fogsz.

Rövid varázslatot hajtott végre, s a vastőr átrepült a szobán. Egyenest mellbe találta Xanthont, kettéhasította szegycsontját, és a markolatig elsüllyedt benne. A gazneth rémisztően felsikoltott, s továbbra is szabadulni próbált. Mikor néhány pillanatnyi várakozás után még mindig vergődött, Vangerdahast ráébredt, hogy siettetnie kell az elmúlását. Xanthonnak már szabad volt a háta és egyik lába is.

Owden kezébe nyomta fénylő botját, aztán a pap fegyveréért nyúlt.

– Kalapácsra lenne szükségem. Hadd vegyem kölcsön a buzogányodat.

Ennyi már elég is volt Xanthonnak. Kirántotta mellkasából a vastőrt, és azzal vágta tovább a hálót, nagy igyekezetében a saját bőrét is felsértette. Vangerdahast sietve közelebb libbent Owden buzogányával, de mire odaért volna a gaznethhez, Xanthon már a padlón állt, mellkasából sugárban ömlött fekete vére.

Hozzávágta a vastőrt Vangerdahasthoz, majd megfordult, kirohant az ajtón. Vangerdahast csak a védőpajzsának köszönhette, hogy a fegyver nem nyitotta föl a koponyáját.

Nagyot káromkodott, aztán elkapta Owden pillantását, és Alaphondarra bökött.

– Meg tudod menteni?

Owden hatalmasat horkantott, láthatólag vérig sértette a kérdés.

– Természetesen, ehhez azonban valami biztonságos helyre lenne szükségünk... nekem is, hogy dolgozhassak, neki pedig a pihenéshez.

– Akkor adok egyet. – Vangerdahast belenyúlt Alaphondar viharkabátjába. – Bocsáss meg, öreg barátom.

Kirántott belőle egy zsebet a varrás mentén, majd a levegőbe tartotta a szövetdarabot. Fél szemével az ajtót lesve, amelyen át Xanthon eltűnt, szétnyitotta a zsebet, és belekezdett a varázslatba. Mire végzett, a zseb szája csapóajtó szélességűre tágult. Vangerdahast elengedte, s a zseb továbbra is ott lebegett a levegőben.

– Itt menedékre leltek. Csukd be a száját magatok mögött, és senki sem háborgat majd benneteket... még csak nem is fogják sejteni, hogy itt vagytok. – A vállára emelte Owden buzogányát. – És elő ne gyertek, amíg nem szólítalak... még akkor sem, ha érzésetek szerint már egy tíznapja várakoztok. Odabent furcsán telik az idő, néhány másodperc idekint ott hosszú óráknak tűnik.

Owden a buzogányára pillantott, felvonta a szemöldökét.

– És te mihez kezdesz?

– Bosszút állok egy árulón – felelte Vangerdahast. – És elpusztítom a vész egyik hírnökét.

– Ne! – Alaphondar mindössze csak suttogni tudott. – A kaput, melyet eleven férfi nem csukhat be többé... ki fogod nyitni!

– Úgy fest, azt Xanthon már megtette. – Vangerdahast elnézett a homályon át az ajtó felé, amerre a gazneth távozott. – Én pedig jól a képébe vágom!