1

Egy ütemre dülöngéltek mind a négyen, s közben csöndesen bámulták egymást, ahogy Tanalasta hercegnő apró hintója keresztülbukdácsolt a Magashangáson, a Worg-hágó felé. Odakint esteledett, porvihar dühöngött, úgyhogy a hintó belseje félhomályos, száraz és meleg volt.

A Keleti Határ kormányzója egyenes tartással, rézsútosan szemben ült Tanalastával, teljes lemezvértezetben. Szürke szeme kíváncsian tapadt a lány mellett terpeszkedő, kis termetű, de izmos papra. Owden, Chauntea aratásmestere kényelmesen hátradőlt, mosolyogva bámulta a pocakos varázslót, kinek holdfényes csillogású selyemköpenyéről lerítt, hogy Cormyr hatalmasabb harci mágusai közül való. Csodálatos Merula a szék szélén gubbasztott, kezét összekulcsolta ezüstfejes botjának markolatán. Bozontos szemöldöke alól olyan pillantásokat vetett Tanalastára, melyeket a leggyanútlanabb szemlélő is túlságosan élesnek bélyegzett volna. A lány viszont a Keleti Határ kormányzóját leste, a nagydarab, lófejű alakot, aki valahogy mégis jóképűnek látszott skarlátszín köpönyegében, bíbor kormányzói szalagjával. Arra gondolt, hogy egy hercegnőre rosszabb sors is várhatna, minthogy hozzámenjen Marlír Daunethhez.

Persze szó nincs róla, hogy szerelmes lenne Daunethbe. De őszintén kedveli a társaságát, s a trónörökösnők ritkán házasodnak szerelemből. Az is igaz, hogy a férfi öt évvel fiatalabb nála, ámde nemes létére hűséges, bátor és elég vonzó is; ennek elégnek kellene lennie. Egy évvel ezelőtt valóban elég is lett volna, most azonban Tanalasta már többre vágyott. Harminchat éves már, s egész Cormyr azt várja, hogy trónörököst szüljön... ő meg hirtelen csengettyűkre és borzongásra vágyik. Arra vágyik, hogy szerelembe essen.

Ugyan kinek kell az a trón?

Dauneth talán megérezte, hogy nézik, mert Owdenről feléje fordította a tekintetét.

– Bocsáss meg, hercegnő. Nehezen tudjuk karban tartani ezeket a hegyi utakat.

– Egy kis zötykölődésbe és rázkódásba még nem fogok belehalni. – Tanalasta szeme enyhén összeszűkült. Órákig gyakorolta ezt a nézést az erdei tavacskában. – Aligha vagyok már az a porcelánbaba, akit egy éve megismertél.

Dauneth arca vörösre gyúlt.

– Hát persze, hogy nem. Nem is erre céloztam...

– Látnod kellett volna Huthduthban – vágott a szavába a hercegnő vidáman. – Köveket hordtam el a földekről, vezettem ökrös szekeret, tököt szüreteltem, málnát szedtem, gombásztam... – Nem fejezte be a mondatot. Mégsem teheti hozzá, hogy „meztelenül úsztam a hegyi tóban"!

Csodálatos Merula felvonta a szemöldökét, s Tanalasta bosszankodva beharapta ajkát. Lehet, hogy a varázsló olvas a gondolataiban?

– Gombásztál, hölgyem? – kérdezte Dauneth. – Az erdőben?

– Hát persze. – A lány visszafordult hozzá. Még mindig nem döntötte el, mit kezdjen a tolakodó mágussal. – Hol máshol gombásztam volna?

– Nem mondhatnám, hogy bölcs dolog volt – jelentette ki Dauneth. – A Huthduth környéki hegyek ork kézen vannak. Ha belebotlottál volna egy fosztogató csapatba...

– Nem is tudtam, hogy rád bízták a védelmemet, Dauneth. Mondott neked valamit a király, amiről engem még nem tájékoztatott?

A férfi szeme meglepetten felvillant.

– Nem, természetesen nem. A király aligha osztana meg velem olyan titkokat, melyeket még a lányával sem mer közölni, de jó okom van rá, hogy... aggódjam a biztonságodért.

Tanalasta nem válaszolt, Dauneth pedig sietve hozzátett néhány sablonos megjegyzést, miszerint a nemesek kötelesek megvédeni a királyi család tagjait; így már kevésbé hatott vakmerőnek az előbbi kijelentése. Mikor a kormányzó befejezte, a lány rájött, hogy rosszabb a helyzet, mint gondolta volna. Azun király két nap múlva betölti a hatvanhármat, ő pedig harminchat éves létére még mindig hajadon. Az udvarban már azt sutyorogják, talán soha nem születik meg az az örökös... Egyesek magukra vállalták a feladatot, hogy kissé siettessék az eseményeket – legfőképp Vangerdahast, a királyi főmágus és udvari hercegnő-szomorító. A vén varázsló fondorlatos módon elintézte, hogy Azun születésnapját a Marlír-házban ünnepeljék. Nem kétséges, Dauneth leánykérését akarja elősegíteni ezzel.

Tanalasta nem is bánta volna, ha így alakulnak az események, ő maga tudta legjobban, hogy lassan kifut az időből, már ami az örökös-nemzést illeti. Az elmúlt évben jobban átérezte, mekkora felelősséggel tartozik Cormyrnak, mint valaha; Dauneth pedig hűséges nemes úrnak és megfelelő kérőnek bizonyult az abraxus-ügy óta, azaz tizenöt hónapja. Semmi sem tette volna boldogabbá, minthogy oltár elé vonszolja a jó kormányzót, hogy végre nekiláthassanak a fáradságos örökös-gyártásnak. A hercegnő már akkor elhatározta, hogy így cselekszik majd, amikor hírt kapott az arabeli ünnepségről.

Ám aztán megérkezett a látomás.

Tanalasta gyorsan elűzte gondolataiból a látomásnak még az emlékét is, és helyette elképzelte Csodálatos Merulát meztelenül nyársra húzva, amint lassú tűzön pirosra sül. Ha a varázsló tényleg kémkedik az agyában, legalább megtudja, mi vár rá, ha továbbadja a hercegnő eszmefuttatásait a királyi főmágusnak. Vangerdahast így is időben értesül majd a látomásról; csak épp Tanalasta akarja elmondani neki.

Merulának szeme sem rebbent, továbbra is kitartóan bámulta.

– Valami baj van, hercegnő?

– Remélem, nem.

Tanalasta felhúzta az ablak leffentyűjét, és kibámult rajta, nézte az elsuhanó Magashangást. Aranyló, ostáblaszerű mezőt látott, melyet durva kőfalak osztottak kisebb négyzetekre, s zsúpfedeles kunyhók pettyezték. Az egyszerű emberek, akiknek ez a föld jelentette a megélhetését, most mind ott álltak az út mentén, figyelték a királyi menetet. A hercegnő kedvesen odaintett vagy két tucat kifejezéstelen szemű gyereknek, ám választ nem kapott. Valami baj van talán?

Odafordult a mellette ülő aratásmesterhez.

– Owden, nézz ki az ablakon, és mondd el, mit gondolsz! Látsz valami furcsát az árpaföldeken?

A karcsú pap áthajolt fölötte, és kilesett a mezőre.

– Látok bizony, hercegnő. Nem ilyen színűnek kellene lennie a gabonának ebben az évszakban. Valami üszögféle támadhatta meg.

Tanalasta a homlokát ráncolta.

– Az egész rétet?

– Úgy fest.

A hercegnő ismét kihajolt az ablakon.

– Kocsis, álljunk meg!

Merula arca elsötétült, s már nyúlt is a mellette lévő ablak függönye felé, hogy visszavonja a parancsot, ám Tanalasta elkapta a karját.

– Nem ajánlom, hogy megtagadd egy Obarskyr parancsát, varázsló!

A mágus vaskos szemöldöke méltatlankodva a magasba szökött.

– A királyi fővarázsló meglehetősen egyértelmű utasításokkal látott el, felség. Nem állunk meg semmi pénzért, amíg el nem hagytuk a hegyeket.

– Akkor te továbbmehetsz! – vágott vissza Tanalasta. – Vangerdahast nekem nem parancsol. Emlékeztesd erre, ha hallgatózik éppen.

A hintó zötyögve megállt, s a szolga kinyitotta az ajtót. Tanalasta Daunethnek nyújtotta a kezét.

– Velem tartasz, kormányzó?

A férfi nem moccant.

– Merulának igaza van, hölgyem. Ezekben a hegyekben nem sza...

– Nem? – vonta meg a vállát a hercegnő, s aztán biccentett az inasnak, hogy segítse ki. – Hát, ha inadba szállt a bátorságod...

– Egy csöppet sem. – Dauneth egy pillanat alatt az ajtóban termett, félrelökte a szolgát, és a kezét nyújtotta. – Csak a te biztonságodra gondoltam.

– Igen. Már említetted, hogy jó okkal aggódsz értem.

Tanalasta mézesmázos mosolyt villantott a kormányzóra, majd hagyta, hogy lesegítse a kocsiról. Odalent egy maréknyi paraszt kapkodott levegő után, majd olyan mélyen hajoltak meg előtte, hogy hajuk a földet seperte. Meleg, hegyvidéki délután volt, zafírszínű égbolt, homokszáraz levegő, s a hercegnő egészen elszontyolodott, mikor látta, hogy már csaknem maguk mögött hagyták az egész mezőt. Mindössze száz lépésnyire volt a Worg-hágó lába, ahol az árpaföldeket hirtelen kiszáradt fenyves váltotta föl.

Tanalasta intett a parasztoknak, hogy álljanak fel, aztán Owdenhez fordult, aki mögötte kászálódott ki a hintóból.

– Mit gondolsz, aratásmester, tehetnek valamit a segédeid, hogy megmentsék a mezőt?

Owden a hatalmas, ökrösszekérre pillantott, mely most állt meg a hercegnői hintó mögött. Egy tucat zöld posztóköpenyes szerzetes gubbasztott rajta, lapátok, boronák és egyéb földművelési szerszámok társaságában. Már ők is felfedezték az elsárgult mezőt, s halkan dörmögtek egymás közt. A jelek szerint ugyanannyira aggasztotta őket a látvány, mint Tanalastát.

Owden intett nekik, hogy szálljanak le.

– Néhány órába is beletelik, hercegnő.

– Néhány órába! – Menila meglepően könnyedén vonszolta ki termetes alakját a hintó ajtaján. – Annyit nem várhatunk. A királyi fővarázsló...

– A királyi fővarázslónak nem kell tudnia róla – fejezte be helyette Tanalasta. – Feltéve, ha nem bámul minket e percben is a kristálygömbjén... Ebben az esetben üzenem neki, hogy a királyi hercegnő ma délután gyalogolni fog.

Tanalasta végignézett a hintóját őrző Bíbor Sárkányokon. Egy osztag a kocsik előtt lovagolt, hangosan fújtató hátasokon, a másik pedig az utóvédet alkotta, magasra emelt lándzsáik hegye, acélsisakjuk csillogott a napsütésben. Mögöttük pedig kereskedőkaravánok kullogtak, akik ki akarták használni a hercegnői védelmet, hogy biztonságosan átjussanak a hegyeken. A lány ráébredt, hogy ilyen körülmények között aligha maradhatna kettesben udvarlójával. Odafordult a férfihoz.

– Elkísérsz, kormányzó?

Dauneth kissé kelletlenül bólintott.

– Ahogy felséged kívánja.

Ettől a választól Tanalasta majdnem a fogát csikorgatta elkeseredésében. Szótlanul belekarolt Daunethbe, és előrevezette a lovasok hosszú oszlopának élére. Vállán ugyan királyi bíbor selyemköntös libbent, alatta azonban célszerű utazóruhát viselt, s jól kitaposott úti bakancsot. Nemsokára elérték a Worg-hágó lábát. A lány előreküldte az osztag kapitányát két felderítővel, a többi katonának pedig azt parancsolta, hogy húsz lépésnyire kövessék őket. Mégsem sikerült kettesben maradniuk; Csodálatos Merula már ott lihegett a hátukban.

– Remélem:.. nem bánod, ha csatlakozom hozzád, he... hercegnő – zihálta.

– Persze, hogy nem bánja. Miért tenné? – kérdezte Owden, aki most bukkant elő a lovasoszlop másik oldaláról. A viharvert külsejű pap rákacsintott a hercegnőre, majd megragadta Merula karját.

– Kedves barátom, micsoda nagyszerű ötlet! Menjünk velük! Egyikünknek sem árt meg egy kis séta. Egy jó gyaloglás, és máris megindul a szívverés, mozgásban marad a gépezet... ugye?

Merula morcosan rápillantott, és elhúzta a kezét.

– Azt hittem, a hercegnő arra kért, foglalkozz a parasztok földjével.

– Azt is teszem – felelte Owden, s barátian belebökte könyökét a varázsló alaposan kipárnázott bordái közé. – Erre valók a szerzetesek, nem igaz?

– Mit tudom én! – morogta Merula.

Válaszképp Owden csak vigyorgott, és tovább ecsetelte a hegyi napsütés meg a fenyvesek levegőjének jótékony hatásait. Tanalasta elmosolyodott, s gondolatban köszönetet mondott a papnak, hogy megszabadította a mágustól. Ha az aratásmester elég kitartóan értekezik a hegyvidéki élet előnyeiről, Merulának nem lesz alkalma kihallgatni a beszélgetésüket – vagy kikémlelni a gondolatait.

Tanalasta sietős léptekkel haladt előre. Felkapaszkodtak az erdős hegyoldalon, s nemsokára már alig hallotta Merula hangos szuszogását – csupán a Keleti Határ kormányzója pihegett mellette.

– Ha szabad megjegyeznem, hercegnő, sokat változtál, amióta... – Dauneth félbehagyta a mondatot, talán azért, hogy lélegzethez jusson, de az is lehet, hogy a legtapintatosabb megfogalmazáson töprengett. – Amióta legutóbb láttalak.

Tanalasta a szemébe nézett.

– Csak nyugodtan, Dauneth! Mondd ki bátran!

– Parancsolsz, hercegnő?

– Nyugodtan kimondhatod: amióta Lazúrkő Aunadar bolondot csinált belőled – vágta rá hetykén Tanalasta. Folytatták útjukat a széles ösvényen. – Az egész királyságban köztudott, hogy azért akart feleségül venni, mert a koronára fájt a foga. Inkább udvariatlanság, hogy mindenki úgy viselkedik, mintha én lennék az egyetlen, aki nem tud róla.

Dauneth elvörösödött.

– Iszonyú feszült helyzetben voltál. Atyádat megmérgezték, és...

– Buta kis liba voltam. Csaknem elveszítettem a királyságot, s mindezt egyes-egyedül a saját hibámból. – A kiadós mászás ellenére Tanalasta jelét sem adta a kimerültségnek. A huthduthi monostorban töltött egy év alatt megedződött, meg sem kottyant neki ez a kis kaptató. – Ennyit legalábbis megtanultam Vangerdahasttól. Esküszöm, fogalmam sincs, miért nem vette rá apát, hogy Alusairt tegye meg trónörökösnek.

Dauneth felvonta a szemöldökét.

– Talán mert tudta, hogy hasznodra válik a tapasztalat. – Elgondolkodott, majd hozzátette: – Vagy, ha már őszintén beszélünk, talán azért, mert ismeri a húgodat. El tudod képzelni Alusairt királynőként? Egyetlen nemes úrfi sem lenne biztonságban! Néhányat csatában gyilkolna le, a többit pedig bezárná a budoárjába.

A hercegnőnek leesett az álla.

– Vigyázz a nyelvedre, uram! – Azzal vigyorogva hátba vágta Daunethet. – A kistestvéremet ócsárolod!

– Úgy? Szóval a királyi hercegnő elvárja, hogy mások tiszteletben tartsák a gyenge pontjait, és nem hajlandó elfogadni a másokét? – Dauneth bölcselkedve megcsóválta a fejét. – Ez így nem lesz jó. Ellenkezik az uralkodói hagyományok szellemével. Talán váltanom kellene egy-két szót a jó öreg Vangerdahasttal.

– Arra nem lesz szükség. – Tanalasta lehalkította a hangját, és közelebb hajolt. – Elég, ha megemlíted a társainknak. Biztos vagyok benne, hogy Vangerdahasthoz abban a pillanatban eljutnak a szavaink, amint Merula meghallja őket.

– Tényleg? – Dauneth hátrasandított a tömzsi varázslóra, akit legalább annyira kimerített Owden természettani előadása, mint a mászás. – Nem is gondoltam volna, hogy a királyi fővarázsló ennyire agyafúrt.

– Ez csupán az egyik dolog, amihez hozzá kell szoknod, ha...

Tanalasta elharapta a mondatot; legalább annyira nem akart beszélni a közelgő leánykérésről, mint amennyire nem akarta elfogadni.

A kormányzó viszont túl jó hadvezér volt ahhoz, hogy ne próbáljon hasznot húzni a kínálkozó alkalomból. – Ha micsoda, hölgyem?

Tanalasta megállt, és szembefordult vele, amivel az egész őrszakaszt és a kereskedőket is megállásra késztette. Csupán Merula és Owden folytatták útjukat fölfelé; a varázsló azért igyekezett, hogy végre fülelhessen egy kicsit, Chauntea papja pedig legalább olyan elszántan követte, hogy minél több bölcsességet csepegtethessen belé a természetről.

Nem vett tudomást róla, hogy legalább ezer szempár szegeződik rájuk. Tanalasta megfogta Dauneth kezét.

– Ha megtesszük azt, amit apám és Vangerdahast akar tőlünk – válaszolta. – Ám ahhoz először meg kell bíznunk annyira egymásban, hogy nyíltan és egyenesen kimondjuk, mit gondolunk.

Dauneth arca elkomolyodott.

– Biztos vagyok benne, hercegnőm, hogy nagyon is őszinte és nyílt fickó vagyok.

– Hát persze. Ebben az abraxus-ügy óta senki sem kételkedik, de igazából nem erre céloztam.

Közben Merula fújtatása egyre hangosabb lett; Tanalasta ezért visszafordult, és mászott tovább felfelé. Már közel jártak a csúcshoz. Nemsokára megérkeznek a Worg-hágó gerincére, s meglátják Magasszarv vaskos tornyait a távolban.

Dauneth megszaporázta lépteit, nehogy lemaradjon.

– Akkor mire céloztál, hercegnő?

– Hívj Tanalastának, kérlek. Ha még a nevemet sem tudod kimondani...

– Nem akartam illetlenül viselkedni – váltott védekező hangsúlyra Dauneth. – Nem hatalmaztál föl rá.

– Akkor most fölhatalmazlak.

– Rendben. Tehát, mire céloztál, Tanalasta?

A lány égnek emelte a tekintetét. Azon töprengett, hogyan mondja el, amit szeretne, anélkül hogy parancsnak tűnne az egész, anélkül hogy úgy hangozzék, mintha az az ostoba, éretlen fruska mondaná, akinek az orra elől Lazúrkő Aunadar majdnem elhappolta az egész birodalmat. Nem kételkedett benne, hogy Dauneth, aki a cormyri nemesi családok általános szellemében nevelkedett, ugyanolyan nevetségesnek tartaná az álmát, hogy szerelemből házasodjon, mint Vangerdahast. Más részről viszont ő kérte rá Daunethet, hogy őszintén beszéljen, nem lenne tisztességes, ha ő maga pedig titkolózna. Mély levegőt vett, és belekezdett.

– Először is meg kell bíznunk egymásban. És tisztelnünk kell egymást.

Dauneth szája keskeny vonallá szűkült. Tanalasta a legrosszabb kezdést választotta.

– Jaj nem, Dauneth! Én messzemenőkig megbízom benned, és tisztellek. Ahogy mindenki más. – A hercegnő szünetet tartott, óvatosan válogatta meg a szavait. – Amire én gondolok, az... hogy ennek kölcsönösnek kell lennie.

Dauneth arca elsötétült.

– Megbízom benned, her... öh, Tanalasta. És természetesen tisztellek is.

– Ha ez igaz lenne, akkor most nem hazudnál nekem.

– Hölgyem. Soha életemben nem hazudnék...

– Valóban? – csattant fel éles hangon Tanalasta. – Csak azt ne mondd, hogy az abraxus-ügy után tiszteletben tartanád a döntéseimet! Hogy rábíznád a birodalmat valakire, aki ilyen könnyen befolyásolható!

Dauneth épp rá akarta vágni a gépies „igen"-t, aztán felcsillant szemében a megértés fénye.

– Értem, mire gondolsz.

Tanalasta szúrós fájdalmat érzett a gyomra tájékán – hamar rájött, hogy a sértett büszkesége kínozza -, és most már látta, hogy Dauneth odafigyelt a szavaira. Mosolyt erőltetett ajkára, ám arra már nem volt képes, hogy belekaroljon a férfiba.

– Ez legalább őszinte megjegyzés volt. Köszönöm szépen.

– Bárcsak azt felelhetném, hogy „nagyon szívesen", de azzal hazudnék csak igazán. Biztos, hogy ezt akarod tőlem?

– Kezdetnek nem rossz.

– Kezdetnek – meredt rá Dauneth kissé kábán. Ujjával megcsipkedte a lány gyapjú utazó zubbonyát. – Az őszinteség azt jelenti, hogy azt is meg kell mondanom: a szürke nem a te színed?

Tanalasta ellökte a kezét.

– Őszintét mondtam, nem tapintatlant! – kuncogta. – Végtére is még mindig hercegnő vagyok, akinek kijár a hízelgés.